Pest Megyi Hírlap, 1971. július (15. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-11 / 162. szám

8 ti V> Jlírlap 1911. JÚLIUS 11.. VASARNAr SZAKOLYI KAROLY: Délutánok egy vendéglőben Világnyelv szél így. De végre megértette, miféle szavak ezek. — Ön verset mondott? — kérdezte félénken a vendég­től. — Az ám! — bólintott Kraszner úr. Kiitta a barát, felállt. A poharat a pultra tet­te. — Jó napot! — intett, s el­ment. EjjéSZ Hap gondolt a fiú, s arra, hogy Kraszner úr költő. Megdobbant szívvel gondolta ezt, s bátorságot gyűjtött más­nap délutánra, hogy megkér­dezze. — Hát igen — mondta Kraszner úr, megint csak mo­solyogva. — Úgy valahogy... A fiú megkerülte a pultot, eléje állt. Izgatott ügyre vette az embert, soha neon látott költőt látni akarta, milyen? A foltos táskában talán versek lapul­nak, fehér papírra írt ceruza­sorok. — Mondana még? — kérlel­te halkan. — Ha akarod, szívesen. — Kraszner úr hunyorított csep­pet, majd szép hangon elkezd­te: Lopok között szegényember — szegényember sohse fél Minek félne! Szíve-lelke erősebb a többinél... A kis pincér félrebillent fej­jel figyelt. De Kraszner úr el­akadt, gondolkodott. Kortyin- tott a borból. — Várj csak, másikat mon­dok inkább ... — Szemét most lehúnyta, ajka alig mozgott: Vágom a fát hűvös halomba, fényesül a görcse sikongva, zúzmara hull szárnyas ha­jamra, csiklándani benyúl nyakam­ba — bársonyon futnak perceim.., Kacagott halkan, s feltekin­tett. A fiú kis fehér pincérka­bátjának szárát gyűrögette iz­galmában, úgy bámulta a fér­fit. Mindkettőjüknek csillogotl a szeme. — Bársonyon futnak per­ceim — sóhajtott a fiú. — Nincs meg ez valahol égj könyvben? Ügy értem, az őr könyvében, Kraszner úr? Szí­vesen olvasgatnám esténként. — Jól van — mondta Krasz­ner úr —, majd elhozom. Nillán\ napi» hiába várta Kraszner úr nem jött a ven­déglőbe. De egy hét múltál megjelent Kérte a borát, le­ült az asztalhoz. A fiú meg­állt mellette, leste tdkkadtan nem feledte-e ígéretét? — Tessék — mondta Krasz­ner úr, s foltos táskájából pu­ha fedelű, fűzött könyvecske vont elő. — Még friss! — sza­golta meg, s adta a fiúnak hogy lássa ő is. — Nyomda- szag! Megállunk, állomás, ismét nyílik az ajtó, alacsony, feke­te fiatalember nyit be a fül­kébe, és megszólal németül, már mutatjuk, hogy van sza­bad hely, amikor a két fiatal­ember összenevet, csodálkoz­va kezet zárnak, megverege­tik egymás vállát. Felfigye­lek, ezek nem németül be­szélgetnek. Valami szláv nyelv lehet. Figyelek és gondolko­zók: orosz nem — azon egy kicsit értek — cseh nem —, az valahogy keményebb, vol­tam Prágában, így emlék­szem — lengyel, lengyel — nincsenek benne azok a lágy mássalhangzók, Varsóban is voltam — szlovák, jugoszláv — jugoszláv: Ilyen nyelv nincs, rkkor szerbhorvát. De akkor mégiscsak jugoszláv. Az öreg lecsapja a villanyt, de aludni most sem tudok, a jugoszlF’.’ok beszélgetlek. Mondjam oroszul, hogy hall­gassanak el? Udvariatlanság, illetve nem szeretek mások ügyeibe beleszólni. Meg da­dogni sem szeretek, szavakat keresgélni sem, mindjárt más lenne, ha azt tudnám oroszul mondani, hogy „bocsánat, el­nézést kérek, hogy közbe szó­lok. de ez az öregember fá­radt, talán aludni szeretne, mondta a felszállásnál, hogy beteg, fáradt ember, talán, ha halkabban társalognának.. de hát legfeljebb csak ennyi­re futná tudásomból: „csend, aludni akarok”, ez pedig ugye A fiii délután négyig dol­gozott a vendéglőben, aztán tanonciskolába ment, de sze­rencsére Kraszner úr három­kor megjelent; az első időkben csak a pultnál állva két deci fehéret kért, de később — né­hány nap múlva — már leült a söntés kékkockás abrosszal borított asztalához, a szomszé­dos Thonet-székre tette foltos aktatáskáját, és kissé elnyúlva, legalábbis lábát kiterpesztve pihent; sápadt arcán némi fá­radtság látszott szüntelenül. A főnök ügyet sem vetett Krasz­ner úrra, ilyentájt — kora dél­után — a számlákat és a fu­varleveleket könyvelte a sötét vendéglői konyha egy elre- keáztett sarkában, puhafából tákolt íróasztala mellett, hol­mi kislámpa gyér fényénél. Délután alig volt forgalom, a pincérfiú birodalma lehetett az üzlet. Szerette ezeket az órákat. Ha sütött a nap, a portái üve­gén behullott a sárga fény, csillogott a pult rézborítása, s a tisztára mosott poharak or­gonasí psora a mázolt polcon; a sörplakátok figurái vidáman intettek a habzó korsók mö­gül; a helyiségből soha ki nem szellőztethető cigarettafüst­szag elkeveredett az esti for­galomhoz feltöltött bortége­lyek enyhe alkoholgőzével; s kintről, az utcáról behallat- szott a járókelők cipőjének békés kopogása. llárOIU ŐRI tfljbdll Újabban csak Kraszner úr vendégeske­dett az üzletben, nem számít­va azt a néhány sörre, fröccsre beugró kuncsaftot, akik ittak, fizettek, s máris tovasiettek. Kraszner úr pihengetett. Kockás, angolos ruhát viselt, sárga félcipőt és kék inget, színes nyakkendővel. ízlelget­ve kortyolta a bort, fejét kissé hátra vetette, figyelte a pin­cérfiú ügyeskedését. A fiú a poharakat mosta, öblítette, s egy tiszta ruhára borogatta a vízcsap mellett Kraszner úr így szólt hozzá először: — A pohár friss, tiszta nö­vény, a mezőn csillog és a harmat- cseppek rárepülnek... A fiú alig értette a dünnyö- gést, de a szavalt különösek voltak, ámulva hagyta abba a munkát, és a vendégre tekin­tett Amaz mosolygott: — Ügy ám! De még van to­vább is. Figyeld csak! • Ha egy kisgyerek poharakra néz, halkan I megcsendülnek... ’ A fiú a konyha felé tekinge­tett, hallja-e mindezt a főnök? Hamarjában azt hitte, Krasz­ner úr ittas talán, s azért be­FEKET1 LAJOS: 9 9 Öregség Tüdőd zörög, szemed romlik, bőröd petyhüdt: hát öregszel! Mit kéne még felsorolni benned mi rossz s tőle szenvedsz. Hol üldögélsz, hol meg fekszel» ezt fájlalod, azt fájlalod. Napon lenni vagy a hűsben, azt se tudod hogy volna jobb. (Ej, azt hiszed arra való ez a fehér ívpapiros, hogy az ilyen vén nyavalygó itt mondja el neki mi rossz?) Jól van, elég! tudom, tudom: csigolyád is mind csikorog — s tehetetlen úgy dülöngélsz mint e versben itt a sorok... (Érdiig et, 1971.) lását és alkalmazkodó modorát elbeszélgethetett Heltai Je­nővel, a német főkonzullal és még sok más köztiszteletben illő úrral — el is feledkezett régebbi kedvenc időtöltéséről, a Eejek osztályozásáról, örült és mindenfélét kitalált, hogy ott­hon jólértesültségét bizonyítsa. Mindenkit vigasztalt, a német főkonzul most mondta neki, miközben 15 deka szalámit kért — a főkonzult csak ő szolgálhatta ki, mert a boltban senki más nem tudott németül —, hogy háború nem lesz, mert a németek háború nélkül győznek; mint egy kurva, úgy fognak lefeküdni csapataik előtt az országok, mert villámgyorsak, és olyan szövetségesük van, mint Magyarország. Ezt a főkonzul mindig mosolyogva mondta, és megcsipdeste