Pest Megyi Hírlap, 1971. június (15. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-13 / 138. szám

1971. JÚNIUS 13., VASÁRNAP "‘"'c/Círiap 3 A péceli ügy NYILATKOZNAK A MONORI ÉPÍTŐIPARI SZÖVETKEZET VEZETŐI Csillagok az ipar égboltján Megdöbbentő levél számol be lapunit június 9-i, szerdai számában az új péceli lakó­telep egyik lakasáoan történt mennyezetomiásról. Mintegy 2—3 négyzetméternyi vakolat- darab szakadt le a szobában levő, kiságyban alvó csecse­mőre, s hogy nem történt ha­lálos végű szerencsétlenség, az szinte csodának tudható be. Nem kevésbé megdöb­bentőek a levél további so­rai sem, melyek szerint a szövetkezet vezetői felelőtlen kijelentéseket tettek, késve intézkedtek, s a jelek szerint nem súlyosságának megfe­lelően értékelték a helyzetet. Tulajdonképpen mi történt Pécelen? — tettük fel a kér­dést Gellér Nándornak, a szö­vetkezet elnökének és Kites Gyula termelési osztályveze­tőnek. — A 3-as számú épület föld­szinti, 4-es számú lakásának kisebbik szobájában szakadt le a mennyezeti vakolat egy része. Ez május 17-én tör­tént, aznap a helyszínre siet­tünk. Akkor, és második helyszíni szemlénk alkalmá­val vizsgáltuk az okokat. Megállapításaink szerint... Gipsz és cement S itt rövid szakmai magya­rázatba kell' bocsátkoznunk. Az építőknek előregyártott, úgynevezett ÉTI-vasbe tonge- rendákra és a közöttük levő úgynevezett beton bélésterek­re kellett a vakolatot „felvin­ni”. Betonra általában három­rétegű vakolat kerül, a beton egyenetlensége miatt azonbar, a 4-es számú Lakásban négy réteggel voltak kénytelenek vakolni, hogy szép, sima le­gyen a mennyezet. Ez szak­mailag rendben levő dolog. Május 17-én a két középső ré­teg vált el egymástól. Hogy történhetett ez? Először is úgy, hogy az egyik rétegbe jó­adag gipsz, a másikba cement került, s e két anyagnak ép­pen ellentétes a tulajdonsága. Az egyik szereti a vizet, a má­sik nem. Aztán: a felső, gip­szes réteget teljesen elsimí­tották a kőművesek, az alatta levő réteg nem tudott mihez tapadni. Végül: a 3-as számú épületet azért, hogy év végé­re átadhassák, hogy a lakók minél előbb beköltözhessenek, télen, novemberben, decem­berben vakolták be belülről. Bár a levegőt szabályszerűen hőlégfúvókkal szárították, temperálták, feltételezhető, hogy bedunsztolódott a meny- nyezet... Az ok tehát — a ktsz veze­tői szerint — megvan. Egy la­kásban, egy szobában hullott le a vakolat. De az épületben 16 lakás van! Május 17 utána lakók várták vissza másnap, harmadnap, negyednap a szakembereket, rettegve ko­pogtatták a mennyezeteket, jogosan féltek attól, hogy az ő gyermekükre, az ő fejükre is lehullik a mennyezet. A szövetkezet vezetői azonban csak három hét múlva, jú­nius 4-én jelentek meg, ak­kor is a lakók sürgetésére, a tanács közbelépésére, az OTP Pest megyei Igazgatósága felszólítására. Miért? Hosszú másodpercekig tartó hallgatás volt a válasz. Az­tán rosszul értelmezett pa­pírforma szerint talán elfo­gadható magyarázatok hang­zottak el, „... a rendőrségi szemle eredményére vár­tunk ...”, „... az OTP felszó­lítására vártunk ...” stb. A vá­laszok emberileg semmikép­pen sem elfogadhatók. Utó-túlbiztosítás A június 4-i szemlén végül megállapítást nyert, idézet a jegyzőkönyvből: „...hogy az alább részletesen felsorolt he­lyiségekben a mennyezetva­kolat egy részének állékony­sága nem megfelelő, s ezért...” a vakolatot le kell verni és szakszerűen újra meg kell csi­nálni. S a felsorolásban az említett, 4-es számú lakáson kívül még 9 lakás szerepel. A négytagú építőbrigád még aznap, június 4-én felvonult Pécelre, elkezdte a munkát, s a hónap végére végez vele. Kérdésünk: milyen állapot­ban van a 9 lakás mennyeze­te, életveszélyesek-e? Alapta­lan volt-e a lakók félelme má­jus 17-től június 4-ig, s keli-e félni újabb vakolathullástól a hátralevő, közel három hét alatt, amíg a kőművesek az utolsó lakásba is eljutnak. — Életveszélyről nem volt és nincs szó! — állítja határo­zottan a szövetkezet elnöke. — A maximális biztonság ér­dekében javítjuk ki azokat a mennyezeteket. Szinte azt is lehetne mondani: túlbiztosítás ez. — Állítom, hogy a 9 lakás mennyezete önmagától talán még 15 év múlva sem hulla­na le — mondja a termelési osztályvezető. — A könnyen tragikussá válható eset után érthető, ha a legnagyobb mér­tékben óvatosaik vagyunk. A választ szakemberek mondják, véleményüket felül-1 bírálni szakmailag nincs jo­gunk. A 15 évvel kapcsolatos kijelentést azonban megkérdő­jelezi a jegyzőkönyv néhány 4. Korai ébresztő, mosdás, reg­geli, kivonulás menetoszlop­ban az oázis szélén álló autó­buszokhoz. Zötyögés a homok- úton, gépek, műszerek ellenőr­zése az állásokban, haditanács a vezérlőkabinokban, a loká­toroknál, a harcállásponton, s közben néhány perc cigaretta­szünet. Ez a nap is úgy kez­dődik, mint az előző többi. Am, ha a kabinok érzékeny műszereivel az idegek feszült­ségét is mérni lehetne, alapo­san kilengenének a mutatók. A mai gyakorlat a légvédelmi ra­kétatechnika alkalmazásából egyben kiképzők és kiképzet­téit hosszú munkájának érték­mérője. A vizsgadrukkot még csak növeli: ha a néma- és éleslövészet sikerül, kiérdemel­hetik a legrangosabb minősí­tést: a kiváló címet. Elsőfokú készültség. Minden­ki a helyén. Félig tréfásan, de inkább komolyan kell venni az egységparancsnok alezredes legelső „utasítását”: — Nyugalom, fiúk — az ide­gesség egyébként sincs enge­délyezve ... * ■BBHI A harcálláspont elsötétített termében a törzstisztek aszta­lain kis lámpák vetnek fényt mikrofonokra, telefonokra. Szemben plexiüvegfalon a tá­voli és közeli légtér „térké­pei” — a tűzvezérlő tervtáb- Lák. A lokátorok közeledő célo­kat jeleznek. A célok ezúttal valódiak: nagy sebességű re­pülőgépek. Csak a kilövés imi­tált. A terv táblakezelők a lo­kátortól kapott tájékoztatás alapján rajzolják a gépek irá­nyát, írnak számsorokkal ki­fejezett adatokat. Ugyanez tör­ténik most a Duna 3. és 4. al­egység vezérlőkabinjaiban, s a legújabb fejleményeket percről percre egyeztetik az irányítóközpont törzstisztjei­nek adataival. Az egységpa­rancsnok felelőssége a döntés: a „veszélyességi” sorrendben mikor, melyik célra, melyik alegységnek ad tűzparancsot. A rádiótelefonokon sűrűsöd­nek a párbeszédek, gyorsulnak a szavak. A tervtáblán tucat­nyi célvonal kígyózik már az állásaink felé: a „támadó” re­pülőrajok pontosan követhető útvonalai. Szinte másodper­cemként változnak a táblákon sora. Kicserélendő „... a konyha mennyezete teljes fe­lületen ...”, „... a fürdőszoba mennyezete teljes felületen...” s még három ugyanilyen mon­dat. Megtépázta... A Momori Építőipari Szö­vetkezet az utóbbi években jó hírnevet vívott ki magának, pontosságáról, megbízható munkájáról volt imert. Az OTP Pest megyei Igazgatósá­ga például legjobb partnervál­lalatai között tartja számon. A péceli eset és a szövetkezet vezetőinek azt követő hibáz­tatható eljárása alaposan meg­tépázta a szövetkezet becsüle­tét, hírnevét. Jogos az elnök feltételezése: — Hosszú évek eredményeit, törekvéseit, fáradságos munká­ját „Pécel” halomra döntheti... A felelősök megkeresése és megbüntetése, a munka- és a technológiai fegyelem megszi- Lárdításía, az ellenőrzés meg­szigorítása szükséges a hason­ló esetek megelőzéséhez, elke­rüléséhez, a csorba kiköszörü­léséhez. Deregán Gábor számmal, betűvel, piros fényű lámpákkal is jelzett adatok. A laikus figyelő képtelen össz­pontosítani, csak a hangszóró­ból s az asztalok mellől hal­lott tömör, szabatos jelentések nyugtatják meg: minden rend­ben, alegységeink befogták a célokat, egy sem tűnt el szem elől. Pedig „támadóink” sem középiskolás fokon hajtják végre feladataikat: kiilönböző magasságokban, rendkívüli se­bességgel száguldanak a siva­tag e pontja felé, csoportosan és egyénileg manővereznek, műszaki zavarokkal próbálva kibújni a lokátorok rádióhullá­mainak hálójából. S beér az első gép a rakétások láthatat­lan célkörébe. Az egységparancsnok kezé­ben mikrofon: — Duna 3. semmisítsd meg a 8001-es célt! A Duna 3. pillanatok múlva indítja az imitált rakétát. S amit műszerek, tervtáblák adatai is igazolnak, megfogal­mazza egy jelentés: — Duna 3. jelenti, a cél megsemmisült! Parancsok, jelentések. Tüzet nyit a Duna 4., s újra a Duna 3. A táblán sorra megszakad­nak az eddig összefüggő célvo­nalak, x-et rajzolnak végpont­jukra. A két alegység 7—7 cél helyét bélyegzi le a találat je­lével. Az arcokon oldódnak a fe­szült vonások. Valahol a ma­gasban támaszpontjukra húz­nak vissza a gyakorlatot segí­tő szovjet gépek. Alkonyodik. Dühöng a szél. 70—80 km-es sebességgel vág­tat végig a sivatagon, korlá­tokba kapaszkodunk a harcál­láspont tornyán. A homoksán­cok ölében rakéták: hegyes or­Ahogy a fejünk fölött levő i égbolton, úgy az ipar alkotta égbolton is megtalálhatók, lát- 1 hatók, szemmel követhetők a fölívelő, fényesen ragyogó sa halványuló fényű, majd lehul­ló csillagok. Mitől függ, hogy egy-egy csillag milyen pályát fut be, meddig ragyog az ipar égboltozatán, s mikor hajlik lefelé útjának íve? Milyen té­nyezők befolyásolják nem egy- egy ember, hanem egy egész kollektíva, gyár, vállalat kar­rierjét? Miért fénylik az egyik csillag, s miért homályosul el a másik? A kérdésekre csak alapos iparszociológiai vizs­gálatok adhatnak megfelelő és alapos választ. Néhány, nem lebecsülendő tapasztalatot azonban a gyakorlati élet mindennapjaiból is leszűrhe­tünk. A vezetés Épülése idején, majd azt kö­vetően is nagy nyilvánosságot élvezett a Dunai Cement- és M észmű, mai nevén a Cernent­rukat az ég felé fordítják. A vezérlőkabinok ajtajai zárva. Melegük lehet bent a fiúknak, s időmUliomos az, akinek fut­ja idejéből egy homloktörlés­re. Figyelik, mérik már a célt: az első robotpilótás repülőgép közelít. Nehéz terhükkel irányba fordulnak a kilövőáll- ványok. Torokszorítóan izgal­mas pillanatok ezek, sikerül-e a vizsgán az utolsó felelés: az éleislövészet. Tűzcsík fut vég'ig az állvá­nyon. Felemelkedik a hosszú test, füstfelhő tör ki a homok- sánc mögül, detonáció robaja remegheti lent a harcálláspont ablakait. Fekete füstcsóva élén vörös pont a magasban a raké­ta. Keresi az ellenfelet, kanya- rokat vesz az egen — s fnrté- len robban, tizennégyezer mé­teren elpusztítva célját... S levegőt hasítva felszökik utá­na a második, a harmadik, a negyedik rakéta, könyörtelen pontossággal érik utói az ezer méteren érkező másik robot­gépet ... A sivatag látóhatárán lezu­hant roncsok máglyái lángol­nak. Fent fehér füstfaltokat sodor a szél. Rakétások győ­zelmi trófeái. Az utolsó napon búcsúzunk a fegyverbarátoktól. Az oázis kultúrtermében, baráti talál­kozón, azonos eredményt ün­nepeltek vendégek és vendég­látók. A magyar csapat és a „szomszédvárban” gyakorlato­zó szovjet egység egyszerre lett birtokosa a „kiváló” cím­nek. S az utolsó nap estéjén búcsúzunk a sivatagtól, raké- tásaink emlékezetesen sikeres gyakorló küzdelmeinek színte­rétől. A körletekben vidám srácok készülődnek hazafelé útra, amelynek kétnapos állo­mása lesz Moszkva — juta­lomkirándulásként. A szovjet fővárosból könnyen „sifríroz- ható” távirat megy majd egy laktanyába: „Kiválóan” érez­zük magunkat... K. őrnaggyal utolsó sivatagi hűsítőnket, a forró teát isszuk az erkélyen. A Duna 3. legény­sége vonul el a sétaúton az ét­terem felé, ünnepi vacsora színhelyére. Magyar nótákat dalolnak a fiúk, az oázis egyik parkjából harmonikafutamok kísérik az éneket. Szitnyai Jenő és Mészművek váci gyára. A vállalkozás nem volt kicsi — ekkora cementgyár nem épült az országban még soha —, az Ifjúsági szövetség védnökséget vállalt felette, a beruházás nemzetközi kooperációra is tá­maszkodott ... Fénylő csillag volt — s fényét ipkább az elő­legezett, mintsem a megszer­zett hírnév adta —, majd el­homályosult, vezetési válságok apasztották fényét, a nem túl jól sikerült kooperáció törede­zetté tette pályáját... Ma úgy tűnik: az új s most már szi­lárdnak tartható vezetés meg­állította a lefelé hulló csilla­got, s bár a régi fényt nem egyhamar lehet visszaszerez­ni, a pálya íve ismét fölfelé mutathat. A Nagykőrösi Konzervgyár hosszú esztendők óta biztos pályájú, fénylő csillaga az ég­boltnak. Évről évre jelentősen bővítette termelését, az egy főre jutó termelési értéket, el­sőként kezdett országosan faj­ta- és gépkísérletek támogatá­sába, előfeldolgozó telepek há­lózatának kialakításába. Fé­nyét, pályája ívét szilárdan biztosította a vezetés állandó­sága, hozzáértése, begyakor­lottsága, mindig megújulásra való képessége. Két példa, két szélső érték. A két szélső érték között sora­kozó átlagos példák alapján nem nehéz levonni a követ­keztetést: egy-egy gyár, kol­lektíva útját, sikereit döntő mértékben meghatározza a vezetés állandósága, színvona­la, hozzáértése és begyakor­lottsága, kezdeményező kész­sége. Annak ellenére, hogy e tényező szerepét elvben ma már senki nem vitatja, a gya­korlatban kevés figyelem jut rá; az ipari üzemek vezető ál­lású dolgozói között — éppen az eléggé át nem gondolt ká­derpolitika következtében — meghökkentően magas a fluk­tuáció aránya. Az adottságok Szerény termelési értéket produkáló, manufakturális módszerekkel dolgozó cég volt a Pest megyei Műanyagipari Vállalat. Ahogy az Egyesült Villamosgépgyár ceglédi gyár­egysége is. Az adottságok azonban — potenciálisan — le­hetőséget is rejtettek: a mű­anyagok, illetve az elektromos meghajtású kézi szerszámok iránti gyorsan növekvő keres­let rejtette e lehetőségeket. A két gyár fölismerte ezeket, nem félt a kockázat vállalásá­tól, az új termékek, technoló­giák bevezetésének nehézsé­geitől, s ma mindkettő régi fényének többszörösét sugá­rozza az ipar égboltján. Szerény termelési értéket produkáló, manufakturális módszerekkel dolgozó cég volt a Pest megyei Fa- és Dohány- zócikk-ipari Vállalat. A faipar sem kínált kisebb lehetősége­ket, mint más terület, mégis a vállalat nem ismerte fel a termékskála szegényességének veszélyeit, olyan áru termelé­sét próbálták növelni és kor­szerűsíteni, amely iránt a ke­reslet gyorsan csökkent. A kö­vetkezmény: gazdasági nehéz­ségek, egy helyben topogás, a közösség szétzilálódása. Szélső értékek összevetése ismét, de hasonló eredmény­nyel, mint korábban. Az adottságok ugyan nagy mér­tékben kihatnak arra, hogy egy-egy gyár, vállalat, a dol­gozók közössége felfelé ívelő I A véletlen vezette rá 1968- ban a bányászokat, hogy üze­mük a szénen kívül más ter­mészeti értéket: gyógyvizet is rejt. Az egyik kutatófúrásból feltörő vizet fogyasztó bányá­szok gyomorpanaszai meg­szűntek, s kitűnő étvágyuk lett. A hivatalos vizsgálatok pályára lép-e, vagy az elért­nél is alacsonyabbra csúszik vissza, de az adottságok nem alkotnak áthághatatlan faLat. Az adottságokban rejlő lehe­tőségek fölismerése, az adott­ságok fokozatos változtatása az új követelményeknek meg­felelően, az adottságok — a személyi és technikai feltéte­lek — korszerűsítése fejében vállalt kockázat formálja a pálya ívének fölfelé vezető szakaszát. Ehhez azonban az adottságok ismeretére, elem. zésére, folyamatos mérlegelé­sére van szükség, s ezt elvé­gezni csak állandó, jól kép­zett, begyakorlott, a kezdemé­nyezést legfőbb kötelességé­nek tartó vezetés képes. Azaz: a két feltétel elválaszthatat­lan, a két feltétel lényegében egy. A környezet Nincs olyan vezetés, nincse­nek olyan adottságú termelő- egységek, akik, illetve ame­lyek függetleníthetnék magu­kat a szó tágabb és szűkebb értelmében vett környezettől; a gazdasági és a társadalmi környezet diktálta feltételek­től. Példa: azonos társadalmi környezetben működik egy- egy nagyvállalat gyáregysége­ként a Beton- és Vasbetonipa­ri Müvek szentendrei, a Ma­gyar Gördülőcsapágy Művek diósdi, s a Ganz Műszer Mű­vek gödöllői gyára. Mindhá­rom jelentős vonzáskörzetben helyezkedik el, a társadalom szervezetei — a tanács, a párt- bizottság stb. — számítanak munkájukra, s ugyanakkor a lehetséges módon támogatják is. A gazdasági környezet azonban már erősen eltérő, s éppen ezért az ipar égboltjá­nak e csillagai is erősen elté­rő fénnyel világítanak. Míg az egyik esetében a nagyvállalat alapvető rekonstrukciót tett lehetővé, a másiknál a szüksé­gesnél csak kisebb fejleszté­sek valósultak meg, s azok is lassan, míg a harmadiknál a kialakulatlan nagyvállalati módszerek és irányítási elvek következtében a minimális fej­lesztés is elmaradt. Az ipar más és más területeihez tarto­zó egységek potenciálisan azo­nos helyzetet foglaltak el a nagyvállalati átszervezéskor, ám a gazdasági környezet ál­taluk csak kevésbé befolyásol­ható változása egyiküket föl­felé lendítette, a másikat nagyjából helyén hagyta, a harmadikat pedig visszafelé nyomta. E differenciálódás jogos és ésszerű lenne akkor, ha a tár­sadalmi igényeknek, elvárá­soknak megfelelően ment vol­na végbe, ha a végzett munka, a termékek értéke, minősége határozta volna meg a pálya ívét. Mivel nem ez történt — s mivel napjainkban ez nem ritka eset —, megállapíthat­juk: ha a vezetés és az adott­ságok ellenében hat a környe­zet — főként a gazdasági kör­nyezet —, akkor az esetek túl­nyomó többségében a megha­tározó szerepet is betölti, s alapvetően befolyásolja a pá­lya ívét, a csillag fényét. S fordított esetben: maga a kör­nyezet még nem biztosítéka az eredményeknek, ha a kör­nyezet adta feltételek mellől hiányzik a vezetés, az adott­ságok körébe vágó bármelyik lényeges feltétel. Csillagokról és fényükről szóltunk; a hatékonyságról, s annak feltételeiről. Mészáros Ottó után kezdték meg 1969-ben a „Borsodi víz” forgalomba ho­zatalát. A szénsavval dúsított „bányavízből” az elmúlt évek alatt csaknem ötmillió litert palackoztak. Az igények nö­vekedését jelzi, hogy Szeged­re, Siófokra és más Balaton menti üdülőhelyekre is szállí­tanak „Borsodi viz”-et. (Vége) Fotók: Bojár Sándor A „Borsodi víz” túl a megyehatáron

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents