Pest Megyi Hírlap, 1971. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-25 / 174. szám
8 res T MEGrei i&drlap 1971. TŰLÍTJS 25., VASÄRNAP 1 .... .... —■ NÉMETH GÉZA: Csend, árnyékké! tele... *- - - .................. ■ Pa tak Nem irigylem a nagy folyókat. Melyek fölé vashidat raknak. Jobb énnékem, akit átlépnek. Jobb énnékem, a kis pataknak. A térképbe nem rajzolnak be. Nem úsznak rajtam nagy dereglyék. Levelet úsztatok csak ősszel. Nem cipelem más élet terhét Fecske érinti hozzám szárnyát. A lelkem meg-megfodrozódik, S viszem, viszem örök vizekre Csöndes álmok papírhajóit Dal Lassan rügyezni kezd az ág. ibolya nő és gyöngyvirág, tavaszi szellő meglegyipt, sétára hív a rét megint. A gólya is megérkezik, elevenülnek fészkeik, fecske száll örömmel tele, fészkét gonosz nem vert^ le. Patak kacag az ég alatt, elfeledte már a havat. Rád tűz a tavasz mosolya, fogd meg, s ne engedd el soha. Szövetség — Honnan kerültél elő, , s hová igyekszel ilyen magabiztosan, hisz; láthatod, tűz állja utad. — A külváros mindenre megtanított. E lángokon is úgy hatolok át, hogy pattanó szikra sem pörköli hajam, szemöldököm. — S ha átértél, mihez kezdesz, tudod? Fordulok vissza, hogy tiltón farkasszemet nézzek a tűzzel, mindaddig amíg vagy én vakulok meg vagy a dühödt lángok húnynak ki. Kövess, ha akarsz. SZAKONYI KÁROLY: A tengernél A fájdalmak, amelyek időközönként beléhasítot- tak, iszonyúan kínozták, de agya azért megszakítás nélkül és tisztán dolgozott. Jól látta maga körül a tárgyakat, sót még a falon függőket is, és a nevük sem homályosodott el benne. A hallása se tompult semmit: élesen vált ki a csendből a sublóton álló óra szüntelen ketyegése, a konyhában edényeit zörrentek, egy- egy autó húzott el az ablak alatt, s néha a felesége vagy a lánya puha léptei suhantak át a szobán. Az öregasszonyt különösen figyelte, mert az ő arca semmit se titkolhatott el előle, még azt sem, amit az orvos esetlég bizalmasan mondott neki. Igaz, mit is'mondhatott Balia doktor, s amit mondott, ki előtt titok az már? Egyre erőtlenebb teste és egyre erősebb fájdalmai nem hagytak kétséget állapota felől, s azt is félreérthetetlenül jelezték, mit várhat még az élettől. Jól tudta, hogy a végét járja és a.fájdalmak szüneteiben már tulajdonképpen csak sorsa mérlegének megvonására jut idő. Ma azonban még injekció nélkül is a szokásosnál köny- nyebb napja volt: késő délutánig inkább csak bágyadtságot érzett, a fájdalmak se voltak olyan erősek és délben elég sokat evett. Aztán szépen elaludt, az öregasszony meg még csodálkozott is rajta. Délután azonban ismét a gyomrába nyilalló fájdalom riasztotta fel álmából: ösztönösen összegörnyedt az ágyon, tenyerét a görcsök helyére tapasztotta, s pillanatok alatt elöntötte a verejték. Később mintha enyhülés állott volna be állapotában, óvatosan felnyitotta a szemét, s tekintetét mereven a falra függesztete. Amikor már megszokta a homályt, az ott függő fényképet is jól látta; még a házasságkötéskor készült róluk, régimódi ruhákban, bambán bámultak a fényképezőgép lencséjébe. De régen is volt!,.. S zemsugarával végic írogatta a nagyított képet, ahogy azonban az asszony keblére szorított virágcsokorhoz ért, egyszerre megdermedt. A csokor, igen, a csokor eddig elkerülte a figyelmét! Az emlékezés hirtelen támadt világossága valósággal felszakította agyában a múlt mélyre süllyedt emlékeit. Hogyan is nem jutott előbb eszébe ez a csokor? Hogyan is csinálhatna számadást e néhány virágszál története nélkül? Ott álltak már az ajtóban, ünneplő ruhában és sápadtan az izgatottságtól, a nyüzsgő násznép és a folyosókról feléjük irányuló, kíváncsi tekintetek közepette, amikor Boris halkan felsikol- tott: „Nincs csokrom!” önkéntelen szájrándulása egy pillanatra torz vigyomak tűnt az ágyon: micsoda riadalom támadt akkor! Boris zokogva visszaszaladt a szobába, léptek el nem haltak. Még várt. egy darabig, majd megnyitotta s> kicsit a szemhéját, de csak J annyira, hogy a fal ne látszód- ^ jék tisztán előtte. Már félt ár- ^ nyáltól... Aztán, nyilván az ^ orvosság hatására, félig nyi- \ tott szemmel elszenderedett. S$ akkor az az érzése támadt, | hogy a szembogara előtt rezgő ^ pillák rohamosan vastagodni ^ kezdenek: már mindegyik egy- ^ egy pálcika, egy-egy bot, egy-; egy oszlop... Nem! Már tud- ^ ta is, mit lát: annak a börtön- í rácsnak a rúdjait... Azt a ; rozsdás vasrácsot, amit az a; behemót nyilas hajdan rácsa-: pott... \ M ár hiába hunyta be égé- ; szén a szemét ijedten, \ ugyanaz a félhomály \ vette öt körül, mint abban a j bűzös, nyirkos cellában, s: ugyanazok az üvöltések haso- < gatták a dobhártyáját A rá-; törő félelemtől ordítani szere- j tett volna, de nem jött ki! hang a torkán, csak valami! halk nyöszörgés. A sötét sa- ; rokból felé szüremlő szavakat; azonban tisztán értette: „Ne í félj, nem vagy egyedül...” Ki j az, ki beszél? Ki nyújtja félé; ,a kezét? A nevét! A címét!; Legalább az arcát mutassa i meg végre! Zúgott a feje, szédülés kör-: nyékezte, a görcsölés helyett: most rfkeveregni kezdett a j gyomra. A karról, melyet a; vállán érzett, émelyítő vérszag: szúrt az orrába... „Aki fél, az: kiszolgáltatja magát, az még’! meghalni se tud ember mód-; jára” — hallotta megint köz-í vetlen közelről. Megpróbált í megmozdulni, hogy valahogy a: hang irányába nézhessen, de! csak az ujjait tudta kissé meg-: emelni... Gondolatai is egyre : zavarosabbá, egyre ködösebbé váltak, jóformán már csak szófoszlányok villantak fel benne... Az az idegen is ismeretlen maradt!... Annak is adósa hát mindörökre!... Aztán teljesen elcsendesedett, kimerült teste szinte be- leveszétt az ágyba, s már se nem élt, se nem halt. A süket csendben az óra ketyegése az ajtónyíláson keresztül a konyháig hatolt, s az ott szösz- mötölő öregasszony meg a lánya végre örült, hogy a beteg estére megnyugodott. • FALL TAMÁS: a többiek vele együtt tehetetlenül toporogtak, a lakók meg a. folyosórácsra dőlve derültek rajtuk... S akkor egyszercsak mellé lépett valaki — ejnye, ki is volt az? — és egy virágcsokrot nyomott a kezébe; a szárak áljáról még csörgött a víz. „A vázából vettem ki, de most ez is megteszi” — mondta az illető, s ők máris rohantak Borissal, még megköszönni is elfelejtették a szívességet Homlokán új alakzatot vettek fel a ráncok, amint megfeszített erővel egyre mélyebbre próbált hatolni az emlékek betonjában. Még arra sem emlékszik, hogy nő vagy férfi volt-e, aki segített rajtuk ... Pedig meg kellett volna köszönni! Hiszen a szégyentől mentette meg őket olyan kínos emléktől, ami talán még a boldogságukat is megmérgezte volna. S éppen ennék az embernek maradt adósa... Már a görcs nyilallását is alig érezte. Gondolatai újabb lendületre kaptak: dehát ha erre az emberre nem emlékszik, még sok ilyen elhalványult eset történhetett velük az életük során. Akik jót tettek vele, akiknek köszönettel tartozott, s már tartozni is fog örökké! Ismét egész testét elöntötte az izzadtság. S hirtelen, a másik falrészen, egy újabb fénykép tűnt a szemébe: azon meg Ildikó volt, a lányuk, talán négyéves lehetett, amikor a felvétel készült. A sovány kis test szinte megelevenedett előtte, még pihegő hangját is hallotta... A kép nőtt, egyre nőtt, a csenevész arcocskán már ott tüzeltek a lázrózsák is, s az öreg kétség- beesett, önkéntelen mozdulattal már le is lépett volna az ágyról, hogy ölbe kapja a gyereket és rohanjon vele... „Boris, a pokrócot!” Igen, az kellett volna, mert messze lakott az orvos, és Ildikó sípoló tüdejével nem lehetett meggondolatlanul a ködbe kimenni. Csakhogy az egyetlen pokróc épp a teknőben ázott... Úristen: a pokróc! Igen, végül az is csak került valahonnan, s ők újra rohantak és újra felejtettek, nevet, köszönetét, hálát... Z ihálva, kapkodva vette a lélegzetet, fejét ide-oda forgatta a csatakos párnán, a szemében döbbenet feszült. Az ajkait minden igyekezetével próbálta összeszorítani, hogy nyöszörgése, nyögése ne fokozódjék, se meg ne rémítse a konyhában-tartózkodókat. De nem volt már ereje eltitkolni vergődését: a két nő riadtan sietett be a szobába. — Rosszul érzed magad, apukám? — kérdezte az asz- szony. — Ildikó rögtön elfut az orvosért... — Ne, nem kell... — mondta a beteg gyorsan, s mégis úgy tűnt, mintha minden hang között pihegett volna egyet. — Nem is kínoz most olyan nagyon, csak talán egy kicsit meleg van itt. Biztosan az idegesít... Inkább a nyugtátokból adj egy pirulát. Az öregasszony aggódó arccal, gyengéd mozdulatokkal igazította meg az ágyat, kicsit lejjebb húzta a paplant és letörölte a férfi homlokát. Addig Ildikó behozta a vizet és beadták a betegnek a gyógyszert. Őt azonban, bár igyekezett titkolni, ez a gyengédség, ez a lassú motozás most csak még inkább idegesítette. Miért nem mennek már ki, miért nem hagyják már magára? Csak elrabolják tőle a drága perceket! — Szólj ám, apukám, ha valami kell — rebegte az öregasszony, miközben kimentek, de ő már nem is hallotta. Lehunyt szemmel, mozdulatlanul, összeszorított fogakkal színlelte a megnyugvást, míg a 2 leiéiben találkoztak először: a turistairodában. Ber- 4 tálán szobát keresett, kétségbeesetten magyarázott, de a tiszt- ? viselőnő a prospektusokkal megrakott íróasztal mögött saj- 2 nálkozva vonogatta a vállát, hogy nem érti. — Egy kis szobát a tengernél. Ne legyen drága. Niksz ^ drága, nem érti? Zimmer!... í — Ja, ja, zimmer — bólintott újra türelmes mosollyal a í tisztviselőnő. — Bitté... — és mutatta a címet, de Bertalan Í a mellékelt vázlatos térképen látta, hogy az egészen más ^ helyen fekszik, mint ahol ő szeretné. Törölgette izzadó hom- ^ lokát; fullasztó hőség volt, szeretett volna végre félüdülni, ^ a tengerre vágyott a fárasztó éjszakai vonatozás után. — ^ Niksz jó — mondta kínlódva. — Maré! Tenger! Egy szobát ^ a tengernél... — Aztán széttárt karral: — A fenébe! Hogy í nem tudok se németül, se olaszul, se... — Tekintetét meg- í akasztotta egy ősz hajú hölgy barátságos mosolya. Egy pilla- •; natig várt, aztán meglobogtatta magán testére tapadó ingét: ^ Elszúrom itt ezt a drága napot! ^ — Majd én segítek, fiatalember, ha megengedi — szólt az ^ ősz hajú hölgy. — Én is most érkeztem, éppen szobát kere- í sek... Olcsó legyen és a tengernél? Majd én megmondom í nekik, értek horvátul... | Így ismerkedtek meg. \ Néhány nap múlva találkoztak a parton, kö- ^ szöntötték egymást; a hölgy érdeklődött, hogy jó szobát ka- £ pott-e Bertalan, igen, mondta ő, köszöni a segítséget, igazán £ elsőrendű hely. az ablakból Rijekáig látni, a kertben füge- £ fák... Többet nem is látta a hölgyet, csak most itt, Rovinjban. — Nicsak! szólította meg Bertalant, amikor az öböl part- | ján épült vendéglő teraszán találkoztak. — Talán átköltözött í Rovinjba? í — Á, csak átugrottam a reggeli busszal, borús volt az ^ idő. gondoltam, esni fog, Inkább kirándulok... Szabad leül- ^ nőm, vagy vár valakit? ^ — Ö; kit várnék? Foglaljon helyet, legalább nem üldögélek £ olyan árván. Már két napja itt vagyok az egyik kis hotelben, £ talán éste továbbutazóm, nem is tudom. Szép ez a város, a í kikötő mögött — látta? — akárcsak Velence. Persze, mint egy í képeslapnyi Velence. Volt már Velencében? ^ —1 Még soha — ült le Bertalan. — Ez az első külföldi ^ utam. — Körülnézett. — Lehet itt valamit enni ? — Hát persze! Csupa jó falat, csupa csemege. Osztriga, ^ kagyló, rák, hal... Én osztrigát ettem, kitűnő volt — Az osztrigát nem merem — nevetett Bertalan. — A £ rákot sem. Soha nem ettem ilyet — Hát akkor talán halat. A makréla nagyon ízletes. Í A pincérnő már ott volt mellettük. — Igen, talán azt — mondta sietve Bertalan. — Kérném 2 szépen — nézett a pincémére. • í — Bitte? — Hagyja csak — mondta a hölgy. — Majd én megrendelem. Olaszul beszélt, lágyan, dallamosan. Amikor magukra maradtak, azt mondta: — Azonnal németül szólnák az emberhez. — Nekem aztán mindegy — nevetett Bertalan. — Én csak dadogok összevissza, meg mutogatok. De maga nagyon szépen beszél olaszul. — Szépen? — mosolygott a hölgy. — Nem hiszem, hogy szépen. Németül sokkal jobban beszélek, de ha csak tehetem, inkább más nyelven értetem meg magam. — A tenger felől meleg szél 'áradt, édeskés szagot csapott a partra: a kerek, tojásdad kavicsok közé vetődött moszatok, málló testűek émelygős szagát. A hölgy elnézett a víz fölött: — Nézze csak, innen szép igazán, látni az egész hegyre épült várost. Mint valami darázsfészek... egymás hegyén hátán a házak, és körül a tenger. Valamikor sokat jártam Olaszországban. — Sokat utazott? — Hangversenyeztem. — Áhá — mondta Bertalan. — Hárfáztam. Hárfaművész voltam... talán. Na, itt a makrélája. Jó étvágyat! A pincémő elrendezte Bertalan előtt a terítéket. Egy kis üvegben vörös bort tett eléjük. — Megkínálhatom a borból? — kérdezte Bertalan. — Egy kortyot. Köszönöm. Csak egyen nyugodtan, én már ebédeltem. Bertalan nekilátott: — A, hisz ezen fokhogyma is van! Nagyon jó! A hölgv hátradőlt a nádszéken. Könnyű ’nyári ruha volt rajta, vállán stóla. Rövid, ősz haját a ruha színéhez illő szalag szorította le. Megkóstolta á bort — Egészségére! A fiatalember Udvariasan bólintott, de látta, hogy a hölgy tekintete megrebben, kezében félúton megáll a pohár, valakit észrevehetett a bejáratnál. Ám akkorra már Bertalan is hallotta a hangos német szavakat; hátrafordult. Hárman érkeztek: egy ötven év körüli magas. Vállas férfi sport tengerész öltönyben, kopaszodó fején fehér matrózsapkával. Elhízott, ékszerekkel teleaggatott nő követte; s mögöttük egy miniszoknyás, csontsovány lány lépkedett unottan, alakjához nem illő, hatalmas Philips táskarádiót cipelve. Végigvonultak a teraszon, másokkal mit sem törődve, a vendégek feje fölött kiáltozgattak át egymásnak. — Papi. papi, komm, komm!... — a lány a partszegélyhez közeli asztalnál telepedett meg, de amazok még válogattak. — Das ist gut? — Aber. Gerhard... — 0. ja. ja, Hilda, dort... — Papi, mammi, komm! Komm hier! — A család végre a lány kívánságára a partszegély mentén telepedett le. Átrendezték a székeket — az egyiket a nap iránt, a másikat az árnyékba állították. A férfi szitkozódva egy képesújsággal csapdosta az abroszt, a földre szórta a hamutartóból az ottmaradt csikkeket; a lány bekapcsolta a rádiót, végig recsegtette a keresőt az állomásokon: vad zenét fogott, hátravetette magát a széken, és sovány combjai közé ejtett kézzel tapsolt a muzsika ütemére. A pincérnő azonnal ott-termett mellettük. A férfi félvállról, türelmetlen hangon rendelt, aztán széthajtogatta a képesújságot, és beletemetkezett; ékszerekkel teleaggatott neje fintorogva beleszimatolt a levegőbe, átteíepedett a szomszédos
