Pest Megyi Hírlap, 1971. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-15 / 192. szám
Wrt. AUGUSZTUS 15.; VASÄRNAP «» 'Jíícríl kMírlap 9 CYURKŐ GÉZAt | PARDI ANNA: rí a most megkérdezné tő- M.1 lem valaki, mi bajom vau, aligha tudnék ertelmes és erdemi választ adni. — Fáj az élet — sóhajtanám, mert az íáj bennem, az elet fáj, de hat... — Gipszes ez a pali — jegyeznek meg erre joggal. Mert mi az, hogy jaj az elet. A jog szokott jájni. A fej, meg a tyúkszem. Az igen. tiuooruuan a levágott láb helye. A pofon helye oékében. tizeit mina jaj- hatnak es még annyi minőén fajhat az emberben es az embernek, de hogy az elet fájjon... Ugyan, merem. Spleenes öreg lányoknak, kutyaidomar aggiegenyeknek, önmaguktól is csömört kapott skizojrenek- nek és dilinyos szerelmeseknek szokott csatt az élet fájni. Meg nekem. Most, pedig becsületszavamra, spleenem nincs, joszerint nem is tuaom, hogy mi az, esküszöm, nagy öreglány sem vagyok, a kutyákat sajnálom sajut jellemükből kiforgatva iaomítani, de az amúgy sem ervenyes, hiszen nem vagyok agglegény. Ha papírjaimnak hinni lenet, ski- zojréniám mérteke nem haladja túl a szakmámban megszokott szintet, sőt tálán nehány rögeszményi vonással alatta is marad az átlagnak. Marad tehát a dilinyos szerelmes? T eljesen nevetséges. Korom, amely szerintem a legszebb férfikor, mar nem az, amikor minden szoknyába szerelmes lesz az ember, de már az a kor, amikor még minden szoknyát nemcsak megkívánni tud az ember, de kifejezni is képes iránta a férfi örök és leghitelesebbnek elfogadott tiszteletét is. Pedig fáj az élet. Reménytelen es sivár most, mint egy ménkű hosszú kórterem, ahol még betegnek is csak én vagyok egyedül; olyan, mint aszályban zörgő, nyáron sárgult erdő; olyan, mint egy unalmas ebéd, még unalmasabb társaságban, egy piszkos november délutánján. Szóval, ilyen, s ezért fáj az élet. Már voltam egyszer így, akkor még inkább költöcs- ke korban csak, s meg is kérdeztem a szomszédasszonyt MAKAY IDAi Vihar falevelek ezre a szélben feltámadt a nagy madár sötétedő felhők rémuralma alatt megüresednek a sétányok a padok trónjai a tófenék toalett asztalán tükröket törnek össze a zöld mélyzöld indák haragjai mint diákkoromban nem tudtam néha megoldani házi feladataim eltorzulnak a hullámok sinus cosinus görbéi nem tudok mit kezdeni az életemmel a jelenlegi körülményeket figyelembevéve állok a parton büntetem magam hagyom hogy megázzak Csak adatok Igék és jelzők cserben hagynak. Versmérték nincs a szenvedésre, a kínzott csönd, ami még vallhat. Fölesküszőm szemed szinére. A jegyzőkönyvek kopár nyelvén akarok szólni. Csak adatok kopogjanak. Név. Arcforma. Haj. Amiért éltem és még vagyok. Csak ilyenképpen: ez volt. Ennyi. Itt ragyog még, mit hitt s akart. Ezek a tárgyak tudtak róla. Ez kérdezett.— Az belehalt. NADASDI ÉVA: Csoda Van-e határa a meddőségnek felhangzik-e lágyan az ének saját szörnyeim meddig gyötörnek csodáért — jaj — meddig könyörögjek. van-e aki megkegyelmez van-e perc mely barátom lesz esdeklek a szerelemhez jöjjön el a ketrecemhez legyek akit végre befogadnak éhező akinek enni adnak: nem ketrec, amihez kulcsot adnak könnyű csoda az mit megalkottak el tudom-c majd viselni hogy nem felel soha senki hogy nekem kell csodát tenni: végső erőmmel énekelni! Jtsrs/hn SZEDER KATALIN: Víziváros A kéményseprő támaszán, a háztetőn egy gerle szundít. ö lopja a kaktuszt talán, hanem most bölcsen hallgat ám, nem is les ablakunkig. Lejjebb kőoroszlán mereng, érzi, hogy halálraítélték. Az éjjel egy új, büszke rend, tévé-antenna így üzent: holnap más lesz a térkép. Egy veréb csöndet csipeget. Megint motor! Szemétre dobnám. A mázsás napfényt cipeled: tíz percre a zöld övezet, s itt egy fa sincs az utcán. SZILAGYI JUDIT: Hangulat Mikor leszakad a körmöm szeretném visszaragasztani, a régi nászért sürgönyt küldeni, szeretnék játszótéren játszani és vívni egy kis piros zománcvödörért, egy óvónő kezét fogva nem tudni mi a férfi, és nem szaladni oda amit a sorompó magamban elzár. FERENCZY HANNA: Nyári hajnal Patakból minden csillagot kimert a hajnal, s végigdőlt felhő pamlagán egy halk kacajjal. Szép könnyű, bíbor fátylait az égre dobta — aranyfésűvel éj haját fésülte, fonta. Keblére kis sugárfiak játszódva kúsztak. Felnéztek rá a pipacsok és elpirultak. KISS ATTILA RAJZAI Fáj az élet először, akinek öt gyereke volt és egy részeges férje, hogy fáj-e neki az élet: — Az nem lelkem, az nem. De a derekamban a köszvény s a vállamon a bikacsök helye, az nagyon fáj — mondta, és szisszenve hajlott visz- sza a mosóteknő fölé. a ztán arra is emlékszem, /i hogy kilépve a költőcske korból, elkezdett nem fájni az élet. S így tartott ez hosszú éveken keresztül. Nem fájt az élet, amikor csikart a gyomrom az éhségtől, nem fájt, hogy ezzel alkalmassá tegyem ' ünnepi célokra is. Nem fájt az élet, amikor olyanok rúgtak í belém, akik vad gyanakvással ; csak továbbadták az egykori \ jogtalanul kapott rúgásokat, s akkor se fájt az élet, amikor \ olyanok rúgtak belém, akik- \ nek nemhogy a rúgáshoz, de j még a jó levegőhöz sem lett j volna joguk. A rúgás fájt, \ nem mondom, de az élet so- \ ha. ! i Nem fájt az élet, amikor í rendre éjszakáztam és rend- í re nem nővel, sajnos, ami- í kor úgy rágtam át magam i könyveken, adatokon, bízott- ! Ságokon, indexeken, káderla- pokon, mint gróf Monte Cris- ; to úr, meg mint Edmond Dán- j tes. És most fáj az élet. Ki érti ezt? í S ki érti azt, hogy voltakép- \ pen nem is fáj az élet, hogy \ voltaképpen csak viccesen ju- \ tott eszembe mindezeknek \ alapján az, hogy fáj az élet, s í ahogy mindezt leírtam, ju- i tott eszembe, hogy valójában ; — fáj az élet. { Mindez, ami elmúlt az élet- i bői. Az, hogy elmúlt. i j I ramég, már siratom a $ U múltam? Mint hervadt / tyúk, aki beszéli magának, í hogy nem a csúnyasága, csak % visszautasító magatartása J miatt maradt beporzatlanul, í meddő virágnak? A legszebb £ férfikoromban lám, idepisszeg £ a holnapi öregség: jövök, fic- ^ kó, jövök, csak gyújts még, £ hogy minél több legyen majd f amiért fájni fog néked az élet. f Az, ami elmúlt! * — Huzatos..; — ismételte a férfi, mert nem tudta, hogy ez mit jelent. — Igen huzatos — mondta a nő —, rájöttem, hogy bennem úgy jár-kel az idő, mint huzat a lépcsőházban. A férfi nevetett, az asszony lefelé nézett, és cigarettát tartó kezével forgatta a pohár talpán. A férfi megcsúsztatta kezét az asztalon, majdnem az asszony ujjúig. Aztán meggondolta magát. — Mókás dolgaid vannak — mondta a férfi. Összeráncolta a homlokát, és elvette az asszony gyufásdobozát. Letört belőle egy darabot, és azzal ütögette az asztal üveglapját. Ezt nézték egy darabig, aztán az asszony felhajtotta a maradék konyakot. A férfi poharában már nem volt semmi. — Igazán jól nézel ki — mondta az asszony —, meg vagyok veled elégedve. A férfi nem szólt semmit, csak összetörte a gyufásdobozból leválasztott darabot. — Azt hiszem — mondta a nő később —, el kellene intéznünk azt a bútorügyet. A nagy szekrényre szükségem lenne. — A tied — mondta a férfi —, rendelkezz vele. — Jó. Akkor az íróasztalban is egyezzünk meg. — Már megegyeztünk — mondta a férfi. — Persze, csak úgy mondom. Frissen borotválkoztál — j mondta az asszony. — Igen. — A kölnid is a régi, csak valamivel keveredik. — Talán a borotvakrémmel — mondta a férfi. — Barbont i használok. — Látod, milyen orrojp van. Megérzem azonnal, ha vala- ; mi változik. A férfi komolyan az asszony szemébe akart nézni, és még i is mosolygott. Most megfogta a kezét, inkább csak rátette uj- j jait az asszony csuklójára. — Évi, Évi... Te csak a régi vagy — mondta a férfi, és elengedte a kezét A pincér hirtelen kétszer is megkerülte az asztalt. Tapasztalatból tudta, amikor az ügy már eddig jut, a férfinek rendelni kell. Nem nézett oda, de csupa fül volt, hogy mikor szólítják. — Fizetünk — mondta a férfi. — Igenis, kérem — mondta a pincér. Csalódott volt, és ezt azzal fejezte ki, hogy ceruzáját táncoltatta a papíron. Az utcán mentek, a járda még nedves volt, és fény lett, de itt-ott már szürke csíkok jelentek meg. — Megengedi, uram — mondta az asszony, és belekarolt a férfibe. így mentek a zebráig, ott átkeltek a járdaszigetre a villamoshoz. — Beadod a válópert? — kérdezte az asszony —, mert a sarkon már látta, hogy befordul a villamos. — Jobb, ha te adod be — mondta a férfi. — Nem, add csak be te. Felhúzta kesztyűjét, a villlamos éppen odaért. Ilyenkor már kevesen utaznak, a kalauz gyorsan indít.
