Pest Megyi Hírlap, 1971. június (15. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-27 / 150. szám
r»sT Hier Ft yfiVfflP 1971. TÜNTÜS 27.. VASÄRNAF Műterein, háttérben nyitó kaktuszok M ondták is a vénasszonyok az árnyékos verandákon. — Szegény Cacsaj Pesta! Megsütheti az aratást! Már megint belebolondulhat az alkatrészhiányba! Hej, te Pesta, hej te Pesta — emelgették kicsiny, aszott öklüket. Már szőke volt a búza, mint Gacsaj Pannika gyönyörűséges haja, amikor édesapja egy utolsó szemlét tartott a kombájnok fölött. Csoda szép sorban álltak a gépek, mint a katonák. De Gacsaj István bizonytalanul érezte magát és gyanakodva kérdezte a felelőst, Sobri Jóskát. — Te, Józsi, az idén meg mi a csuda hiányzik? Jóska lenézett maga elé,^ mintha a porból akarná kiöl vasni. — Hát, a cófhózni! —$ mondta mérgesen. i S Távirat ment a gépgyárba. \ Postafordultával megjött a $ cófhózni. — No, akkor minden rend-\ ben! — lélegzett nagy ott Ga- < csaj István. ; — Van a ... — mondta Sob-i I ri. — Most látom csak, hogy \ : nincsen elegendő irgumbur- i i gum sem! i Ment a távirat. ! r ött az irgumburgum. Be is ! J szerelték a kombájnokba. j — Mosi már tényleg sem- ! mi sem hiányzik — mondta A DOMBOLDALRA ÉPÜLT sárga ház manzárdszobájának ablakából csodálatos panoráma tárul a szemlélő elé. A mediterrán tájakat idéző magas tetejű, szabálytalan elrendezésű házak s alattuk a vén folyó. Festő ecsetjére-vásznára kívánkozó látvány. S hogy ez mennyire így igaz, ahhoz nem kell más, csupán annyi, hogy a szemlélő megforduljon, s máris úgy érzi magát, mint a televízió vezérlőtermében, ahol egyszerre tucatnyi képernyőn tárul elé a látott kép. Itt, Ilos- vai Varga István szentendrei műtermében a tv-készülékeket pasztell színű keretek képviselik s bennük megannyi táj. ILOSVAI VARGA ISTVÁN művészetének középpontja a lírai hangulatú táj. Nemcsak a messzi horizontú róna, a sejtelmes zsúfoltságú erdő. Képein tájakká szélesül a város zegzugos sikátora, kényszerű kanyarba zárul szűk utcája. Vonzó tájjá bomlik a gyúró- deszkányi virágos kisudvar s nyájas távlatokba terjed a fölülről szemlélt háztetők szögekbe torlódó színes sokasága. A természeti motívum azonban Ilosvai Varga István számára csupán alkalom és ürügy mondanivalójának, érzelmeinek kivetítésére. Borús tájaiban önmaga félelmei fenyegetnek, napfényes ragyogásaiban önmaga örömei ujjonga- nak. Teherhordóinak fáradtságát önmaga verítékezi, de még az utcák és közök kényszerű hajlataiban s a tetőgerincek megtört, szögletes ütközéseiben is önerőinek küzdelme tükröződik. A dombra épült szentendrei ház akár múzeum is lehetne. A műterem és a szobák falain kiállításnyi festmény kínálja a látnivalót és ad egyúttal hű tükörképet egy életnyi pálya legjellemzőbb állomásairól. A pályakezdő évek művei mellett ott sorakoznak a férfikor s a legutóbbi évek alkotásai, széles skáláját mutatva a mindvégig egyenletes művészi útnak. Érdekes művészegyéniség képeiben felismerhető ízzel- színnel telíti meg Szentendre múltját, jelenét. Lírai festőalkat, nemcsak színeiben, műveinek képi megfogalmazásában is. Elsősorban tájakat fest, de tájaiból soha nem hiányzik a cselekvő ember. Ábrázolt figurái — a vízhúzó, a kapubarkácsoló, a beszélgető, a téglahordó, a répaszedő, a cipe- kedő, a kaszáló, a gyümölcsszedő — azonban sohasem uralják a képet, beleolvadnak Feledékenység Sobri. — De hát a fene tudja, nem ártana tartalék cófhózni és tartalék irgumburgum sem! Távirat. Küldemény. — Holnap kezdhetjük — rikkantott vidámat Gacsaj István. — Ilyen aratásunk még sosem volt...! Hogy semmi se hiányozzék...! — Már csak egy hiányzik — sütötte le szemét Sobri. — A te Panna lányod. Nekem. Szeretném feleségül. Neki is volna hajlandósága hozzám. Mert Gacsaj széles kedvében volt, ráhagyta. — Jő, legyen a tiéd a Panni! Derék legény vagy te, Jóska! Szorgalmas, igyekvő! Amint végeztünk az aratással, megtartjuk az esküvőt! E rre egyszerűen elájult Sobri Jóska. Csak nagy- nehezen tért vissza e világba. — Jaj nekem — fogta a fejét. — Jaj nekünk! Nemigen lesz itt aratás, vagy csak keservesen! — Azapád! — hördült fel Gacsaj. — Mit felejtettél el?. Mi hiányzik még, mi? Sobri lemondóan mondta. — Hát, az, aki a kombájnra ül. Az ember. Darázs Endre ÖNKRITIKA FEHÉR HÄZ a tájba, a kertbe, az utcába, együtt élnek, együtt lélegeznek vele. Nélkülük szegényebb lenne az ábrázolt táj, de a táj; szépsége sem mondana sokat ! a bennük élő, mozgó, cselekvő; emberek nélkül. RIPPL-RÖNAI volt a mes-; tere. Negyvenhárom esztende-; je mutatta be először lírai! hangulatú képeit, s az elmúlt! esztendő végén közel kilenc- j ven képet bemutató kiállítású- j val zárta be kapuit ideiglene-j sen a szentendrei Ferenczy! Múzeum. Magas, szikár alak-! ja hetvenhat évesen is váltó-; zatlanul egyenes, csak a szeme; gyengült meg erősen az utóbbi; esztendők során. Festő számá-j ra pedig aligha lehet nagyobb! tragédia gyengülő szeme vilá-j gánál. Derűs, az élet szépsé-j gét, az ember győzelmét hir-: dető újabb alkotásai ezért vá-i ratnak magukra az utóbbi idő- j ben. Pedig témája is, monda-! ni való ja is nagyon sok lenne: még az emberek számára.; Életkedvét, bizalmát azonban: mégsem vesztette el, s ha rit-: kábban nyúl is az ecset és paletta után, mint tette aztg hosszú évtizedeken át, még nem adta fel a művészélet minden reménységét. Éppen ezért valamiféle munka, elfoglaltság nélkül ma sem tudja elképzelni élete egyetlen óráját sem. Pihentetőül és nyugtatóul régi kedvenc hob- byjának hódol: a hatalmas kertben több mint ezer fajta kaktusz él, közülük több mint ötven bontogatja tarka, különös virágát éppen ezekben a napokban. Színpompás viráCSUKA ZOLTÁN: A hévízi tónál Ne hagyj el engem, ifjúság mosolygó, kék világa, borulj rám, mint a napsugár e szelíd pannon tájra. ölelj át, mint e gyöngyszin kerek kis tó, szelíden, s tündérrózsáid nyíljanak szívemben, mint e vízen. Köröskörül, a tó körül csak ifjú arcot látok, ó élet, hintsd el bennem is örök megújulásod. Nincs, nincs öregség, alkonyat, s ha egyszer el kell menni, arcomon tudjam akkor is e bölcs derűt viselni. A sírban sincs más, csak a lét piros, keringő násza, hiába zúg fel olykor itt Berzsenyi bóreásza. amit adott, bár ne adta volna. AZ Öltözőben, közvetlen a kijárat előtt, hatalmas tükör van, éles reflektorral megvilágítva, azzal a céllal, hogy a művésznő, színpadra lépés előtt még hadd vessen egy utolsó pillantást magára, ellenőrzésül, hogy minden rendben van-e? Annamária belenézett ebbe a tükörbe. Én a háta mögött álltam, és láttam, ahogy megdermedt, halálra vált, valósággal megbénult egy pillanatra, amikor saját szörnyű képmását megpillantotta ebben a kitűnő, ragyogó tükörben. Megrémültem. Látszott az arcán, hogy MOST látta meg életében először istenverte rondaságát, most értette meg, hogy így nem lehet élni, és most fog elindulni határozott léptekkel, egyenesen a Duna fenekére, hogy kissé megnyugodjon. De nem ez történt. Annamária, mintha transzban lenne, mereven nézte. mggát a tükörben, .szeme sem rezzent, .benyálazta -két ujját és beidegzett mozdulattal egy rakoncátlan hajfürtöt a helyére nyalt. Aztán felragyogott arca túlvilági fényben égett. Boldog volt. Alt hitte, hogy csak az a baj az arcával. Az az egy elszabadult hajfürt. Holott a többit kellett volna eldobni. Királyhegyi Pál Annamária nem fiatal lány, ; de csúnya. Ám, nem felülete- ; sen, éppen csakhogy a látszat i kedvéért, nem oda sem fi- ! gyelve, hanem vérfagyasztóan, > velőtrázóan visszataszító; ed- S zett matrózok is felriadnak J rémülten álmukból, ha netán $ véletlenül megjelenik nekik. | Annamária meglepően csúnya, ^ nem az a fajta, akit idővel $ meg lehet szokni, hanem az a ^ fajta, akin meglátszik, hogy ä fiatal korában még csúnyább lehetett. ^ Eléggé edzetten viseli ezt a ^ csúnyaságot, nem rémül meg, $ ha enyhe célzásokat tesznek ^emberfeletti csúnyaságára; ^ ilyenkor elnézően mosolyog, ^ mint aki tudja, hogy azért, ha S jól körülnézünk, a természet- ^ ben, különös tekintettel az S; élénk rovarvilágra, van azért ^ nála csúnyább látvány is, ha § nem is sok. C r \ Ezzel az Annamáriával ve- | letlenül összekerültünk egy ^ színésznő öltözőjében. Mind- ^ ketten azért mentünk oda, ^ hogy gratuláljunk az illető ^művésznőnek nagyszerű ala- | kításáért. A színésznő kifest- ^ ve, elegáns színpadi ruhájá- ban szebb volt, mint életben, ^ és elfacsarodott a szívem, § amikor elnéztem kettejüket. ^ Ekkor döbbentem rá arra, ^ hogy az élet alaptörvénye az ^ igazságtalanság. Az egyiknek | mindent adott, fiatalságot, ^ szépséget, hírt, dicsőséget, a ^ másiknak, aki azért mégiscsak s nő, úgyszólván semmit, vagyis, MURÁNYI JÓZSEF: MOTÍVUMOK * fiatalabb nagy csönd után megkérdezte: — És elhitte? ; — EL Hallgattak. A fiatalabb oldalt a vaksötétet nézte. Szeretett volna egy pillanatra kiugrani. Ügy, hogy rögtön visszatérhessen. Kiugrani a vaksötétbe úgy, hogy itt maradjon, és mégse ugorjon ki. Százhússzal ment a kocsi. — Elhitte... — EL Kanyar közeledett. Az idősebb lassított. Levette egészen harmincra. A kanyar után kiállt a padkára. — Vezess te. — Most nem. — Akkor adj egy Kos- : suthot. Cserébe — és nyújtot- j ta a Winstont. í Félig elszívták, amikor az i idősebb inuított. Rögtön föl- : ment százhúszra, aztán vissza- | vette kilencvenre. : — Ennyi is elég — mondta. ; — Hatvan is elég. | — Az kevés, i — Nyolcvankettő és fél. : — Felőlem... — És az idő| sebb ráállt a nyolcvankettő és i félre. i — Vedd le nyolcvanegy hét- | száznegyvenhárom ezredre. I — Miért nem százezredig | mondod? ; — Mert ahhoz durva a ská; la. j — Hülye vagy. i — Állj meg. — Hülye vagy. — Állj meg! — És forduljak is vissza? — Te, én megöllek, az isten a pofádat! — Te is velem halsz... — Hagyd abba! Állj meg, szeretnék mászkálni. — Érdemes? — Tulajdonképpen nem... — Vezetsz? — Nem. — Már unom. A szlp kövér lelkedet is. Hogy őrjöngsz, hisztériázol ahelyett, hogy segítenél. — Segítsek? Miben segítsek? Legalább ötször hazudtál! A legjobb barátodnak, Lacikám, kérlek. — Hagyd ezt a hangot, Imrém, kérlek, mert... Hagyj békén, így nem tudok vezetni. Megkérlel:, majd otthon teregesd a lelked. A éha feltűnt egy távoli fény, de kocsival nem találkoztak. Valami nyomasztó időtlenség telepedett rájuk, az útra. A fiatalabb néha lopva a barátja arcát méregette —s most megint átjárta a düh, hogy tud ez ilyen pimasz nyugalommal vezetni. A dühét megpróbálta lenyelni, de tudta, csak úgy sikerülhet, ha szétrobbantja a csendet, az időtlen suhanást, a sötétet, ezt az egész rohadt helyzetet, amibe a barátja belekeverte. — Azt mondtad — tompa volt a hangja —, hogy nagyon SZÁNTHÓ IMRE (SZENTENDRE): PORTRÉ beteg, és ezért hazudtad neki. De azt nem közölted, kérlek: mi az, hogy nagyon beteg? — Menthetetlen ... — Honnan veszed? — ... menthetetlen, ezért hazudtam, de ha akarod, így mondom: ezért kellett hazudnom. — És elhitte... Honnan veszed? — Ne üvölts! A főorvostól. Az osztályvezető-főorvostól. Gyerekkori haveromtól. — Ö is talán árvaházi? — Kuss!... Csak amikor az árvaházból bevittek a bőrklinikára — rühes voltam, kérlek, rühes! — ott volt a laborban, ahová a végén feljártam segíteni. Medikus volt, összehaverkodtunk; én akkor sebész akartam lenni, ő fűzött, hogy belgyógyász legyek. Elintézte, hogy két héttel később távozzak gyógyultan az árvaházba. — Most is hazudsz! — Ne hergeld magad. Akkor tanultam, tőle, tizenkét évesen, hogy mi a felelősség. Amikor egvszer rám bízta, hogy a sivalkodva rohanó kupacból én válasszak, én vegyek ki egyetlen tengeri malacot. — Ocsmány a példád. — Persze, mert a feleségemet — hatéves volt — ugyanúgy kiemelhette volna a bolyból a tábororvos! De most befejeztem! — Miért csináltad ezt az egészet? — Mert Hanti izgat, Hanti menthetetlen és te vagy a legjobb haverom, neked kell velem lenned. — És Vera? — Te vagy a kollégám. Te dolgozol Hanti osztályán ... — Nekem azt mondta, csak kivizsgálás... — Az öregnek is ezt mondta! Mindenkinek ezt mondta! És ő is ebben bízott, pedig nagyon jól tudta ... — Tudja? — Csak azt, hogy nagyon súlyos. — Miért nem mondtad, hogy Hantihoz mész? — Mert Veráékhoz készültem. — És miért Hantihoz mentél? — Mert útközben belémbújt a kisördög. — Most is hazudsz ... — Nézd meg a táskám! Benne van a játék a bocsok- nak. Petinek a kishajó, Marcsinak a homokozó. Tegnap délután vettem. Amikor te elmentél szakítani a legutóbbi menyasszonyoddal! — Ne beszélj mellé! Jó? — Amikor te éppen a búcsúfetrengést rendezted, engem akkor hívott fel egy úr, egy bizonyos úr, aki egy olyan dologról is beszélt, amit én tíz éve sejtek. Ez a bizonyos úi különben azelőtt ment el tőj lünk, mielőtt te, apukád közi benjárására, méltóztattál bel lépni Hanti osztályára. — Hagyd ezt a mocsok személyeskedést! — Ahogy parancsolod, kérgok a művészet tarka palettájának valósághű háttereként. Prukner Pál
