Pest Megyi Hírlap, 1971. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-12 / 215. szám

4 1971. SZEPTEMBER 12., VASÁRNAP «n Mtc» A hadosztály lánya Nyikolajev. Háromszáznegy- venezer lakosú, forgalmas kikötőváros, a Fekete-tenger partján. Címerében négyárbó- cos vitorláshajó, a Szent Nyi­kolaj. Az első hajó, amely száznyolcvan esztendővel ez­előtt épült a városban. Azóta több, mint ezerháromszázat bocsátottak vízre, s szelik a világ valamennyi tengerét. Valentyina Nyikolajevna Krupjancsankova, ez a csen­des, barna, magába mélyedő fiatalasszony, innen, a Fekete- tengeri kikötővárosból érke­zett hozzánk rövid látogatóba. Vízügyi technikus, a férje ka­tonatiszt, alezredes. Két gyer­mekük van: Szása tizenöt éves, Lena tíz. Mi hárman voltunk testvé­rek. Vlagyimir, a bátyám, Nyina, a húgom és jóma­gam. A Volga mellett éltünk, ném messze Szaratovtól, Si- haniban. Apám, Nyikolaj Ivanovics Polescsikov ács volt a traktorgyárban. Jól éltünk, boldogan. Anyácska ma is a régi ház lakója. Olykor, ha összejön a csa­lád, mindig apára emléke­zünk, akit ott, abban a ház­ban láttunk utoljára. Mind­össze kilencéves voltam, de úgy él bennem hatalmas alakja, mindig mosolygó ar­ca, mintha csak ma köszön­ne el, megsímogatva hosz- szú, barna hajam ... 1941. szeptembere. A távoli, békés Sihaniba is megérkezett a parancs: veszélyben a haza! És az ács megcsókolta asszo­nyát, két gyermekét, s gondo­latban a harmadikat, akiről még azt sem tudta, hogy fiú lesz-e, vagy leány, csak annyit tudott róla, hogy rövidesen a világra jön, és a világnak bé­ke kell. Akkor nem tudta még, hogy a Nyikolajevben össze­gyülekezett férfiak rövidesen hősök lesznek valamennyien, egy legendás hírű hadosztály rettenthetetlen katonái. ..Akkor,. 1941. szeptember 10- én alakult meg az a hadosz­tály ... Nyina, a húgom megszüle­tett, apáról azonban csak el­vétve érkezett üzenet. Szűkszavú tábori lapok tu­dósítottak minket a legfonto­sabbról, arról, hogy él. Ha apa köztünk marad, ott, Si- haniban keveset tudtunk volna a háborúról. A bom­bázás, a harc minket elke­rült. Csak a menekültektől hallottunk a borzalmakról, meg az élelem volt kevesebb. Néha visszaküldték reggel az iskolából: az éjszaka sebe­sülteket szállásoltak el a tantermekben. Meg az is rossz volt, hogy anyácská­nak dolgoznia kellett, kellett a pénz, hogy a három gyere­ket felnevelje. És lestük, na­gyon lestük az öreg postást, mikor kopogtat újra a há­zunk ajtaján. Életüzenettel, hogy apa jól van, s minket is védelmez valamelyik tá­voli harcmezőn. A hadosztály Moszkva alátt esett át a tűzkeresztségen. S hogy Nyikolaj Ivanovics Po­lescsikov és társai becsülettel megállták helyüket, arról rö­videsen egy szűkszavú újság­hír tudósította az otthonmara­dókat: a nemrég verbuváló­dott sereget gárdahadosztály címmel tüntették ki. S hogy nem véletlenül jutottak ehhez a büszke ranghoz, azt csak­hamar Sztálingrádnál bizo­nyíthatták. S bizonyították a világra szóló nagy győzelem­mel. Akkor már 1943 tavaszát mutatta a naptár, és a győze­lem nyomán a világ minden táján remény költözött az em­beri szívekbe. Amikor megtudtuk, hogy apa Sztálingrádnál harcol, nagyon sokat sírtunk. Tud­tuk, vagy inkább csak érez­tük: ott fordulhat meg a vi­lág sorsa. Pusztulás, vagy remény. A reményt, amely békét jelent, a világ nagyobb fele őszintén akarta. Mi apát akartuk viszontlátni, egészsé­gesen és győztesen. Estén­ként anyácska maga köré gyűjtött minket és apáról mesélt. Az életéről, a mun­kájáról, emberségéről, hogy mindig, mindenkinek öröm­mel segített. Éjszakánként gyakran álmodtunk vele ... Nyikolajev városába győztes felszabadítóként vonult be a