Pest Megyi Hírlap, 1971. május (15. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-09 / 108. szám
8 Meet'» IMI. MÁJUS 9., VASARNAf G. SZABÓ LÁSZLÓ*: • • Üveggolyó O Szép néni! — sírt fel a kisfiú — golyóim gödörbe gurultak lemenni nem merek hozd ki nekem! Megsimogatta szöszke fejét ne sírj! — csitította a néni s tekintetére fátyol ült: noha erős, fiatal, gyermeke mégse lehet,.. S mikor kibújt a gödörből szélén a kisfiú ránevetett, tartotta a markát. Később egyet tisztára törölt; „Néni, te jó vagy, fogd, neked adom!” S kinyúlt öt finom, remegő ujj napfény csendült az üveggolyón. o A gödör szélén tépett csapat vonszolja magát, „Állj! Ide mindent a zsebekből! Balra át, a gödörbe nézz!” Szőke Gefreiter járja a sort, s percenként dördül egy lövés — már csak az asszony áll ősz hajkoronája alól süt tébolyult tekintet. Valamit szorongat. „Her damit du jüdische Hur!” — rándult az ujja, s megtelt a gödör. Csak aztán nézi, nevet: „Blödsinn!” — s utána hajítja. Egy pillanatra még napfény csendül az üveggolyón. SZINNYEI JÚLIA: Mindennapi eset FFRENCZY HANNA: Májusi da Tele az erdő ezer virággal aranyos fénnyel zöldellő ággal — — tele az erdő tele az erdő ... Ezer virágból amerre jöttem kis patak partján csokrot kötöttem ezer virágból — ezer virágból... Aranyos - fényből amerre hoztam — virágcsokromra szalagot fontam — aranyos fényből aranyos fényből... Zöldellő ágból ahol megálltam — vadrózsák mellett sátrat csináltam — zöldellő ágból, zöldellő ágból. . Zöld sátoromba valakit vártam — Millió csókkal szívemre zártam — zöld sátoromban, zöld sátoromban ... M ég a télen történt. Emília a hó roppanását hallja, anugy visszaemlékezik. Látja a lányt és hallja a lépteket az alacsony ablak alatt. A kisvárosnak ezen a részén csu- \ pa kertes ház sorakozik a nyárfákkal határolt út mentén. Barátnője egy este átbicegett a szomszédból, behúzta az ajtót, és csak állt a barna deszkának támaszkodva. — Gyere át, Emília — kérte —, vendégem lesz. — Pestről vársz valakit? És Emília arra gondolt: Bélát várja, a férjét. Lám, Jolinak igaza volt. szépen félreállt, leköltözött a fővárosból szülei vidéki házába, önkéntes száműzetésbe vonult, amíg azok ketten belátják, hogy nem hajlandó válni. Az okos cselekedet máris meghozta gyümölcsét. — De miért olyan ijedt az arcod? Joli mosolyogni próbált. — A váratlan dolgok... talán félek is — hadarta. — Átjössz? — Nyomban, csak cipőt húzok, ez az ócska csizma egészen átnedvesedett. Most jöttem meg a gyárból, még tüzet sem raktam. Ülj le és várj meg. — Köszönöm, de nincs türelmem. Előremegyek inkább. Hó borította az utat, a fehérség rózsaszínűre gyűlt a kivilágított ablakok fényétől. S Emília arra gondolt, jobban járt, hogy annak idején, fiatalkorában nem ment férjhez. i A bicegő Joli a legszebb lány ; volt a kisvárosban, senki sem : csodálkozott, hogy egy pesti I mérnök kérte meg a kezét. ; Igaz, gazdag lány volt, mások ; is kérték. í Emília belépett a szobába és I összehúzta szemét az erős vil- ; lanyfényben. i — Mi az, százas körtéket ! égetsz. Joli? i — Szeretem a fényt. Gyere, í foglalj helyet, talán ide a ka- ; napéra — hadarta izgatottan. ! Mindketten a bejárati aj- ! tóval szemben foglaltak he- ; lyet. í — Mindjárt itt lesz — j mondta Joli. ! — Kicsoda? ! — Egy levelet kaptam — \ nézett maga elé Joli. — Az í egyetlent, amit nem a fiaim í írtak, amióta itt élek vidé- ä ken. \ — Béla egyszer sem írt? í — Hiszen tudod... — Ru- l hajának a zsebébe nyúlt, s keskeny borítékot húzott elő. ! — Felolvassam? — Majd hir- l télén elerőtlenedett. — Nem, J azt hiszem, ezt nem tudom 5 megtenni. — Akkor mondj el annyit, í amennyit jónak látsz. £ — Egy nő fog idejönni. TaIán már meg is érkezett a vo- ? nattal. Eleinte úgy gondoltam, 'j hogy egyedül fogadom ... Nem \ haragszol, Emília? í — Miért? í . — Még nem tudom, hogy mi J fog történni. 'j — Valamelyik pesti barát- í nődet várod? ^ — Nem, ezt a nőt nem is is^ merem. 'j — Nem tudod, hogy ki jön ' ide hozzád? — Most már természetesen tudom, hogy kicsoda, de még sohasem láttam. — Sápadt arcán felderengett az a, jóindulatára jellemző, kényszeredetten is kedves mosoly. — Most mindenesetre megismerem, és azt hiszem, ez egyikünknek sem fog ártani. Bízol bennem, Emília? — Nem tudom, hogy mire érted. — Mindig arra törekedtem, hogy képes legyek uralkodni az indulataimon. Ez mindhármunk érdekében fontos. — Nem értem. Kikről beszélsz voltaképpen ? — Béláról, arról a fiatal lányról és magamról, természetesen. A levelet óvatos gonddal visszacsúsztatta a zsebébe. — Képzeld, tizenkilenc éves! Szükségesnek tartotta azt is megírni, hogy tavaly érettségizett, méghozzá kitűnőre. Az egész levél olyan, mint egy ártatlan diáklányé. Pedig hát... Tudod, hogy a nagyobbik fiam húszéves? — És ez a lány ... — Igen, ő és Béla. E mília elnémulva kuporgott a kanapén. Lopva barátnőjét figyelte: nyugodt, megmásíthatatlan derű fénylett rajta. Mint egy álarc, amit felvett, hogy viselje, amíg szüksége van rá. A sötétkék bársony ruháját húzta fel, nyakában borostyánkő nyaklánc csillogott, szőke haját magasan feltornyozta a fején. — Jön. Hallod? — Megragadta barátnője kezét. — Nehogy szóba állj vele! Rúgd ki, köpd le! — mondta hirtelen indulattal Emília. Már jól lehetett hallani a hó nyikorgását a lépetek alatt. Majd az ajtón kopogás hallatszott. — Szabad, tessék! — Joli hangja olyan volt, mintha nem kapott volna levegőt. A belépő fiatal lány egy pillanatra megállt. Bizonyára látta Jolit, talán a fényképét, mert egyenesen ránézett, s némi tétovázás után így köszönt: — Kezicsókolom. — Üdvözlöm, jöjjön beljebb — mondta Joli, és nem rejtegetve bicegését, elindult a vendég elé. — Tegye le a kabátját. — Ö, köszönöm szépen. — Ügy, és most üljön ide a közelünkbe. A legjobb és legrégibb barátnőm — mutatta be Emíliát. — Nos, halljuk, mit óhajt tőlem? Kiváncsivá tett a levelével. — Meg tetszik engedni, hogy rágyújtsak? Ne tessék haragudni, ideges vagyok. — Gyújtson rá nyugodtan, minket nem zavar a cigaretta- füst. Ott az asztalon talál hamutartót is. — Köszönöm. — Félénken, szerényen ült a kerek asztalnál. Dús barna haja a vállára omlott, sötét szeme fénylett, duzzadt ajka festék nélkül is piros volt, bőre hibátlan, márványsima. — Maga nemcsak fiatal, hanem feltűnően csinos is — mondta Joli. A lány megrezzent, hangja lemélyült. — Ne tessék ilyen kedvesen beszélni velem — kérte. — Maga a vendégem — mondta Joli nyugodtan, de még mindig fulladtam Áztár kiegyenesedett: — Most pedig megfőzöm a feketét, már mindent előkészítettem, és fekete mellett majd elbeszélgetünk. A lány követte pillantásával, majd Emíliához fordult: — Csodálatos asszony, nem? — mondta őszinte álmélkodás- sal. — Miért jött ide? — kérdezte Emília hidegen. — Ez csak kettőnkre tartozik. Őrá és énrám. — Nagyon téved! Nem tűröm az ilyesmit... Menjen el, menjen, mielőtt még a barátnőm visszajönne. Mi az, nem hallja? — Nem megyek. Megígértem Bélának... — Ne hárítsa másra a felelősséget. Őrültség volt Idejönnie. — Ne leckéztessen engem LÁZÁR ERVIN: Vadszamár és Vigyori fog ez —, és a kezét egy pillanatra szelíden a fejemre tét-; te. : És, képzelje, tanár úr, ment!: Ügy éreztem, az életemet is; hajlandó lennék eltölteni emö-j gött a rajztábla mögött. Raj-; zoltam, mint egy táltos... és: fülig érő szájjal mosolyogtam.: — Mitől van ilyen jóked-; ved? — kérdezte a tanár, sl mikor erre is csak vigyorog-! tam, ő is elmosolyodott és na-! gyón kedvesen azt mondta:: Vigyori. ! — Tetszik érezni a különb-' séget: „Hajmáskéri vadszama-: rak” — „Vigyori”. Annak a bonyhádi rajzta-J námak van mit megköszönni.; Mikor hazaértem, az egyik; házbeli srác fakanállal kétszer; rámlött. Jól célozhatott, mert; rámüvöltött: összeesni! Mit; tehettem, nekitámaszkodtam a; lépcsőkorlátnak. A fakanalas, hős diadalmasan odavágtatott, a biztonság kedvéért mégegy-i szer hasbalőtt — Mondd, Zoli, vernek téged az iskolában? Bámész, értetten szemmel nézett rám. — Ügy értem... — Csönd! — szakított félbe —, nem érted, hogy le vagy lőve?! Nem dumálsz! Természetesen nem dumáltam. lámgyorean elengedte a hajcsomót, s ugyanazt a kezet ökölbe szorítva úgy kólintott bennünket kupán, hogy az eget nagybőgőnek néztük. Valamelyik nap a kezembe akadt egy fénykép, „Az x-i iskola ötödik osztálya”. Többen kopaszon virítunk rajta. Biztos lehet benne, tanár úr, ez a koki miatt volt! S rendelkezett még ön rajztáblával és fejesvonalzóvaL Szerencsére, taglóval nem! S az különösen szép produkció volt, mikor a tanár úr a fejek magasságában oldalra hajtott rajztáblával végigszaladt a sor mellett. Hátulról előre. Ha a vadszamarak feje zenei hangot ad — ez bizonyára rendkívül muzikális kínzása módszernek bizonyul. Szegény nagynéném! Máig sem tudja mivel magyarázni periodikus péntek reggeli rosszuüéteimet. Pedig csak az órarendre kellett volna néznie: Első-második óra: „Rajz, a műalkotások ismeretével”. Gyűlöltem a rajzot és a műalkotások ismeretét. A vízfestékek és színes ceruzák láttán remegni kezdett a kezem. Egyébként nem használt sem a grafit, sem a kréta. Mindössze csak néhány évvel fiatalabb unokaöcsém előtt szereztem csórta thatatlan tekintélyt azzal, hogy csütörtök esténként feketét tudtam köpni. Lázas, sajnos, sohasem lettem. Maradt hát á színészi alakítás. Idővel a görcsök mesteri előadójává váltam. Ezek a pénteki görcsök 9.30-kor minden további nélkül megszűntek, s vágtattam az iskolába. A . többi tárgyat ugyanis szerettem. Vagy a többi tanárt ... Ezen még nem gondolkoztam. _ Most is rohanok az utcán. Felnőttként, nyugalmazott haj. máskéri vadszamár — grafitevő és görcs-színművészként... és itt dobol a fülemben, hogy „egyszer majd megköszönitek ezt nekem”. Megköszönni? Az x-i iskolától boldogan búcsút véve Bonyhádon magánvizsgáztam. Mikor a rajzra került a sor, remegni kezdett a térdem, elfehéredtem mintha akkor ütött volna k rajtam a nevezetes grafitevé- seim hatása. Gyűlölködve néztem a fehér rajzlapot, a rajztáblát legszívesebben odavág. tam volna. Az ottani rajztanál — ha jól emlékszem, Pa!k< volt a vezetékneve — a hátán mögé állt. — Na, mit vagy begazolva öregem — mondta —, menn Felnőtt vagyok, tudom, hogy mit teszek. — Az utolsó szavaknál a hangja elbizonytalanodott. J oli belépett, tálcával a kezében. A lány felugrón, eleje sietett s átvette toie a megrakott tálcát. — Ha meg tetszik engedni... — rózsaszínű fény vonta be arcát. — Kitölthetek? — és ragyogó szemét az asszonyra emelte. — Nagyon kedves magátol, köszönöm. — Hány cukorral tetszik inni? — Még cukrot is tesz a kávémba? — Joli hangja egy pillanatra mintha sírásba csuklott volna. — Kettővel kérem. Rövid csend után újra Joli szólalt meg. — Kíváncsian várom, hogy minek köszönhetem látogatását. A lány lesütötte szemét, majd villámgyorsan, elszántan pillantott fel. — Béla megkért, hogy mondjam meg, szeretjük egymást, és össze akarunk házasodni. Joli mereven ült a kanapén. Mosolygott. — Köszönöm, hogy nem kertelt, ez ülik magához. De valamit, ha megengedi: Béla nekem is azt mondta, hogy szeret, mikor feleségül kért. — Igen, elhiszem. De reméljük, bele tetszik egyezni a válásba ... — Nem. nem egyezem bele, szó sem lehet róla! Ragaszkodom a férjemhez, s a két nagy fiam apjához. A fiatal lány egészen akaratlanul kiáltott fel: - — De hiszen nem is férje, már régen nem az! — Az ajkába harapott s elpirult. — Bocsásson meg, kérem. — Nincs miért. Mi ketten igazán tudjuk, hogy mióta nem a férjem. — És tessék megmondani, de őszintén ... nem tetszik Bélát sajnálni? Joli szomorkás szemmel nézte a lányt: — Nincs miért sajnálnom. — De hát Béla újra kezdhetné az életét... — Ne haragudjék, hogy örökké ellentmondók,, de az életet nem lehet újra kezdeni, azt leéljük. Újrakezdés nincs, csak folytatás. Néha keserűen folytatjuk azt, amit gyönyörű lelkesedéssel kezdtünk el. — Tehát nem? — Nem. — Soha? — Semmi körülmények között. Ez megmásíthatatlan. — Ügy. Hát akkor ón hiába jöttem... s hiába volt minden? — Igazán sajnálom, hogy hiába fárasztotta magát. A »kor bocsánatot kérek a zavarásért. — Könnyű mozdulattal nyúlt a kabátjáért, fejére tette magas prémsapkáját. — Köszönöm a finom feketét — mondta. ÁUt zavart mosollyal, majd kíváncsian megkérdezte: — Mégis, mi a véleménye ... úgy értem, mit tetszik gondolni rólam és Béláról? — Mindennapi eset — felelte Joli lassan. — Mindennapi?! — kiáltott fel a lány. — Az. Mint a legtöbb dolog, ami az emberrel történik — egészítette ki fanyarul az asszony. — Ha valaki így nézi a világot ...! — Elhallgatott. Kezét a kilincsre tette, még egyszer visszanézett. — Őszintén szólva, nem ezt vártam. En bizalommal jöttem ide — mondta csalódottan, szinte szemrehányóan. \ Joli szemében a győzelem fénye ragyogott fel. — Én őszinte voltam. Hogy tudja magát a továbbiakban mihez tartani. — Miért nem rúgtad ki? Miért nem voltál goromba? — mondta Emília, amint az ajtó becsukódott. — Jobb így. Ami a lényeg, abban szilárd voltam — felelte Joli. — És Béla hamarosan tapasztalni fogja. Hiszen ezek csak a készbe akarnak beleülni, beleülni a más fészkébe. !Sein egy röhej. tanár úr, hogy a villamosban behúztam a nyakam? Közel húsz év után?! Ámbár, lehet, hogy nem is ön volt. Mindenesetre a keskannyé préselt száj, a rágóizmok határozott, dudora, a gödrös, előreugró áll önre emlékeztetett. Hej, szép grafitevő múltam, hogy a nyakamba hullott! Talán meg keüett volna kérdeznem, miért éppen hajmas- kéri vadszamaraknak hívott bennünket? Akkoriban megnéztem egy állattani könyvben a vadszamarat. Pokolian gubancos, a szokásosnál némileg nagyobb fejű akarót ábrázolt a kép. Némi büszkeséggel töltött el a szövegnek ama kitétele, mely szerint a gubancos szörnyeteg lényegesen értelmesebb domesztikált testvérénél. Mindemeüett a könyv Hajmáskérről egyetlen szót sem ejtett. Ettől függetlenül, elképzelésemben Hajmáskér még ma is lapos, füves, fás, Serengeti-szerű pusztaként él, ahol gubancos vadszamarak rohangásznak. Csak éppen a vadszamarak a szokásosnál valamivel nagyobb feje helyett gyerekfejek ülnek a lobogó sörényű nyakakon. A következő megállónál villámgyorsan leszálltam a villamosról, pedig sietős lett volna az utam. Ön azt mondta egyszer: — Majd ha íelnőttök, hajmáskéri vadszamarak, megköszönitek ezt nekem. A tízéves vadszamarak rettegve ültek a politúros padokban, és sajgó fejüket tapogatták. Ami azt illeti, ma is csodálattal kell adóznom, tanár úr, kimeríthetetlen leleményességének. Az ái! t>a] kézzel feltámasztva, jobbal villámgyors pofon, s mielőtt a vadszamár lélegzethez jutna, visszakézzel pont az i-re. Ez volt a kellemesebb, a fordítottja (feltámasztás jobbal, pofon baüal) sokkal jobban fájt A gyűrű miatt. Talán tetszik még emlékezni arra a dromedár pecsétgyűrűre? A koki sem volt kutya. Jól betrenírozott, maximális technikai biztonsággal elvégzett művelet. A vadszamár paje- szát fölfele méltóztatott húzni — szerencsétlen valami csoda folytán szeretett volna a plafonig kinyúlni —, csodák azonban nincsenek, mindössze csak lábujjhegyre álltunk. S ebben a kritikus pillanatban ön vilZELK ZOLTÁN: Kimondhatatlan Be sok értelmes szót hallottam én és mennyit elfeledtem — de az a tépett vijjogás, az a se szó, se zokogás már félszáz éve nem szűnik fülem.ben Es él a szeplős, vézna kéz, amely a kínba sárgult szájról leszakítja s gyermekkorom egére fölhajítja a vijjogást, hogy szálljon szüntelen —: már mindig látom, mindig ismerem a mezítlábas tetemvári némát, körötte apró gyilkosok karéját, a szólani tudók közt hadonászva, kimondatatlan lelkét magyarázza, hogy i! meg ü! meg é! mag á! meg em! — borzong az értelem s eloldalog a csiikott szájnál némább réteken.
