Pest Megyi Hírlap, 1971. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-25 / 174. szám
1971. JÜMtJS 23., VASÄRNAP TB8T hegM s^űrlap fi. RIKLINi Nagyon modern —' Voltam. % — A legdivatosabb orvoshoz 4 kell járni. A legdivatosabbhoz. 4 Es megkérni, hogy csakis, a? legmodernebb gyógyszereket ^ írja fel. De nem ám holmi $ izzasztószereket. Ne felejtsd, ^ izzadni most nem divat. Ha% érdekes akarsz lenni, hódolj a divatnak. Öh, Irene, hogy elfecsegtem veled az időt! S nekem még be kell ugranom egy öregasszonyhoz, egy régi apróságot akarok tőle venni. Nem nekem kell, hanem a férjemnek. Elárulok egy titkot: ez a balga öreglány egy ősrégi ikont akar eladni. — A férjed hívő? — Ne nevettes már, légy szíves. Ö ugyanolyan hívő, mint én meg te. De most olyan elegáns az, ha az ember ikont vesz. Ne felejtsd, hogy most Borbáláék vértanúsága fut. Ha ikont veszel, légy résen: Borbála helyett olyan szentet is rád sózhatnak, aki már f ég kiment a divatból. Pá, drágám! / Oroszból fordította: Saiga Attila ? Toldalagi Páli Különös ember? — Szia, drága Margóm. — Már két hete, hogy nem vagyok az. A Margók kimentek a divatból. —— Hát akkor most ki vagy? — Margaréta. — Szia, Margaréta. — A „szia" sincs már divatban. „Pá"-t mondanak helyette. — Pá, Margaréta! — Pá! És téged most hogy hívnak? — Mint mindig, Irénnek. — Az utóbbi időben már nem viselnek ilyen neveket. Én Irénének foglak hívni. — kendben. Mi újság? — Gratulálhatsz, Irene, férjhez mentem. — Már megint?!!! — A csodálkozás most nem divat. Férjhez mentem — és punktum. Már harmadik napja. — Bevált? — Nem nagyon. — Iszik? — Rosszabb. Borotválkozik. Pedig most a szakáll a divat, Ráadásul még haja is van, — És az baj? — Na hallod! Az utóbbi idő-\ ben még a költők is kopasz fe jet hordanak — És a nőknél milyen frizu ra a divat? — Semmilyen frizura! Csak gubanc. — Milyen érdekes! — De igen óvatosan kell kezelni: csak semmi mosás, fé sütés. Megmosod a fejed és rögtön kimész a divatból, s r úgy nézel ki, mint egy kispol-% gár. $ — És milyen színű a haj? | — Még másfél hétig vörös, $ Aztán, úgy hírlik, rátérnek a % narancsra. Százszázalékos mo ' dern dolgok! — És a szem? — Hogyhogy a szem? — Milyen a színe? $, — Színtelen. A szemed kö-£ ré sok különböző színt kensz g föl, hogy a sz is látszódjék. — Oh... — Köhögsz, Irene? — Igen, egy kicsit. j — Az effajta köhögés most$ nem megy. Köhögj hangosab-% ban, érthetőbben, hogy modern $ legyen. Menj orvoshoz! 4 Könyveket vett kezébe, zenét hallgatott, sétált, a telet nem szerette, hanem a színes, széttárt nyarat élvezte, melyben olyan édes időzni, a héthatárba nyúló éjszakákat az ősi jelekkel és tüzekkel telített sűrűséget, ilyenkor megnőtt, lassan valaki mellé lépett, és átölelte biztos karokkal, és vezette az időn túli, tágas, szél-nem-járta terekre. Műteremben — Gárdos Katalin felvétele székre, de ott sem ült nyugton, kibontotta tokjából az Agfa fényképezőgépet, és célpontot keresett, de elégedetlenül felfújta az arcát, aztán megkocogtatta a képesújság hátlapját, hogy a férje sürgesse a pincémöt, hozza, már a jeges italt A hölgy végre letette a poharát az asztalra; Bertalan figyelte: a pohár megdöccent, a hölgy keze kissé remegett De mire a fiatalember az arcára tekintett, már mosolygott: — Na, ugye, jó a makréla? — Aztán mielőtt Bertalan válaszolhatott valna: — Egyszóval ez a dóm, ott fenn a hegyen... — Egy pillanatra lehunyta a szemét, arcáról eltűnt a mosoly, el is sápadt de máris feltekintett újra: — Tudja, az a dóm... jaj, mit is akartam mondani ? — Szörnyű ricsajt csapnak ezek — bökött a villájával a németek felé Bertalan, aztán zavartan elhallgatott, mert látta, hogy a hölgy rosszalja az illetlen mozdulatot — Szóval hárfaművész volt? — kérdezte gyorsan. — Ne törődjön velük — mondta a hölgy. — Ne zavartassuk magunkat — tette hozzá csendesen. Megfogta a poharát de nem ivott, -r És maga? Maga mivel foglalkozik, ha szabad kérdeznem? ' — Hát én egészén mással — nevetett Bertalan. Bőrdíszműves vagyok, egy szövetkezetben dolgozom. Kijártaim a nyolc általánost, aztán elkezdtem ezt a szakmát, nem bántam meg. Elég jól keresek. Néhány év múlva megnősülök, de most még utazni akarok egy kicsit, mert aztán, ugye, lakásra kell a pénz, meg minden ré'... elhallgatott mert a hölgy a német családot figyelte. A pincémő eléjük rakta az italt; a rádiózó lány márisjajkához emelte a szalmaszálat, de a mamája észrevett valamit a pohár szélén, méltatlankodva kapta el a lánya elől; aztán megnézte a saját poharát is, meg a férjéét is, és hevesen magyarázott. A férfi várt egy kicsit. A pincémő ott állt sértődötten, de amikor a pillanatnyi szünetben a férfi rámutatott a poharakra, szó nélkül visszarakta őket a tálqára, és megkerülve az asszony kinyújtott lábát, engedelmesen új italókért indult. Ismerem őket — mondta Bertalan. A hölgy döbbenten kapta fel a fejét: — Ismeri... őket? — El is kereszteltem őket Dieseléknek... — nevetett Bertalan. — Akkora jachtjuk van, amekkora a hangjuk. Éppen így balhéztak a fagylaltossal is délelőtt. Ott kinn a parton. A csemetéjüket fotózták azon a sziklán, amelyiken az a partizánemlékmű van. A fagylaitos ott állt a kocsijával, elzavarták. Belélógott a képbe. A lány ült a márvány táblán, és az apucija fotózta. — Talán "jobb lenne, ha élmennénk innen — mondta a hölgy. — Csak megisszuk még ezt a kis bort — mondta Bertalan. — Persze, maga csak maradjon nyugodtan. — Nem, nem — mondta Bertalan. — Szívesebben sétálnék egy kicsit Fél hétkor indul vissza a busz Icicibe. — Mégsem! — mondta a hölgy. — Mégsem megyünk el innen. — De ha akarja... — Csak nem ijedünk meg tőlük? — Na nem, nem... — mondta Bertalan. Nem egészen ér<5 tette, hogyan gondolja a hölgy. — Miért ijednénk meg tőlük? $ Tölthetek? 4 • — Töltsön. — Jó kis bor. 5 — Nem értek hozzá. De most jólesik. í — Egyszer szeretném hallani, amikor hárfázik. Majd meg- § mondja, hogy hol lehet meghallgatni. — SehoL Már nem hárfázom. De ne beszéljünk róla. ^ 'Inkább nézzük a tengert. De ha untatom, ne zavartassa ma- § gát Ha kedve van sétálni... ^ — Bocsásson meg — mondta Bertalan. — Én nem foglal-s koztam soha zenével. Csak szívesen meghallgattam volna. — Már több mint két évtizede nem játszom. § — Soha? - ^ — Egyszer még megpróbáltam. De nem szeretek erről be- ^ szélni. A háború alatt... Maga mikor született? — Tehát amióta maga él, én már azóta nem hárfázom ^ többé.. És hangversenyre sem járok. A rádiót is kikapcsolom. S — Ilyet még nem is hallottam — mondta Bertalan. — Na, igen — mondta a hölgy. — Ez nem is helyes, tu-S dóm. És maga biztosan meg sem értheti. Auschwitzban voltam. % Auschwitzról hallott, nem? — Igen, tudom. — Volt ott egy tiszt. Német tiszt. Munka után kiállított | minket a barakkok elé. Télen. Prémekben volt, nagy bundás $ csizmában. Mi meg csaknem meztelenül. A hóban. Egy óra ^ hosszáig kellett kinn állnunk mozdulatlanul. Ö meg fel-le jár- ^ kált előttünk, és suhogtatta a korbácsot. Aztán ez a tiszt meg- ^ tudta, hogy hárfaművész vagyok. Szerette a zenét, magához^ rendelt, hozatott egy hárfát és kottákat... és mindennap ját- ^ szánom kellett neki a tiszti étkezdében. Csak ő volt benn, ült i egy fotelban, háttal, csak a1 tarkóját láttam. Ha abbahagytam, < hátrafordult, intett, hogy folytassam. Most már érti ? Ugye, $ nem. ' $ — És akkor megfogadta?... ^ — Semmit sem fogadtam meg. Csak egyszerűen nem ment $ aztán. Amikor hazatértem, megalakult a zenekar... tanítani is $ akartam, de nem ment. Hányingerem támadt. Nem értettem... $ sehogy sem értettem, hogy kínozni is tudott bennünket, meg $ a zenét is szerette. Képtelen voltam megérteni. Abbahagytam. ^ Törtem rajta a fejem, de nem tudtam magyarázatot találni, inkább elfordultam az egésztől. Nem egészen érthető, ugye? ^ — Biztosai? van valami magyarázat... Valahogy meg le- $ bet fejteni. Csák azért mondom, mert mindent meg lehet fej- $ teni. Ügy gondolom. — Nem tudom. Megromlott bennem az egész. Kész. Vé- ^ geztem vele. Dieselek már a tengerben voltak. Egyszerűen levet-< kőztek a vendéglői asztalnál és bemásztak a tengerbe, lubic- $ koltak, kinyúltak a sziklára az Agfáért, fényképeztek — s köz- ^ ben bömbölt a rádió. A pincémő a part szélén guggolva szol- $ gálta ki őket jeges italokkal. — Na, igyunk még egy kortyot — mondta a hölgy —, az- $ tán felejtsük el az egészet. Régi história. Inkább nézzük- a í tengert, meg ezt a szép várost a hegyen. Ja, igen, a dómról $ akartam mondani magának valamit. De mit is? S j-h z imént még nagy / k\ csendesség zengett / *A\ bennem. Hajnalban ébredtem, mert amikor semmi dolgom nincs, elébe megyek az érkező fényeknek. Az udvaron elkésett denevér suhogott el a fülem mellett: ítégyszer egymás után. Könnyű fűzfakosár akadt a kezem ügyébe, azzal szűrtem körülötte a levegőt. Nem bírtam elkapni. Aztán, mert gyarló az ember, kikémleltem az utcára, nem látta-e valaki a hadakozásomat. Biz’isten nem vélte volna jóra. De senki: se közel, se távol. Csak egy parányi kis béka csodálkozott a különös vadászaton, a harmatos fűben. Rossz vödröt kerítettem, abba ugrasztottam bele. Jó lesz eleven csodának "a fiamnak, ki — városi óvodás lévén — még csak képeken láthatott ilyet. Aztán, mert dolog nélkül nem tudok meglenni, fűrészbakra ravataloztam egy tűzre szánt fatörzset. Zengje el fölötte dalát a szerszám: vá... ciut... vá ... ciut... Ezt a zsoltárt énekli rozsdás kántorom, mert egyebet nem tud. De ezt az egyet nagyon tudja. Más hangon fújja a puhafának, másként a keménynek. Frissen -döntött fánál panaszosabbra fogja éneklését, a száraznál sietősebbre. Az évgyűrűk minden mezsgyéjét más szólamban visszhangozzák. A csomóknál — akad csomó bennük, akárcsak bűn az ember életében — megremeg a hangja, elcsuk- lik, mint olykor a siratóasz- szonyoké. A strófa végén már nagvon alázatosan búcsúzko- dik a vén bohóc. Isten fizesse meg a szolgálatát. De mégse! Hiszen nem bírja bevégezni. Asztmás köhögés szakad fel a torkán, fogai csikordulnak, dereka is belerándul. Mint megmart kígyó, vergődik a fűrész lapja. A fában meg gyilkos ólom kacag rá acélburkából. Lövedék. Fejszével ácsolom napvilágra. Elhajítom a porba, de visszalopakodik hozzám az igézete. A gyertyán, mely egykor útját szegte, nem törődik vele. Pédig a jel még ott a testén. Kis forradás. Nem érzi. Akkor vajon érez- te-e a fegyver tüzes fullánkját?! A folyó partján sok sebet kaptak a fák. Közülük való még ez is. Lassan elfogynak a tűz márkában, mint ahogyan a gépfegyverállásokat is benőtte már a fű. Eső verte, zápor korbácsolta falaikat, hangyák, vakondok omlasztották beléjük a földet. Már csak az üldözött nyúl tudna meghasalni bennük. Itt fenn az emlékezet sötét vermeiből fel-felvillan még -a puskák torkolattüze. S mint amikor üszkös sebet égetnek tüzes vassal, füstölögve kibomlik előttem az az éjszaka... pl p| eten vagyunk: rongyos I __1 I sereg. Mélyíteni kel*■ —i I lene a gödröt, de jj (J nem tanácsos. Kavicsos a föld, a csákány éle szikrát vet, küldi a hangot, s ráfelelnek a fegyverek. Fölösleges idebolondí- tani az aknákat. Amúgy is veretnek erősen; a csőszháztól lefelé, egészen a Pásztorszigetig. Csak nem valami támadásra készülnek az oroszok? Szokatlan ez a rakétá- zás is. Kék, zöld fáklyákat eregetnek át a víz fölött az erdőbe. De hol késik a német? Már régen ideérkezhetett volna. Ha elindult. Ha viszont rossz órában indult, nem ér ide Soha. — Szabálytalan, hogy lemaradt tőlünk. Kísérő nélkül még soha nem voltunk ezen a helyen. — Ha valami bajunk lesz, ki felel értünk? — Odanézzetqk! Az erdő szélén, ott ahol a teknőscígányok elhagyott kunyhói térdepelnek, néhány alak csörtet kifelé a bozótból. Keveregnek, összeszaladnak, majd szétrebbennek, végül beugranak a szélesebb törzsű fák mögé. — Oroszok! 1 — Végünk van! — Vigyázz, meg ne lássanak! — Már észrevették. Lopakodnak fától fáig. — Úristen! A lapátok! — Ne nyúlj hozzá! Most már mindegy. “ZU s a lapátok, ásók nyele 1—^ mozdulatlanul marad a F* hányott • föld tetején. _U Mintha puskák csövei lennénefc. Azt vehették észre! És kötelednek. Ráhá- salnak a hóra és másznak... — Ha bevágnak ide egy gránátot ... — úsznak körülöttem a szavak mint a cigaretta füstje és én magam is mintha szállnék. Valami láz bódít. Zúgás harsog a fülemben, mint malom alján a víz, s a szavak mint nehéz lapátok merülnek alá és emelkednek ki újra meg újra: ha bevágnak ide egy gránátot... S a malomkerék forgásával elforog előttem az én kis életem. Káprázat. Semmi az. A lapátokról leszédülő vízcseppek- ben, úgy érzem, minden benne van: minden ami volt, ami nem lesz többé soha, s ami még lehetett volna. Messze járok, de a száguldás nem fáraszt. Csodálkozom. Már túl lennék a nagy titkok sötét kerítésén? Mibe kapaszkodjak? Ludvo szlovák fiú. Az ő nyelvén értenek az oroszok. JÉKELY ZOLTÁN: Mese invokáció Járuljatok elénk régi mesék, hozzátok a csodák üzenetét! ígérjétek a hűség diadalát, s hogy mindén kin kárpótolja magát. Lám a banya, lelkünk ürömire, a tűzbe jut a mese végire; a szörnyeteg saját zsírjába sül, gonosz zsarnok pusztul dicstelenül; gyilkos bosszú saját hamvába hull, s két árva gyermek egymásra borul. Folyóba fúl a gyáva üldöző, s minden sebet beforraszt az idő! — Kajdásszál nekik, hogy ne lőjenek, gyerekek vagyunk. Civilek... — Igaz, igaz. Jó hangulatosan Ludvókám, ne ríjál — mozdítják mások is a reménység szitáját. — Nye sztrelajtye tovaris! A szél kicsorbít'ja a felremegő hang élét. — Hangosabban Ludvókám. — Kiszáradt a szám. — Nye sztri... kapná föl Ludvo szavait Tóth Béla, és küldené át a katonákhoz, de valaki meghökkenti. — Hátha nétaietek. — Lehet. És akkor orosz beszédre... , — Nézd, egyikük fölemelkedik! Most vágja ide... — Civiliszt, civiliszt — kezdtük kórusban kiabálni. A rémület sugallta ezt a szót, amely eléggé oroszos és né- metes hangzású egyszerre. A bunker aljára vágódtunk. Onnan hangzott az iszonyatos lárma — Auf A bizonytalanság ingová- nyában a szilárd pontot jelenti számunkra ez az egyetlen, nyomorult szó. Pisztoly van a német kezében. Mögötte hasalnak hátvédnek hagyott társai. Ö meg csak áll és szívja a füstöt. A felparázsló cigaretta fényénél látjuk, csupa vér a tenyere. Ruhája is elrongyolódott. Belezavarták őket a drótakadályba ... Most eltapossa a csikket. 6 lehet a parancsnok, mert ránkszól, dolgozzunk. — Dolgozzunk?’ — álmél- kodunk, miközben megszállta Ludvót az ihlet — Nem lehet kamerád — himbálta meg alázatosan a szavait Még az orra is a hang ívéhez görbült. — Kő van itt, nézd-e..! — markolta elő a bizonyítékot, és a tiszt elé lépett — Kavics... Zörög... Csereg, mint a vas — és két követ a füléhez emelve egymáshoz ütögetett — Hören... Meghallja ruszki szoldát Itt vannak a bozótban. — Nix ruszki! — tört ki a német Ludvo bűvölésébőL — Nix ruszki?! — tört ld a fiú is. — Akkor mért pucoltatok ki a gödreitekből!? • — Fogd be a szád Ludvo! Hátha valamelyik megérti! De az intelem már elkésett A par; ncsnok odakiáltotta a társainak: * — Feuer! Úristen! Hol vannak á társaim? Valami köd tollászkodik, szárnyait emelgetve. Lángok libegnek benne. Fényük tompa, mint átlátszó vízben a megbillenő halak fehér hasa. Napsugarak rezegnek át így a szitakötő szárnyán vagy a szélben a kalimpáló falevelek között. Ott.,. A falevelék között r-^ény csurog az ágakon. A I“ levelek árnyékot szitál- nak a porba, a fűrész- IJj bakra, a gyilkos szürke köpenyére, a meszelt ház.fehér falára, a kócos kisgyerekre, kinek lába alatt roppan egy száraz ág, megtörve a varázslatot Most köszönti örvendezve fiam a rozsdás vödör ágaskodó, kicsi foglyát Két lábon áll, föl-fölugrik, kapaszkodik börtönében pislogva a béka. Hasonlít Ludvóra, meg rám is egy kicsit: mindannyiunkra, akik akkor éjszaka a pokol fenekén vergődtünk. f VARGA NÁNDOR: CIVILISZT 5
