Pest Megyi Hírlap, 1971. június (15. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-27 / 150. szám

19TL JÜNIÜS 27., VASÄRNAP

"‘‘s^Cirlap

SZENTIVANYI KÁLMÁN:

LOTTÓZÓK

! Hmfy aUy |

í s

: Kaffka Margit regényéből^ i írta Illés Endre a Hangyaboly § Iforgatókönyvét, amelyből Fáb- ^

: ri Zoltán készít filmet. Ope- ^ rátör: Illés György.

A nap felkelt, megpislogta az éjjeli esőtől fénylő várost, elbújt a komoran ereszkedő felhők mögé.

— Hé, lottóárus! Bújj már elő...

A nők a portást kérlelik, vegyen nekik valahonnan, vagy fizesse be, ha előkerül az öreg, töltse is ki, itt vannak a biztos nyerőszámok. Két perc múlva hét óra, mászik a nagymutató, valaki kiabál, hogy siet ez a vekker. Torlódnak most már, csenget szüntelenül a bélyegzőkar. Együtt jön a tizenegy szép lány — az ifjúsági brigád —, de nem mernek bemenni, mert ott áll oldalt Bácskai, a műhelyfőnök, harmincölt éves kopaszodó agglegény, olyan tömör és mozdulatlan a kék köpenyben, mint egy felöltöztetett szobor. Meg kell várni a brigádvezetőt, Mono- kinét, nélküle nem mernek elvonulni a műhelyfőnök előtt, mert cikket írtak az üzemi újságba, éppen tegnap jelent meg, hogy ők szakközépiskolában érettségiztek, műszerész szakmunkások, s itt csak betanított műszerészként dolgozhatnak. Talán a szerkesztő is gorombította a cikket, volt ott néhány kemény megjegyzés a műhelyfőnökről. S alatta mind a tizenkét név, elöl Monokiné, aztán sorban a lányok. Hát nem mernek most bemenni, mert szó sem volt arról, hogy a nevük is megjelenik. A napközi épülete felé pislognak: Monokiné oda viszi minden reggel hatéves kisfiát — mert elvált, a gyerekkel él, s nincs, aki vigyázzon rá, amíg dolgozik. Már itt is van, szidja a tolongást a napközinél, aztán a nyomában lehajtott fejjel beosonnak a lányok. A műhelyfőnök előlép, s azt mondja:

—- Miattam nem mernek bejönni? Nem ettem én még embert. Az a lottóárus később visszajön. A maguk szelvényeit elkértem, tessék. — S átadja a köteget.

Köpenye zsebéből kiáll az üzemi újság.

Lerobban a zápor, a magas épületek felett

mennydörgés és villámlás öklelőzik. Némelyik lánynak van a táskában orkánkabát. Hárman elférnek, ha szétterítik. Így rohannak a lifthez.

Bácskai műhelyfőnök azért is lassan megy, de a liftnél eléri a brigádot.

— Ha lesz pénz, megesküszünk Tibivel... Nekem autó kell... Befizetek társasutazásra... Ha nyerek, szakítok az udvarlómmal... Maga mit csinál a pénzzel, Margit néni?

Monokiné hat-hét évvel lehet idősebb náluk, s nem is üt ki a bokorból.

— Itthagyom a gyárat, veletek együtt.

— Jaj, miért? Csak nem?! — Bácskaira pillantanak.

— Más gyárba megyünk, ahol megbecsülnek. Szakközépiskola? Itt szakmai tudás kell, elvtársnők — utánozta a mühelyfőnök lassú sodrású beszédét, Bácskai meg úgy tett, mintha elmerülten beszélgetne a liftkezelő öregasszonnyal. — Elmegyünk innen, de előtte egy undok embernek a fejére ütünk egy jó nagyot, valamennyien... Aztán a nyereményből kifizetjük a büntetést!

Az ifjúsági IHŰhdy tágas csarnok, fiú kevés van itt, azok is tanulók — s vagy száz női szakmunkás. Bácskait azért helyezték ide, mert a többi pályázó szoknyabolond hírében állt, ő komoly, megfontolt ember, s agglegény — ha éppen elveszti a fejét, nősüljön

y

meg! De — úgy hírlik — nem érdeklik a í nők, öreg anyjával él Óbudán, s még mindig } tréningre jár a Vasasba, birkózik. }

Minek ment le a kapuhoz? Semmit sem } intézett el. Hirtelen ötlettel nekilát, írja a pár } soros jellemzéseket, a tizenegy lányból nyolc; — már a jövő héten szakmunkásként dolgoz- \ hat, a többi három tanuljon még — marad- \ janak egyelőre betanított műszerésznek. }

Az ifjúsági brigád megint bokorban van,} mintha tudnák, hogy a főnök ővelük foglal-^ kozik. S jön Monokiné — mintha gyászban} lenne, fekete a köpenye, kendője — s benyit. í Azt mondja: . ?

