Pest Megyi Hírlap, 1971. június (15. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-20 / 144. szám

8

1971. JÚNIUS 20., VASÄRNAP

PINTEk TAMAS:

ÁBÉCÉ

| CSÁSZÁR ISTVÁN:

Nem engedték, hogy az új, piros autót magammal vigyem. Augusztus 20-á í volt a búcsú, ott kaptam, és nagyon szerettem. Ha felhúztam, zümmögve elindult az asztalon. de ahogy a sima asztallap széléhez ért, mindig megtorpant és visszafordult. Eldugtam a nagy ebódlőszekrény háta mögé, hogy az öcsém meg ne találja. A sötét matMar dohányoztam. A trafik közel volt az iskolához, a templom közelében, a jegyző háza mellett. Vaszari Pirinek hívtuk a trafikosnőt. Fony- nyadt, száraz vénlány volt, barna újjai vékony szivarokhoz hasonlítottak. Tízpercben elszaladtam Vaszari Pirihez. vettem két darab félíil- léres Hunnia cigarettát és gyufát. A leveles gyufa felét

Első szerelem

deltem az oltár előtt és meg- i láttam a pap kezében az os-1 tyát. Azóta sem féltem úgy. Az ^ első áldozáson egyébként sem- f mi különös nem történt.

Molnár Sándor tanított azután. Fiatal, szőke ember. Szerettük. Négyen feleltünk egyszerre földrajzból. Egy a szöveget mondta, a másik mutatta a térképen, a harmadik a táblára rajzolt, a negyedik a fakeretes terepasztalon „építette fel” a tájat homokból. Ha ide kerültem, a hegyek mindig túl magasra sikerültek.

Molnár Sándor volt az első igazi tanítóm. Értette a játékainkat, értett minket.

Hazafelé menet rendszerint a csúzlival szórakoztam. Mindig volt csúzlim. Nagyon értettem a dolgot: tíz lövés közül hét biztosan talált. A Fő úton mentünk. Csicsur úr motorszerelő műhelye mellett, az olajos hulladékban keresgéltünk. Egy zacskóra való fényes csapágvgolyót gyűjtöttem ösz- sze. Máskor csúszkálva jöttünk végig a Kis-Duna jegén, az iskolától az állomásig. A tintásüvegem eltörött, már későre járt, a Fő úton kigyulladtak a lámpák. Édesanyám százszor leíratta velem: „Járt utat a járatlanért el ne hagyd”. A tanítómmal kellett aláíratnom.

Egész nap betegen ültem a padban, szégyelltem odamenni hozzá. Csak az utolsó óra után, amikor már senki sem volt a teremben, akkor vittem oda a füzetet.

— Járatlan út? — kérdezte hümmögve. Nem mondott mást. Aláírta.

Kántortanító volt, egy diákja temetésén agyhártyagyulladást kapott és meghalt.

Akkor sírtam először vígasztalhatatlanul.

— Nekem is kell majd iskolába járni? — kérdezte valamelyik nap hároméves fiam.

— Igen — feleltem. — Mindenkinek kell iskolába járnia.

Az egesz életemre kiható első szerelmet az határozta meg, hogy akkoriban anyám takarítani járt. Űri házakhoz, többek között Trommelékhoz | is. A legőszintébben szólva, j sohasem dicsekedtem volna i anyám, foglalkozásával. Nem i olyan időket élünk. Meg az- I tán úgy érzem magam, mint ; egy valódi gróf, a származá- : sukkal kérkedő új gazdagok ; között. Csak azért árulom el jaz igazat, mert enélkül nem ! tudnám elmondani ezt a tör- ! ténetet.

! Tehát, anyám takarítani ! járt. Trommelék velünk szem- !ben laktak. És mindannyian ! Zuglóban laktunk.

! Hat-hétéves lehettem ebben 5 az időben. Akadálytalanul be- | jutottam a lakásba. Végig ! minden ajtó nyitva volt. j Anyám a belső szobában dol- J gozott. Egyik talpa alatt pad- | lókefével ide-oda csúszkált. | Olyan nevetséges volt, hogy ^vigyorogva megálltam és néz- $ tem, mert azt hittem játszik. $ Ö is vidáman intett felém, 5 de a csúszkálást nem hagyta í abba.