D. O. arcát, meg- csapdosta a fehér köpenyből is kiálló kulcscsontjait. — Értesítettek, hogy a kórházat kitelepítik Németországba. Nem tudtam meglógni, pedig lassan elegem lett az aknámból, a szilánkomból, hallottam a Sztálin-orgonákat, és féltettem a kertes házamat. De nem volt mit tenni, mennem kellett, mert hordágyas voltam. Csak annyit tudtam elintézni, hogy a fe­leségemet felvegyék feketén a nővérek közé, így ő is velem jöhetett. Hét év után D. O. otthagyta a csemegeboltot, megunta az állandó ementáliszagot, meg a kezitcsókolomokat, a rohanást az ajtóhoz, kitárni a vevő előtt, mindent megunt, a rekedt fő­nökét, akinek el kellett számolnia a ceruzabéllel, fogta magát és átment az óbudai hajógyárhoz könyvelőnek. Unalmasabb munka volt, viszont megint elkezdett beszélgetni magában, s osztályozta a kollégái fejformáját. ICecskéssynek a hátában volt a feje, nyaka nem is volt, Tatárnak olyan magasan volt a szemüvege, hogy senki sem érthette meg a pillantását, Récskei- nek szép feje volt, D. O. rögtön kinézte magának. Két íróasz­tallal odébb ült, beszélni nem nagyon beszélhetett vele, meg Récskei nem is állt szóba senkivel, de nézhette, hogyan dol­gozik, milyen gonddal kanyarítja a számokat, s a gyűrűin visszanéztek a műkövek. Ebédidőben próbált a közelébe fér­kőzni, de nem sikerült, Récskei mogorva igen-nemjei elbátor­talanították, de ez csak jobban elhitette vele, Récskei kü­lönleges ember, nem olyan, mint a többiek, egyéniség. Aztán egy napon Récskei eltűnt, rebesgették, hogy börtönben van» mert a feleségét és egy szőke fiatalembert rajtakapott, ahogjl az ágyában henteregtek, s a belső zsebéből előhúzta a piszi tolyát, életveszélyesen megsebesítette a nejét, aztán a fiújára célzott, de elvétette. D. O. ezt nem hitte el, rosszindulatú pletyka, mert Récskeiről senki sem mondhat semmi rosszat) hát kárognak, mint a varjaik. ) Ügy mondta, mintha egy vi-j rág illatáról szólna. — Jó-zsef Attila — olvasta! a címlapot a fiú. — ön tehát... j — No nem! — hunyorított! restellkedve Kraszner úr. — Ó, ezek nem az ön versei?! — De, bizony — bólintott; Kraszner úr. — De mennyire i az enyémek! Magam szedtem; ki ezeket a sorokat odabenn a] nyomdában. A fiú alig értette a dolgot. Kicsit csalódottan állt a pult­nál. Akkor hát olyan vendég, mint a többi. Mint a Németh cukrász, vagy Schilling úr a lakatos, vagy Makacs úr, a szemközti motor javító-mű­helyből, vagy Vasaik, a trom­bitás. Semmi különös. Rosszal­lóan nézte Kraszner urat, amiért becsapta. De amaz már hátra vetett fejjel szavalt: Vidám és jó volt s tán koriolc, ha bántották vélt igazában, szeretett enni s egyben-más- ban istenhez is hasonlított... Ezek a szavak szívenütötték a fiút. Állt a kis dobogón a pult mögött, megfeledkezett mindenről. Csendes volt a délután. Akkoriban még ke­vés autó járt a pesti utcán, gyalog siettek az emberek, be­hallatszott a nyitott ajtón át a léptük kopogása. Kraszner úr kortyolt a fröccsből, s a fiú látta, hogy szeme piroslik, könnyes. De mosolygott. Fel­állt, letette a versfüzetet a pult sarkára. — Olvasgasd csak ... — s el­ment. Sokáig nem jött azután. A fiú esténként belelapozott a füzetbe, megtanulta a verse­ket. Más vendégek szoktak az üzletbe, s a pincér tette a dol­gát, mérte az italt, mosta a poharakat, járt-kelt az embe­rek között, sört csapolt, fénye­sítette a pult rézborítását. De már nem az üzletben élt; ha szólta!^ hozzá, rebbent a tekin­tete, sokára adott válaszd. Vár­ta Kraszner urat. Szerette vol­na, ha Kraszner úr egyszer megmagyarázná, hogyan lehel valakiből költő. Néha nekitá­maszkodott a pohárszéknek és szavakat formált magában — az ő szavait. Mintha versek lettek volna: összecsengtek. Ilyenkor megdobbant a szíve és ezt ismételgette lázasan: „istenhez is hasonlított”... Ügy vélte, érti, mit jelent ez Napról napra jobban érti. S egyre csak várta Kraszner urat, hogy az megmondja ne­ki, hogyan lehet az ember köl­tő? De Kraszner úr nem jött, s így a pincérfiú sokáig kinzé bizonytalanságban élte napjait. \\\\\\\\\\\\\V\\\\\\\\\\\\\\\W\\\WvW\V G. SZABÓ LÁSZLÓ: Vázlatok a szerelemről Csak egyszer még a megnyugvást mikor a pillák fekete torlaszán átkéklik ömlik parttalanul s telibe talál a tekintet tengernyi piciny sziréna riadóztatja a pórusokat — még egyszer csak a bizsergést amit a kedves közele ad ★ Ember szerelem nélkül — világmindenség ember nélkül ★ Mikor a dallam-foszlány a melódia-töredék a nem-tudom-hol-hallottam ének idegeidbe visszaszökik s gyötör furdal nem hagy nyugodni sem — rajta mindig ott ringatódzik kecsesen a szerelem parány darabja mint átvészelt vidám hajótörött az ifjúság atom-hasadása után ! HIRTELEN ÉLES FÉNYto­! lakszik lezárt szemhéjam alá. ! Még alszom, amikor felpis- ! lantok a fülke szikrázik a ! villanyfénytől, rátekintek az ! órámra, éjjel kettő. Az öreg ! esdekelve rámnéz, gesztikulál, ; azt akarja kifejezni, hogy nem 5 tud aludni, felgyújtotta a vil- ! Lányt, olvasni szeretne, hátha ; így elálmosodik. ölében szét- 5 teregetett Paris Match. Csiná- ; lók néhány kényszeredetten J szívélyes mozdulatot, mert 5 franciául nem tudok, az öreg J meg angolul nem, ezt már tisz- v tűztük, amikor felszálltunk. ; Becsukom a szemem, kábult $ vagyok az álmosságtól., 5 Zajosan nyílik az ajtó, ösz­tönösen az érámra nézek, fél 5 hároom lesz három perc múlva. 5 Magas, barna fiatalember J kérdez németül — uiztosan $ azt, hogy van-e szabad he'y, ^gondolom —, egyszerre mu- 5 tatjuk az öreggel, hogy van. $ Leül. Ügy látszik nem álmos, ^ mert azonnal előhúz egy újsá- ^ got: Die Welt. Pedig igazán 5 lehetne szövetségesem az al­másban, hátha akkor az öreg $ elszégyellné magát, és elolta­ná a villanyt. De, hogy ma- $gyarázzam meg neki? Meg­kérdezem, beszél angolul? ^ Nem. ^ BECSUKOM A SZEMEM. 5 kábult vagyok az álmosságtól. S Árvának és hülyének érzem 5 magam, mert hiába szólalnék ^ meg, ki érti? Rossz némának ^ lenni. nem ugyanaz, mint az előbbi. Igen, nyelveket kellene tanul­ni, mondjuk a szerbhorvátot is, mert hátha nem értik jól az oroszt, s akkor hiába vagyok udvarias. Becsukom a szemem, úgy érzem, hogy alszom. Arra riadok fel, hogy megálltunk, kinézek az ablakon: Wien. Középkorú hölgy nyit be, ag­gódva szétnéz, aztán halkan, németül megszólal, eléggé bi­zonytalanul. Mi készségesen mutatjuk, hogy van szabad hely. Az öreg a Paris Match - ot lapozgatja, a jugoszlávok valami belgrádi képeslapot, a hölgy pedig előhúz egy bé­csi divatlapot, nézegeti. Reg­gel van, de nagyon álmos vagyok, elszenderedem, arra riadok feil, hogy halkan be­szélgetnek azok négyen — az öreg, a két fiatalember, a középkorú hölgy — németül. A hölgy inkább csak bólogat, keveset tud németül, az öreg valamivel többet, a két fiatal­ember aránylag folyékonyan beszél. Én hallgatok. Én an­golul tudok. Szégyellem né­maságom, megkérdezem a hölgytől, beszél-e angolul, saj­nos, nem, mosolyog. ISMÉT ELALSZOM. He­gyeshalomnál ébredek. Ma­gyar útlevélvizsgálat. Az öreg francia útlevelet mutat, a fiatalemberek jugoszlávot, a hölgyét nem láttam, már el­tette, mire felébredtem, én magyart. Az öreg megszólal, megkér­dezi a határőrtisztet: ^ — Hányra érünk Pestre? A fiatalemberek érdeklőd­ének: y ^ — Az étkezőkocsiban mi- élyen pénzzel lehet fizetni? é j A hölgy mosolyog: í — Most már jó a forint is, y é És én értem, hogy mit é mondanak. Vagy még alszom, | álmodok? Nem, ezek magya- írul beszélnek, é J — Tudnak magyarul? — északad ki belőlem. é ^ — 36-ban mentem ki Pá­é rizsba — mondja az öreg. é é — Üj vidékiek vagyunk, ^ Münchenben dolgozunk — ^ magyarázzák a fiatalemberek. é é — Hogy magyarul? Tudo- é másom szerint így beszélnek ^Pesten a körúton, ahol lakom é— nevet a hölgy. | KITÖR BELÖLÜNK a kaca­gás, belőlem, aki eddig néma ^voltam, és belőlük, akik eddig ^németü' beszéltek egymással é— mert nem tudták, hogy a é magyar világnyelv. é ' Berkovits György r0- I TAMAS ERVIN: D. O. — S-ben — Zúgtak a tankok, sztam0iSzagú volt a levegő, egy francos nagy akna becsapódott elém, szétnézett bennem, az ajándékát itt őrzöm a képemben, az orrnyereg alatt, itt van a szilánk, kórházba vittek, szájzáram volt, mozdulni sem tudtam. D. O. élete olyan színtelen volt, mint egy selyempincsié, az idő a karján vitte, egy-egy szétszakított nadrág utáni veré­sen kívül semmi más maradandó élménye nem maradt gyer­mekkorából. Elvégezte a négy polgárit, közepesen, az apja ötvös volt, munkás kezű ötvös, ritkán mondott valamit, akkor meg alig lehetett érteni, mert pösze is volt, racesolt is. D. O. akkoriban egyetlen szenvedélyének hódolt, villamosütközőn beutazta Budapestet, csavargóit, benézett minden kapu alá, és magában beszélt. Ennek köszönhette, hogy kalauzként felke­rülhetett a Hősök terétől Rákospalotáig közlekedő buszjáratra. A helyismereti vizsgán a Közraktár utcáit kérdezték, s habozás ; nélkül rávágta a helyes választ, alkalmazták. Buszon jó lenni ; — gondolta —, a busz nagy, fejére nézhetek mindenkinek az ; ablakából. Osztályozta a fejeket, kicsi, apró, közepes, nagy, ; kövér, duzzadt, s megállapította, a legjobb fejforma a köze- I pes, nem túl kerek, szabályos, precíz vonalú. Ezek a leg- ! okosabbak — gondolta —, ezek lepipálják az apró, kicsi, duz- ! zadt, nagy, kövér fejűeket, a legéletrevalóbbak a közepes, sza- i bályos fejűek, s mikor ilyen fejformájú emberrel találkozott, ; már máshogyan adta át a menetjegyet. Neki magának kicsi, ; hosszúkás, szipka alakú feje volt, de igyekezett mindenben ! ideáljait utánozni, és nemsokára elérte, hogy csak velük szem- ! ben fogta el kisebbségi érzés. ! — Zúgott a fejem, alkoholszagú volt a levegő, egy fran­! cos nagy szike csapott belém, szétnézett bennem, mikor ki- j toltak a műtőből, mindenki a kezemet fogta, szorongatták a • kezemet, mondták, kitüntetést kapok, meg már nem tudom, ; mit, láttam, felnéznek rám, takarómra telepedtek, s talán iri- ! gyeitek is az aknám miatt. ! Mikor kirúgták a kalauzi állásából, mert rájöttek, hogy I érettségije van, D. O. elhelyezkedett egy rózsadombi cseme- '' geboltban. Akkoriban diplomatakömyék volt a Rózsadomb, \ meg írók is laktak ott, hasznosíthatta hát német nyelvtu-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents