Pest Megyi Hírlap, 1971. június (15. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-13 / 138. szám
8 ""zJCívlap 1971. JŰNIUS 13., VASÁRNAP SARKADI IMRE: ME MEN TÓ — Jaj — mondtam. De csak úgy mondtam, nemigen volt rá semmi okom. Mindössze egy parányi, egy pillanatnyi érzés, mintha forró vízzel öntöttek volna le. Az egész nem tartott addig, ameddig ezt megérezheti az ember. Hőség: ezt kimondani egy másodperc, végiggondolni: egy ezredmásodperc. Ennyi ideig se tartott. De hogy mégis volt, azt észrevettem, mert kivert a veríték. Hülyeség. Klári rám nézett: mi van veled? — Semmi — mondtam, s igazam is volt. Illetve... mert hogy szép kezével aggódva végigsimított az arcomon, közben féltem, féltettem. a tenyerét, hogy izzadt, hogy nedves lesz a fejem verejtékétől. — Mire gondolsz? — Tudja az ördög. Rád. Ez persze hazugság volt, semmire se gondoltam. — Most hazudsz. — Ühm. Lehet. Egyébként sosem hazudok. De hát evvel se lehetett kitérni, mert válaszolt ilyenképpen: — Ez valahogy kétértelmű. Mert vagy azt jelenti, hogy most nagyon hazudtál, de egyébként, tehát máskor nem hazudsz... és ez se igaz... vagy pedig azt jelenti, hogy rám hagyod, mint kis hülyére, hogy ühm. Lehet... de meg- jegyzed finoman, hogy mégse lehet, hogy én vagyok hülye. Hallgattunk. Furcsa módon úgy éreztem, így ültömben, ölembe eresztett kézzel, hogy most minden pillanatban kificamodhat a karom. Szóval, hogy nem vagyak többé ura a kezemnek, lábamnak, az izmaimnak, amik eddig, évtizedekig olyan engedelmesen szolgáltak... Ez is pillanatig tartott csak, de mégis ébresztette azt a gondolatot, hogy jó lenne kiszökni magamból, így kívülről, néhány lépésről szemlélni azt, hogy mit is csinálok én, a másik én, tudniillik a karom, lábam, nyakam, fejem, egyszóval testi porhüvelyem, miközben... S már nem is igen gondolkoztam másról, csak magamról. Elkezdtem félni. Megnéztem az órát: háromnegyed tizenegy lesz öt perc múlva. Pontosan öt perc múlva — ezt azért hangsúlyozom, mert a mutató kecsesen éppen a nyolcas számon állt, s mert éreztem, hogy minden perc fontos. — Nem csináltam semmit életemben — jutott eszembe. — Nem én fedeztem fel a relativitás elméletét, nem én komponáltam a Psalmus Hun- garicust, s nem én mondtam ki, hogy a reflexeknek feltételei is vannak, s ezek művi úton előállíthatok: szóval nem én számoltam le a szabad akarat biblikus, bolond és csökönyös hitével. Ahogy Klárira néztem, nyilván iszonyat lehetett a szememben, mert megijedt. Nem az arcán láttam az ijedtséget, hanem a szemén. — Várj — mondta s lement. A legrosz- szabbkor. Mikor megszűnt egy pillanatra a fizikai jelenléte, egy ideig számoltam: egy perc múlva visszajön. . Innen már csak másodpercekkel mértem az időt. Hogy mikor jön visz- sza. Pedig hát semmi bajom nem volt, csak az, hogy nem mertem megemelni a kezem, féltem, hogy önálló munkába kezd, hátracsapódik s elrepül, mint egy madár. Felállni se mertem. — Mit félsz? — akartam kérdezni magamtól de annyi eszem volt, hogy mégse kérdezzem, belátva hiábavalóságát. S ekkor hirtelen — öt másodperc telhetett el, hogy Klári itt hagyott — éreztem, hogy valami erő engem — nem engem, hanem a testemet — ki akar fordítani, mint egy kesztyűt. Jó lett volna az egészet kívülről szemlélni, de nem lehetett, mert benne voltam saját magamban, s most már csörgött rólam a veríték, most már belekapaszkodtam volna az asztál szélébe, ha engedelmeskedik a kezem — bár ez akkor se jelentett volna semmit. Az asztal széle egy olyan apró tárgyi valóság, ami semmit se jelent akkor, mikor ilyen bonyolult és nehéz dolgok vannak — és ismeretlenek. Ismeretlenek. Ez mi? Tudtam, de nem mertem kimondani. Még vártam, a szűkre szabott másodpercekből kitelt. Születtem, fiatal voltam, s aztán nem fiatal, szerelmes Szenvedély Árpád csillogó szemekkel hajolt hozzám a fogaskerekű vasúton: — Olyan boldog vagyok. Végre sikerült megszereznem Rabindranath Tagore verseit. Évek óta hajszolom ezt a kötetet. — Tisztellek, becsüllek, ez valóban nagy öröm — hajoltam meg elismerően Árpád előtt. — Nézd, öregem, nekem nincs különösebb szenvedélyem. A cigarettáról leszoktam első gimnazista koromban. A borfejadagom évenként egy hosszúlépés a születésnapomon. Huszonkét éve csak egy nő van az életemben: a menyasszonyom. Ópiumot sohasem szívtam, nincs is szándékomban elkezdeni. Egyetlen szenvedélyem van: a könyv. Szép kis könyvtáram van. Egy új kötet megszerzése után valami csodálatos, kellemes zsibbadtságot érzek. Hálás vagyok Gutenbergnek, aki feltalálta a könyvnyomtatást. Van-e tisztább és igazabb öröm, mint amikor egy köny- nyű vacsora után ledől az § ember a heverőre, jobb kezébe vesz egy jó könyvet, miközben a bal kezével csokoládés pralinét csipeget. Köny- i vek nélkül céltalan és üres : lenne az életem. Esténként, | amikor hazamegyek, első dol- gom, hogy végigsimogassam a : kis könyvtáramat. Büszke va- : gyök a gyűjteményemre. Meg- i tisztelnél, ha egy pár percre jfelugranál hozzám. Kapsz egy j jó feketét, és megmutatom a ! könyveimet — nézett rám ké- írően Árpád. í — Nagyon szívesen. Hiszen ! én is szeretem a nyomtatott ; betűt — feleltem, s rövid ' hegymászás után beléptünk Árpád otthonába. Habozás nélkül az ebédlőbe vezetett. Büszkén mutatott a mennyezetig érő polcokra: — Ez az én kis kétezer kötetes könyvtáram. Parancsolj, nézz körül; amíg elkészítem a feketét — mondta és magamra hagyott. Találomra leemeltem egy mélybordó vászonkótésű kötetet: Balzac „Pajzán históriáit” tartalmazta a könyv. A belső oldalon dőlt betűs kézírással ez állott: „Blankának, bérmálása alkalmából. Sok szeretettel: Bözsi néni.” Az alsó polcon megtaláltam Thackeray „Hiúság vásárát”. A belső oldalon kedves ajánlást olvastam: „Édes Klárikám! Főtörzsőr- mesteri rendfokozatodhoz gratulál: a te Ottód.” Flaubert „Bovaryné” című alkotásában ez állott: „Abból az alkalomból, hogy az én Dezsőkém ma lett bádogossegéd. Örök szerelemmel, Jolán.” Fannie Hurst „Mellékutca” című regényében ez a dediká- ció állott: „Lajoskám! Légy mindig ilyen jó fiú, mint mostanában. Ugye, soha nem fogsz többé lopni? Irma néni, aki bízik benned.” Némi szemlélődés után megállapítottam, hogy Árpád könyveinek egy részét ajándékba adták, de nem Árpádnak. Mikor belépett az illatos feketekávéval, megkérdeztem: — A könyveidet biztosan valamelyik Múzeum körúti antikváriumban vásároltad? — Szó sincs róla. Kölcsönkérés útján szereztem a könyvtáramat — felelte szemrebbenés nélkül. — Mind a kétezer kötetet? — kérdeztem elhülten. — Természetesen. Itt van például a legelső szerzeményem — mutatott Dickens „Pickwick Clubjára”. Huszonegy évvel ezelőtt kértem kölcsön egy volt iskolatársamtól. Szerintem ma már lemondott róla, hogy visszakapja. A legújabb szerzeményem pedig, amit te is láttál, Rabindranath Tagore versei. Ma délelőtt kértem kölcsön az utolsó barátomtól. — Mit jelent az, hogy utolsó barátod? — Mert a többi barátom már mind összeveszett velem, mert nem adtam vissza könyveiket. Egyedül állok a világban, nincs nekem senkim, csak ez a szép könyvtáram — suttogta elérzékenyülten, és egy közepes nagyságú könnycseppet törölt ki a szeméből. — Az még sohasem jutott eszedbe, hogy pénzért vásárolj egy kötetet? — kérdeztem kíváncsian. — Ne gondold. Megpróbáltam, de amit pénzért vásárolok, abban nincs olyan örömöm — felelte elgondolkozva. — Mindenesetre gratulálok a könyvtáradhoz. Valóban büszke lehetsz rá. — Köszönöm — mondta hálásan. A bal felső polcon megpillantottam Hemmingway „Vadásznaplóját”, amit már oly régen kerestem: — Add kölcsön! Két nap alatt kiolvasom — könyörögtem. Árpád hidegen nézett rám: — Ne haragudj, öregem. Ezért nem sértődhetsz meg: Könyvet elvből nem adok kölcsön! Galambos Szilveszter voltam s később apa, féltem,; sikerem volt s balsikerem, volt | pénzem egyszer-egyszer sj pénztelenségem máskor... mi hiányzik még, amire kíváncsi: lehetnék? Ezt nem mertem kimondani magamban. Közben a tárgyak elvesztették tárgyi valóságukat. A szék megfogott, nem látható kezekkel, de száz kézzel, a kisujja- mat se tudtam mozdítani. — Ha mozdulni tudok, ugrok, szaladok, s legfeljebb elesek — ötlött eszembe a küzdelem utolsó lehetősége: a menekülés. De nem volt hova. A szoba bezárt, s egy töredék pillanat alatt nem volt már más a világon, csak én. Eddig az egy pillanatig ez volt az egész világ. Én. Bennem testesült meg az emberiség, a tudás, a hatalom, a művészet, a szépség, a jóság — ha lett volna időm és gondolatom, lenéztem és megvetettem volna mindent s mindenkit, ami és aki rajtam kívül még létezik... de időm se volt és hitem se, hogy rajtam kívül létezik valami. Lassan átgörgettem ujjaim közt a csillagokat, az Andro- meda-köd szétfolyt a tenyeremen, s a Klári puha lépéseit is meghallottam, ahogy bizonyára jön, s hoz egy pohár vizet. Sajnos, már millió fényévre volt. Kiáltani akartam, nem volt hangom. Kezem s lábam már rég nem volt. S ekkor, egy pillanat alatt sikerült, amire vágytam: kívül kerültem magamon. Megláttam, ahogy fekszem eldőlve a széken, Klári odatartja a szám elé a poharat. — Mi van veled, kedvesem? — De a puha, simogató hangja se volt többé puha és simogató, hang se volt, csak olyan, mint az integrálszámítás, aminek emberi agy által felfogható értelme ugyan nincs, de azért mégis van. Egy matematikai képlet volt a hang és a mondat, nem is értettem. Minden szónak megvolt a helye és értelme a nagy Ball ági -szótárban, de a szavak hirtelen megszöktek, szétmásztak, mint a poloskák, s egy pillanatra bezárult minden. Aztán se nyílt ki soha többé. <A Farkaskaland című, Szép- irodalmi Könyvkiadónál megjelent kötetből.) TÁJ NYÁRFÁKKAL Kiss Attila rajza Felnégyelés — Mondja, kivégezték már magát, Szaló- kaykám? — Hol van az a híres memóriája, Kocsis kartárs? — Mit gúnyolódik? — A memóriája, Kocsis kartárs... Három kutya a gödöllői telepről, egyenként 840 forint. — A fenébe... Ne haragudjon. Most tényleg a dugámba dőltem __Az egész produkci óból csak egyetlen őszinte pillanat maradt meg bennem. A Jobbágy, aki fölpillant, mielőtt lecsap a bárd. Ne haragudjon... — Roppant kedves öntől. Minden nagyképűség nélkül: az volt az egyetlen őszinte pillanat. És sok sajnálkozással: négy napom volt A kiskirályban, de arra a fél napra, a kivégzésre tudok csak jó lélekkel visszaemlékezni. A többi három és fél napra úgy gondolok, hogy eladtam magam, kedves, nagyrabe- csült és kitűnő memóriájú Kocsis kartárs. — Pózol, Szalókaykám. — Hagyjuk ezt, Kocsis kartárs. Maga egy becsületes közgazdász, aki abban éli a művészi hajlamait, hogy eljött ide gyártásvezetőnek. Tehát a tanult mesterségét összeköti a hobbyjával. De én ... — Hosszú a hatásszünet. — Magára is ragadt valami, Kocsis kartárs. — Ha mégegyszer így mondja, hogy Kocsis kartárs, én magát, Szalókaykám ... — Ejnye, kedves, jó memóriájú Kocsis kartárs! Tudtommal három produkcióban voltunk együtt, amikor engem kivégeztek, ön meg strigulázott, Kocsis kartárs! — Az istenit a gúnyos hangjának! Most nem Jágó, vagy mit tudom én! Most csak kávézni jött, hogy a rendezők, a sameszok, az egész gyár lássa azt a jóképű, azt az átélésre kész pofáját! Hogy újra hívják valahová, mert már kész a legutóbbi kivégzése, kész a film, dobozban van, maga elverte a gázsit, nőkre költötte — vagy özvegy édesanyjának adta, amilyen érzelgősek maguk... ripacsok! Én magát... — Vigyázzon! — Mi történt? — Vigyázzon! Túl jó! Túl drámai! Túl dühös! Nem ez a modem emberábrázolás. Csodálkozom, hogy magát nem kérte fel egyetlen rendező sem. Amikor a fél országot bejárják az amatőrökért. Ha megpróbál viszsziafogotfabb lenni, én szólok Halmainak. A Férjet még nem találta meg. — Ugyan, az csak két nap .. ’ — De kulcsfigura! Nem érti? Az Asszony drámája csak azután kezdődik, hogy a Férj otthagyja és elmegy a rendkívül vonzó öreg- lánnyal, mert annak kétszobás a lakása. — Becstelen... — Ez az isteni! Maga — hadd nézzem a pofáját! —, maga két nap alatt abban az öt jelenetben hiteles figurát hozna. Most kapcsolja ki a számokra mozduló agyát. Az egzakt, a civil agyát. Gondoljon bele. Mondhatnám: élje át. A Férj: jámbor újkortörténész. Fiatal — magán sem látszik meg a harmincegy —, aki art szeretné, hogy legyen egy külön szobája, ahol a jegyzeteit, a könyveit, a céduláit, a térképeit kiteregetheti. És legyen még egy szobájuk, ahol a feleségével, az Asszonnyal jól élhet, megkezdheti a családtervezést, satöbbi. — Ezt a figurát persze nem osztották magára ... — Menjen a fenébe! Három szobánk van. Jól élek a feleségemmel, imádjuk egymást a srácokkal. Persze, azért is, mert megvannak a körülményeink. Mert a feleségem szeret textilt tervezni — és art csinálja. Én meg szeretek játszaoii, mondhatnám, ripacskodni — és én meg ezt csinálom. — Szóval, menjek a... szakmámba? — Döntse el, hogy mi! Gyártásvezető — de ott a főgyártásvezető. Közgazdász, de hülye ripacsokkal és begőzölt rendezőkkel kell szót értenie. Szíve szerint játszana, de nem arra képesíti a diplomája. Meg nem is színésznek való. Merev, gátlásos, az életet túl racionálisan látja... Közben — ha fegyelmezné magát — egész jól eljátszhatná a Férjet. Aki otthagyja az Asszonyt és elmegy a rendkívül vonzó Öreglánnyal, mert annak kétszobás a lakása... És csak azután kezdődik az Asszony drámája. És annál hitelesebb ez a dráma, hogy az előzmények, Kocsiskám... — Kocsiskám? — Tudod mit? Hagyjuk a konvenciókat. Te — én sem vagyok vénebb —, te csak egy félresiklatt krapek vagy, aki havi hatezret kereshetne, de megelégszik a három és féllel, hogy a gyárban lehessen. Én egy befutott krapek vagyok, aki hétezret keres, mert nem elégszik meg a négy és féllel, amit az elvei föladása nélkül megkereshet. Az most más kérdés, hogy az Igazán menők kivégzés nélkül is összehozzák a havi tizenötöt. Most nem is erről van szó. Kizárólag arról, hogy téged mindenki dicsér, mert pontos vagy, megbízható, jó a memóriád — én meg, mert szerencsém van, a félnapos kivégzéssel eladhatom a három és fél napos selejtemet, fáradtságomat, pénzhajszámat. — Mit cinikuskodsz? — Én? Csak a félnapos kivégzés ér az egészben valamit. — Te, Szalókay, mondok valamit. Miklósfai most keresi a Bányászt, akit a csendőr-sor - tűz... — Tudom... A hülye egzakt agyaddal jól figyelted ki, miért jöttem be a gyárba. De nem mertem szólni Miklósfainak. Mert félek, hogy ha rámkapnak, már végleg én leszek az, akit kivégeznek, lelőnek, kerékbetörnek, fölakasztanak, felnégyelnek, ló farkára kötnek, karóba húznak, vízbe fojtanak, leszúrnak... — Hírnév és forint, öregem. — Hírnév? A forint kell! Hogy jól kivégezhessenek: ez a mesterségem, ezért kapom a forintot. De mindig én legyek az? A halálomat adjam el százszor? De ha nem megyek a forint után, élet lesz az életem? — Mondtad, hogy három szobátok van. — És a részletei ? — Szeret a feleséged. — Mert elismertséggel és forinttal a partnere tudok lenni. — A srácok? — Menő apjuk van... Aki, ha nem megy a darab, féláron, a saját zsebéből, a fél iskolát elviheti a színházba. Azért a színházba, mert ott nem végzik ki... Aki megveszi a hintát, a gumicsónakot, a hátizsákot. Aki eladja magát, mindig csak kivégzésre, mert a rendezők az egész Szalókayból csak azt vették észre eddig, hogy milyen szépen tud meghalni. Pedig, a hülye pofájuk... — Ne érzelegj, Szalókay! Ha őszinte véleményt kérsz: te számomra (érzed az ön- gúnyt?) több vagy, mint egy ripacs, akinek a besorolás szerint X vagy Y forint gázsit kell fizetni naponta. — Marha vagy, de jólesik. — Kösz, Szalókaykám. — Hagyd ezt. — Jó. A Bányászt se mondom. Inkább beszélj a Férjről, Szalókaykám. — Szereti az Asszonyt. De összefut a rendkívül vonzó öreglánnyal. — öreglánnyal? Hány éves? — Csak harminckettő, de az Asszony hívja így dühében. Megteheti, ő csak huszonöt. Szóval összefut a rendkívül vonzó Öreglánnyal, aki három szobával megértőbb tud lenni. — Két szobával, Szalókay. — Persze. Két szobával. Egyikben a cédulák. A majdani elismerés, a majdani halhatatlanság. Mert ez a férj még annyira naiv, hogy art hiszi, a főművével bejut a halhatatlanságba. Hogy az életművével megszabja az újkortörténet új irányát. És a másik szobában ott van a vonzó Öreglány, akiért nála, a Férjnél sokkal menőbb fejek törik magukat — hiába. És aki már megteheti, hogyha a Férj hozzáköltözött, hogy a két szobát kicserélje minimum három szobára. — Két szobában cédulák ... — És a harmadikban az öreglány. Aki lehiggadt és megértő. Aki. ha kijön a fürdőszobából ... — Fürdőszoba is van? — Van, Kocsiskám. És távfűtés. És kocsi. És fridzsider. És takarítóvállalat. És könyvek és lemezek és hely a fotelnak, ahol kényelmesen lehet olvasni. Az Öreglány szobájában is és a cédulás szobában... — ... szobákban .., — ...szobákban is. — Szalókaykám, enyém a szerep! — Mégszerzem! De cserébe... cserébe., cserébe... cserébe ... Sári, figyelj, már, halk gasd meg, hogy az istenbe folytassam! Sári sokáig hallgatott. — Fejezd be úgy — mondta végül —, hogy Kocsis megszerzi Szalókaynak a Bányászt. Murányi József
