Pest Megyi Hírlap, 1971. május (15. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-09 / 108. szám
ttn. MÁJUS 94 VASÁRNAP FÜLÖP IMRE: ANTISEX Mivel nyolcórás út állt előttem, most még kíváncsibban variam, mint máskor, miféle emberekkel telik meg a fülke, ügyelőre csak egy öregúr kuporgott a pádon, mélyen az újság lapjaiba temetkezve. Utána három katonatiszt szállt fel. Rövidesen egy fiatalember érkezett, de nem közvetlenül mellettem, hanem egy hellyel odébb ült le. Talán azért, mert ugyanarra gondolt, amire én, hogy hátha valami csinos hölgy kerül mellé. Kis idő múlva volóban egy lány Ült közénk, csak éppen nem csinos. Sőt, kimondottan csúnya volt, amolyan antisex. A fiatalember vette is a táskáját és elment Távozása okában aligha kételkedhéttem. Helyét egy pap foglalta el. A csúnya nö érkezése nem hozta tűzbe útitársaimat. S természetesen engem sem. Eszembe jutott a mondás, mely szerint, aki fiatal, az szép is, de utitársnőmön a szépnek, még nyomait sem Italáltam. Nem, nyomorék nem >volt, csúnyasága mégis szinte feltűnő volt. Felnézett a polcra, majd hatalmas táskáját villámgyors mozdulattal a pad alá dugta. így nem segíthettem neki. Valahogy mégis arra gondoltam, .vajon akkor is elkéstem volna-e a segítséggel, ha egy bájos teremtés ülne mellettem. Ez a gondolat kissé megzavart. Ezért szinte megörültem, amikor nemsokára ismét előhúzta a táskáját, hogy valamit kivegyen belőle. Egy könyvet kotort elő. — Ha megengedi, felteszem a táskáját a polcra —ajánlottam fel szolgálatomat. — Köszönöm — válaszolta nagyon meglepetten. — Köszönöm — mondta még egyszer, miután leültem, és érteden pillantást vetett rám, mintha valamiért gyanúsnak találna. Aztán kinyitotta a láthatóan vadonatúj könyvét és szinte fal'ta az oldalakat. Nem értem miért, de tudni szerettem volna, mit olvas. Olykor-olykor oda is pillantottam, de semmit sem tudtam megállapítani. A kívánosiság pedig egyre jobban erőt vett rajtam. — Bizonyára valami szerelmes téma lehet, ha ennyire érdekli — jegyeztem meg. Megsértődött: — Nem érdekel a szerelem! — mondta olyan hangon, mintha ki akarná kérni magának ezt a feltételezést. — Bocsánat! — dadogtam. — Igazán nem tudom, miért haragszik, hiszen a szerelem érdekes téma. — Lehetséges — mondta még mindig sértődötten. Majd kis szünet után hozzátette: — De engem nem érdekel. — Ilyen emberrel még nem találkoztam — mondtam nevetve, hogy valahogy feloldjam a hirtelen támadt feszültséget, de kijelentésemmel épp az ellenkező hatást értem eL — Lehetséges, hogy ilyen emberrel még nem találkozott — mondta most már végleg fnegbántva. — Pedig ilyenek is vannak. Nagyon, de nagyon megbántam, hogy egyáltalán megszólaltam, de most már folytatnom kellett: — Milyenek? kérdeztem, bár jól tudtam, mire gondol. — Ilyenek, mint én: csúnyák— mondta. Kurta, de nagyon határozott kijelentés volt. Zavaromban felnevettem. Éreztem, mennyire esetlenül hat a nevetésem. — Igaza van — szólt, mintha megsajnálta volna esetlenségemet — a rútság tulajdonképpen nevetséges. Hangja ezúttal is mentes volt minden érzelgősségtől. — De kérem, miket beszél? — kezdtem el ismét dadogni. — Aki fiatal, az szép is — igyekeztem magam kivágni, de még jobban elpirultam, mert eszembe jutott, hogy az imént mit gondoltam erről. — A fiatalok nem mind szépek — szegezte le utitársnőm. — Akadnak köztük rútak is. Igaz, elég elvétve. Ráadásul én már nem is vagyok fiatal: huszonnyolc múltam. Vagyis vénlány vagyok. — Szerintem a huszonnyolc éves nő még igazán nem vénlány ‘— igyekeztem ismét megnyugtatni. — Lehet, hogy igaza van — hagyta rám, de nyomban hozzátette: — Ez az én esetember úgysem lényeges. Ha nem vagyok vénlány ma, az leszel két-három év múlva. Megkíséreltem tréfára fordítani a szót — Maga tehát nem akai férjhez menni... — Nem! — vágott a szavamba. — És miért nem, ha szabad kérdeznem? — Pontosan azért, amire ör gondol: hiába is akarnék férjhez menni, úgysem kellenéi senkinek. Ismét arcomba szökött a vér, mert eltalálta gondolatomat. — Magával nagyon nehéz boldogulni — védekeztem. — Túlságosan egyoldalúan ítél meg mindent. — Nem egyoldalúan, hímem tárgyilagosan. Nem bírom az alakoskodást. Még akkor sem, ha szánalomból teszik — mondta, és mereven rám meresztette apró, seszínű szemét Most már úgy éreztem, hogy igazán semmit sem tudok mondani. Egyszerűen elfogytak az érveim. Azaz, ebben a pillanatban beláttam: eddig sem voltak érveim. Minden ellenvetésem rosszul megjátszott alakoskodás volt. Nem tudtam tovább folytatni az álszenteskedést. Nem tudtam tovább hazudni. Kimentem a folyosóra, hogy elszívjak egy cigarettát, Kettő lett belőle. Sokáig álltam a keskeny folyosón, mintha nem lenne bátorságom visz- szamenni a helyemre. Ugyanakkor azért drukkoltam, hogy szomszédnőm egész Kassáig utazzon. Nem, nem tetszett meg. Épp olyan rútnak tűnt1, mint az első percben, mégis érdekesnek találtam, akár egy regényt. Mint egy tragédiát. — Igaza van, bocsásson meg: valóban alakoskodtam! — szóltam lesütött szemmel, miután bementem. Az ó hangja most is ugyanolyan közömbös volt, mint eddig. Csak ennyit mondott: — Tudtam. Aztán hallgattunk. Pedig most már nem zavart bennünket sem a képmutatásom, sem az ő sértődöttsége. A csendet végül én törtem meg: — Igazán nem volt még sohasem szerelmes? — kérdeztem, magam sem tudom, miért — Válasza újabb meglepetést jelentett számomra: — De voltam — mondta kissé eltűnődve —. és két évii tartott ez a szerelem. — Ha valaki valakivel ké évig jár, az bizony már szerelem — szegeztem le, s kíváncsian vártam a folytatást mert most már egész biztosrí vehettem, hogy semmit sen titkol el előttem. A folytatás azonban ismét meglepetést hozott: — Mi nem jártunk egymással két évig — mondta, s olyar pillantást vetett rám, mintlu maga is csodálkozna rajta. — Egyetlen egyszer találkoztunk csupán. Most már semmit sem értettem. A történet azonban anná jobban érdekelt. — „A szépség nem érdekel’ jeligével olvastam házasság: hirdetést az egyik újságban Nem vettem komolyra, dí azért válaszoltam rá. Megírtam, hogy nagyon csúnya vagyok. Igen, tetszett neki a levelem. A következő, azaz e következők szintén. És nekerr is tetszettek az ő levelei. Mindenféléről írtunk egymásnak Mindketten hittük, hogy leve útján is megszerethetik egymást az emberek. Sőt, meg is szerettük egymást. Ügy éreztük, minden levéllel közelebl kerülünk egymáshoz. Fényképet elvből nem kértünk sohs f SZAKONYI KÁROLYt SÜTÖK BÁLJA A z öregasszony megkapaszkodott az ablakpárkányban, nézte a kert friss-zöld fáit és számolgatta, hogy mikor is volt 1928? Húsz éve? Dehogy! Negyven éve,? Nem, ■több is! Több is, persze. Régen. Nézte a fákat, megint nyár lesz. Az ég messzi kéksége. A megrozsdált kerítés, a feltöredezett betonutacska. Nyár lesz. Elnevette magát, mintha valaki látná most, ahogy megnézte magát a falitükörben. A válla jobbra hajlik, a csípője bálra, hosszú fekete szoknyája alól kinyúlnak a nagy férficipők. A kötény. A fejkendő. A kicsiny arc. Nahát! Felemelte a kartont, szétbontotta. TÁNCREND ÉJFÉL ELŐTT: SÜTŐ CSÁRDÁS, KERINGŐ. TANGO, SHIMMY ... ÉJFÉL UTÁN: KERINGŐ, HÖLGYVÁLASZ... ezt nehezen olvasta: BLACK BOTON. Töprengett, hogy mi is volt az a black boton? Csak a végén derült fel az arca: CSÁRDÁS REGGELIG. Vendi gyönyörűen tudott csárdásozni. Egyenes derék, feltartott fej, a test finom, ruganyos rezgő mozgasd. Finoman. Űriasan... A karton hátlapján ezt olvasta: FELÜLFIZETÉSEK! TEKINTETTEL A NEMES CÉLRA, KÖSZÖNETTEL ELFOGADTATNAK ÉS AZ „ÉLELMEZÉSI MUNKÁS”- BAN NYUGTÁZTATNAK. Meg kellene keresni ezt az „Élelmezési Munkás”-t, biztosan benne van a nevük. Állt ott az ablaknál és látta, hogy megint nyár lesz. Vendi ilyenkor szilvakék öltönyt viselt és szalmakalapot. Szerette a szép nyakkendőket. Megkefélgette a bajuszát a mosdótál fölött a konyhában és azt mondta: — Na- nica! — igen azt mondta: — Nanica, megyek a szakosztályba. Vendi bizalmi volt. Hajnalban — még csaknem éjszaka — kezdte a munkát a pékségben, délre hazaért, akkor lefeküdt, négy óra felé felöltözött, simára fésülte a haját és azt mondta: — Nanica, megyek a szakosztályba. Tehát huszonnyolcban volt ez a bál! De mikor is volt 1928? Milyen régen? Elfáradt; egy kicsit leült a dívány bordó plüsstakarójára. Nagyon régen... Hogyan is gondolhatta volna, hogy csak húsz éve? Hiszen húsz évvel ezelőtt Vendi már nem élt. Most meglátta a termet. Hirtelen meglátta a kristályüveg csillárokat, a fényes parkettet, a suhanó szoknyákat, a fehér ingmelleket... Csak ennyit. Aztán megint Vendit, ahogy kefél geti a bajuszát a mosdó fölött. Meg azt az inasgyereket is, aki benyit a konyháiba: — Vendel szaktárs itthon van? Mire ő: — Talán úr... vagy bácsi! Nem?! — Nem — mondja nevetve , az inasgyerek —, mi szaktársak vagyunk, nem urak.1 Megvárom! — És leül a konyha küszöbére, felcsap egy könyvet, olvas. 0 meg tejeskávéval és süteménnyel kínálja. — Aztán mi jót olvasunk? Az inasgyerek feltekint, mintha latolgatná, érdemes-e megmondani: — Marxot! — Nohát jól van, csak tessék, fogyassza ezt a kis süteményt és ezt a kis kávét. Olvasson csak, ráér, majd megjön az uram... — És tesz- vesz tovább a konyhában, ruhákat locsol be vasaláshoz. S egyszercsak megszólal az inasgyerek izgatottam, úgy hogy meg is ijed, azt hiszi, valami baj történt az udvaron. — Nanica néni! Tudja-e, hogy Vendi szaktárs, meg mi valamennyien mire készülünk? — Ugyan mire? — kérdi mosolyogva. — Forradalomra! Nevet a gyereken, mert olyan elszánt a tekintete, mint egy férfié, nem érti mit mond, csak nevet rajta, de amaz öklével rácsap a küszöbre: — Elsöpörjük ezt a sok hájas munkásnyúzót! — Hát a kávé finom volt-e ? — Nanica néni! — mondja sértődötten a gyerek. — Ez komoly dolog! Ö csak nevet tovább. Nevetve mesélte este Ven- dinek is. Az ura itta a karls- bádi bögréjéből a rumos teát, lesimított frizuráján hajnecc, szája fölött bajuszkötő — készült a lefekvéshez. Ingben volt, mellényben, puha papucsban. Ült a hokedlin és nézte őt, hogy milyen szorgosan szidolozza még késő este is a rézmozsarat. Szép tiszta volt a konyha, vanília szagú. A háború után abból az inasgyerekből nagy politikus lett. Vendi halála után egyszer felkereste. Az elvtársak — így kellett szólítani őket — mondták, hogy várni kell, tárgyal. Nagy bőrfotelba ültették, a falaikon vörös plakátok voltak, vörös betűk... Végre kinyílt az ajtó, a volt inasgyerek — hatalmas férfi — tárt karral fogadta: — Nanica néni! — Vendi — mondta ő sírva —, Vendi meghalt. A tárt kar kézfogásra hanyatlott. — Miben segíthetek, drága Nanica néni? — Csak egy kis süteményt hoztam — mondta gyenge mosollyal a könnyein át. — i Csak egy kis régimódi lin- ; zert, amilyet akkor is adtam í mindig a kávéhoz, ha az ura- I mat várta a küszöbön... I Merthogy szerette Vendit... I csak tessék, tessék... Hát az- : tán a szakosztály... látom... |látom... — és körbemutatott. A karton meghívó lecsú- \ szott a földre. Érte nyúlt, fel- ^ állt. Betakarta óvatosan a ^ batisztzsebkendőbe és odatet- £ te Vendi fényképe alá. A dió- ^ fa keretből nevető szemű, csi- ^ nos barna férfi nézett a vég- ^ telenbe. Jól vasalt Ing, gon- í dósán kötött nyakkendő. ^ — Mindig ilyen voltál — | mondta a fényképnek az öregasszony. — Mindig nett, ele- ^ gáns. Fésülködtél a tükör ^ előtt, aztán azt mondtad: —- í Nanica, megyek a szakosztály- Sba. í a J Es ez a bál is volt egyszer... ^ 1928-ban. Itt a meghívó. jí ^ Minden itt van még, csak á ő nincs már sehol ! m | egint a szekrényt rendez- í iVl gette. Hús volt a szoba, [csak a félig nyitott ablakon [áradt be egy kis langy-meleg !a kertből. És apró neszek: a [májusi napra, a virágzó fák [illatára kiröppent méhek ott ; tévelyegtek a ház sárga falá- jnáL De a szoba még a telet «őrizte; az öregasszony fázott, ihideget érzett a homloka, a [keze. Kutatott a selyempapír- íba csomagolt párnahuzatok, í hálóingek, csipkés blúzok kö- ízött. Enyhe porszag volt, alig [érezhető, talán nem is por, ! csak a háborítatlan múlt• szag; púderok, régi kölnik, (hajdani cigaretták meghalt [illata. Délután volt; a lakás • kitakarítva, a horgolt terítő- i vei letakart asztalkán — a fe- ikete faborítású falióra alatt i— porcelán vázában barkaág; : a magasan bevetett ágyon : gobelin díszpárna; rend. Rend, imint mindig: konyhában, szo- ; bábán, szekrényben. A pol- ; cok szabályos rendje. Csíkos \ férfiingek, színehagyott nyaki kendők, fehér selyemharis- j nya, vékony bőrkesztyű, egy I szalag (milyen sárga, törede- iizett!) s köztük a rózsaszín : papír, ami már nem is zizeg: puha, mint a batiszt. Balliszt zsebkendő monogrammal: :ß. V. Kivette, hogy összehajtogassa szépen — koppanva I hullt a padlóra egy kétrét hajtott kartonlap: zöld keretben lila betűk... Az öregasszony «bal kézzel megkapaszkodott a szekrény ajtajába, hajoltában megroppant a dereka, így maradt kicsit a föld felé görbülve, nyöszörögve, aztán kaszáló mozdulattal elérte a lapot, felemelte. Szédült; várnia kellett, hogy eltűnjenek szeme elől a karikák. Imbolygó járásával be bó kiász ta a szobát — a varrógépen találta meg a szemüvegét. A BUDAPESTI SÜTŐMUNKÁSOK VIGALMI BIZOTTSÁGA — olvasta a karton lila betűit. i— Vigalmi bizottság — ismételte csodálkozva. Az ablakhoz ment, hogy jobban lássa a fakó meghívót SÜTŐK BÁLJA. Ó, a sütők bálja! Egy pillanatig mintha emlékezett volna rá. de aztán megint a csodálkozás: — Sütők bálja? «Tovább betűzte: SZEMÉLYJEGY VIGALMI ADÓVAL EGYÜTT 2 PENGŐ 40 FILLÉR. CSALÁD-JEGY — Családjegy?.... — CSALÁD-JEGY (2 HÖLGY, 1 ÚR) 6 PENGŐ. JEGYEK A SÜTÖDÉK BIZALMI FÉRFIÁNÁL... Az £. M. O. Sz. DALKÖR KÖZ- REMÜ... — Hat pengő. Mennyi lehetett az a hat pen1 gő ? -------KÖZREMÜKÖDÉ: SÉVEL A BUDAPESTI SÜ- ! TŐK SZAKOSZTÁLYA... — Ö, a sütők szakosztálya! Ven- Idi! Vendi, ahogy mondja... | hogyan is mondta mindig? 0, [igen, a Szakosztály!... — (SZAKOSZTÁLYA OTTHON [ÉS ROKKANT ALAPJA JA- íVÁRA... 1928... egymástól, hiszen mindketten azt váltottuk, hogy az ember igazi énjét nem a külseje határozza meg. A külső az csak látszat, és sajnos, gyakran megtévesztéshez vezet. Ezért egyáltalán nem lényeges — mondta, majd keserűen felnevetett: — Ez persze' tévedés. Merő tévedés: a külső a minden! Erről mi ketten is meggyőződtünk, amikor két.év után eljött hozzám. Csak egyszer találkoztunk. Többé nem érdekelte „nemes emberi mi- voltom” és egyéb frázisok, melyekben addig valóban hitt. És egész biztosan többé nem is adott fel hasonló jeligéjű hirdetést Nem, nem haragszom rá, hiszen nem tehet róla, hogy így van. Hallgattam. Mit is szólhat-: tam volna? — Aki rút annak nincs jo- : ga a szerelemre — szögezte le; minden ellenvetést elutasító; hangon, s egyben bölcs bele-! törődéssel. Ebben a percben inkább i megerősíteni szerettem volna: állítását mintsem tovább vi-: tatkozni vele. Sajnos, csak í ilyen esetlen gondolat jutott; eszembe: — Nem igazságos, hogy nem j minden nő egyformán szép —i mondtam. — Talán az lenne i jó, ha a legszebbek megoszta- i nák szépségüket a kevésbé í szépekkel, hiszen ők még ak- i kor is csinosak maradnának. í t — Ez nevetséges — légy in- j tett — Tudom, hogy lehetetlen- : ség — dadogtam. — Nem azért hanem, mert [ a szépek nem egyeznének be- [ le! — Maga beleegyezne, ha j szép lenne? Vállat vont J — Ezen még sohasem gon- í dolkoztam. Sohasem éltem be- ; le magam a szépek helyzetébe.; Azt hiszem, a szépek sem gon,- í dolkodnak soha azon, mi len- \ le velük, ha rútak lennének.; Pedig az megtörténhet hogy « valaki hirtelen elveszíti a < szépségét Nálunk egy csinos « lány leforrázta az arcát. Nem! tudta elviselni a szerencsétlen- ; séget: belezavarodott. Biztosan ! azért, mert előtte mindenki fi- ! gyeknes és elnéző volt vele: szemben, utána meg senki sem í vette őt észre. Aki csinos, azt í mindenki kedveli, annak min- : denki segíteni akar. Annak í minden könnyen megy. Azt: nem helyezik át más munka- í körbe csak azért, mert nem • szép. ( Elhallgatott. Talán azért,: mert egyszeriben maga sem ér- • tette, miért is tárulkozik ki \ problémáival egy idegen em- j bér előtt Talán attól tartott j hogy untat már ez a téma. Ez : a szürke téma. Az élete. Vagy \ talán azért mert a vonat már: lassított és készülődni kezd-1 tünk a leszállásra. : KOLLEG IU MKEKTBEN (Foto: Urbán)
