Pest Megyi Hírlap, 1971. május (15. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-30 / 126. szám
8 'v/fíriap 1971. MÁJUS 30., VASÁRNAP Széljegyzet Volt egyszer egy család Aligha vállalt kockázatot a Szépirodalmi Könyvkiadó, amikor újabb kiadásban bocsátotta közre a könyvhétre Goda Gábor egyik nagysikerű könyvét, a Volt egyszer egy család-oX. Irodalmunk egyéni ízeket, meglátásokat nyújtó alkotója e művében — „regényes krónikában”, mint maga mondja — saját családja sorsát állítja elénk. Érdeke» sons ez? Mindenképpen, mert éppen elég „érdekességről” gondoskodott a történelem, az elmúlt évtizedek. A finom humortól a nyers szökimondásig, az érzelmek visszafogottságától a lemeztelenítő őszinteségig terjed az a skála, amelyen játszva a szerző nem „egy családot”, hanem egy kort örökít meg. VLAGYIMIR JEVTUSENKO: Kartársi segítség... \ VASZILIJ SZIZKOV még £ egyszer átfutotta a napirendet, 2 majd nagyot sóhajtott: — Hát £ igen. . . De ki hitte volna? Egy í ilyen fiatal szakember!... Igor Paluhin, a helyi szak- £ szervezeti bizottság tagja ér- •; deklődéssel kérdezte: 5 — Ki miatt siránkozol ? Csak j nem Saorokin miatt? > — No, vajon ki más miatt?... \ Ismét ránk húzzák a vizeslepe- \ dót. A kereskedelmi igazgató- \ Ságon erkölcsi lazaságok van- \ nak, e fiatal pár alighogy ösz- ^ szeházasodott, s már el is vál- £ tak ... Hová vezet ez? Hogy £ engedhették meg. hogy egy fia- j tál szakember, egy áruszakér- ^ tő, aki féléve került ki a tech- nikumból, elzüljön, megverje a { feleségét? ... Hát igen . De ? hogyhogy mi ezt nem vettük Részre?... Hiszen mindig szem előtt volt! Te is tanúsíthatod, nem? — Szent igaz! — hagyta jóvá Paluhin. Minden a szemünk előtt játszódott le. csaknem a tenyerünkben. Emlékszel, amikor kinevezték, milyen baráti lakomát csaptunk a tiszteletére? Mennyi minden jót kívántunk munkás hétköznapjaihoz? Este még egy étterembe is elvittük... — Igen, igen — bólintott Szizkov.. — Akitor ő szerénységből tartózkodó volt, nem akart inni. No, meg az is lehet, hogy altkor rosszul állt pénzecske dolgában. Másnap majd lejártam a lábamat, míg kiharcoltam, hogy adjanak neki egy kis előleget. Emlékszel? — Természetesen. Szorokin igen elégedett volt. Meg is hívott bennünket a cukrászdába. — Én akkor nem tudtam elmenni. Én vezettem a Kozore- zov és Miroskin ivászati ügyében a tárgyalást... — Tényleg, te egy más alkalommal voltál velünk. Amikor Szorokin születésnapját ünnepeltük. Ez a „Csajka” étteremben volt. ; — Igen, igen. Akkor ismer; tettem őket össze Lariszával. [Micsoda csinibaba! Igazam : van? ; — A legtökéletesebb mérI tékben. : — EZT ERDEI batyuskirán■ dulások, meg a folyóparti vi- ! kendek követték. Sör, rákkal... • — Szizov szemei álmodozón • ragyogtak. — Isteni volt a > rák! Igaz, Lariszának mindez í nem nagyon tetszett, össze is 5 marakodtak. Larisza észrevet- J te, hogy egy kissé sokat it- | tunic... : — Ezután volt az esküvő, t Igazi lagzi, menyasszonytánc- J cal... $ — Igen, igen. Szórók inék $ nem panaszkodhattak a helyi $ szakszervezetre. Csak konyakol ^harminc üveggel vettünk! ^ — Micsoda mulatóst csap^ tunk! Az eredmény is meg v volt, az Igaz. Szorokin egy hé- % tig nem jött be dolgozni, í Szizkov tovább fűzte a gon- | dolatot: $ — És az esküvő utón sert £ hagytuk magára Szóróktól Ki- ^ jártuk, hogy személyi hitel 5; kapjon, és kezességet is vál- ^ Laltunk a banknál. Hát kell en- ^ nél jobban támogatni valakit? ^ — Igen, igen, de ... De emS lékszem, hogy Larisza minthí panaszkodott volna, hogy Szorokin a pénz felét elitta, az egészségünkre. Ezt követően viszont együtt ünnepeltük házasságkötésük egyhónapos jubileumát. — Ez éppen egy héttel ezelőtt volt. — Igen. Akkor úgy látszott, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ettünk, ittunk, táncoltunk. Szorokin egészen emberien viselkedett. — Csak néha mintha csikorgatta volna a fogait. — AZ SEMMI. Fő. hogy nem huligánkodott, nem civakodott ... És mit ad isten — két nap múlva?! Jön a feljelentés: leitta magát a sárga földig. Lariszát meg jól megverte, és azután, azután örökre elhagyta. Ráadásul még dolgozni sem jött be. Micsoda szörnyű eset... Hívják össze a bizottságot! Megvizsgáljuk, mi itt voltaképpen az igazság, mi történt ezzel a derék fiatalemberrel, hogyan vált iszákossá, miért hagyott cserben bennünket? (Fordította: Sigér Imre) JÉKELY ZOLTÁN: Júlia M. sírjára ötven éves koporsó-ágyadat rúgd fel, hagyd ott és gyere ki! A hold szeme sóvárgón rádtapad, ha tetemed meglibbented neki. Hátha elkaphatom porló ruhádat, a csipke-inget, melyben eltemettek, s megérzem illatát édesanyádnak a könnyekből, melyek arcodra estek. Hátha megfoghatom fehér kezed. s szoríthatom keblemre —hogyha fáznál - érezve: még mindig benned rezeg a dal, melyet utolszor zongoráztál... S akkor — polgár temető láss csodát! — táncra perdítne minket ez az ének! Az őrházban a vad farkaskutyák Sosem hallott hangon üvöltenének Hát mindhiába zúgnak el feletted ezek a vad-szagú tavasznapok? Pedig egykor, mint én, te is hihetted, hogy tavasszal feltámad a halott. Es most e gyilkos bizonyosság rémületében fogam is vacog: a holtaknak immár hiába hozzák vad szagukat a kóbor tavaszok! Dombai szomorúan üldögélt a körúti bisztróban, és unatkozva rágcsált egy tányér szalmakrumplit. — Mi baj van, öregem? — kérdeztem udvariasan. — Hagyjon békében. A vállalatnál kétszáz forinttal íel- ! emelték a fizetésemet. El va- I gyök keseredve — suttogta le- ; törten. • — Miért? Nem örül a fizej tésemelésnek? — érdeklődtem, j — örülni örülnék, ha nem ! emelték volna fel még ugyan- i akkor tíz ember fizetését a ! vállalatnál. Miért kellett má- í soknak is kétszáz forint eme- ! lést adni? Nem lett volna elég í száznyolcvan? Higgye el. el- í vették az örömömet — legyin- í tett keserűen. ! — Furcsa ember maga — ’ jegyeztem meg némi éllel. ; — Teljesen össze vagyok \ törve. Tudja, a házunkban ia- ; kik egy házaspár. A férfi nem- ; rég vett egy Wartburgot. Ed- ; dig jó volt nekik a villamos ; is. Most mindenhová autóval ' szaladgálnak. Valahányszor i! beszállok az én WartbursomPORTRE (Foto: Urbán Tamás) ba. eszembe jutnak. Nem tudok örülni a saját autómnak. — Nehéz élete lehet magának — bólintottam együttérzően. — Megvert engem az ég! Nekem semmi sem sikerül. Képzelje, a lottón minden héten ugyanazokat a számokat játszom, és pont a múlt héten kellett új számokat beírnom. — Pech. Persze, most húzták ki a régi számait. — Dehogy. Szó sincs róla A régiből egyet sem húzták ki. Az új számaimból volt egy négyes találatom. Borzasztó! — mondta kétségbeesetten. — Miért? Talán elfelejtette bedobni a szelvényt? — Dehogy felejtettem el. A nyereményt kifizették, százhu- szonnégyezer forint. Mínusz a levonás. ~le elvették az örömömet: ngyanazon a héten volt még nyolc négytalálatos nyertes. Azok is kaptak fejenként százhuszonnégyezer forintot, mínusz a levonás. Ez az, ami elkeserít. Miért nem kaphatok én az élettől olyan ajándékot, amit más nem kap? Miért kell mindig osztoznom? — kérdezte felindultan Dombai. — Látom, magát csak tapossa az élet. Magának semmi sem sikerül. Na, én megyek is. Hány óra van magánál? — érdeklődtem? — Négy darab. Tudja, szeretek pontos lenni. Ezért a négy óra állásából kiszámítom az átlagidőt. Igaz, hogy van négy órám, de azt hiszi, hogy boldog vagyok? — sóhajtott szomorkásán. — Tudom. A szomszédjának is van négy darab órája, és az órakereskedelminek még sokkal több órája van. Ez fáj magának? — néztem rá együttérzéssel. — Nem fáj, csak néha sajog — válaszolta gondterhelten. — Azért minden gondjával- bajával együtt cserélnék magával — mondtam jelentősen. — Jó lenne, mi? — nézett rám gúnyosan, majd megvetően sziszegte: — Pfúj. Utálom az irigy embereket! Galambos Szilveszter tfvXXXXNXXXXXXXXXX\X\XNXXX\XXXXXXXXXXXXXYXXX\XXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXXXXXXX\XXXXXXXXVXXXXXXXX^.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXXXX"XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXXXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXXXN\XXXVXXXXX\x* BÁLLÁ LÁSZLÓ: Ami megmarad — Á, maga is itt van? Ellenőrzés? Vagy csak széjjel- nézni jött? — Nem, kérem, itt dolgozom. — Itt, a múzeumban? — Itt. — Mióta? — Lassan már öt éve. Ezt a párbeszédet képzelte el a múzeumigazgató sajátmaga és az imént felállított szobor között. Azután dühös lett. Körülnézett: nem látják-e. hogy olyan sokáig állt a szobor előtt. • Azért is haragudott magára, hogy éppen aznap jutott eszébe megnézni: a képtári részben hol van szükség tetővilágításra. Ha akkor nincs a 3-as teremben, minden megtörtént volna nélküle. Hogy nem tudták ezt a szobrot egy fél órával előbb vagy később hozni! Most úgy hatott a dolog, mintha a jelenlétével valami ünnepélyességet igyekezett volna adni ennek a pillanatnak. Ez egyszer a tudományos főmunkatárs is megszeghette volna a fölöttes és alárendelt viszonyának ezt az íratlan szabályát... Mindenben megállapodtak már, miért kellett mégis megkérdezni: — Szóval, oda tegyük, igazgató elvtárs? — Igen, ahogy megbeszéltük. És az igazgatónak úgy rémlett: a hangján most érezni lehetett, hogy mesterkélten nyugodt, mesterkélten közömbös. Valójában szorongva figyeli, ahogy a gyaluforgács és vattacsomók közül lassan előtűnik a város egykori ismert festőművészének képmása. „A Mester”. Ezt a címet adta a szobornak alkotója. Most már nem mehetett el. Ott kellett maradnia és irányítani az egész munkát. — Talán hátrább egy kicsit. Most két centit jobbra. Most még egy fél centit balra. Most talán jó lesz. Az igazgató úgy érezte, hogy a posztamentum egy gondolattal magasabbra sikerült a kelleténél. Mintha a szobor innen a sarokból az egész termen uralkodna, s valami fölényes nyugalommal venné birtokába az őt környező festményeket, kisplasztikákat. No, most már a szobor a helyén van. Nyugodtan elmehet — gondolta. — Csak szép nyugodtan, lassú léptekkel, nem megfutamodásszerűen ... Már majdnem a lépcsőház felé fordult, hogy lemenjen a földszintre, de aztán meggondolta magát. Dolgot keresett a 4-es teremben, ahol az új expozícióban vagy tíz is függött a Mester vásznaiból. Az ablaknál állt meg, mintha a terem összhatását vizsgálná — közben az egyik képet nézegette. Egy zeneszerző egész alakos portréja. Az egyik kiállításon ő vétette le a falról. Hatalmi szóval, mert a zsűri tagjai támogatták a Mestert. A szomszéd teremből a szobor is épp ide látott. Rezignált derűvel nézte a képe előtt meditáló igazgatót. — Azért megmondom magának: nem volt szép, hogy nem jött el a temetésemre. A helyettesét küldte. — És gondolja, hogy az szép lett volna, ha odamegyek krokodiluskönnyeket hullatni? Mikor röviddel azelőtt kölcsönös gyűlöletünknek olyan sok jelét adtuk? Bizony, tizenöt éve már, hogy maga meghalt... — És majdnem húsz, hogy az a bizonyos incidens történt közöttünk... — Incidens? Talán nem is incidens volt, hanem csak hivatali ügyintézés. — Hát, így is lehet nevezni. — Higyje el, így kellett annak akkor lenni. Persze, azóta sok minden megváltozott. Így történhetett, hogy maga tizenöt év alatt holtan fölfelé ment, én meg elevenen lefelé. Magát megmintázták, idehozták, és most itt találkoztunk. — Maga pedig mint igazgató átvette a szobrot és azt mondta: „Két centit jobbra, most még egy fél centit balra”. Mint valami régi múzeumi szakember. — Már lassan annak is számítom magam, öt év nagy idő. — Es a nagyfőnökségből hogy csöppent ki? — Az egyik tisztújításon nem jelölteit. Ennek sok oka volt. Többek között a maga ügye is. — Most mondjam azt, hogy isten nem ver bottal? — Nincs oka humorizálni. Nekem kötelességem volt a kiállítások rendezésének irányítása, a beküldött művek értékelése. Szigorú, pontosan meghatározott szabályok szerint. Hogy azóta megváltozott a szemlélet? Ez, kérem, nem az én dolgom. Nem vagyok műtörténész. Nem veszek részt a művészeti elméletek kidolgozásában és értelmezésében. — Most megkérdezhetném, hogy ha nem érez magában ilyen képességet, hogy volt bátorsága abba a székbe beülni. De nem teszem, mert kíváncsi vagyok, hogy lett múzeumigazgató. No, mondja csak tovább. — Az egykori helyettesem került a székembe. Hozzá kellett felmennem, új beosztást kérni. Felmentem? Gondolhatja, hogy nem volt az életem szanatórium, átestem már különb dolgokon, súlyosabb megaláztatásokon is. A volt helyettes — maga már nem Ismerte — úgy tett, mintha nem döntöttek volna már előzőleg a sorsomról, ott, az én jelenlétemben buzgón tanulmányozta az adataimat, aztán, mintha hirtelen ötlete támadna, felkiáltott: „Most látom, hogy ön tulajdonképpen történész.” — „Igen, azt végeztem negyed századdal ezelőtt. De alig dolgoztam ezen a vonalon.” — „Igen... és mit szólna hozzá — bátortalan mosoly —, mit szólna, ha a múzeumba .. — A régi igazgató, a vén tudós bagoly már az én időmben nyugdíjba került. — De még évekig húzta. Csak akkor érett meg a dolog. Én épp ezért vártam is már ezt az ajánlatot. Az új főnök azt hitte, megsértődöm, hogy nem politikai munkát kínálnak, pedig én már félig-meddig ki is néztem magamnak ezt az állást. Tudja: a kezdettől dolgoztam mindig a legnehezebb beosztásban. Fáradt voltam. Gondoltam: a múzeumban azt a tizenöt-húsz embert még eldirigálom valahogy. A helyzetet itt jól ismertem: és szívben mindig irigyeltem a múzeumiakat. Ha olykor télen, mikor nincs turistaszezon, benéztem hozzájuk, az én hivatalomnak pokoli sürgés-forgása után az itteni csend és nyugalom még a szívverésemet is lassúbbra fogta. A termekben alig lézengett egy-két látogató, az őrök a kályhához húzódva olvastak vagy kötöttek, az irodában lassú alapossággal folyt a munka. „Á múzeum? Jó. Elfogadom.” — Emlékszem, mikor ezt kimond- tam, épp maga jutott az eszembe... — Szép magától... — No, ne legyen rosszmájú!... A múzeum képtárát épp akkor rendezték újjá, a maga képeinek egy egész falat adtak, és én arra gondoltam: vajon mit szólna hozzá, ha még élne, és hallaná, hogy egykori támadója (és „ellensége”, ahogy maga gondolta) most leszáll a magas polcról és elszegődik a képeinek őrzőjéül. — Szóval, eddig a történet. De látom, épp a zeneszerzőportrémat nézegeti. Hogy tetszik? — Megmondom őszintén: most már nem találok rajta semmi zavarót. Igen, természetesen, idekívánkozóan illeszkedik be a terem együttesébe (maga különben így mondta: anszambl). — De annak idején hogy leformálistázott érte! — Szolgáljon vigasztalására, hogy azóta már én is voltam dogmatikus és mindenféle ista. De ne kezdje megint a piszkálódást. Azt hittem, már rég megértette, hogy az efajta művek kirostálása a kiállításokról ugyanolyan kötelességem volt, mint mondjuk, gondoskodni a szimfonikus zenekar költségvetési keretéről vagy a színházépítkezés anyagellátásáról. És én talán nem is bántottam volna a képet (bár, megvallom, nem tetszett, idegennek éreztem), ha nem zúgolódtak volna a festők is. — Mármint Novák. — Igen, Novák. — Emlékszem, akkoriban sokat járt a szája. Szeretett volna bekerülni a zsűribe, meg vezetőségi tag lenni. — Feljött hozzám és azt mondta: „Kérem, én nem tuA SZOMOR Ú EMBER