hadosztály. Diadalmenet volt az útjuk a város központjáig. Mindenki csak őket ünnepelte. Akkor kapták a Nyikolajev hadosztály nevet. Erről is csak egy szűkszavú tábori lap értesítette az otthoniakat. Mi­re megérkezett az üzenet, már valahol román földön nyomultak előre, űzve maguk előtt a menekülő fasiszta csa­patokat. Rendíthetetlenül. Élen a gárdahadosztállyal. Nyikolajev Ivanovics Poles- csikovot közben váratlanul Moszkvába vezénylik, több társával együtt. Csak annyit tud: kitüntetés vár rá. És 1944. június 3-án Lenin-renddel és a Szovjetunió hőse címmel tüntetik ki. Apa nagyszerű tetteiről mi semmit sem tudtunk. Arról sem jött üzenet, hogy Moszk­vába hívták. És egy reg­gel ... (bocsásson meg, ne­héz meghatottság nélkül em­lékezni rá) egy reggel apa váratlanul megjelent a há­zunk ajtajában. Ragyogó, nagy csillagokkal a vállán, ezredesként, s mellén a ki­tüntetésekkel. Igaz, akkor mindebből semmit sem vet­tünk észre. Csak apát láttuk, három hosszú év után, s azt sem tudtuk hamarjában, hogy körültáncoljuk-e vagy a nyakába ugorjunk. Csak álltunk,, néztük egymást, szinte hinni sem tudtuk, hogy ez igaz lehet. Itt áll szembe velünk az apánk, fá­radtan, de egészségesen, ép­pen úgy, ahogyan három esztendővel azelőtt elköszönt mitőlünk. Anya! Anyáért menj! Kiáltottam a bátyám­ra, annyi időt sem hagyva neki, hogy apát megölelje és Vlagyimir máris nyargalt, akár egy kengyelfutó, végig­kiáltozva az utcát, amerre csak elhaladt: apácska meg­jött ... megjött... jött... hallottuk még sokáig, s csak amikor már elhalt kiáltozá­sa, ugrottam apám nyakába, s úgy öleltem, mintha, soha többé nem akarnám eleresz­teni ... Percekig álltunk így vagy órákig? Nem tudom. Anyácska szava választott el minket, aztán Nyina is elő­került valahonnan, Nyina, akit apa akkor látott elő­ször ... (Ne haragudjon a hallgatásért, de azt az órát, amíg élek, nem felejtem el.) Szinte hinni sem akartuk apa szavát: két hosszú hó­napra a miénk! Szabadságot kapott, pihenni jött, békét szippantani, ahogyan ö mondta, a fronton töltött három esztendő után. Két hónap nyereség az életből. Persze, akkor még gondolni sem mertünk volna rá. Hit­tük, hogy apa most már min­dig közöttünk marad és bíz­tunk abban, hogy mire lejár a szabadsága, a világon min­denütt elhallgatnak a fegy­verek. A két hónap óriási időnek tűnt a szemünkben! Olyan volt akkor, három évi távoliét után, akár az örök­kévalóság. Nem sejtette egyikünk sem, hogy az lesz az utolsó találkozásunk... Nyikolaj Ivanovics Polescsi­kov ezredes augusztus végén csatlakozik ismét csapatához és nem sokkal később már magyar területen folytatta a harcot, ahogy a búcsúzásnál mondta: „a végső győzelemig, ami itt áll már a kapunk előtt”. November 11-én a Bu­dapestért folytatott harcokban sebesült meg. Még aznap a ceglédi kórházba szállították, de segíteni már a leggondo­sabb orvosi kezelés sem tudott rajta. Két nappal később, no­vember 13-án halt meg, azon a napon, amikor hadosztálya Pánd községet szabadította fel. Már nem érhette meg a gárdahadosztály sorozatos ki­tüntetéseit, a Székesfehérvár felszabadításáért kapott Vörös Zászló Érdemrendet, Tata— Esztergom—Zsámbék felsza­badítása után a Szuvorov- rendet, s azt az ünnepséget sem, amikor egységét Buda­pest hadosztálynak keresztel­ték a magyar főváros felsza­badításáért. Nyikolaj Ivanovics Polescsi­kov ezredes, a Szovjetunió hő­se, a sihani ács, három gyer­mek apja harmincnégy évet élt. Az idén, a győzelem nap­ján, május kilencedikén, kediies meghívást kaptam. A három évtizede alakult had­osztály hívott vendégségbe, s ott kaptam ezt a jelvényt, bizonyságul, hogy a többszö­rösen kitüntetett gárdahad­osztály a lányává fogadott, lányának fogadta egykori hős katonájának immár felnőtt gyermekét. Sírni szerettem volna a meghatottságtól, a régi, fájó emlék idézésétől, de a két nagy gyermekem előtt mégsem mutathattam, hogy bennem, az én nemze­dékemben ■ több, mint ne­gyedszázad után is élő múlt még a háború. Fájó, emlé­keztető múlt és figyelmezte­tő is: emberek, vigyázzatok, hogy soha többé ne legyen, ne lehessen háború! Ügy gondolom, ez egyedül raj­tunk múlik, embereken. Mindannyiunk közös akara­tán. Prukner Pál HŐSÖK NYOMÁBAN DUTKA ÁKOS KÖSZÖNTÉSE Otthonában keresték fel- és — ajándékkal is — köszöntöt­ték 90. születésnapján a ma­gyar költészet nagy öregét, Dutka Ákost, a kulturális élet vezető személyiségei. Az MSZMP Központi Bizottsága részéről Aczél György, a Poli­tikai Bizottság tagja, a KB titkára tolmácsolt jókívánsá­gokat, a Művelődésügyi Mi­nisztérium képviseletében Sí­rná Jenő miniszterhelyettes, a Magyar Írók Szövetsége ne­vében Darvas József elnök kö­szöntötte Dutka Ákost, Ady kortársát. N,o!c és fél ezren kezdik meg a nyelvtanulást A TIT József Attila Szabad- egyetem nyelviskoláján befe­jeződtek a beiratkozások. Min­den korábbinál nagyobb ér­deklődés nyilvánult meg a nyelvtanulás iránt: a nyelv- csoportokba 8 és fél ezer hall­gató iratkozott be. A 15 külön­féle nyelv tanítása szeptember 16 és 20 között kezdődik. Ezt megelőzően a 200 nyelvoktató tanár szeptember 14-én tartja tanévnyitó megbeszélését a Kossuth Klubban. A nikolajevi vendégek Komárom megyében Az Ukrán Szovjet Szocalista Köztársaság Nikolajev városá­nak pártmunkásküldöttsége — amely L. G. Sarajevnek, a vá­rosi pártbizottság első titkárá­nak vezetésével pénteken Pest megyében tett látogatást (Ek­kor készült fenti riportunk V. N. Krupjancsamkovával a kül­döttség egyik tagjával.) — tegnap a szomszédos Komá­rom megyében folytatta útját. A küldöttséget elkísérte Jám­bor Miklós, a Pest megyei Pártbizottság titkára, dr. Pén­zes János, a Pest megyei Ta­nács elnökhelyettese, és Arató Jenő, á Munkásrőség Pest me­gyei parancsnoka. A küldöttség az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadsereg egyik egységének ál­lomáshelyére látogatott el. A laktanyaudvar zászlódíszbe öl­tözött, az épületek homlokza­tán cirill betűs feliratok hir­dették, hogy az egység most jubilál: 30 esztendeje alakult meg, röviddel azután, hogy a fasiszták rátörtek a Szovjet­unióra. A nikolajevi hadosz­tály részt vett a magyarországi harcokban, Pest, Romáron és Györ-Soprom megye felszaba­dításában, A három megye kévisedői tegnap kristályvázát adtaik át a jubiláló egység porancsnoká- ványtalapzaton • álló T—34-es hirdető emlékművet: a már­nák, majd az ünnepségen fel­avatták az egység hősiességét harckocsit, amely az egykori harcokra emlékeztet. Különleges élményt jelen­tett a civil vendégek és a kül­döttség számára, hogy az irá­nyító toronyból végignézték az egység harckocsizóinak ggya- korlatát. KÉPZŐAMJVÉSZETI NAPLÓ Vadászat a művészetben Valami érthetetlennek tű­nik. Az, hogy bár a tudatfej­lődés folyamatos az emberiség történetében — a vadászat képzőművészeti értelmezésé­ben mindmáig az altamirai bö­lényrajz, a vinivei Haldokló nőstényoroszlán jelenti a leg­nagyobb teljesítményt, a kez­detét, melynek Rubens és De­lacroix kivételével alig van méltó folytatása. A Műcsar­nokban rendezett kiállítás a vadászat kimeríthetetlen té­májának festői, szobrászai do­kumentációját tükrözi, és a nemzetközi méretű, művészi­leg egyenetlen anyag sok ta­nulsággal szolgál. Elsősorban azzal, hogy fel­fedezteti velünk az eddig rejt­ve maradt értékeket — így a leningrádi Ermitázsból köl­csönzött Geertgen Tot Sint Jans-képet, az amerikai Catlin George naivan őszinte bölény- vadászat-sorozatát. A Szépmű­vészeti Múzeum vadászképei most újból előtérbe kerültek — ennél fontosabb rész a Nem­zeti Galéria anyagából bemu­tatott kollekció, mely felvil­lantja Szinyei Merse Pál és Mészöly Géza eddig mellékes­nek tűnő festményeit, s a meg­lepetés erejével hat Paizs Goe­bel Jenő őserdő-látomása. A vadászat funkciója meg­változott, többé nem az élet- fenntartás nélkülözhetetlen eszköze. Ez magyarázza a kép­zőművészeti feldolgozásban megmutatkozó zavart — téma, jelkép, periféria egyszerre —; sok az ízlésbeli elcsúszás, az erőltetett és nem belülről seb­ződé témaválasztás miatt. A felhalmozott vegyes össz­képből a megalapozott emberi - művészi hitelű alkotások emel­kednek ki — így a grúz Ga- basvilli hagyományokat figye-. lemmel kísérő rézdomborítá- sai, a lengyel Anna Debska cementszobra, mely az össze­gubancolódott agancsú szarva­sokat idézi. Különben is szarvas a sztár — Bozekowslca | kerámiája, Mirkó Hanák szí­nes szőnyege, Makrisz Zizi go- belinja, Bálványos Huba ironi­kus rajza, Berki Viola, Szinte Gábor festménye, Fóth Ernő, Kalló Viktor műve, Pető János és Ravasz Erzsébet litográfiája is erről tanúskodik. Ehhez tár­sulnak a dámvadábrázolások Sarkantyú Simon, Scholz Erik, a svéd Lars Jonsson közremű­ködésével. A legszebb őz Udvardi Er­zsébet átköltésében látható. Az anyaságot bölényekben kifeje­ző lengyel Stanislav Sikora igényes alkotó, akár Turcios Vaqueros, aki bikasorozatával méltán érdemelte meg a gra­fikai díjat. A svá:!ci Schoop közelíti meg leginkább a róka természetrajzát összehúzott formáival. Csakhogy a földrészek min­den vadja felvonul a kiállítá­son, e sokszor nem is művé­szi célkitűzéseket, csupán a mozdulat megörökítését vál­laló áradatban. Az angol, né­met, osztrák anyagnál szembe­tűnően háttérbe szorult a fes­tői jelleg — majdnem kizáró­lagosan fotoszerű pontosságra törekedtek csupán a színes raj­zok készítői. Szerencsére nem meghatáro­zó elem „e futottak még” szín­vonal — a lengyel, cseh. szov­jet, amerikai, spanyol és nem utolsósorban a magyar kiállí­tási anyag elmélyült választé­kosságával ragad meg. Igaz, szobrászaink ezúttal festőink­nél kényelmesebbek voltak, el­térő hagyományokat tisztelő, szakmailag megbízható alkotá­sokat küldtek. S a tárlat, bár nem bizonyí­totta, hogy a képzőművészet mindenben folytatná tudta a megrendítő mélységű altami­rai, babilóniai eszményeket, mégis méltó oldalága volt a ci­vilizált társadalom és a zsugo­rodó természet harmóniájára ügyelő, nagy jelentőségű vadá­szati világkiállításnak. Losonci Miklós A Politikai Főiskola Közleményei E címmel új időszaki kiad­ványt jelentetett meg az MSZMP KB Politikai Főisko­lája, amely korábban — két ízben — Évkönyvvel jelentke­zett. A Politikai Főiskola Köz­leményei ezeknek az Évköny­veknek szerves folytatója. Nem folyóiratigénnyel lép fel, ha­nem a mindenkori szükségle­teknek és lehetőségeknek meg­felelően jelenik meg, esetleg évente többször is. A szerkesz­tő bizottság: Benke Istvánné, Blasliovits János, Csonlca Ró­zsa, Lick József és Vészi Béla — mint a bevezetőben olvas­hatjuk — arra törekszik, hogy az új forma emelkedő színvo­nalú tartalommal párosuljon. A most megjelent első szám nemzetközi kérdések, szocioló­gia, oktatás és szemle rovatai­ban Lipkovits Károly, Kiss Je­nő, dr. Badacsonyi György, dr. Lukáts Jenő, dr. Takács Imre tanulmányait és dr. Szabó Gá­bor Engelsre emlékeztető ösz- szeáilítását olvashatjuk. A munkahely légköre Első: a beilleszkedés „1960-ban a Vegyipari Tech­nikum elvégzése után kerül­tem a Lakk- és Festékipari Vállalathoz. Társadalmi ösz­töndíjasa voltam a gyárnak, de csak egyszer voltam ott, a pénzt mindig postán küldték el. Az iskola elvégzése után je­lentkeztem, itt vagyok, mond­ták, jó és elküldték három műszakba, pedig még nem voltam 18 éves. Dunakesziről jártam dolgozni Újpestre, nem volt messze, de amikor 61-ben kihelyeztek Kelenföldre, más munlca után néztem. A duna­keszi Mechnikai Laborba ke­rültem. itt minden más volt, a munka is, az emberek is. A galvanizálóban dolgoztam, ösz- szebarátkoztam a diszpécserrel, elmeséltem neki, hogy az is­kolában a faliújságon minden héten volt „szellemi totó”, na­gyon szerettük. Lelkesedett, bíztatott, csináljam meg itt is. A következő héten már ott voltak a faliújságon a kérdé­sek. Mindenkinek tetszett, kér­dezték, kinek kell odaadni a válaszokat. Hozzám hozták.” — Mindenki azért megy egy bizonyos gyárba, mert vár va­lamit: pénzt, jó munkát, kelle­mes munkakörülményeket, jó kollektívát, rendes vezetőket. Aztán sok helyütt úgy fogad­ják őket, mintha évek óta itt dolgoznának: nem mondanak nekik semmit, hogy mi hol van, nem viszik végig a gyár­ban, nem mutatják be senki­nek, odaállítják a gép mellé és elvárják tőle az első mun­kanapon, hogy teljes . értékű munkaerő legyen. A tanulók a harmadik év második felében teljesítménybéresek, ezzel is szorosabban kötődnek a gyár­hoz, s ha felszabadulásuk után maradnak, már ismerik az embereket, a gépeket, a kör­nyezetet. A beilleszkedés itt csak rangban okoz gondot: úgy bánnak velük, mint „ta- noncokkal”, mikor már szak­munkások. A KISZ is sokszor sablonokkal közeledik a fiata­lokhoz: „voltál KISZ-tag, ve­zető voltál, mit dolgoztál?” Ahelyett, hogy készítenének egy naplót, s leülnének a fia­tallal beszélgetni, „látod az el­múlt évben ezt csináltuk.. Egyébként is sok múlik a be­szélgetésen. Bevezették néhány gyárban a sétalapot, amellyel a munkába lépő végigmegy a gyáron és az üzemvezetők alá­írják a rubrikákat. Ezt néhá- nyan szükséges rossznak te­kintik és odafirkantják a ne­vüket. Ezért többet árt, mint használ a sétalap. Általában az üzemekben, gyárakban a kilépők marasztalása helyett többet kellene foglalkozni a belpők fogadásával. Szviatovszky András 1970- ben jött el Dunakesziről. Az­óta a KISZ Pest megyei Bi­zottságának ifjúmunkás fele­lőse. A ljubljanai egyetem pro­fesszora azt vizsgálta Jugo­szláviában, 15 üzemben, hogy mit várnak az emberek a munkától. A vizsgálatot 1960- ban, 1962-ben és 1964-ben vé­gezte el. Az így kapott ered­ményekből arra a következte­tésre jutott, hogy az elvárások struktúrája dinamikus jelen­ség: rövid időközkben jelentős változások történnek. 1960-ban az érdekes munka játszott döntő szerepet. Áz elvárások sorában 1962-ben a nevelés és a szakmai tudás bővítése állt az első helyen, míg 1964-ben a legfontosabb elvárás a bér, a fizetés volt. A professzor ezt azzal magyarázta, hogy éppen ez volt az az időszak, amikor a munkások előtt megnyílt a lehetőség, hogy tartós fo­gyasztási cikkeket vásárolja­nak. Az Egyesült Izzó váci gyá­rában a munkaügyi osztályon jelentkeznek a munkások, ve­lük nem beszélnek olyan so­kat, s a személyzeti osztályon az új műszaki, adminisztratív, dolgozók. Horváth János, a személyze­ti osztály vezetője: — Van egy könyvünk, az a cüne, „Ez a Tungsram”, ezt minden jelentkező megkapja. Beszélgetek vele, hogy a nagyvállalat életében milyen szerepet tölt be Vác, s mi há­rulna őrá, hol dolgozna. Fel­sorolom a neveket, kiket ke­ressen meg, persze ezeket ál­talában mindenki elfelejti. El­viszem, vagy elküldöm az üzemvezetőhöz. A KISZ kez­deményezése — tájékoztatót készítenek, melyben minden

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents