Pest Megyi Hírlap, 1971. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-12 / 189. szám

*'%ftíriap 1011. AUGUSZTUS 12., CSÜTÖRTÖK «; KÖNYVESPOLC Központi és területi adatfeldolgozók Új Corvinák Az utóbbi hetekben több íz­léses kiadvánnyal jelentkezett a művészi könyvek közismert kiadója: a Corvina. Az új Cor­vinák között a fotóművészet, festészet, grafika, népművé­szet kedvelői egyaránt talál­nak válogatni valót. A fotóművészet iránt érdek­lődők már eddig is figyelem­mel kísérték a Corvina FOTÓMŰVÉSZETI KISKÖNYVTÁR sorozatát, amely a legkivá­lóbb magyar fotóművészek munkásságát mutatja be, s be­vezető tanulmányaikban is­mertetik pályájukat, életük kiemelkedő eseményeit, mű­vészeti törekvéseit. A kötetek 64 oldalon adják közre egy-egy művész legjellemzőbb fotóit. Ebben a sorozatban jelent Tnár meg az Escher Károly kötet, amelynek művészfotói szuggesztív erővel, hitelesen tárták elénk egy születő új vi­lág arculatát. E sorozat mu­tatta be Vadas Ernőnek, a harmincas évek kiemelkedő fotósának, Székely Aladárnak, a századforduló utáni idők nagy portréfotósának, számos kiváló Ady-portré megalkotó­jának tevékenységét, valamint Sugár Katát, a nagy tehetségű szociofotóst, Balogh Rudolfot, aki elsőként ábrázolta a fény­képezőgép segítségével a Hor­tobágy, az Alföld jellegzetes atmoszféráját, Haár Ferencet, aki jelenleg Hawaiiban a fényképezés és a film egyete­mi tanára, s főként a Távol- Kelet világát varázsolja né­zői elé. Nemrégiben Reisman János munkásságát mutatta be ez az igényes sorozat, Bras­sóinak, a Párizsiban élő világ­hírű fotóművésznek a'beveze­tőjével, legújabban pedig a dr. Vajda Ernő életművé so­rakozó legkiemelkedőbb fotó­it összefoglaló könyv hagyta el a nyomdát. Ez utóbbihoz Kollányi Ágoston írt bevezető életrajzi tanulmányt, megír­va, hogyan lett a most, 82 éves korában is frissen tevé­kenykedő Vajda elsősorban a növényvilág művészi fényiké- pezője, a Magyar növényvilág képeskönyve című páratlan munka megteremtője. A hazai tájak mesteri megörökítőjé- nek remek szépségű képei so­rakoznak e bevezető után a kötet lapjain. A MŰVÉSZET KISKÖNYVTÁRA sorozat is újabb művel gyara­podott: a korán ellobbant te­hetségű festőt, Gyárfás Jenőt mutatja be az 59. sz. füzet, Kisdéginé Kirimi Irén beveze­tő tanulmányával. Szembeszáll azzal a közfelfogással, misze­rint Gyárfás az „egy dal” mű­vészei közé tartozott, bár két­ségtelenül legismertebb és legtöbbet emlegetett képe a Tetemrehívás, amely össze­kapcsolta nevét a magyar iro­dalom halhatatlan értékeivel. Jogos azonban az az állítás, hogy képszerkesztő ereje, fes- tőiságe, rajztudása, de első­sorban emberábrázolásának mélysége a századvég magyar festészetének legkiválóbb mesterei közé sorolja. Ebből a mesterségbeli tudásból ka­punk ízelítőt a könyvecske több mint félszáz illusztráció­ján. Egy másik füzetben Szíj Rezső mutatja be a 61 éves Lőrincz Gyula festészetét, aki­nek „mondanivalója köz­pontjában kezdettől fogva az ember áll”, s „művészetének társadalmi tudatát a világ bármely pontján elnyomott ember kiszolgáltatottsága és szenvedése formálja”. A magyar olvasónak e kö­tet révén először nyílik