Pest Megyi Hírlap, 1971. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-15 / 192. szám

““k/Círlap 1971. AUGUSZTUS 15.. VASÄRNAP Tantárgyuk: a harckocsi Bömbölnek a motorok, csö­römpölve túrnak a lőtér tala­jába a lánctalpak, könnyedén zökkenek előre a behemót acéltestek. A harckocsik kar­csú ágyúcsövei felemelkednek, várjuk a detonációt, a dombok alján felbukkantak a célok... Presszó és foci pálya A harckocsizó alakulat lak­tanyájában már semmi nyo­ma nincs az építkezésnek. Pe­dig tervrajzok hadműveleti térképei nyomán több száz katona dolgozott hónapokon át, hogy létrehozzák itt a harckocsizó egységek legkor­szerűbb bázisát. Útikalauzaink, az újdonsá­gokat érthető büszkeséggel be­mutató parancsnokok min­denekelőtt a katonák életkö­rülményeiről szólnak. A körle­tekben már nincsenek emele­tes ágyak. Az országszerte évek óta tartó nagyarányú csapatépítkezések eredménye­ként eltűnőben van a lakta­nyák tömegszállás-jellege. Minden alegység külön klub­bal rendelkezik, berendezé­seikhez hozzátartozik a rádió és a televízió is. Színházter­mük filmvetítések, meghívott művészek műsorainak színhe­lye, s hamarosan megnyílik a laktanya ifjúsági presszója. Sportkombinátot építettek, te­nisz-, kézilabda-, röplabda-, kosárlabda-, futó- és labdarú­gópályával. Innen nem messze, a fák közé rejtőző épületekben kap­tak helyet a tantermek. De ez már a katonaélet nehezebb része: munka, tanulás, szolgá­lat. Tanfolyam a víz alatt A teremben filmet vetíte­nek. A vásznon a nézővel szembe szalad a táj: mintha magunk is száguldanánk egy kanyargós földúton. A vászon előtt, a tanuló tankvezetök kabinjában ülő katona számá­ra e látvány izgalmasabb, mint egy kalandfilm. Kon­centrál a filmen pergő útra, s a látott terephez alkalmazkod­va kapcsol sebességet, változ­tat irányt. Elvétett mozdula­tait oktatója előtt műszerek jelzik, s ha rosszul vezet — leáll a film... A technikai' berendezés a valóság illúzióját kelti. A ve­zetők, irányzók, töltőkezelők a tantermek harckocsimakett­jein megismerkedhetnek min­den alkatrésszel, rádiótól a géppuskáig itt tanulják meg a műszerek kezelését, s terep­asztalokon tanulmányozhatják a később majd harckocsijuk elé kerülő akadályokat épp­úgy, mint a közlekedési rend szabályait. Mint minden harckocsizó alakulatnál, itt is van ún. ví­zibázis. A több méteres me­dencében a „strandolás” meg­feszített munka. Légzőkészü­lékek oxigénbuborékai száll­nak fel a mélyből, lent egy vízzel elárasztott harckocsi­makettből lépnek ki a fiúk, aztán összehangolt mozdula­tokkal vontatókötelet vonszol­nak a medence alján, tucat­szor ismételve minden mozdu­latot. Ha a harckocsi a víz alatti átkelés közben elakad­na, ezt a feladatot, ha kell, folyók sodró vizében is telje- lítenék. Piros füst — találatra Harckocsizónak lenni rang a seregben, s e rang megszer­zése, ahogy múlnak a kikép­zés hónapjai, egyre keményebb követelményeket támaszt a katonákkal szemben. A gya­korlótéren ennek illusztrálá­sára peregnek most előttünk az események. Akadálypálya. Zászlójelre startolnak a futók, átvetik magukát drótakadályon, vi­zesárkon, tankmakettbe lő­szert emelnek, kézigránátot dobnak, házfalra ugranak, majd ablakon át le a földre, kúsznak betongyűrűben, árok­ból célba lőnek... Harckocsi ágyúja mozdul célirányba. A távolban moz­gó célok. Tűzparancs. Nem re­meg az ágyúcső, nincs deto­náció. A célok mégis „meg­semmisülnek” ... A harckocsi­ban minden művelet úgy ját­szódik le, mint „éles” helyzet­ben, ám a célra nem lövedék, hanem a tankra szerelt fény­ágyúból fénysugár „csapódik”. Az elektronikusan irányított és eltalált cél visszaveri a fénysugarakat, s az irányító toronyban műszerek regiszt­rálják, hogy célba talált-e a fényágyú... A magasszintű kiképzést szolgáló legkorszerűbb teoh- nika premierjének tanúi va­Késő délután a