Pest Megyi Hírlap, 1971. május (15. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-30 / 126. szám

1971. MÁJUS 30., VASÄRNAP 9 MŰHELYSAROK Baráth Lajos: A BICEGŐ (Foto: Urban) Rendkívüli könyvhónap 1> ekettyésnek mindmáig ** nem tudom a rendes ne­vét, azt sem, hogy miért ép­pen ezt a fura gúnynevet kapta. Valójában nem csú­nya megszólítás ez, igazi név­nek is elvállalhatná sok em­ber. Tahó nevű is dolgozott velünk egy műszakon, s ő is megfelelőnek tartotta a ne­vét. Rekettyés nem. Es ebben kiadós része volt Jónás Ferinek, aki örökösen . kitalált valami tréfát Rekety- 2 tyés kárára. Egyszer patkányt í fogott és milszekunra kötöt- ^ te. Rekettyés, amikor meglát- ^ ta a szerencsétlen állatot a ^ sínpár közepén tehetetlenked- ^ ni. vigyori képpen indult íe- í léje. '• — Gyere csak, szentecs­^ kém, gyere! — sziszegte. — j Te etted meg a finom kis £ szalonnámat? J Megy a patkányhoz, mar- £ kában egy széndarabbal. Jó- nás meg ott les a sarok- \ stompnál, a drót másik végét 2 szorongatva. Amint meglen- dűlt Rekettyés keze, elrántot- ^ ta a már-már alig mozgó pá- ^ rát. í ' — Ugrálsz, bitang? — ká- I romokodott Rekettyés és új : széndarabot keresett. Mert : ahhoz nem volt bátorsága, < hogy a markával megfogja az j állatot. Talán éppen az undo- ! rító kinézése miatt. Meg nem ! is jó a megvadult patkányhoz : csupasz kézzel nyúlni. ; Mikor már harmadszor té- ! vesztett célt Rekettyés dobá- ; sa, előbújt Jónás; cigány ké- ! pén ördögi vigyor, és csak ; miután megállt a nagy darab > ember előtt, kezdet el haho- ! tázni. Visszhangzott a neveté- ! se a vágatban.- — Még egy döglött pat­: kánnyal se bírsz? — kérdezte, ! s ujjaival a megbávult ember ; szeme közé mutatott. — Bo- : londos vagy, Rekettyés! ; Hát ez, ez a ,3olondos \ vagy, Rekettyés” fájt a leg- ! jobban a kuplisnak. ! — Egyszer el vihetne a sá­; tán! — morogta a kuplis; be- ; hemót termetét egy otrombán ! nagy fej tetézte be. Olyan ; durbinos orra volt, és olyan \ hatalmas és kerek, ugyanak- \ kor bamba tekintetű saem- ; párja, hogy szinte az ábráza- ! tára, a mozdulataira — egy- ! szóval az eeész emberi lénv­— Hahaha — inondta gúnyosan a kulturális főellenör és pókháló vonalait rajzolta a könyvtár- szoba állott levegőjé­be. — Ez az üdülő híres arról, hogy itt még újságot se ol­vasnak. Itten csak a 1kártya járja. — Változnak az idők — mondtam nyugodtan. — Tes­sék csak megfigyel­ni, hogy mi lesz mindjárt. Pontosan négy óra nulla perckor kitár­tam az ajtót és iz­gatott tömeg sodort félre. — Könyvet aka­runk! — kiabálták. — Hamar! Hamar! A helyzet magas­latára emelkedtem. — Először is tes­sék sorbaállrú. Meglepő gyorsa­sággal rendeződtek egymás mögé a könyv barátai. Liba­soruk vége valahol az erdőben végző­dött. — Tessék paran­csolni — fordultam Tarokk Döme pénz­ügyi előadó felé. — Műszakit? Verset? Regényt? Novellát? — Ebből is, abból is — mondta kissé bizonytalanul Tarokk kartárs és csakha­mar felpakolva tá­vozott. öklök hadonász­tak náthás orrom alatt és öblös han­gok követelték Spe­nót Ignác összes ver­seit és Dugóhúzó Márta háborús nap­lóját. Cigaretta Imre ógörög nyelvtana éppúgy közkincs lett, mint Törpe Manó szexuáletikája. A főellenör