— Elnézést... Biztosan megharagudott f

rám. ^

A főnök tud mosolyogni. }

— Megírtam a jellemzéseket, ha akarja, ol- }

vassa el. Három lány betanított műszerész} marad... í

Monokiné nem mozdul közelebbre. |

— A késést behozzuk. Ma úgyis próbál az '/

énekkar. Utána tánc lesz, mint a múltkor. 2 Oda készülnek a lányok. }

— Maga is? ^

— Igen. J

Bácskai hirtelen a telefonhoz nyúl, az igaz- ^

gatót tárcsázza, hangsúlyozva mondja, hogy} olvasta az újságot, elkészítette a brigád mi-: nősítését. S kéri a maga áthelyezését más mű-; helybe. Lehet hallani, hogy az igazgató értet- < lenül kiabál — évfolyamtársa Bácskainak a Műszaki Egyetemen, most utolsó évesek a: levelező tagozaton, s a műhelyfőnök vizsgái; jobban sikerültek. ;

Monokiné mégis közelebb lép.

— Miattam akar elmenni innen?

Bácskai hallgat.

— Nem tehetek semmiről... A cikk..! !

A műhelyfőnök legyint. !

— Hát akkor? Ugye, mert a múlt próba 1 után, mikor a tánc kezdődött... magával be- i szélgettem és felkért a volt férjem és...

— Azt mondják, a volt férje újra elvenné '

magát. í

— Lehet... de a kisfiámra maga sem ki- £ váncsi... Udvarol, kísérget, de a gyerek?^

— Nem akartam, amíg... í

nawivoi js észrevette, hogy már oda- í nézegetnek a csarnokból. Nagy sebbel-lobbal } csörtetett ide az igazgató. }

— Jó napot, szervusz, öreg! Már megint ;

ijesztgetsz? Az egész gyár irigyli... ennyi J szépség! Monokiné azt mondta: í

— Hárommal több lottószelvényt adott

főnök elvtárs... A lányoknak van egy szisz- ; témájuk, azt hiszik, azzal nyerünk. — Köszönt \ az igazgatónak és elment. Annak szélesre nyílt a képe, amint kettes- ; ben maradtak. }

— Már együtt lottóztok? Ügy megijedtem,^

hogy ... Mesélték, hogy Monokiné megviccelt; a liftben, hogyan mondta a nyereményről?!; Hogy a fejedre ütne, öreg? Haha... Világos,; hogy tréfa, de ha te is benne vagy a lottózó ; brigádban ... No, szervusz. Engem az előbb : szépen felültettél az áthelyezéssel. Te! Szóltak ; nekem, hogy van néhány jegy, hajóútra, Po- ; zsonyba, Bécsbe... nyolc nap! Ha úgy for- \ dúlna, s megházasodsz, öreg. Isten az anyám,' kifizetjük az igazgatói alapból 'a nászutat. El- ^ mehettek a költségünkön. *

Fábri Zoltán

Vass Éva

Jarka Schallerova

lek. Különben tényleg a tóparti vityillóm, nőm és két gyermekem volt az úticélom. Téged is odavittelek, az általad nagyrabecsült, boldog családi körbe. Adj egy Kossuthot. Gyújtsd meg. De félúton úgy éreztem — kösz — mégis Füredre kell mennem, osztályvezető kollégámhoz, a nagytudású Hanti elvtárshoz, a legelegánsabb magyar mérnökhöz, és te nem tudhatsz arról...

— Laci, állj meg!

— Hantihoz, aki Horthyék alatt kétszer megjárta a börtönt, aki Rákosi alatt is megjárta a börtönt, aki dolgozott, mint egy ló, de ahhoz szemérmes volt, hogy az egyéni érdekeiért szóljon, verekedjen...

— Laci, állj meg! Ne bőgj!

Már két perce álltak az út

szélén, amikor az idősebb megszólalt:

— Csak a füst ment a szemembe. — Aztán körbejárta a kocsit, megrugdosta a kerekeket. Szótlanul hagyta, hogy a fiatalabb üljön a kormányhoz.

A fiatalabb szépen indított, de nemsokára lépésre lassított:

— Menjünk Veráékhoz. Várnak.

— A bocsok már alszanak. Késő van. És félóra alatt hazaérünk. Vissza meg másfél óra.

Már vagy öt perce mentek, amikor szemben feltűnt egy kamion. Ettől, meg a város felsejlő fényeitől békesség szállt a kocsira. A fiatalabb feszülten figyelt, nyolcvanon tartotta a sebességet, s ahogy elhagyta a táblát, lassan levette hatvanra.

— Fölmegyek — szólalt meg. — Mid van?

— Kávé, egy fél csülök, tojás, egy megkezdett zöldpaprika.

— Pia?

— Minek?

— Van?

— A vodka. Amit a lengyelektől kaptam.

— Még megvan?

— Vastartalék.

Szótlanul mentek föl a liften. Az idősebb kiment a konyhába. A fiatalabb a hetvenszer látott könyvespolcot nézegette. Eddig — nem mondta ki — biztosan tudta, hogy mik Laci és mik Vera könyvei. Most úgy érezte: minden könyv kettejüké, mindketten mindegyiket olvassák.

Megint elfogta a hisztériás hangulat. Hanti menthetetlen — és neki csak menyasszonyai voltak és lesznek, nincs felesége, nincsenek bocsai. Hányingernek tartotta az életét: az apuka segítségét, Hanti segítségét, Laci segítségét, a saját felkészültségét, az újításait, a találmányát, amiből a lakását vette. De — ez volt a szerencséje — tudta magát kívülről szemlélni, így megnyugodott, és elhatározta, pontról pontra megbeszéli Lacival, mit lehet Hantiért tenni.

I eült, az asztalról fölvett

^ egy Winstont, azt szívta elterpeszkedve. Nyugodtan itta a kávét; észre sem vették és megették a fél csülköt, a megkezdett zöldpaprikával. Utána tárgyilagosan kezdte:

— Laci, hétfőn menj be az öreghez. Mondd meg, mi van, adjon egy fal papírt, hogy Hantit kinevezték igazgató- helyettesnek. Bár jobb lett volna, ha kzt hazudtad volna, hogy főmérnöknek.

— Az megfoghatóbb.

— Persze. Én vállalom, hogy leviszem a papírt; vagy vidd te, teljesen mindegy — szóval azt hiszem, arra gondoltál, legalább ketten mászkáljunk le Hantihoz feladatokért.

— Erre.

— Kendben. Ha kell, megkérem apát, hogy szóljon ő is az öregnek.

— Azt hiszem, enélkül is megy. Hozzam a vodkát?

— Hozhatod.

Az idősebb töltött.

— Igyunk a lengyelekre.

— Az oroszokra, a esetiekre, s a svédekre, valamint összes partnereinkre. Mondd, a főorvost tényleg...?

— Én csak ma hazudtam neked. Igyunk tovább arra, ki csillagokig emelte népünk ...

— ... érette igyunk, Sztálinért!

— Te is szavaltad?

— Naná!

— örülök. Én nem szavaltam. Én árvaházi káder voltam. Én Adyt is szavalhattam. De neked — akkor! — a mérnök apukával...

— Kezded?

— Folytatom. Igyunk a világbékére. Tedd le. Először beszéljünk. Tudod, hogy Verát a tengeri malac miatt vettem ei feleségül?

— Marháskodsz?

— Megvoltunk. Lecsaptam egy krapéktől. Vera belém esett. Én meg, ha már lecsaptam, tisztességből udvaroltam neki. Egyszer, egy sétán, égj oldott pillanatban, valahogj elmondta a lágert. Rögtön beugrott a tengeri malac. Próbáltam menekülni. Megutáltam magam. A tükör előtt leköpdöstem magam, aztán, még másnap, összeházasodtunk.

— Ilyen nő kellene nekem.

— Kellett volna, pajti. Azt hiszed, nem láttam a sóvár pillantásaidat? Ne pirulj el, rég volt, tudom, hogy egy-két hónap alatt, nagy önfegyelemmel, kiverted a fejedből az egészet. Te ki tudtad verni a fejedből.

— Nem haragszol?

— Miért? A helyedben én is beleestem volna Verába. Még jó, hogy magam helyett is...

. — Igyunk már ...

— ... Két konyakot ittam. Űj fiú voltam, a prof tanítványa és a prof — rögtön, tíz éve, ahogy végeztem — idevett az osztályára. Lebarmolt, letolt, üvöltözött — de annyi melót rakott rám, hogy mindet el kellett végeznem, és miután elvégeztem, zseninek tarthattam magam. Három hónapja voltam már itt, és csak a saját osztályomat ismertem. Zseni voltam, mifene — nagy garral jöttem el arra a szűk körű bulira, amit az új sorozat tiszteletére rendeztek, és amire a prof, latba vetve a tekintélyét, engem, az ifjú műszaki zsenit is meghívatott. És volt ott egy lány, akit egy akkor jó negyvenes úr, egy nagy tudású osztályvezető úr, a legelegánsabb magyar mérnök úr gardírozott. Én akitor azt mondtam magamban, ezt az elegáns mérnök urat, ezt a tetőtől talpig urat, én, a koszos árvaházi káder, én most megtréfálom ...

4 fiatalabb hirtelen elsá- padt.

— Hantira kell innunk —

hadarta rekedten —, és arra, hogy tévedjen a főorvos haverod.

FÜSSY LÁSZLÓ:

i

A két éve elhunyt harcos múltú munkásmozgalmi költő hagyatékából, megjelenés alatt álló posztumusz verseskötetéből közöljük e költői-emberi hitvallását is rendkívül kifejező költeményét.

Aszfaltozzák a nagy teret A városháza mellett,,

S ha feltűrt ujjú férfi-kar,

Ha mély ásvány-lehellet,

Ha szurkos kátrány, tört kavics,

S cement triója ihlet:

Nincs semmi holló-szárnya már Az áradt rímeimnek.

öreg vagyok, de telkemet Most év nem gyűri, tolja;

Semmit sem számít rossz idő Hevét ha szertedobja E megadó, ez oly szelíd s oly nyers, vasöklű munka;

Világok teljes ritmusa Megintcsak nem aludva.

Füstölve: lekvárt ken reá Két-kéz az aljazatra,

Fehér gőz illan el nyomát, s vad jószagával vallja A vers a régi voltomat,

Átfűti igaz fénnyel;

Zabot hegyezni ő se küld,

S mi múló most sem ér el.

Nincs ott nagy vígság, dáridó.

De bú is messzeszökve,

Hol ízzel élnek délidőn Munkások mindörökre;

A nem-látottat nem hiszik,

Ök nem szavakból élnek...

S elégedettség mégis ez,

Karján a tisztességnek.

Oly zárt tökély, mely kor s idő Fölött is mindig éber;

Faj, osztály, hír hang, harsona Tán megtold erejével Ily sziklatömböt: ám belül Az póráz önmagában;

Aszfaltozzák a nagy teret,

S én ezt a munkát láttam!

Mit szépít: az is jó helyünk,

Virág-öv bókol rajta;

Platánsor új meg új varázs,

S én hűen fejlehajtva,

Míg lassan elvisz majd időm,

Csak téged hívlak épség!

Köszöntlek szívből durva kéz,

Oh nép, te jó egészség.

Megláttam, s vallom egyszerű Voltod, mely mély szerénység Nett, lényegében bölcs atyák Felülről bárhogy nézzék;

Mértéktelenre nem hajítsz Kockát, s kik bánni tudnak Veled: a csók s kenyér jogán Még el sosem botoltak.

Több vagy, mint megtévedt vezér Mit kínál: félszeg, gyatra Nemegyszer, s nincs pecséted itt Erő! — az ily szavakra,

Mert szerkezet vagy, óriás Egyensúly lökve, szórva A túlbeszédet, s hallgató Ha úgy kell, zárt, mogorva.

E földön harc meg béke forr,

Mint üstben massza, körbe,

S te ősi tartalékból élsz Munkádból, mind megölve A rosszat, s bárhogy lökte föl Azt perce, hull is végül;

Viszály mély indult s végbetű:

Mind vagy, s állsz menedékül.

Tömjénem mégsincsen neked,

De pajtásságom józan;

Ütök váltadra, cimbora,

S nálad a nincs is jól van,

Te konok vagy, te széles!

Adattal szolgálsz, mégse állsz Sok tarka hitregéhez.

Paraszti magból messze törsz Te tartozó is Szépnek;

Esetlen bájad láttam én,

Mackóm, s az mind enyém lett!

El többé nem rajzolhatok,

Se színt se formát rólad;

Nép, minden árnyadat tudom,

De védsz! — s én visszaóvlak.

A részt egésszé koptatod,

A nézetedből kor lesz,

A dolgosságod vér, velő,

S a teljességnek oszt ez Űj tért, a méltóbb lét fokán:

Biztost, szilárdat, tágat; őrt állsz te önmagadban is,

S vagy útja új világnak.

így azt, ki innen megy haza,

Majd este, gépje mellől:

Se kény, se dölyf se tépi ki Többé az én szívemből;

Attól már engem csak halál Választ el, egyszer, végre;

Aszfaltozzák a nagy teret Szóm önmagát elérte ...

Aszfaltozok