alkal­ma megismerkedni a szlová­kiai magyar művészeti élet kiemelkedő egyéniségének, Lőrincz Gyulának küzdelmes életút jával, forradalmi ihle- tettségű, expresszív, indula­toktól és érzelmektől fűtött festészetével. MAGYAR TÁJAK MŰVÉSZETE című fényképalbum immár második kiadásban lát napvi­lágot. A kötet Gink Károly megkapó és látványos felvéte­leivel, Kiss Ivor Sándor értőn tájékoztató írásával kiválóan szolgálja azt a célt, amelyet a bevezetőben Juhász Gyulától, a költőtől idéznek: „Vigyáz­zunk, hogy ki ne haljanak az éneklő népek, a mítosz-alkotó népek, a képíró asszonyok és faragó emberek, mert az em­ber hal ki velük, őrizzük, gyűjtsük, terjesszük művei­ket, tanuljunk tőlük, legyen eleven lelkünk eleven része a nép léttől el nem különült művészete...” — szó — Hat hangverseny Franciaországban Hazaérkezett kéthetes fran­ciaországi vendégszereplésé­ről a Hajdú-Bihar megyei KISZÖV vegyes kórusa. A debreceni énekesek részt vettek egy nemzetközi kórus- fesztiválon, s ezenkívül öt al­kalommal léptek közönség elé. Géppel korszerűbb A közhivatali munka kor­szerűsítésének egyik lényeges eszköze a gépesítés. A Közal­kalmazottak Szakszervezeté­nek véleménye szerint a köz­hivatali munkának már most számos olyan területe van, ahol az apparátus tömegmun­kát végez, a gépesítés feltéte­lei adottak. Ilyen például az adóügy, valamint az építési igaz­gatás, a hatósági bizonyít­ványok kiadása, az államigazgatási szervek ál­tal irányított intézetek gazdái- | kodásának elszámolása, s ide sorolhatók a különböző állam- igazgatási nyilvántartások is. Az igazgatási tevékenység­nek más szellemi munkához képest jóval nagyobb hányada információszerzésből és adat­gyűjtésből áll, a munkaidő 40 százalékát erre fordítják. A szakszervezetnek — a hazai tapasztalatokat figyelembe vé­ve — az az álláspontja, hogy elsősorban korszerű kisgépek­kel kell ellátni a közigazgatást szerveket, enyhíteni ke'l az irodák zsúfoltságát, egyszerű­síteni a bonyolult államigaz­gatási eljárásokat. A végső cél: a központi és területi adatfeldolgozó és adatnyilvántartó rendsze­rek szoros kapcsolatán alapuló közigazgatási in­formációhálózat megte­remtése, illetve nagyobb teljesítményű elektronikus adatfeldolgozó gépek, automaták felhasználá­sa. Az illetékes állami szervek véleménye szerint a korszerű számítástechnikát az állam­igazgatásban is - alkalmazni kell. Erre vonatkozólag javas­latokat dolgoztak ki. Céllövölde A napokban a Csepel Au­tógyár előtt vezetett az utam, s ott láttam meg a jellegze­tes bódét, a céllövöldét. A fiúk bizonygatták egymás­nak tudásukat, de természe­tesen a lányok előtt is hen­cegtek: — Te, Kati — mondja az egyik —, lelövöm neked azt a keresztet! Kell? Hát persze, hogy kell Kati­nak ... A pult mögött egy fekete hajú lány szappanbuboréko­kat ereget, és siránkozik, hogy már megint nem lehet a le­mezjátszót használni, mert „bedöglött.” Semmi zene, semmi kiki­áltás, semmi csalogató — mégis tódul a nép. Igaz, amikor meglátják az ártáblát (figurákra lövésként 6, a céltáblákra pedig 4 fo.