csak nézett, nézett, aztán fanyarul gratulált. Hiába marasztal­tam, előhívatta ko­csiját és oly vidékre távozott, hol kiabál­ni lehet, gorombás- kodni, kioktatni. Ná­lam bizony mind ez teljességgel lehetet­len. \ A kiürült könyv­tárt ragyogó sze­mekkel hagytam el és derűsen vegyül­tem ügyfeleim viha­ros tömegébe, mely egy megszeppent kisfiút folyt körül, bizonyos Rugó Adámkát, aki daco­san meredt föl a fel­háborodott olvasók­ra. — Vallj! — kiabál­re volt írva a háromkerekű- ség. Jónás pedig nevetett, neve­tett és bakugrásokkal jött a gépház elé, ahol a füstrevárók szalonnáztak. Csuklójára rá­tekerve a milszekund, a vé­gén a patkány, már mozdul­ni sem tudott, csak pislogott még olykor a gonoszkodó em­berekre. — Láttátok? Láttátok? Re­kettyés egy döglött patkány­nyal se bírt. Megijedt tőle, bi­zonyisten, megijedt! Rekettyés meg, hogy a rosz- szat még rosszabbat ne tetéz- zé, szótlanul kullogott Jónás után. — Ki á zisten látta, hogy drótra fűzték? — kérdezte gyámoltalanul. — Setét van, oszt nem lát á zember... Mert ígv beszélt ez a Re­kettyés. „Á zember!” „Oszt!” meg hasonlóan. Hiába oktat­tuk, magyaráztuk neki; ilyen­kor elszégyellte magát és visszahúzódott. Nem akart? Vagy nem is tudott tanulni a szóból ez az ember? Ki tud­ja! A nnyit tudtunk róla csak, hogy az ötvenes évek elején jött fel a városba, a bányához. Már akkor sem volt egészséges a szelleme, de azért munkát talált magá­nak. Később meg, hogy a bo­londsága nyilvánvalóvá vált, az akna magáénak vallotta. Meg nem váltak volna tőle semmi pénzért, mégha egy keresztbe-szalmát nem tesz, akkor sem. De hát Rekettyés szorgalmas ember volt. A bá­nyamester, vagy az aknászok nem mondhattak neki olyant, amit meg ne tett volna, és hogy tisztességes szenelőcsa- pathoz nem került, az azért volt, mert a vájárok tartóz­kodtak tőle: „Három kerékkel a csille is osak biceg. Ki tud­ja’, hogy mikor borul fel? Én vállaljam a felélösséget?” — így aztán senki nem fogadta párjául Rekettyést. p gy fizetési napon (éjsza- *' kások voltunk) az üzemi iroda előtt várakoztunk. Vic­ceket meséltek, meg számol­gatták az emberek, Rekettyés elhúzódva várt a sorára. Soha nem szeretett tolakodni. Ki­várta, amíg mindenisi a pén­zéhez jut, ő csak azután állt az ablak elé és nyújtotta a tenyerét. A pénztárosnő szép lány volt, mindenkinek meg­akadt a szeme rajta. Rekety- tyés is szívesen nézegette. Ki tudja, hogy ilyenkor a belse­jében milyen húrok pendültek meg? Ki tudja, hogy a szép nő láttán nem saj dult-e bele egy-egy igazi gondolat a va­lóságos életéről: a szerencsét­len kelekótyaságáról, a kita­szítottságáról, a magányossá­gáról? Mert ha igaz, akkor a féleszűeknek is akad józan, tiszta percük. Amikor felmé­rik önnön szerencsétlenségü­ket, és talán ebbe zavarodnak bele. Igjr zuhannak vissza ab­ba a feneketlen zsákba, mely­ből újra csak nagyon hosszú idő múltán bukkannak elő a végzetes tisztaságba. Bonyo­lult dolog ez, nem lehet tud­ni bizonyosat. Mint ahogyan dehogy tudta ez á Rekettyés, hogy a pénztároslány, aki fi­zette a bérét, csak emberi részvétből mond neki szépe­ket? — Maga aztán helyre fiú! — mondta neki olykor. — Ha este meghívna egy vacsorára, valamelyik előkelő vendéglő­be, bizony örömmel elmennék magával. Rekettyésnek azonban a bolondságánál csak a félszeg- sége volt nagyobb. így erre a kudarcára soha nem került sor. Amikor szépeket hallott magáról, akkor vigyorgott, dünnyögött, bele is pirult, de nem hitt. Megszámolta a pén­zét és már indult is haza, a szállására. — Te, Rekettyés! Fogadni mernék, hogy te szerelmes vagy ebbe a lányba! — állt eléje egy ilyen alkalommal Jónás. Rekettyés vigyorgott. — Nem mered bevallani? — Békén hagyhatnál már — mondta a másik rekedtes hangon. — Akkor minek hordod ma* gadnál a fényképét? ta Fejöszék Vladi­mir főkönyvelő. —i Ha vallasz, Jcapsz öt forintot! Megvető hallgatás volt a válasz. — Tízet! — zo­kogta Vladimir. — Hoci — mondta Adámka és zsebre- gyűrve a bankót, emígy beszélt. — Té­ves a tisztelt üdü­lők azon információ­ja. miszerint én ezen intézmény három pakli magyarkártyá­ját a könyvek lapjai közé rejtettem. Fér­fiasán bevallom, hogy a kártyapaklik már dél óta a he­lyükön vannak. Alá- szolgája bácsik és nénik! Hát így lettem én példakép. Darázs Endre — En? Méghogy én? — röstelkedeti. — Megvetted a sarki fény­képésztől. Fizettél érte vagy egy százast. Csakhogy hozzá­juss! Mert a fénykép valóban ott lapult már Rekettyés zsebé­ben. Hogy ott volt, arról Jónás gondoskodott. — Nem igaz? — kacagott Jónás. — Hát ez mi? Mikor előkerült a fénykép, a pénztároslány kiabált és ve­szekedett. — Nem szégyelli magát? Az én fényképemmel dicsekszik? Mindenki nevetett. Rekety- tyés pedig dühödt pillantással méregette Jónást és a pénztá­roslányt. Még tiltakozni, men­tegetőzni sem mert. A hely­zetét már nem lehetett tisz­tázni. — Te szamár! Te patkány- vadász! — kacagott gúnyosan Jónás. — Hát ilyesmire vete­medsz? Tisztességes lányok fényképével dicsekszel? Rekettyés tűrte, tűrte a sér­tegetést, nagy busa feje égett a szégyentől, körmét piszkálta s talán arra várt, hogy men­ten összeomlik. Aztán elpat­tant benne valami. Egy hir­telen mozdulattal átnyalábol- ta Jónást és megindult vele a műhelyudvar irányába, oda, ahol a rossz, bicegős csilléket javítják. J ónás tehetetlenül csapkodott öklivel, ám az erős kar vasabroncsként fogta ösz- sze testét a lábával, kezével, mellkasával. — Megöllek! — kiabálta Jónás pulykamérgesen. — Magöllek! — Belefojtja a vízbe ez a kelekótya! — morogták töb­ben. Rekettyés pedig, mint akit egy bosszúálló szellem szál­lott mqg, vitte, vitte és beleej­tette égy vízzel teli csillébe. Kétszer, háromszor a víz alá nyomta. J ónás, amikor kiszabadult, újra meg újra neki akart rontani Rekettyésnek. Már a kését is kivette, megtörölte nadrágja szárában. Egyszerre fázott és égett a szégyenletes dühtől. Ügy vicsorgott, mint egy megtépázott farkaskölök. — Megölöm! Kettéhasítom! — Mondtam neked, hogy a végén megjárod! — figyel­meztette Novák. — De te nem hallgattál a jó szóra. Most aztán nyughass! A pénztároskislány bezárta az elfüggönyözött ablakot, s talán egy keskeny kis résen át lesett ki a tülekedőkre. Semmi más ezen a napon nem történt. Másnap is csak any- nyi, hogy Jónás nem jött mű­szakba. Negyedik napon tud­tuk meg, hogy kikérte a mun­kakönyvét és elutazott. A kö­vetkező két fizetésen Rekety- tyés még türelmesebben várt a sorára. Mintha megfogyat­kozott volna hatalmas feje, és sápadt volt. Sokan úgy mond­ják, a bíztató szót leste an­nak a lánynak az ajkáról. A bolondító, bíztató szavakat. Csak a szeme parázslóit, amint reszkető kezét kinyúj­totta a bérért. Nehézkes be­tűkkel leírta nevét a bérjegy­zékre. Több ezután nem tör­tént vele. Még annyi, hogy az egyik fizetés után véle sem találkoztunk. Mondják, haza­ment a falujába, ahol egy portát és egy kicsiny házat örökölt. Találkoztak is vele a nagy árvíz idején. Megörege­dett, megroppant. Hívták vissza a bányába. — Ott dolgozik még az a lány... ? — kérdezte. — Az, aki az ablaknál állt, amikor pénzt osztottak __ S a mikor megtudta, hogy annak a lánynak már híre- nyoma sincs, akkor azt felelte a hívó szóra: — Ugyan bizony, minek mennék én oda... ? S ha pontosan figyelték meg ennek az embernek az arcát a hírhozók, akkor ugyanúgy égett a szeme, mint amikor türelmesen várt a sorára. S talán egy pillanatra egészsé­gesen lépkedett a gondolata is. Hogy aztán újra belezu­hanjon a bicegő végtelenbe, az 6 igazi világába. — Magának meg az Olümposzról, ahol gondolatban már ; biztosan Cézanne meg Gauguin vállát veregette. Pedig csak- í emberek voltunk mind a ketten. Emberek, akik valahonnan 1 elindultak, és valahová el kell jutniuk. Csak éppen, hogy í maga szerencsésebb volt. ' ; — Szerencsésebb? Mi jut eszébe? — Megvallom, magam is elcsodálkoztam, amikor először ! megfogalmaztam igy magamban a dolgot. De higgye el, sok: tekintetben szerencse dolga az ilyen. Mert nézze: dolgoztunk í egész életünkben, becsületesen. Mind a ketten. Azt tettük, : amit feladatul rótt ránk a hivatás, a kialakult helyzet. Maga ; után maradt vagy kétszáz kép. Ma már versengenek értük j a múzeumok. És utánam? Hisz én sem csak adminisztrálás- ; sál, kozmopolitakereséssel foglalkoztam egész életemben. ! Utánam is maradt szerte az országban néhány tucat színház, \ szimfonikus zenekar, múzeum. A legtöbbet baromi munkával \ hoztam létre. A legnehezebb években. És az egyik távoli vá- í ros zenekara, amelyiknek a létéért akkoriban közelharcot É kellett vívnom a feletteseimmel, épp a napokban ért el első ; helyezést egy nemzetközi fesztiválon. * — Gratulálok! J — Köszönöm. Mert remélem: őszintén mondta. Szóval, láthatja: utánam is marad bőven. Csak az a különbség, hogy magának majd mindig hozzámondják az alkotásaihoz a nevét. \ ,N. N. festménye.” Arra meg néhány év múlva a kutya sem \ emlékszik, hogy egy-egy színház létrehozásáért ki szalad- gált hetekig, ki verbuválta össze az első életképes gárdát, ki \ verte ököllel a miniszterhelyettes asztalát, mikor kevés volt ^ a fedezet. És mit gondol: ha évtizedek múlva egy műtörté- í nész leírja a maga szobrát, mint egy tehetséges fiatal szob- í rászművész első remekbe készült alkotását (mert én biztos 2 vagyok benne, hogy a szobor az), talán megemlíti majd a ^ tanulmányában, hogy „A műre X. Y. múzeumigazgató figyelt ^ fel, ő ajánlotta megvételre”. Mit gondol, megteszi? — Nem látszik valószínűnek. | — Na látja. Szerencse is kell az ilyesmihez, hiába. * 1 Már dél körül járhatott az idő, amikor az igazgatóért fel- ^ ment a négyes terembe a gondnok. j Megérkeztek az építészek. Oj traktust építenek a mű- ^ zeumhoz. A mai igényeknek megfelelő, modem, impozáns ^ szárnyat. Két és fél éve van még a nyugdíjig. Addig szeretné ^ tető alá hozni. ^ Lenit az irodájában elmerülve nézegette az eléje tett ^ tervvázlatokat, s míg az egyes termek méreteit, s a tervraj- í zok sarkában feltüntetett anyagszükségletet vizsgálgatta, azon f járt az esze, hogy talán az óegyiptomiak is felváltva csúfolták ^ egymást hol ramszeszistáknak, hol chefrenistáknak, csakhogy ^ ebből nem maradt semmi az utókorra. ^ Ami ránkmaradt: a piramisok. í dóm, hogy meddig fogunk még formalistának tűnni. Tessék megnézni azt a portrét a kiállításon”. — Különben nagyon meg fogja lepni, ha elmondom, hogy azóta Novák a moder­nizmus apostola lett a festők között? A „maiság”-é, a „kor- szerűség”-é, ahogy ő finoman mondja. — Engem már semmi sem lep meg. Nem látja, micsoda bölcs Buddha-mosolyt faragtak az arcomra? — De, észrevettem. Különben a múltkor épp eljött hoz­zám. — Novák? — Ö. Kérte, hogy vegyük le a falakról néhány képét. Helyette másokat ajánlott. Az egészen régiek és a legújab­bak közül. Megtettem neki. — Hát persze. Maga közismerten önzetlen lélek. De a Novák új képei — amint látom — csakugyan jók. — „Fölényes biztonsággal, virtuozitással vetítik egy-két ecsetvonással a néző elé a modell lelki életének egész bo­nyolult komplexumát” — ezt írta róluk nemrég egy kritika. És ez így igaz. Az érdemes művész címet nem adják ingyen. — Érdemes művész? Jól felvitte az isten a dolgát. Én annak idején valami hitvány kis dicsérő oklevelet se kaptam. — Maga se panaszkodhatik. A maga képeire meg azt mondják: „európai klasszis”. Különben azt hiszem, ott ron­tottam el az egészet, mikor nyilvánosság elé vittem a dolgot. Talán nem kellett volna magát egy ankét népes közönsége előtt megcsontosodott formalistának neveznem. :— Hát, nem mondom: ezt nem vettem magától épp ba­ráti tettnek. Meg azt se, hogy mesterségesen leszorította a keresetemet. — De azért, vallja meg: maga se volt ma született bá­rány. Olyan nagy patáliát csapni egyetlen kép levétele miatt! Engem meg úton-útfélen elmondani ilyen-olyan műveletlen fajankónak. És azután már olyan kijelentéseket tett — nyil­vánosan! — amelyek nemcsak engem kompromitáltak, ha­nem a művelődéspolitikát is. Kénytelen voltam intézkedni. — Nos, és az a finom kis kozmopolita-kampány? — Látja, ebből már igazán ki akartam hagyni magát. Gondoltam: kapott már eleget. Nem kellett volna Novákra hallgatnom. Az mégis belevitt. — Pedig a képeim milyen szépen megférnek most itt a Novákéival. — Igen. Két érdekes egyéniség. Két jelentős alkotó. Pár évtized múlva senki sem fogja tudni, hogy valaha mara­kodtak. De maga közt meg énközöttem is másképp lett volna minden, ha akkor összeülünk, már ezzel az érett, bölcs mo­sollyal, amelyet a szobrász az arcára vésett. Ha akkor össze­ülünk, és nyugodtan, emberileg megbeszélünk mindent. De akkor nem lehetett. Mindkettőnknek nagyon magas polcról kellett volna leszálini hozzá. — Magának abból az öblös hivatali székből, amelyben csak egy lépcsővel élezte magát az atyaisten alatt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents