Pest Megyi Hírlap, 1971. október (15. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-24 / 251. szám

1971. OKTÓBER 24., VASÄRNAP

pest

mer

''zMírh&p

PEST MEGYEI ALKOTÁSOK

Dal, tánc, munka

\ REGŐS ISTVÁN:

| Farsangi barátság

RÉSZLET B LAS KI JANOS MOZAIKJÁBÓL

Izgalmas versengés után Hinez Gyula ellenében Blaski János nyerte meg a pályázatot, s készítette el a Csepel Autógyár művelődési háza részére tervezett mozaikját. A dallam és tánc azonos ütemre kering a. rozsdavörös felületen, jól társul az előtér zenei rendezvényeihez. A festői témakifejtés hárfázóval indít, gesztusait átveszi a többi hangszer és a három táncoló nő, akiknek szelíd lejtése a családi kör harmóniájába torkollik. E sorzáró három ember a társadalom nagy családját jelképezi, életünk indokolt deirűjét. A laza átívelésekben árnydlódik a biztos rajzzal indítványozott eszme — az ülő zenehallgatónak méltó ellenpontja a táncot lejtők szárnyalása•. Igényesen gondos képzőművészi rendezésre vall a kottalap és mérnöki dokumentáció formai összecsengése, a dal, tánc, munka, családcsoportok teret betöltő elhelyezése.

Sokrétű, mégis ' áttekinthető Blaski János alkotása — színház és táncterem között állandó ügyeletese a jó hangulatnak —, mértékre és méltóságra ösztönöz. A megszerkesztett derűt sugározza a mozaik, József Attila jelenünkre jósolt teljesítményét, mely munkás hétköznapjaink gyakorlatát a „gyönyörű képességünk a rend” eszméjében találta meg. Ehhez a játék öröme társul, melynek igénye mindannyiunkban él, s melyet Blaski János a zene és tánc motívumaival közvetít részünkre a képzőművészet világosan tagolt képi eszközeivel. A színek borvörösre hangolt rendje, az alakzatok csöndesített egységei tisztázott szerkezetet adnak, melyet bárki megközelíthet gondolatilag, és a monumentális látványt saját élményanyagává dúsíthatja. A szereplők megegyező életkora; fiaUüok és még fiatalabbak, többnyire nők. Mindez kicsit túl „hangtalanná” is tenné a művet, de Blaski János találó irányellentétekkel a központi férfialak felé fordítja a tekintetet. A mozaiklapok méretváltozatai nagy gonddal időznek a test formáin, a nyugodt felület helyenként kristályos részletekre vált.

A beruházási munkák sok helyen indokolatlan gyorsasággal valósulnak meg, hiányzik az érlelés és érlelődés — Blaski János munkásságától mindez távol van. Lelkiismeretes művészi munkáját nemcsak maga a műalkotás dicséri, hanem a Csepel Autógyár művelődési

nézek. Pedig már a könyökvédőt sem hordom. Fúj, de utálom. Már mindenki előlépett. Lipták múlt hónapban lett csoportvezető. Kisfalusiné meg részlegellenőr. És én, én már mindig a kis irodakukac maradjak? Mondják, Lipták a főkönyvelő barátja. Kisfalusiné meg az igazgatóhelyettessel ebédel. Nekem meg senki barátom nincs. Legfeljebb a Bolgár bácsi. De ő csak egy házmester. Pedig milyen rossz folyton keseregni. Nem okolok én senkit. Dehogy okolok.

Gondoltam, majd farsangkor. Jó alkalom, nem igaz? A fehér asztalnál mindig lehet barátkozni. Még ittam is. Délután a büfében. Hogy nézett Julis néni. Talán még sajnált is, mert tudja, hogy én sohasem szoktam inni. Csak most. Erőgyűjtésre.