- rintót kell fizetni), egy pilla­natra elhúzZ&k a szájukat, de mégis megkockáztatják... Ha az első lövés sikerül, ak­kor „hát jöjjön a második!”, ha nem sikerül, akkor is ugyanez a szöveg, mert ki akar szégyenben maradni? Szabó úr, a céllövölde gaz­dája — testes ember, akit az első pillanatban erőművész­nek néznek —, a lakókocsiban ül, s büszkélkedik Zsoltiká- ra, az unokájára, aki fiú lété­re copfot visel. — A cirkuszosok, a mutat­ványosok, s a vásárok öröklik mesterségüket, apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre. A játékba, azaz a játszásba be­le kell születni. Ez a mester­ség csak így érdekes. Számolok: két fiú, hét lány, a papa és a mama — ez hal ember, s csak egy lakókocsi van. — Elférnek? — A legények kinn alsza­nak. Itt benn csak mi, a szü­lők és a lányok lakunk. Szű- kecskén, de megférünk ... . — Telente kényelmesebb — mondja az idősebbik lány, mert nem vagyunk úton, ott­hon vagyunk, Halásztelken. — Sok a vendég? — Naponta 800-an is jön­nek. — Szép summa jön ki eb­ből ... — Sok a kiadás. Pénzbe ke­rül a puska, a töltény, az uta­zás, de nem adták ingyen a traktort sem, ami a házat húzza, még szerencse. hogy magam is értek valamit a sze­reléshez. — Nem várják még az őszt. amikor abbahagyják a mun­kál? — Jó ezt csinálni, változa­tos. Mindig új emberek jön­nek, mert mindig új helyre megyünk. Ma itt, holnap ott, csak télen vagyunk Halász­telken. Akkor a sarokba ke­rülnek a puskák, pihen a sá­tor, csak mi dolgozunk vala­melyik közeli gyárban. Kell a pénz akkor is... Mészáros Sándor Régi hajólámpák Érdekes formájú ré­gi hajúlámpákat őriz- _ nek a Közlekedési Múzeumban Budapesten. Egy-egy lámpamatuzsálem százéves­nél is öregebb, még a folyamhajózás őskorában világítottak ilyenekkel a Dunán. Ceglédi építők a TERVEZÉS Még két év sem telt el a mo­nori járási egészségház kül­ső-belső felújítása óta, és máris az egészségügyi ellá­tást lényegesen megjavító tervek vannak születőben. Ez­úttal — mint a Ceglédi Építő­ipari Vállalat monori kiren­deltségén megtudtuk — egy nagyobb szabású építkezés tervei készülnek, az új mo­nori több szintes rendelőin­tézeté. Az építkezés előre­láthatólag mintegy 16 millió forintba fog kerülni, az alap­kőletétel tervezett időpontja jövő év tavasza. ÉPÍTÉS A ceglédiek monori kiren­deltsége bővíti a Maglódi Vas­ipari Vállalat irodaépületét. Nem zökkenők nélkül, saj­nos. Az a ritka, furcsa helyzet állt elő, hogy a bővítés meg­kezdésekor még nem volt elfogadhatóan kidolgozott terv, csak akkor készült el, amikor már álltak a falak. Sajnos, eb­ből is kifelejtettek egyet és mást, többször módosítani monori járásban kellett a tervet, emiatt a be­fejezés ideje elhúzódik. BEFEJEZÉS ELŐTT Épül, s most már válóban a befejezéshez közeledik Mono- ron a főtéri 21 lakásos OTP- ház. Már többször kitűzték az átadás idejét, a legújabb: augusztus 20. Reméljük, ez a batáridő végleges. B. L. Segítség — óvodásokért Dunaújvárosban az óvodai helyhiányt a vállalatok tár­sadalmi összefogással igyekez­tek orvosolni. ítészben építőipari kapaci­tást, részben pénzbeli hozzá­járulást ajánlottak fel. A vá­rosalapítás kezdetén épült tí­pusbölcsődék földszintes szár­nyaira emeletet építenek, s így nyolcvan óvodai helyet nyernek. A 26. Építőipari Vál­lalat három, a sütőipari ,és a vegyesipari vállalat egy eme­letráépítést vállalt. SIKLÓS JÁNOS: Borús alkonyat Második emlék * ________________________________________- A határúton tolta a hosszú szarvú aszta­lostalicskát megrakottan bútorral, szerszám­mal. A kocsiút szélén ment, ahol nem váj­tak mély nyomot a tanyai szekerek. Ügy éreztem, hogy mostan kijutunk a világból, mert amerre mentünk, már nem voltak há­zak, utcák, ember se igen mutatkozott az egy tagba folyó, gazos parlagon. Apám mögött lépkedtem, és gyékénysza­tyorban tányérokat, evőeszközöket vittem. Gyakran megálltunk, pihentettük a karjain­kat Ilyenkor kiakasztotta a nyaklót a ta­licska szarvából, és szótlanul nézelődött. Ügy véltem, észre sem vesz, talán azt sem tudja, hogy követem, pedig ott ténferegtem körü­lötte. Nem értem én ésszel akkor, második osz­tályos koromban, hogy életének egyik legna- gJrobb csapása alatt nyög. Bezárták a bútor­gyárat, megszűnt a munkaköre, a házi gaz­da fölmondta a házat, mivel már nem vol­tunk lakbérképesek. Szótlanul mentünk, s egyre szaporáztuk a pihenőket. Déltájban aztán megérkeztünk egy nagy síkság közepére. A méhest már messziről megismertem. Ott állt egymagá­ban, mint egy lapos, széles konyhaszekrény, előtte egymás mellett sorban kaptárak voltak a földön. Amikor közelebb értem, láttam, hogy a méhesnek a kaptárakkal bevont ele­jét, most vályog helyettesíti. — Itt vagyunk — szólalt meg végre apám, és leemelte a talicska szarváról a vizes kan­nát. — Hát a ház, hol van? — Ez az, fiam — mutatott a méhesre. — Ez? — Ez, fiam, ez a mi házunk — válaszolt csöndesen, aztán odébb ment. Nem fordult felém, sokáig állt magában, a város felé nézett. Oda akartam menni, hogy megkérdezzem tőle: „Mi a baj, édesapám?” De féltem, ott maradtam a méhes, meg a ta­licska között, a melegen sütő, déli napon. Később lepakoltunk, aztán újra fordultunk. Estére véglegesen ide költöztünk, ingósá­gainkat kitalicskáztuk. Apám a méhes mögé rakta a gyalupadot, zöld ládájába pakolta a finomabb vésőket, gyalukat, a falba vert, nagy szögre aggatta a fűrészeket. Az esti szürkület ide irányította anyámat, meg a három kisebb gyereket. Lábasokkal, edé­nyekkel tömött hentesszatyrokkal érkeztek, s fáradtan állták körbe a gyalupadot. Kövér fű és paréj borított mindent. A ki­sebbekkel leültünk a méhes elébe, és néztük a vacsorát fogó, alacsony röptű fecskéket. Ügyesen, sebesen cikáztak a szállongó ap­ró rovarok után. Anyám krumplit hámozott, apám a méhesnek támaszkodva nézegette a puszta semmit. Hanyatt feküdtem és az ég sötétkék kupoláját figyeltem. Ha összehúz­tam a szemem, közelebb jött hozzám a sö­tétkék kupola, és amikor kinyitottam a sze­mem, följebb emelkedett, a megszokott he­lyére. Szótlanok voltunk, csak a kisebb gye­rekek motoszkáltak a lustán szálló cserebo­garak után. — Gyümölcsfákat ültetünk majd —ácsor- gott körülöttünk apánk. Néztem rá, de sehogyan sem értettem ezt az új helyzetet. — Lesz majd cseresznye, barack, meg szilva, és majd akkor jön ám rátok igazán a jó világ — biztatott bennünket, s közénk telepedett. — Mikor lesz gyümölcs azokon a fákon? — érdeklődtem mohó kíváncsisággal. — Rövid két-három esztendő, s már mu­tatkozik a termés. Elszomorodtam. — Na, aztán majd jönnek ide szomszédok is. Gyerekek is. Nem szóltam semmit. De ő tovább be­szélt: — Építünk majd ide igazi házat. Szépet, igazibbat, mint ahonnan eljöttünk. Megesteledett már, apám csak mesélt ne­künk a szabad ég alatt. Lesz majd három szoba, előszoba, meg konyha, még pince is lesz az épület alatt. Szépen berendezzük a szobákat. Csinál egy nagy intarziás ebédlőt meg egy olyan hálószobát, amelyik majd négy ágy- gyal készül. Nekünk majd az lesz a dolgunk, hogy a szép, nagy fákról szedjük a gyümöl­csöt; felét a kasba, felét a hasba. Eiszende- regtünk a nyáresti meleg földön. Mindenféle szépet kigondoltam magamban; sereget to­borozok majd, és én leszek a kapitány, s ha jövök a csatából, vágtatva robogok ide lóhá­ton, megállók a nagy ház előtt, aztán belé­pek az ajtón, és egészen elfogom a beömlő napsugarakat, mert olyan nagy és erős le­szek, mint a Kinizsi Pál. Anyám bánatos sírása riasztott vissza a való életbe... „Földönfutók vagyunk, nin­csen semmink, még annyi se, hogy lehajtsuk a fejünket.”. Sírt-rítt és mondta, hogy isten­verte család vagyunk, nincsen egy be tévő falat a gyerekek szájába. Annyira beleloval­ta magát, hogy ijedtünkben mi is sírni kezd­tünk. Apám nem szólt. Távolabb ment tőlünk, megállt, mint a szálegyenes fa, nézett a vá­ros felé, s csak állt, állt úgy, mint délben, amikor először megérkeztünk. Anyánk szo­morúsága elvitte a reményt; az ő bánatába beleveszett a ház, az Intarziás ebédlő, meg az én seregem és a lovam; elhagyott az erőm, Kinizsi Pált is elfelejtettem. Egyhangúságban teltek a hónapok és las- san-lassan szállingóztak a szomszédok. A városból kiszorultak, meg akiknek vetemé­nyes kertre támadt gusztusuk a meglévő vá­rosi lakás mellett. A nyár végén megjöttek a földmérők, kijelölték a kétszázötven négy­szögöles parcellákat, meg az utcákat, és ősz­re ráírták Szeged város térképére: Űj-Somo- gyi Telep. Az adókönyvbe meg azt, hogy az 52-es utcában az 1283-as helyrajzi szám a miénk. Évek múlásával aztán fölcsöpörödött a gyümölcsös is. termőre fordultak a fák. Ad­dig azonban sok víz lefolyt a Tiszán, jól megtanultuk, hogy az emberi segítségben, jóindulatban igen nagyon lehet bízni. Mert, ha ezt nem tapasztaltuk volna, aligha érjük meg a gyümölcsfák termőre fordulását (Hej, csak most is mindig olyan volna az egymás iránt segítő szándék! A mai világ­ban, szerencsére, a szegény előtt is kinyílt a gyarapodás lehetősége. Most az állam nem engedi, hogy földön maradjon az esett em­ber, de a szomszédoktól, ismerősöktől, ro­konoktól, bizony, gyakran ott maradna.) Csak a ház nem épült, az igazi ház késett, meg az igazi kerítés a porta elé. Másfél év­tizednyi idő morzsolódott le apám életéből, mire hozzáfogott — ONCSA-segítséggel — a valódi ház megépítéséhez. Ügy csinálta, ahogyan elmesélte régen, csak a műbútor-, asztalos munkája — az intarziás ebédlő, megj a négyágyas hálószoba — hiányzott onnan;! hiányzott akkor és mindörökre. Ez már nem is egészen rajta múlott. (Folytatás következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents