Pest Megyi Hírlap, 1971. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-15 / 192. szám

8

1971. AUGUSZTUS 15., VASÁRNAP

"t/6ríap

Szánthó Imre: Ablak

SARKADI IMRE:

RÉSZEG EMBER

P ppen zajlott a Duna, és “ uzenüt fok volt, nulla alatt Az embernek az ilyen hidegben lefagy a füle. Igyekeztem jói fülre húzni a kucsmámat. A hajókikötő kocsmájába be kellett térni, legalább belső meleg szerzésére. Egy vendég volt. Elég részeg.

Avval fogadott:

— Na, komám? Hát te hantiét?

így kezdődött az ismerkedésünk. Aztán ő vallatott egy darabig.

— Hat te mi vagy? Mennyit keresel? Hun dógozol?

Elmondtam, amit tudtam. A kályha mellett ült, egész közel a rosszfajta, fekete, öntöttvas, henger alakú kályhához, mindig féltem, hogy billegve odabillen a vashoz, vagy feszkelődve odanyomja a térdét, a lábaszárát

J

ó csizmát, jó vattabéléses nadrágot viselt, efölött vastag kötött ujjast, azon felül pedig azt a steppelt új- jú, rövid bőrkabátot, ami apró, kis kockadarabokból van összevarrva, öves, zárt nyakú, meleg, mert kétszeres vatelinbélésű. Egyenruha az ilyesmi tulajdonképpen: állami üzemek adják a nehéz külső munkán dolgozó munkatársaiknak. Láttam, hogy ő is állami.

— Mit iszol? — kérdezte. Azt mondtam, hogy immár Semmit — mire várakozóan nézett rám. — Azt kérdeztem, mit iszol?

— Semmit, köszönöm.

— De te nem kérdezted meg, hogy én mit iszok!

— Nem, valóban, ezt elfelejtettem.

— No, hát?!

— Kérlek, elvtársam, mit iszol?

— Fél rumot.

Néztünk egymásra. Akkor egyszer csak előszedett a zsebéből egy gumiszalaggal átkötött igazolványtokot, abból a személyi igazolványát, azt az orrom elé tartotta, abban írva vala, hogy ő Szabó Ferenc vájár.

— Na!

— Jól van.

— Te mennyit keresel?

De mielőtt felelhettem volna, elmondta, hogy neki ötforintos órabére van és harmincegy forintos napi kiszállása, mert ide küldték valami erdőkitermeléshez, ahonnan is támasztófákat kell vinni a bányába. Ez nagyon rendbe- levőnek látszott.

— Hej ... — azt mondta.

—

intünk egymással szem- ben, mint két bolond. Fel akartam állni, el akartam már menni, de valahányszor kísérletet tettem rá, megfogott, nem engedett, visszanyomott a székre.

— Várjál csak!

S aztán elősorjázta, ami a tzivén fekszik.

I

________

• A fiatalon elhunyt Kossuth-dí- ?as író születésének 50. évfordulóba alkalmával közöljük elbeszélé— Voltam én, annak idején, csendőr tiszthelyettes. Bizony.

Nos, elfelejtettem eddig leírni az arcát. Első látásra tudniillik megviselt, nyűtt arca volt. Mint minden részeg embernek. A szeme bután csillogott, az arca csupa gyűrődés, törtség, mint a mosogatórongy, a kucsmája nem hetykén, hanem lazán félrevágva a fején.

Ekkor szembenéztem vele, s láttam, hogy ravaszul hunyorog, hogy tulajdonképpen ilyen meg oiyan ember, az ördög tudja, milyen ember, megint felálltam. Elmegyek.

— Megállj — mondta s visz- szafogott.

— Nana!

— Mit nana! Vágtak már úgy pofon, hogy...

Erre nevettem egyet. A kocsmáros kiment az ivóból, ketten ültünk egymással szemben, egyedül. (Nem is kocsmáros volt, asszony. Éppen az elébb beszélgetett tíz év körüli kislányával.)

— Komám! Én ezt az izét... akarnám... izé ...

S kifelé bökött hüvelykujjával. Hogy az asszonyra gondol.

— Csúnya mesterséged volt — mondtam.

— Hát te? Nem vót szép az a kakastoll? He? Hát ha te mentél az úton, oszt láttál kakastollast veled szemben jönni, mit éreztél? Nem azt, hogy megvédik a főded?

Mondtam, hogy nekem nem volt földem.

— De nekem volt! Harminckét hold! Na mindegy. Ha főded nem vót, tisztességed vót. Becsületed vót! Mi? Hát ha jöttünk veled szembe kakastollason, mit éreztél?

— Féltem

— Akkor te gazember vó- tál. Akkor te országos tolvaj vótál.

Bejött az asszony. A kocs" márosné. Részeg ember módjára akkor vele kezdett el alkudozni, rég elfelejtve, hogy velem mit beszélt. Megpróbálta karon fogni, cipelni, odább ráncigálni. Hogy ő akar valamit mondani neki.

Aztán hirtelen hozzám fordult.

— Hát te? Most ugye? Most a dolgozóké az ország? Mi?

S nagyot köpött a padlóra.

— Meg ne verj — mondtam neki.

— Sose vertem — húzta ki magát.

— Még szép.

— Kérdezd meg! Tiszántúli vagyok, ott csendőrködtem, csak aztán mentem a Dunántúlra bányásznak, mert nem vót más — hát énnekem a falumba eriggy el, kérdezd meg, ki volt Szabó tiszthelyettes, ott engem máig is tyúkkal, kaláccsal fogadnak. He?

Elkapta a kabátom hajtókáját, maga elé rántott.

— Nana — mondtam. — Megint verni akarsz?

— Hogyhogy megint?

Csak me” be kellett lökni,

y

kicsit, gyengéden, olyan részeg ^ volt, hogy lehuppant a mögöt-? te lévő székre. Lehuppant, le- $ hajtotta a fejét, kicsit csuklott,J aztán felnézett véreres sze-J mekkel. J

— Afene. Téged nem bánt- J lak. Szeretlek. Fizettél egy J féldecit

Hirtelen ráképzeltem a ka-j kastollát. Ennyi volt az egész. ^

Nem is öreg. Negyvenkét^ éves — ahogy a személyi iga- $ zolványából emlékszem.J

Ahogy az ajtónál jártam, utá-J nam szólt bűnbánóan.

— Várjál meg, komám. Merj hazudtam neked. Nem is vó- J tam tiszthelyettes, csak őrmes- J tér. Csak mégígérték, hogy J még az év végére tiszthelyet-: tes leszek.

1/ jsőbb ismerősöket küldöz-J gettem, nézzék meg és J gyönyörködjenek tegnapról itt; felejtett dicső hazánk fiában,J de későn érkezhettek, akkorraJ már nem volt ott

Azért valahol csak van, most ! is. Vannak... í

^ Az átalakított váróterem

^ büféasztalánál kopott kis vidé- ?ki nő ült egy katonaságot ép- ípen letett vidéki fiatalember- ^rel, két üveg kőbányai mellett

J Féligivott poharak álltak

^előttük és beszélgettek.

J A fiatalember beszélt in- Jkább, dicsekedett a nő előtt JA jelentéktelen kis nő figyel- J mesen hallgatta a sütővassal J hullámosított haja alól. Fi- í gyelmesen, ne lássék, hogy {nem jár ott az esze. Maga se í tudta, hol jár.

} — ... Tudja mi az, hogy elvágólag? Fogadjunk, hogy nem J tudja. Az ágyat úgy csináljuk, Jhogy elvágólag álljon. Benyú- J lünk a szalmazsákba, a szal- Jmát a négy sarkába nyom- J kódjuk. Ez persze így semmi, J ahogy elmondom. De megcsi- Jnálni! Szúrja az ember uj- J ját, hogy a vér is kiserked. De j nézik ám az időt, nem érünk f rá szopogatni az ujjunk. Rá a £ pokrócot. Mint a téglalap, úgy 5 kell neki állni. Sarkosan. Ma- Jga nem tudja, mi az, hogy J sarkosan. Megnyugtatom, a J legtöbb nem tudja, mert for- Jsza van. Mindennek forsza J van, csak ész kell hozzá, a í legtöbb süketnek meg az

SZEBERÉNYI LEHEL:

Egy vonattal később

nincs. Nem azért Ducika, de az én nevemet akárhányszor kihozták a parancsba. Sorba jöttek az ürgék, mutassam meg, hogyan kell csinálni.

— Ne mondja, maga így tud? — bájolgott a kis nő. A felszedett szólam üresen és esetlenül Megette magát az ajkán, gyakorlatlan kacsintással toldva. Forgatta a söröspoharat, hogy „mélyértelmű” mosolya mögött ne lássék az erőfeszítés, mellyel szellemi hátrányát igyekszik leplezni.

— Semmiség. Az egész harminc másodperc.

— No ne mondja.

— Tudja, hogy csinálom? Fogom a lepedőt, visszahajtom, a legtöbb pancser begyűri. Egyforma széles csík, ez a fontos... No nézzen ide, hogy megértse. — Maga elé húzta a papírszalvétát és részletes rajzot készített. — Ötször, hatszor is megcsináltatták némelyikkel, s akkor se

.. tudta. Csak lógott neki.

; — A magáé nem lógott?

J —Az enyém?... No nem, J no nem.

J — És Józsi? — kérdezte a J kis vidéki nő. — Józsival hogy Jvannak?

^ A kis \idcki ní, és a kato- í naságot letett fiatalember föl- 2 diek voltak. Látásból ismer- ^ ték egymást. Mindketten a ^ vonatra vártak a pályaudva- J ron, és ki-ki magában uta- J zott, mielőtt felfedezték egy- J másban az ismerőst.

J — Persze — emlékezett a J fiatalember, ezek együtt jár- 2 tak, még odahaza. És megnéz- J te egy kicsit jobban a nőt.

1 — A Jóska. Rendes gyerek f a Jóska ... Maguk még min- ^dig?... Hogy ismond jam ...

J A fiatalember kérdőn fel- J mosolygott a nőre, csak olyan J felületesen, nem mintha vár- Jná a választ. A nő a poharat J forgatta, s együgyű, elkalan- J dozó mosoly ragyogott a sze- ^ mén.

2 — Ugyan, a Józsi! Egy is- ? merős ...

^ — És semmi több?

J — Miért? Baj?

J — Dehogyis. Egy kicsit cso- J dálkoztam is volna magán.

^ — Miért? Azt mondja, hogy

2 rendes gyerek.

— Rendes, rendes, csak nem éppen egy fej.

— Miért? Maga egy fej? — A nő belenyalt sörébe és kikacsintott a ponár mögül.

— Én — vigyorgott a fiatalember —, hát mit mondjak ... De miért nem iszunk?

Felemelték a poharat. A nő

csak forgatta, de a fiatalember kiitta. A nő ujján olcsó gyűrűk voltak, hamis kővel. A fiatalember a pohara felett nézte.

— Maga nem iszik — mondta.

— Dehogyisnem — felelt a nő és egy kényszerűt kortyolt.

— Egyszer meg kellett, hogy ruházzam, mert szemtelen volt.

— Kiről beszél? — kérdezte a kis nő.

— A Jóskáról beszélünk, nem?

— Ja, persze — szólt a nő ábrándos szórakozottan.

— Lepedőt húztam a fejére, moccanni sem tudott.

— Ejnye, ejnye, maga ilyen is tud lenni? — mosolygott szemrehányóan a kis nő. — Nem szép magától.

A fiatalember kicsit zavarba jött.

— Na, ja. Én egy jámbor tag vagyok, de ha valaki megharagít ...

— És megharagította? — csodálkozott a nő készségesen. Csak féligmeddig járt ott az esze.

— Meg — felelt a fiatalember valamely régi sértettség maradékával.

— Maga egy verekedés, rossz ember — gügyögött a nő, csak azért, hogy mondjon valamit. A forgó pohár mögül rebbengette a szemét. Szem- rehányósdit játszott. — Egy szegény fiút bántani. Maga talán jobb?

— Én? — szólt a fiatalember, a pír az arcán megint foltot vetett, a fölénye megint megbicsaklott kissé, ahogy ott féloldalasán hátradőlve ült a széken. — Maga jobban tudja

Ahogy lenézett pohara elé, kicsit felpillantott a nőre. Szép fehér bőre volt. A nő is felpillantott, és forgatta a poharát. Az olcsó gyűrű az ujján csillogott. A szemében tolvaj,

félszeg érdeklődés csillogott

— Hon nam tudnám —■

mondta.

Majd a fiatalember megtörte a hallgatást.

— Miért nem iszik?

— Nem iszom.

— De miért?

— Köszönöm, nem kérek már .., Lekéssék a vonatot.

— És aztán. No, igyon velem.

— Jaj, de erőszakos.

— No, igyon.

— Mondom, hogy nem iszom — felelte a nő, elbizonytalanodva, majd tréfás- együgyűn hunyorított: — én csak egy egész üveggel iszom, vagy semmivel.

— No. igyon akkor, igyon egy üveggel.

A nő riadtan nevetgélt kicsit butácskán.

— Csak vicceltem.

Arra jött egy vasutas.

— Mondja kérem, mikor indul a szolnoki? — kérdezte a fiatalember.

A vasutas az órájára nézett.

— Néhány perc múlva.

— És mikor indul az utána következő?

— Két óra múlva.

— Köszönöm — mondta a fiatalember. A nő nem nézett a vasutasra Forgatta a poharat A poharat nézte, s amö- gül néha a fiatalembert.

— S mit szól a felesége, hogy egy vonattal később megy? — kérdezte, amikor a vasutas elment. Gyűrűjének visszfénye az asztal műanyaglapján táncolt, ahogy a forgó pohár visszaverte.

A fiatalember arcán felgyűlt az olajfolt, a pohara után nyúlt, s ivott

— A feleségem?... Egy kicsit elhamarkodtuk mi ezt a házasságot. Túl fiatalok voltunk. Nem szabad ilyen fiatalon ... — Kis piros vigyor lebbent a száján, mint egy henye legyintés, mely erősen kétessé teszi a szó hitelét

A kis nő azonban megkönnyebbült. A fejét is elfordította, hogy ebben ne zavarja semmi.

— Van ilyen — mondta, gyűrűs ujja a poháron pihent, s ez a mozdulatlanság eről- tetettnek tűnt.

— Van — mondta a fiatalember, pillantását a falujabéli nőre emelte, s állhatatosan rajta tartotta.

A nő ujja pedig csak akkor mozdult meg a poháron, amikor elment a vonat

KEREKES IMRE:

A

így mentek a zebráig

Ae haragudj, hogy elkéstem — mondta az asszony. Táskáját és esernyőjét letette a székre. A férfi olyan mozdulatot tett, mintha le akarná segíteni a kosztümkabátot. Az asz- szony csak kinyitotta a gombokat, és hátratolta a kabát vállát A pincér már ott állt fölötte, és tálcára szórta a hamut a tartóból.

— Kávét iszol?

— Nem — mondta az asszony —, inkább egy Colát.

— Ne igyál Colát — mondta a férfi —, nem hűtik le rendesen.

— Jó — mondta az asszony —, legyen limonádé.

A pincér elment, mintha nem is hallotta volna, miről beszélnek.

— Megihatnánk egy konyakot — mondta a férfi.

— Ne haragudj, hogy késtem. Tudod, ha ez nálam előfordul, oka van.

A szomszéd asztalhoz egy meg egy lány érkezett. Megnézték a lányt, a haja kissé elázott, nem volt esernyője. Ujjával kaparta és nyomkodta a haját.

— Kellemetlen dolog történt velem ma — mondta az asz- szony —, kiesett a tömés a fogamból. Fogorvoshoz kellett mennem.

— Nem öröm — mondta a férfi.

— Az orvos már meg is csinálta. Fizettem neki egy százast.

A pincér hozta a limonádét. A férfi előtt már üres volt a kávéscsésze. A pincér felvette, és rátette a tálcára. Az asszony keverte a limonádét, gyönyörűen ápolt kezei voltak. A szomszéd asztalnál két férfi ült, az egyik figyelte a nő kezét.

— Örülök, hogy emelték a fizetésed.

— Kitől tudod? — kérdezte a férfi.

— Tudom. — Az asszony megkóstolta a limonádét, és ránézett a férfira, aki előbb a kezét nézte.

— Ez mit néz? — kérdezte.

— Tudom én ... biztosan tetszel neki.

— örülök, hogy emelték a fizetésed — mondta az asszony. — Ezzel már könnyebben lehet boldogulni. Szép az inged.

A férfin hófehér kemény nyakú ing volt. Megigazította a mintás, divatosan kötött nyakkendőt.

— Látom, az órád is kiváltottad — mondta a nő.

— Lejárt. Egyszer ezt is ki kell váltani.

A presszóban füst volt, kinyitották az ajtót. A levegő kihajtotta a füstöt, jobban lehetett látni az arcokat. Az utcán villamosok fordulak a térre.

— Drága az albérlet? — kérdezte az asszony.

— Elég drága. De van fürdőszoba, este is használhatom.

— Mondd, mi van a húgoddal?

— Elutazott nyaralni.

— Aha ... és aztán a nők...

Az asszony nevetett. Nem volt különösen szép arca, de ha nevetett, határozottan szép volt. Átsugárzott rajta az a szépség, ami a vonásokból hiányzott, hogy valóban szép legyen. Míg nevetett, a férfi a fogait nézte. A bal szemfoga kissé megbillent a sorban, és ez a szabálytalanság enyhe keserűséget rajzolt a felső ajkára.

A pincér éppen ott táncolt el az asztalok között. A férfi odaintette.

— Két konyakot lenne szíves.

— Két nagy konyak — mondta a pincér.

— Elég lesz kicsi is — mondta az asszony.

— Hagyd rá, úgyis azt hoz, amit akar.

Az asszony félretolta a limonádéspoharat, és táskájából cigarettát vett elő.

— Még nem szoktattak rá?

— Nincs nő — mondta a férfi.

— Ugyan, ugyan... —' lehelte az asszony első füsttel.

— Minek — mondta a férfi —, semmi értelme.

— Erre mikor jöttél rá?

— Nem erre jöttem rá. Másra.

— Nem kell annyit gondolkozni — mondta az asszony.

— Nem kellett gondolkoznom, anélkül jöttem rá.

— Ügy — mondta a nő, és hosszan kísért egy füstcsíkot, amely ott lebegett a plafon alatt.

A pincér letette a két konyakot.

— Egészségedre — mondta a férfi.

Az asszony egészen apró kortyokat ivott. Mintha csak ízlelné az italt.

— Még nem ittam konyakot — mondta az asszony.

— Ne félj, nem árt meg.

— Nem is azért, csak rég nem ittam.

— Ezt ihatod, ezt még a szívbetegnek is szabad inni.

— Mindannyian azok vagyunk — mondta az asszony.

— Erről jut eszembe... anya hogy van? — kérdezte a férfi.

— Egészen jól megvagyunk együtt. Ügy érzem magam, mint lánykoromban. Mióta otthon vagyok, legkésőbb nyolcra haza kell mennem.

— Addig sok mindent el lehet intézni — mondta a férfi, és felemelte a konyakot

— Persze — mondta az asszony —, sok mindent vagy semmit.

— Jobb azonnal hazamenni — mondta a férfi.

— Jobb. Nem mindig jobb, de általában .. Csak az a baj — mondta az asszony —, hogy nekem nagyon huzatos a természetem.