szigetszent- miklósi modem lakótelep előtti sétányon. Kellemes nyári meleg, akin lehet, se­gít az anyai gondoskodás — sole kicsi, kocsiban, anyuka ölében, némelyikük úgy, ahogy a világra jött. A lakások ablakai tárva, előttük mamák ringatják a kicsinyeket, más padokon fiatalok nevetgélnek. Idilli­kus, békés, csöndes kép; a háttérben a modem házsor, előtte a gyepsor, aztán a fes­tett padokon üldögélők, a fő- közlekedési aszfaltút másik oldalán üdezöld fák, türkiz­kék égbolt. Mi kell még? Valami, úgy látszik, hiány­zott a képből, hogy reális le­gyen. Fel is búg, de olyan hirtelen, és olyan veszeke­dett üvöltéssel, akkora port kavarva egy pillanat tört ré­sze alatt, hogy hunyorgó szemem csak azt látja, hogy az egyik kismama hirtelen védőn melléhez szorítja ki­csijét. Ez a kép, meg az élé­je kavart sűrű porfelleg, mint egy lenyomat marad meg bennem, még akkor is, amikor a látványon feldühö­dött gépkocsivezető is rá­kapcsol, és miközben kérdi: megcsípjük? — máris nyo­mában van a begőzölt moto­ros srácnak. — Megvagy! Mondd a ne­ved! — lép ki a kocsiból in­dokolt felháborodással a pi­lótánk. A srác zavarba jön, röhögéséi, de az imént még elementáris, legyőzhetetlen szereplési mániája egy pilla­nat alatt alábbhagy. A ne­vét? Hohó? ő imád szerepel­ni, remekül szórakozik, ami­kor átkokat szórnak utána, s ő meg csak porzik, hogy sen­ki nem érheti utol — de hogy elárulja a nevét? ö ilyen al­kalmakkor a lehető legsze­rényebb gyerek! Neve?? Á — neve nincs is neki, csak nagy természete van. De az is csak olyankor, amikor kis­mamákat, normális, épelmé­jű, békésen üldögélő gyalo­gos fiatalokat riogathat — csak amikor a motoron szá­gyuruk az alakulat elektroni­kus lőterén. Amit látunk, az modell: a tervek szerint ha­sonló kiképzési bázisokat ala­kítanak ki az egész néphad­seregben. A bonyolult techni­kát mérnökcsoport kísérletez­te ki, felállításában itt min­den katonának érdeme van. A kiképzés: elmélet, gya­korlat, vizsgák sorozata. Az „érettségi” színhelye a lőtér. De itt a tankágyúk már nem fénysugarakkal támadják a célt — lövedékeket repítenek. A valóság azért itt is rész­ben elektronikus úton imi­tált: a távoli dombok alján mozgatott célokra felszerelt műszerek robbanás zajával, piros füsttel jelzik az ágyú- és géppuskalövedékek becsa­pódását. Ember és új technika egy­szerre vizsgázik e pillanat­ban. Nekirugaszkodnak az acélkolosszusok. Levegőt re- megtető dörrenések, lámgnyel- veket öltögetnek az ágyúk: a dombok alján piros füst csa­pódik fel, az irányítótorony műszerfalán kigyulladnak a jelzőlámpák. Szitnyai Jenő guldozik, s a többi felett emiatt erőfölényben van, ő csak akkor nagylegény. Amint leszáll a motorról, na. gyón kicsi lesz. Visszatérünk a sétányon pihenőkhöz. — Ö, hát az egyik moto­ros minirémet vették üldöző­be? Ezeknek ez a minden­napos szórakozásuk! Olcsóbb, mint a mozi, és remekül le­het röhögcsélni, amikor a pi­henő idősek, kisgyerekes anyák fulladoznak az álta­luk, a motorjuk által felvert porfellegben. Hogy miért nem a parkos rész előtti ki­tűnő aszfaltúton közleked­nek? Miért a pádon üldögé­lők, a nyitott lakásablakok közvetlen közeiében? Mert így murisabb! És mert ez a stílus bizo­nyosan tökéletesen beleülik abba a másik szórakozásba, amelynek nyomait visszafelé jöttünk alatt észleltünk: ugyanitt, az út szálén az egyik lámpaoszlop szélütöt- ten, a másik bórája ripityá- ra csúzlizva, a harmadikban- negyedikben nincs égő, a bó­ráiknak nyomát is kilőtték ezek a kedves, ötletes ifjak. Mint panaszolták a sétányon ülők: tehetetlenek velük szemben. Tűrniük kell, hogy naponta idétlen vicceik tár­gyává tegyék az e lakásban élőket, a padokon üldögélő- ket. Nocsak! Talán valamit le­hetne is, sürgősen kellene is tenni mégis. Mert nem fo­gadható el az a felfogás, hogy ilyen munkamegosztás is van: a második műszakot kezdő háziasszonyok oda­benn ragyogó tisztára taka­rítják lakásaikat, aztán egyetlen energikus taposás a gázra, és máris megint csupa por a lakás, a park padsora, a kicsik szeme-szája-orra. Ugyanakkora port kellene felvernie az ilyen fenegye­rekek elleni intézkedéseknek is, mint amekkorát ők ver­nek fel járgányaikkal, puszta szórakozásból. Pereli Piros Jatra, ronds&áma OF SG—25 Begőzölt Anonymus Gödöllői víigondok nyomában Plusz 700 köbméter Csőtörés — pesti módra * Uj vízmű — de mikorra? Nyári beszédtémáink között talán első helyen áll a víz. Gondokkal küszködünk a fő­városban, vidéken, a hatodik emeleten, a termőföldeken, az ipari üzemekben egyaránt. Körsétát tettünk Gödöllőn, a főhadiszálláson, a Dunakanyar Vízművek gödöllői üzemmér­nökségén beszéltünk Szakonyi Dezsővel, a város „vízkor­mányzójával”. — Ezekben a kánikulai na­pokban 4700 m3 körül fogyaszt a város. Ez mintegy 700 m3-rel több az éves átlagnál. A fo­gyasztásmérők azonban az idén mutattak már 5150 m’-t is egyetlen napon. Ez bizony leterheli kútjainkat, kiürülnek a tartalék medencék is, és gyakran előfordul, ha a város egyes területein megnyitják a csapokat, csak száraz „hörgés” a válasz. A legtöbb panasz vízhiányra Haraszt környéké­ről és a Kertvárosból érkezik. Ezek magasabban fekszenek, és itt a délelőtti órákban — mikor az üzemek is teljes ka­pacitással dolgoznak — bizony jó, ha néhány csepp vizet kiiz­zadnak kútjaik. íme a 29 úgynevezett mély­fúrású búvárszivattyúval ellá­tott kút egyike. Nyolcvan mé­ter mélységből hoz fel percen­ként 200 liter vizet. A földeken és a települések közt elszór­tan található kutakat napjá­ban ellenőrzik. Csőtörés Gödöllőn is előfor­dul. Ilyenkor a rohambrigádok azonnal hozzálátnak a hiba el­hárításához. Ennek a 300-as gyűjtővezetéknek a törése nyolc kutat bénított meg né­hány órára. Képünkön: fer­tőtlenítik a kijavított szakaszt. — Jelenleg, sajnos ideigle­nes üzemmódban dolgozunk, hiszen a két vízmű közül az egyik — amit 1969. december 31-én kellett volna átadni — még építés alatt áll. A város kilencvenöt kilométer hosszú­ságú vízvezeték hálózatába 29 mélyfúrású kútból szivattyúz­zák az egyenként, mind ivásra, mind főzésre, mosásra kiváló vizet, melynek körülbelül két­harmadát, a közületek fo­gyasztják el. A fennmaradó rész 1300 házi és 1000 közku­tat táplál. — A városi tanács különbö­ző rendeltetésekkel próbált enyhíteni a vízhiányon. A vál­lalatokat kötelezte, hogy 10 százalékkal kevesebb vizet fo­gyasszanak, mint a téli hóna­pokban. Ezt azonban nagyon sok helyen megszegik, vállal­va inkább a súlyosabb bünte­téseket is. A tömlős locsolást és gép­kocsi lemosást szintén megtil­tották, és ellenőrzik a magán házak vízfogyasztását is. — A közkutaknál nagyon nagy a pazarlás, így a vízmű vízvesztesége 26 százalék! Eh­hez hozzájárul az is, hogy so­kan tömlővel „lopják” a vizet locsolásra, és egyéb házi fel- használásra. A vízhiányhoz az is hozzá­járul, hogy a város hidrogeoló­giai adottságai rendkívül sze­gényesek, a természetes kiter- meltségében fogyasztott víz csapadék eredetű, így az eső­zések hiányában a talaj víz­készlete hamarább kimerül. Ezen fog segítem a következő ötéves tervben az a nagy­szabású fejlesztés, mellyel a várost egy regionális vízmű­rendszerbe kapcsolják. Az északi vízmű átemelő gépházában cjjel-nappal dohog­nak a szivattyúmotorok. Ez a vízrendszer központja, innen nyomják a vizet az öreghegyi tároló-medencékbe, és innen jut a fogyasztók egy részéhez is. Szöveg és kép: Urbán Tamás Szabó Pisti az öreghegy út 1/a-ban hiába tartja a gyümöl­csöt a kerti csap alá, abból bizony csak csörgedezik a víz. Szűcs Józsefék az öreghegyen laknak, ök még a házukhoz tartozó kerekeskútból me­rítik a vizet. Pedig kútjuk mellett terül el a város 1000 m’-es víztárolója.

Next

/
Thumbnails
Contents