5 Aztán bejött egy velem egy- | korú kislány, Trommel Baby5 ka. Ot mái’ láttam az utcán, $ és onnan is tudtam a létezésé- $ ről, hogy mióta megtanultam $ olvasni, átküldte anyámmal

6 a mesekönyveit. s

5 Olyan szép kislányt azóta $ sem láttam. Finom bőrű volt, $ és földön túli tiszta és kedves, $ és mosolygó, és rögtön meg- $ mutatta az egész házat, és $ szökdécselve mutatta meg. A ^ kertet is. A WC-t is, ahol cso- ^ dálaíos minőségi fehér papí5 rolc voltak egy dobozban, s

$ — Vegyél ki egy papírt —

6 mondtam.

S

> Trommel Babyka kivett | egyet. Szaladtunk ceruzáért, § és rajzoltam neki, mert el ^ akartam kápráztatni. Hálából § és azért, mert beleszerettem. S

% Aznap elhasználtuk a WC- í papírok felét. Mindre bohó- cot rajzoltam, piros és kék

egy fillérért adták. A vécében szívtam a cigarettát, nem hittem volna, hogy valaki besúg. Azt mondták, a tanítónéni hívat. A megmaradt Hunniát és a gyufát a zoknim alá tettem, lecsúsztattam a magias szárú cipőmbe. Boltosné nem találta meg. Sokáig gyanakodva figyeltem az osztálytársaimat, de soha nem tudtam meg, ki volt az, aki besúgott. Az ismétlősök befogadtak maguk közé.

Aztán megkaptam az első ^ évi bizonyítványt. Minden t jegy „kitűnő” volt. Kicsit szégyelltem. Az Értesítő Könyvecske fedőlapjának belső ^ oldalán „Szükséges tudniva-' lók”-at találtam: „Amelyik gyermek dohányzik vagy szeszes italt iszik, az nem halad a tanulásban, és testileg elcsenevészesedik, erőtlen, munkára képtelen lesz. Ez a két méreg oltja be leggyakrabban az emberekbe a tüdővész csíráját is, ami igen sok embernek ássa meg a sírját. Mert a tüdővész nagyon ragadós betegség és mindenki megkaphatja. Hazánkban 70 000 embert visz el ez a rettenetes betegség évenként...”

Már egész tűrhetően olvastam.

Volt otthon egy orvosi felvilágosító könyvünk, legszívesebben azt böngésztem. Hamarosan, ha kézbe vettem, magától kinyílt egy oldalnál, amelyen akt-fotók voltak: „Kislány”. „Fiatal nő”. „Érett asszony”.

Egy alkalommal szüleimmel az állomásfőnökékhez mentünk. Évike, a lányuk egy vagy két évvel volt fiatalabb nálam. Bebújtunk a háromrészes hálószobái tükör mögé, végigsimogattam és megcsókoltam az arcát. Nevettek rajtam. Határozottan tudtam, hogy komoly dolgot csinálok és dühös voltam, hogy nevetnek.

— A paráználkodás halálos bűn — mondta az esperes úr, aki a hittant tanította.

Az első áldozásra készültünk.

— Aki nem vallja be minden bűnét, annak vér folyik ki a száján, ha a szent ostyát átveszi — mondta a tanítónő.

Kis papírszeletre írtam fel a bűneimet, nedves, nyirkos volt a tenyerem, fáztam a gyóntatófülkében. A csókról elfeledkeztem. Csak akkor jutott eszembe, amikor ott térszínessel. Az utókor, mint „bo- hóckorszak”-ról fog majd megemlékezni művészi pályámnak erről a szakaszáról. Minden kezemügyébe kerülő papírdarabra bohócot rajzoltam akkoriban. Más nem érdekelt. A házakat, autókat, repülőket meghagytam a többeknek. Engem az ember érdekelt. Mint bohóc.

Trommel Babyka úgy leste minden művem születését, mint soha nem látott kinyilatkoztatást. Akárcsak én, ő sem volt képes megúnni a bohócokat.

Es természetesen ő is belém- szeretett.

Egymásra talált az alkotó- fórfi és a gondoskodó nő.

Ezután minden takarítás alkalmával átmentem. Ezt Trommel Babyka mamája sem ellenezte, csupán arra figyelmeztetett, hogy módjával használjam az egészségügyi papírt. És adott egy almát. 1

Bár, szerelmünket semmi sem zavarta, egyre jobban vágytam arra, hogy kitörjünk a Trommelék háza által nyújtott szűk világból, és mint királynőt vezessem Babykát a magam határtalan birodalmába.