S' ste a kultúrteremben ren^ dezték a farsangi bált. Bementem én is. Még trombitám is volt. Csak eleinte nem mertem belefújni. Otthon kipróbáltam a fürdőszobában 'és szörnyen hangosan szólt. Lipták már éjfél előtt a társaság középpontja volt. Disznó vicceket mesélt a hölgyeknek,* akik visítva figyeltek minden szavára. Don Juan' jelmezébe öltözött. Szoros, teshez simuló nadrágban. Nem mondom, jól nézett ki. Én csak ültem az egyik asztalnál. Irigyeltem Liptákot és gondolkoztam, hogy mit kellene tennem, mert azt már elhatároztam, hogy valamit fogok csinálni, hogy végre engem is észrevegye- nek. Ördög álarcot vettem, nem tudom miért pont ezt választottam, és a vastag papír- massé alatt szörnyen izzadtam. Két asztallal odébb ült az igazgató, és borozgatott. Valamit mesélt. Én nem hallottam jól, hogy mit, mert nagy volt- a zaj. De azért én is nevettem. Egyszer még koccintottam is. Mondtam: „Kedves egészségére igazgató elvtárs. Kedves egészségére”. Ö is ugyanezt mondta. De közben Slezáknéra mosolygott. Ö volt a legszebb nő a vállalatnál. A Slezáknénak nem volt férje, csak egy kétéves kisfia. Gyönyörű apróság. Egyszer behozta, és mindenki megcsodálta, A Liptáknak persze még cukorkája is akadt. De honnan? Csak tudnám, hogy honnan. Aztán harangoztak. Én még nem táncoltam, de becsületesen ittam. Egy liter bort. Ennyit még soha életemben ; nem ittam meg. Most igen.

| Mondom harangoztak a rádió- | ban, mintha szilveszter lett í volna.' Éjfélt mutatott az óra.

| És néma csend lett. Valaki i közben leoltotta a villanyt; i Lipták így kiáltott: „Szilvesztert játszunk?” Ugylátszik,

• i^en. Mindenki keresett vala- í kit, akivel összecsókolódzott.

! Odébb tőlem két asztallal ; nagy tülekedés volt. Énmel• lettem Fazekas bácsi, a portás

• állt, így aztán csak mi ketten

• nem csókolództunk.

! És mit tudom én, hogy hon- i nan, de hirtelen eszembe ju- ! tott a trombitám. Felálltam az [ asztal tetejére — mint már ! említettem, soha nem szoktam

• inni —, és teli tüdőmből be- j lefújtam a trombitába. Akko• rét szólt, de akkorát, hogy ott- ! hon a fürdőszobában az sem- ! mi sem volt! És az előbbi ! csendből akkor előrobbant a í nevetés, először kuncogás,

! majd egetverő harsány haho> tába fulladt az egész társaság.

! Felgyújtotta valaki a villanyt ! A térdüket csapkodták, és ! mindenki rám bámult. Én ! csak álltam, mint a lottórek- ! lám harsonása a kirakatban,

! szoborrá merevedve.

! Először Lipták jutott szóhoz.

; Fölemelte arcomról az ördög- ! maszkot:

j — Nézzétek — így, minden- ! kit tegezve, gondolom, az ! igazgatót is —, nézzétek, a kis S Selmeczi! Nahát, öregem!

; Aranypofa vagy.

• fi dajött hozzám, és hatal- ! v masat cuppantott a fü- ! lembe. S erre mind megvadul- í tak. Vállukra emeltek. Imbo- ! lyogtak velem. S közben kó> rusban üvöltöttek: fújjad, Sel• meczi, fújjad, Selmeczi!

! És én fújtam, ellilulva, ki- ! vörösödve az erőlködéstől, az í italtól és a dicsőségtől. Pont

Nap vagyok, még csábító erő, míg kelni látsz. Most minden rám mered. Oly ünnepélyesen csodálod arcom, hogy szinte nézni sem mered.

Csak már mikor nincsen tenyérnyi hely, amit be nem járt volna nagy tüzem, ha minden porszem eltelt már velem, ha már csodákat unt meg minden bennem, úgy délután két órakor, felesleges* is szinte lennem.

Eső vagyok. Az értem esdő áhítatban a péppé lágyult nyári por fölött az első cseppek koppanásai töltik meg szíved hálával télé, mikor még port is látsz és láthatod, hogy mi a sorsod vízzel s nélküle.

S ha áldásomat bőven issza minden, ha ázik már a vén fák töve is, ha nem szomjas a legmohóbb gyökér sem,' akkor már ugye nem is érthető, hogy miért esik még most is az eső.

És rét vagyok. Az első szál virágom friss mosolygása nem fér el szívedben.

S mikor már mindegyik virág összes színével kész a nyári rét, a teljességem nem tölti be már szívednek csak alig felét.

S ha már szépségem minden célja érett, ha hinti már belőlem szüntelen a végtelen jövőt az őszi szél, a száradó rét kincse, gazdagsága teneked már semmit sem ér.

az igazgató előtt tettek le a földre. Mikor az arcunk egy- magasságba került, valami re» megésléle futott át az arcomon. Mert még ilyen közel soha nem voltam az igazgatóhoz. Ű rámmosolygott, és:

— Üljön le ide, na, üljön ide! Mit iszik, bort, konyakot?

Csak kicsit haboztam, aztán kivágtam:

— Konyakot, ha lehet, konyakot.

— Hát igyunk! Azt hiszem, én vagyok az öregebb. Szervusz, Selmeczikém. Mi is a keresztneved?

— Fe-Ferenc.

— Nahát, szervusz, Feri!

— Szervusz... Bé-Bé...

—- Béla! Nyögd ki végre.

És kinyögtem, és ittunk. Sokat. És, jaj, de boldog voltam. Soha ilyen még nem. Még Lipták is felnézett rám. Meg Kisfalusiné is. De meny-t nyíre. Még koccintani is odajöttek. Ök énhozzám.

— Tulajdonképpen már régen szerettem volna beszélni veled, Béla. De valahogy soha nem került rá sor! — Most már fűtött a konyak. — Tudod, hány éve vagyok a könyvelésben? /

— Nem én.

— Tizenkettő. Kérlek szépen, pont tizenkettő. És engem még egyetlenegyszer sem léptettek elő. Soha. Liptákot igen, Kisfalusinét meg mindenki mást. De engem nem. Miért? Mert mindig befogtam a szám? Selmeczi, a szürke kis egér?

Feszült, kissé italos tekintettel mindenki minket nézett. Mintha azt mondták volna: „Jézus Mária, md lesz még ebből!”

De bántam is én már.

— Tudod, kérlek — mondtam —, rájöttem, hogy szemesnek áll a világ. Vége a „kis” Selmeczinek. Értitek? Meghalt. Most halt meg, a szemetek előtt. — És tegeztem mindenkit, beleértve az igazgatót is. — Nincs több trafikba küldözgetés. Nincs több hajlongás. Nincs • „Lipták úr, maga mindig a legjobb vicceket meséli”, mert Lipták úr egy nagy svihák, és a múltkor is rossz, volt a jelentése, én meg fél éjszaka javíthattam a kimutatásait. Vége! Vége! — Elmondtam mindezt, mint egy részeg Hamlet a nagy monológját.

És ekkor csoda történt: nem ettek meg. Nem vertek meg. Csak nevettek. Éljeneztek. Űj- ráztak, és egyre közelebb jöttek. Szörnyen , közel. Vörhe- nyesen villogott előttem a Lipták részegségtől kivörösödött képe, mosolygott, de ijesztően torzul.

Az igazgató átölelt, és azt mondta: „Bravó! Brávó! Ez már beszéd.” És ittunk újra és újra. Én még bírtam. Lipták már rosszul lett. Slezákné az igazgatót simogatta. Az meg úgy beszélt vele, akadozó nyelvvel, mint a kenyerespaj- tásával.

— Nézd, édes egykomám, hukk, az ilyen embereket szeretem. Hukk. Ami a szívükben, az a szájukon, hukk... Ne félj, édes barátom — átölelte a vállamat, és az arcomhoz nyomta likőrtől ragacsos száját — lesz rád gondom... Hisz te vagy a legjobb pajtásom, hukk... Igaz, csillagom? Majd a zúj negyedévben, hukk... akkor majd meglátod, miien fiú a te Bélád, hukk ... majd akkor...! — az asztalra borult és elaludt.

U étfőn félórával hamarabb

14 mentem be. És felhúztam a könyökvédőt is. Hogy miért? Nem tudom. Talán védekezésből. Belebújtam a váramba. Lipták rám se nézett. Kisfa- lusi mintha gúnyosan mosolygott volna. A folyosón szembe jött velem az igazgató. Már sehová sem tudtam bebújni. Muszáj volt mennem. Remegett a lábam, és a torkom elszorult. Féltem. Nagyon féltem. Ö már messziről rám nézett. Én bólogattam, mint egy köszöngető elefánt a cirkuszban. Ö megállt, és így szólt:

— ö ö ö... Kedves barátom, elnézését kérem, kicsit sokat ittam, remélem, nem haragszik, hisz tudja, egyszer van egy évben farsang!

i

(Diós Ágoston felvétele) \

t

J i

házának kulturáltsága, a benne zsongó dél- \ utáni élet játékos komolysága, melynek hosz- i szán és közösen kialakított eredményeitől nem \ független e minden részletében megoldott mo- \ zaik, hanem hozzájárulás.

Losonci Miklós

T ulajdonképpen az a legna- * gyobb baj, hogy semmi sem történik úgy, ahogy tervezik. Már hányszor belebotlottam a terveimbe. Miért, miért? Folyton kérdezem magamtól. Hát rosszabb vagyok én a többi embernél? Hogy egy kicsit tutyimutyi vagyok? Az is lehet. A hátam mögött mondogatják: nézzétek a Sel- meczit. Róla mintázzák az erényt és -nevetnek. Mit tudom |én, lehet, hogy igazuk van. De | azért lehetne néha nekem is i szerencsém. Mert ezt a köny- : velést már nagyon unom. Biz- ;tos el sem hiszik, azért, mert [pontosan végzem a munkám, í Mint a gép. Egész nap föl sem

NÉMETH EMIL:

A megszokott szeretet románca

visszamegy a szakmájába, az asztalosműhelybe, de a következő napon már lehetetlennek találta ezt a megoldást.

— Nincs erőm. Rövidlátó vagyok — kesergett sakkozás után.

Gyenge karja nem bírta a ropángyalut, sliccelőfűrészt meg

a nehéz vésőt a bunkóval.

Az asszony kis hozományát fektette ebbe a szatócsüzletbe, hogy majd megélnek, csekély vagyonkát is gyűjtenek. Most már meggyőződött arról, hogy elszámította magát, mert ezen a nyomor tanyán nem lehet boldogulni még jó gazdasági körülmények között sem.

A fiatalember szánakozó szavakon kívül nem tudott adni életrevaló tanácsot. Inkább vigasztaló és együttérző magatartással próbálta enyhíteni a boltos kínlódását. Tudta, hogy rajta kívül nem beszél senkivel Lányai úr. Többször ei is panaszkod ta, hogy úgy él ő a világban, mint egy szobába zárt egér. Nagy a szoba, és az egér érzi, hogy ő milyen pici, de nincs, akivel megbeszélje ezt az érzését...

A nyár közepére már eljutott egészen az élet értelmetlenségéig. Hányta, vetette/forgatta az élet célját, értelmét, és kiformálta sajátos álláspontját Azt bizonygatta a fiatalember előtt, hogy az életben csak erős emberek boldogulnak. Tőkeerősek vagy fizikailag erősek, akik bírják pénzzel az életet, vagy nem ijednek meg semmitől sem. A gyengék menthetetlenül elpusztulnak, s talán jobb is így, mert a fegyvertelen öldöklésben rövidebb ideig szenvednek reménytelenül. Egészen megkeseredetten.

Egyéni sorsának furcsa vége előrevetette szomorú árnyékát. Ebből próbálta kihámozni életfilozófiáját úgy, hogy szorult helyzetét ráhúzta az egész világra. Megcsalta önmagát meg a családját is. Mert a felesége életvidám teremtés volt, a szomszédok a nyomorúságot is kifigurázták. Akkor is nevettek, amikor sírni kellett volna. Lónyai úr akkor is sírt, amikor egy kézlegyintést érdemelt volna az élet.

A nyár derekától felesége gyakrabban állott a pult mögé. A boltos többször távolmaradt az üzlettől.

Az egészségi állapota iránt érdeklődő asszonyok előtt nem Is annyira betegsége játszott szerepet. Inkább a távolléte. Tudták, hogy a boltos nem tagadja meg tőlük a kenyeret, sót, petróleumot, még akkor sem, ha a kontó meghaladja a várható félévi jövedelmet. A felesége azonban először megnézi a kockás kis füzetet, és ha ott adósságot talál, akkor... már nincs is tovább.

— Ide úgy jöjjön, ha pénzit hoz, de azt aztán minél gyorsabban!

Az asszonyok e parancsoló megjegyzés után leforrázva, üres kosárral mentek ki a boltból, és felfohászkodtak az égre, hogy Lónyai urat segítse az isten minél hamarabb a pult mögé.

Később raffináltan mégis kitanulták a vásárlás módját. Beléptek az ajtón és ha a félesége volt a pult mögött, néhány fillér árú apr it vásároltak azzal, hogy majd a jövő héten meghozzák a. ' sságot. Ez csak ürügy vásárlás volt, terepszemle, azért, 1. . megállapítsák, számíthatnak-e hitelre.

A nyár végére megszűnt a hitel, csökkent a vevők tábora. Az életért való kapaszkodásnak ez a módja siettette a bukást.

Ősz elején a feleség házról házra járt a kockás kis füzettel, i s hadakozott, perlekedett a hitelezőkkel. Hivatkozott a sorsra, i Csődbe jut a bolt, földönfutóvá válik a család. A bank már; betábíázta a házat. Ha nem tudnak fizetni, árverésre kerül | minden. Könyörgött, ahol így- remélt eredményt, máshol sírt, \ veszekedett fúria módján:

—- Fizessék ki, amit elhordták! Nem szégyellik magukat, in-; gyenélő, ócska népség!

Vékony eredménnyel járt a könyörgés is, meg a veszekedés is. Megvolt a jószándék az adósokban, meg a becsületesség is, de hiányzott a tehetség...

Aztán azon a szerdai napon hiába nézegették az asszonyok az ajtót meg a lehúzott rolókat. Csendes volt a ház. Még egy ideig toporogtak, azután a tanakodás véget ért közöttük. Kendőbe húzódott asszony vált ki a beszélgetők karikájából. Álla alatt ^szorosabbra fogta a nagykendőt, sokat sejtető fontoskodással körülnézett. Hegyes pillantásában a 'kíváncsiság lobogott.

— Benézek én.

— Menjen, Vica néni — helyeselték.

Vica néni a latyakos járdán óvatosan lépegetett, mintha tilosban járna. Megállt az ajtónál, és a deszkanyíláson át fél szemmel kémlelte az udvart. A többiek a bolt ajtajából figyelték. .

Néhány másodperccel később Vica néni idegesen seppegő hangon unszolta az asszonyokat.

— Gyertek mán! Gyertek gyorsan!

Megindultak a többiek is, lopakodó macskaléptekkel, és a deszkakapunál leselkedésre alkalmas nyílást kerestek. Figyelték az udvart.

Bent a ház előtt fekete halottas kocsi állt, ajtajával a kapunak fordulva. A lovak türelmetlenül kaparták a földet. Furcsa egyenruhás emberek mászkáltak a ház körül, és örökösen a földet nézték, mint a csikkszedők.

Csend volt. A hullahordók léptei ütöttek zajt, de a ház teljesen üres volt.

.— Ne leskelőd jenek itt! — szólt erőteljesen a kapuhoz érkező rendőr.

Az asszonyok ijedten, szégyenlősen rebbentek szét, míg a rendőr meg a civilruhások bementek a házba. A kaput becsukták, és az asszonyok tovább figyeltek a deszkák közti résen.

Talán fél óra tellett el így, míg nyitott koporsóban kihozták Lónyai urat, és letették a kocsi mellé. Erre nem számították az asszonyok. Ijedt, zavart mozdulatokkal léptek el a kaputól. A túlsó sarkon álltak meg újra. Faggatták egymást, mi történhetett. A sakkozó fiatalember fel lelhetett volna, de az most nem volt közöttük.

Pénteken kora délután temették Lónyai urat. Hideg eső verte a gyászolók tarkabarka sokaságát. Ott voltak a vevők. Nagyon sokan. Türelmesen várták a szertartás végét, s azután a frissen hantolt sírra helyezték búcsújuk fehér krizantémját. Száz-száz fehér virág került a frissen hantolt sírra, beborította a fekete földet. *

Kár, hogy Lónyai úr nem láthatta már, mennyire nincs egyedül: sírjánál állt a szegény vidék sokasága. Búcsúztak a boltostól, aki éppen olyan volt, mint ők.