Ez a birodalom ott terült el az udvarunkon és a környéken. A királynő hasonlatnál maradva: be akartam vezetni Trommel Baby Icát az udvarba.

A ház, amelyben laktunk, földszintes volt, és legalább ötven méter hosszú. Mellettünk foghíjas kerítés választott el egy lóistállót és kocsiszínt. Ide csak esténként jöttek a fuvarosok. Napközben egy Rumos becenevű öregember őrködött, vagyis denaturált szeszt ivott, és egy harisnyaszárból — amit időnként elloptunk tőle — bagót tömött a szájába. Felőle, nyugodtan csúszkálhattunk a szalmakaz7 lakról, mászkálhattunk a padláson vagy a kocsik alatt.

De ez még nem minden! Ott volt az udvar végén a szemétdomb. Valóságos aranybánya,

ezernyi felhasználható tárgy- gyal. A villanykörtét falhoz lehet vágni és akkor durran, a biciklibelsői meg lehet nyújtani. a karikák, drótok és főleg a zseblámpaelemek mind jók valamire. Ha másra nem, arra, hogy szétszedjük.

De még ez sem minden! Mert a szemétdombon is túl volt egy alacsony kerítés, amö- gött pedig, kicsit mélyebben, lakott a bolond Rózsi, akinek, ha lekiáltottunk, kijött a háza elé és az öklét rázva ordítozott, miközben a fekete kutyája hörögve rángatta láncát.

Hát ezt akartam megmutatni Trommel Babykának. Ide akartam őt vinni magammal. Az én világomba, amiről már annyit meséltem neki. Szíve leghőbb vágya volt velem jönni, de a mamája még a széltől is féltette. Végre, egy gyönyörű tavaszi napon elengedte, Ielkemre kötve, hogy nagyon vigyázzak rá és ne legyünk sokáig. Aggódott, de már nem tudott ellenállni Babyka könyörgésének.

Rögtön a szemétdomb felé vezettem. Kézenfogva mentünk. Ö fehér harisnyában és fekete lakkcipőben, én pedig mezítláb. Túlságosan is siettem, úgy, hogy el kellett engednem a kezét, mert félve lépegetett a magasra nőtt gazban.

— Ezt nézd meg — mondtam, amikor odaértünk,

— Szemét — mondta.

— Ide nézz! — kiáltottam vidáman és felkaptam egy piros lábast és egy darab vassal ütni kezdtem, mint a dobot. Szemem-szám tele lett a lepattogó zománccal, de azért csak ütöttem.

— Haggyad! Menjünk innen — mondta Babyka.

Ledobtam a lábast és beláttam, hogy nem itt kellett volna kezdeni. Ismét kézenfog- tam.

— Gyere, most olyat muta- , tok, amilyet még nem láttál!

| Indultunk az udvar vége fellé. Erre még magasabb volt a igaz. Csak attól féltem, hogy a i bolond Rózsi nem lesz otthon.

Trommel Babyka megállt.

: — No, gyere! — mondtam.

i — Nem akarok — mondta

i Babyka.

; — Meglátod, milyen érdekes

i lesz.

; — Nem érdekel.

: Elengedtem a kezét és cso- i dátkozva néztem rá.

: — Már fáradt vagyok, és itt

: minden olyan pistzíkos — i mondta Babyka.

: — Gyere csak, később már

: egész jó út lesz — mondtam és ; előre léptem néhányat.

; — Nem megyeik — mondta

I Babyka és visszafordult.

: Amíg a házukig értünk, hall- j gattunk. Nem haragudtam rá,

; csak nagyon szomorú lettem, i és nem voLt mit mondanom.

Többé nem mentem át hoz- jzájuk. Magamban szenvedtem ! a boldogtalan szerelemtől és : azon tépelődtem, hogy talán a i kocsiszínt kellett volna meg- : mutatnom, vagy be kellett; i volna csöngetnünk az utca vé- ! gén levő villába és elszaladni.

; Dehát azt csak este lehet,

; amikor nem látják, hogy ki : volt az.

I Ősszel, mikor jött a hl- ; deg idő, Trommelék nekem I adták Babyka használt kafoát- i ját. Szürke Bocskay-kabát j volt, az akkori divat szerint.

! Ha az arcomhoz ért, megérez- ! tem rajta Babykáék lakásának I szagát és Babyka arcának illa- i tát.

Ahogy most erősen visszagondolok, úgy emlékszem, naftáim szaga volt.

Ennyi maradt az egész életemre kiható első szerelemből.

§

I ANDRÉ PICOTT ÉS MAURICE ROLAND:

I A láng visszacsap

^ 4 legtöbb külvárosi lakónak a pokol min^ ** den hétfőn reggel 7 órakor kezdődik és

§ péntek estig tart. Akkor aztán jön a nagy ^ hét végi békesség és boldogság, amelyet any- ^ nyira vártak, s olyan drágán vásároltak meg. ^ A kert, a kugli, egy kedves kis asszony, aki ^ minden kívánságát teljesíti. Egyszóval, ilyen- ^ kor az ember a hetedik mennyországban ér- ^ zi magát. Gerard Dumontelnél ez teljesen ^ fordítva volt. Neki a hét végét felesége, Pau- ^ letta zsarnokságai és követelései jelentették. & „Hallottad, mit mondtam, vedd le a nyakken- | dókét és menj átöltözni, csak nem akarod a ^ melegvíz-csapot az új ruhádban javítani!” „Armond bácsi meghívott bennünket egy ká- | véra, próbálj meg kedves lenni és ne beszélj ^ a politikáról.” Paulettét természetellenes zsu- ^ goriság jellemezte. „Ne szívj többet egy ciga- ^ rettánál délután. Egy csomagnak legalább egy ^ hétre elégnek kellene lennie.” „Csak nem ^ akarsz még egy üveg bort megkezdeni? Me- ^ gint drágább lett.” „Hogy egy új inget ve- ^ gyek neked? Megbolondultál? Inkább kicse- ^ rélem a nyakát.” Szerencsére ezek a pokoli ^ képek hétfőre eltűntek, amikor átengedte ma- ^ gát Nadine bájos varázsának. Nadine volt a | kimondhatatlan napi és majdnem hivatalos I boldogság, amióta titkárnője lett. Persze, az ^ egész komédiát Paulette eszelte ki. Ö mondta ^ ugyanis, hogy manapság nem elégedhet meg ^ egy vezető állású ember azzal, amit elért. Ha ^ fejlődni akar, akkor képeznie kell magát és ^ esti iskolákat látogatnia, tgy hát nem volt ^ Paulettének semmi e*.envetése, hogy Gérárd ^ az estét nem otthon töltötte. Persze, fogalma sem volt arról, hogy ez a továbbképzés Nadi- S ne karjaiban történik. Ott .n elrohantak | az órák, amelyek arannyal voltak átszőve és ^ szenvedélyes magyarázkodásokkal, melyeket ^ Nadine egy kis keserűséggel fogott fel. „Ne ^ beszélj nekem a jövőről, a te jövőd Paulette. § Sohasem mersz elválni tőle. Hallottál te már ^ egyáltalán a válásról? Nem, nem igaz? Az ^ egész világot felcukkolná ellenem. Legyünk ^ megelégedve azzal, amit a jelen nyújt.”

^ Ezen a nmon meg nem is gondolta a bol- ^ dogtalan, hogy mit eszelt ki a felesége.

„Most, hogy Armand bácsi meghalt, én va- l gyök a 60 hektár föld örököse. Mihelyt elmú- | ük a nyár, Périgordba költözünk. Űj állást | keresel magadnak.”

; $ „De..„Semmi de. Eleget beszéltünk, hall- . S gass.”

rózruhákat kellett felvennem, mintha ünnep lenne. Fekete lakkal bevont háti táskám volt, ha szaladtam, zörgött benne minden. Nagyon sajnáltam, hogy az autót nem vihettem magammal.

— Mindenkinek kell iskolába járnia — mondta az édesanyám.

Rasovszky tanító úr idegbeteg, durva ember volt A kemény, hosszú nádpálcát soha nem tette le kezéből. Biztos voltam benne, hogy az ágyban is vele van. Talán csak két hétig tanított Az utolsó, magasabb padiban három ismétlő ült

— Nézzétek meg ezeket — mondta.

Az ismétlők egy fejjel magasabbak voltak nálunk. Néztem őket.

— Ne akarjatok ilyenek lenni — mondta a tanító.

Hátratett kézzel, elcsavart nyakkal néztem őket; vadaknak látszottak és ellenségeseknek. Mezítláb ültek a pádban, táskájuk kopott volt, rozoga, az olvasókönyv lapjai szétestek. Senkivel sem álltak szóba.

Fekete táskáimat hozzádör- zsöltem a kavicsos földhöz, hogy ne legyen annyira szégyenletesen új.

— Neked meg kell mutatnod ... — mondta az édesapám.

Az alsó-falusiak külön ültek. Szalonnát és kolbászt ettek. Klottgatyában vagy kordbársony nadrágban jártak az iskolába. Én leggyakrabban zsíros kenyeret, almát vittem magáimmal. A fényesre kopott martrózruhát hordtam. Az alsó falusiak sváb gyerekek voltak. Nem szerettem a svábokat Nem értettem, mit beszélnek.

— Vizezik a tejet — mondta a szomszédunk.

Egyszer Boltos tanítónéni megkérdezte, ki tud énekelni valamit. Jelentkeztem:

„Én és a kisöcsém, fütyülünk a nőkre az idén ...”

Ezzel otthon, társaságban, mindig sikerem volt Boltos- hé nem pofozott meg. Kicsit rángatózott a szája széle, vártam, hogy most, na most megüt De nem nyúlt hozzám. Jóba volt a szüleimmel.

Ha megkérdezték, mi akarok lenni, azt mondtam, nőgyógyász.

(

Tbben a pillanatban jutott eszébe a gyil^ kosság gondolata, ami aztán nem hagyta nyugton. „Az egyetlen lehetőség, hogy lerázzam a feleségem. Akkor aztán Nadine az enyém lesz és a 60 hektár is.” Igen, de szerelme nem vállalta, hogy legszebb éveit a börtönben töltse.

Álmatlan éjszakák után, melyeken hiába törte a fejét, hogyan tudná Paulette 70 kilóját eltávolítani, feladta a reményt, s átadta magát a sorsnak. És a sors egy csodálatos szombat délután vált ismeretessé. Pünkösd volt, mindenki vidékre utazott. Mindenki, kivéve Paulettet, aki úgy gondolta, hogy a szabadság az túl drága dolog, úgyis lehet ünnepelni, ha otthon rendet csinálunk, főleg, ha a férj is segít. „Vedd fel a kötényed és menj a pincébe rendet csinálni.” „Megengeded, hogy a kis rádiót magammal vigyem?” „Vigyél, amit akarsz, csak siess! Az a fontos, hogy estére mindennel kész légy.” „Rendben van kedves.” A pincében bekapcsolta a rádiót. Éppen rendkívüli híreket mondtak. „A nagyáruház, Les Galeries Centrales tüzet fogott. A tűz percről percre nagyobb lesz. Riportereink mindenütt ott vannak.” Ez egy lidércálom — gondolta Gérard. Ismét megszólalt a rádió: „több elégett hullát vettek ki a tűzből. Azonosításuk nagyon nehéz lesz, vagy egyáltalán lehetetlen.” Ez a kis mondat meghatározott mindent. Fél ötkor Gérard ismét a konyhában volt. „Borzasztó — mondta —, a Galeries tűzben áll. Legalább húsz halott van már.” „Na, de ilyet! Ha meggondolom, hogy én is ott lehetnék.” „Egyáltalán, tisztában vagy vele, milyen dolog lenne, ha nem tudnák azonosítani a hullámat?” Jobban, mint gondolod, vélte Gerard és megszorította az asszony torkát. Azután kiválasztott a kertben egy elhagyott zugot és fütyürészve gödröt ásott. Egy órával később Paulette két láb mélységben feküdt a földben. Még az éjszaka felhívta a rendőrséget: „Halló, a Galeries Centrales tűzesetről van szó. Magamon kívül vagyok. Feleségem délután oda ment és azóta se jött vissza. Az jutott eszembe.. Bocsánat? Igen, az én nevem ... Kibetűzte nevét, megadta a címét és a telefonszámát. Miután letette a kagylót, kitört belőle a megkönnyebbülés sóhaja, s az egész ügyet egy dupla whiskyvel summázta.

á rendőrfelügyelő megvakarta tarkóját, s

**■ az inspektorok csoportjához fordult: „Most egy bizonyos Gérard Dumontelről van szó. Ez a tizenkettedik hívás, amit egy óra alatt feljegyeztünk. Mindegyik nős ember, mindegyikük egy külvárosi villában lakik .. Fiúk, minden ilyen kertet alaposan átfésültök. Tíz az egyhez, hogy sok friss felásott föl- j det fogtok találni.”

(Fordította: Steiner Katalin) I