Pest Megyi Hírlap, 1971. április (15. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-04 / 80. szám

FtST títcm 1971. ÁPRILIS 4., VASÁRNAP A parancsnok hősnek tiszteleg Bekötött szemmel vezették az SS-paroncsnok elé TARTVA A ZÁSZLÓT a A tábornok feszesen, hosszasan tiszteleg a szobor előtt. A talapzaton mozdulatlanul, jelképpé válva áU Osztapenko kapitány zászlós alakja. Aki most tiszteletét lerója, Budapest alatt Osztapenko kapitány parancsnoka volt... Minden rendelkezésre álló kis és nagy rádió, hangszóró órák óta sugározta: „Parla­mentert küldünk, ne lőjenek.” Akkor már parancsnoka előtt állt — Osztapenko. Az elhárí- tókhoz tartozott. Nem mond­ták neki, s a még belépő két önkéntes jelentkezőnek sem, hogy ez valamilyen könnyű kis kirándulás lesz. Az eddigi tapasztalatok szerint számítani kell a legrosszabbra is, ezt a legrosszabbat, szépítés nélkül, majdnem rideg kíméletlenség­gel vázolta fel a parancsnok. — Ezek után tudják vállal­ni? Osztapenko vigyázzba vágta magát. — Kész vagyok vállalni a legnagyobb kockázatot is, hogy megmenthessem az embereket és Budapestet is. ... Köszönöm a bizalmat. Megszületett az ultimátum. A három katona indulni ké­szült. Mindkét oldalon csönd lett. Még az elsüketített, rob­banásokhoz szokott füleknek is döbbenetes volt a hallgatás, amelyben minden lépés szív- dobogtatóan hangzott. Mikor vagy száz méterrel elhagyták állásukat, valahonnan tüzelni kezdtek. Vissza az állásba! Me­gint csend. Aztán Osztapenko: Így nem lesz semmi, indulni kell. A túlsó pldalQp megélt egy szürke, zárt személykocsi. Ott fogadták a páriám eh tere­ket. Bekötötték a szemüket. Másfél óra múlva visszaért a kocsi. S mikor kiindulási pont­jukhoz visszaindultak a parla­menterek, az út felénél grá­nátok robbantak, sorozattűz zúdult a fehérzászlósokra. Osztapenko arcrabukott. A má­sik kettő, az árokban kúszott az állásukhoz ... Mi történhetett odaát? Mi­kor a három katona szeméről levették a kötést, az SS főpa­rancsnokhoz vezették őket. Le­ültették a váróban, elvették az ultimátumot. Egy kínos óra, aztán valaki visszahozta, fel­r.e. hiíot.pii CIMAATM MHM A tábornok könyve, amely­ben egykori beosztottjáról, a hősi halált halt parlamenter­ről is megemlékezik. bontatlanul. „Ezt üzeni a fü- rer: Heil Hitler1” (Az történ­hetett, hogy a németek rádión kerestek összeköttetést a fel­sőbb parancsnoksággal...) A következő éjszakán fogtak akcióba, hogy visszahozzák a bajtársak Osztapenko holttes­tét. Hátán három gránátszi­lánk és két golyó ütött halált- hozó sebet... A parancsnok, Csobotarjev ma már idős ember. Vezérőr­nagyi ruhában van, s rengeteg a kitüntetése. Nyugdíjas. Ung- váron él. ő tisztelgett Oszta­penko szobra előtt, ő koszo- rúzta a diósdi hősök emlék­művét, s ő a budai járás ven­dége, a felszabadulás évfordu­lóján. — Mit érzett ön akkor, azokban a rettenetes órák­ban. Csobotarjev rágyújt, homlo­kát ráncolja. — Milyen vihar kerekedhet a katonaember szívében, ami­kor mellette ezerszámra estek el a bajtársai? Egyszer egy tiszt magyarázta nekem, hogy helyezkednek el az ellenséges állások, és a következő pilla­natban a homloka közepébe kapott golyó végzett vele... Ma már, hogy történelem az egész, persze rettenetesebb. Mint ahogy az is szörnyű volt, ami a parlamentergyilkosság után következett. Először há­zak százai, házsorok, aztán utcák és ez így ment két hó­napon át... Meg-megzörrennek a kitün­tetések. Csillognak, fényesek. Ezerfényű a város is, ahogy nézzük a Gellérthegyről. A Bu­daörsi úton, a balatoni útelá­gazásnál fényszóró világítja meg a szobrot. Magában áll, tartva a zászlót A külföldi autósok egymástól kérdezik: ki lehetett ez az ember? Tóth György PAX G. Sz. Csobotarjev vezérőr­nagy, a Szovjetunió hőse, va­lamint V. I. Zabobonova, a krasznojarszki televíziógyár technikusa, tegnap Érdre .láto­gatott. A gimnáziumban — ahol Novák Béla, a Budai Já­rási Pártbizottság első titkára, Tuza Sándomé, a járási párt- bizottság titkára, valamint Fo­ki László, a járási tanács el­nöke fogadta a vendégeket, ünnepi megemlékezésen vettek részt. A program következő állo­mása az Érd—Sóskút—Tárnok háromszögben elterülő Dobo­gó-fennsíkon zajlott le. Csak­nem 200 új KISZ-tag fogada­lomtétele után felavatták a Barátság Ligetet A sóskúti domboldalon távolról is jól ki­vehető a PAX felirat. Ma még csak a friss, csupasz szán­tás látható:, a tegnapi ünnep­ségen a résztvevő fiatalokkal együtt G. Sz. Csobotarjev (a képen), valamint V. I. Zabobo­nova jelképesen egy-egy fe­nyőfa-csemetét ültetett a PAX feliratba. gyűléseken -részt vettek ma­gas száma, a sok felszólalás, javaslat, észrevétel, a jelöltek személyének általában gondos mérlegelése, a jók közül is a legjobbak kiválasztása. Nyu­godtan mondhatjuk, hogy a jelölőgyűlések jó fórumai, egy­ben iskolái voltak a közéleti tevékenységnek. Voltak azon­ban más tapasztalatok is, ame­lyek okulással Kell hogy szol­gáljanak a jövőre nézve. A je- loiőgyülések szervezői pl. sok helyen nem készültek fel ak­kora érdeklődésre, aktivitásra, amely végül is megmutatko­zott, s emiatt számos választó megtelt termeket talált, hely hiányában nem jutott be a je­lölőgyűlésre. Jobban meg kell tanulnunk azt is, hogy tartsuk tiszteletben a demokratikus formákat, adjuk meg a lehető­séget tartalmas érvényesülésé­hez. A szocialista demokrácia szélesedésének másik fontos tényezője az államélet, ezen belül is a tanácsok tevékeny­ségének fejlesztése, amely az új tanácstörvényben testesült meg. Az új tanácstörvény biz - tosítja a feltételeket ahhoz, hogy a lakosság még tevéke­nyebben vegyen részt a taná­csi testületek és a hivatali szervezet munkájában. A ta­nácsokat népképviseleti-ön- 1 ormányzati jellegük, de a tör­vényben meghatározott teljes szerepkörök szinte predeszti­nálja arra, hogy a helyi köz­életi tevékenység fórumai és szervezői legyenek. Önállósá­guk, hatáskörük növelése, a demokrácia intézményeinek szélesítése, a tanácstesitület jogkörének bővülése, a tanácsi bizottságok és a tanácstagok szerepének erősítése még alkal­masabbá teszi őket erre. Külö­nösen jelentősek ebből a szem­pontból a tanácstörvénynek azok a rendelkezései, amelyek a helyi városi, községi taná­csok gazdasági önállóságát fej­lesztik, hatáskörét növelik. A tartalom nélküli, formális de­mokrácia ugyanis, amelyben a demokratikus intézmények megvannak ugyan, de nincs miről dönteni, nem fogadható el, mert nem viszi előre a szo­cialista fejlődést. A közéleti tevékenység kibontakozásának további ösztönzője lehet, hogy az új tanácstörvény a tanácsok és a nem tanácsi szervek vi­szonyát az igazgatási-felügye­leti kapcsolatok mellett a gaz­dasági területre is kiterjesztet­te, és súlypontját az érdek- azonosságon alapuló, kölcsönö­sen előnyös együttműködésre helyezte. Nagymértékben meg­nő ezzel a tanácsok felelőssége, és figyelmük várhatóan még jobban területük egész fejlő­dése, a lakossági igények sok­oldalú kielégítése felé fordul. Ar. új tanácstörvény említett és fel nem sorolt rendelkezé­sei csak a kereteit, lehetősé­geit teremtették meg az aktí­vabb közéleti tevékenységnek. Ahhoz, hogy az valósággá is váljon, a kereteket tartalom­mal kell megtölteni. A legfon­tosabbnak e téren azt tartom, hogy a tanácstestület valóban lássa el azt a meghatározó szerepet, amelyet a város, köz­ség életében a tanácstörvény szán neki. Érdemben döntsön minden fontos helyi kérdésben, legyen a szocialista demokrá­cia porondja, a helyi érdekek ütközésének fóruma. Hasonló­képpen a tanácsi bizottságok, amelyekben a tanácstagok mellett most már más szakem­berek, a közéletben tevékeny­kedni akarók is tagként ve­hetnek részt, lássák el mara­déktalanul a tanácstörvényben meghatározott feladataikat. Minden tanácstag éljen jól azokkal a megnövekedett jo­gosítványokkal, amelyekkel a tanácstörvény felruházza, kép­viselje bátran választókerülete érdekeit, egyben Ismertesse a tanács és a végrehajtó bizott­ság döntéseit, szervezze és se­gítse végrehajtásukat. A tanácsok akkor járnak el helyesen, ha szélesítik a köz­életben tevékenyen és rendsze­resen részt vevők körét. Az emberek többsége ugyanis nem önmagától, kizárólag saját el­határozásából vesz részt a köz­ügyek intézésében, hanem ösz­tönzést, bátorítást vár. Külö­nösen vonatkozik ez a nőkre és a fiatalokra, társadalmunk­nak arra a két fontos rétegé­re, amely véleményem szerint nincs még számarányának és társadalmi jelentőségének megfelelően bekapcsolva a ta­nácsi munkába. Mindenekelőtt a fiatalokkal szemben van na­gyobb türelemre, segítőkész­ségre szükség, amíg megszer­zik a kellő jártasságot, készsé­get a közéleti tevékenységhez. Hiba volna ugyanakkor, ha a szocialista demokrácia szélesí­tését, a közéleti aktivitás nö­velését bárki is egyszerű meny- nyiségi feladatnak, a részve­vők száma és köre bővítésének fogná fel. Ez nagyon fontos, de nem kevésbé az az igény is, hogy .minőségi változást ér­jünk el közéletünk demokrati­zálódásának tartalmát, mód­szereit és hatékonyságát ille­tően is. A közéleti tevékenységet az serkenti legjobban, ha a ta­nácsok és a tanácsi vezetők valóban igényt tartanak a la­kosság beleszólására, jobban figyelembe veszik véleményü­ket, észrevételeiket, javaslatai­kat. A közéleti munkásoktól azonban csak akkor várhatnak j a tanácsok valóban hasznos te- j vékenységet, ha megfelelően tájékoztatják őket, ha megad­ják számukra azokat az isme­reteket, amelyek nélkül nem képesek felelősséggel véle­ményt nyilvánítani, és a többi állampolgárt tájékoztatni, őket a feladatok végrehajtására megnyerni. Nem szabad elzár­kózni az úgynevezett kényes kérdések megválaszolása, a hibák, a fejlődést akadályozó tényezők felfedése elől sem. Ma még koránt sincs ezen a téren minden rendben. Előfor­dul, hogy még á tanácstagok sem rendelkeznek megfelelő tájékozottsággal, s kénytele­nek semmitmondó általánossá­gokat mondani a hozzájuk for­dulóknak. Külön figyelmet érdemel a munkában kitűnt és a közös­ségért önzetlenül dolgozó ta­nácstagok, nem tanácstag bi­zottsági tagok, aktívák, társa­dalmi munkában kitűntek fo­kozottabb megbecsülése. Ne fukarkodjunk azok elismerésé­vel, népszerűsítésével, akik szabad idejük egy részét a töb­bi ember, a közösség ügyeivel való foglalkozásra fordítják. Sok lehetőség nyílik erre, s az a tapasztalat, hogy tanácsaink többsége mind szélesebb kör­ben él is velük. A legnagyobb megbecsülés azonban meggyő­ződésem szerint az, ha meg­hallgatjuk és a lehetőségekhez mérten megvalósítjuk javasla­taikat, további megbízatásokat adunk számukra. Pártunk x. kongresszusa, amely újabb négy évre jelölte meg fejlődésünk Irányát, meg­határozta teendőinket, s való­ságos programja közéletünk­nek, szólt azokról a nagy ered­ményekről is, amelyeket né­pünk elért az utóbbi időben. Ezek közé tartozik az az aktív közéleti tevékenység, amely ma hazánkban tapasztalható, s amelynek cselekvő részesei a magyar dolgozók. Az ehhez ve­zető utat hazánknak a szovjet hadsereg által történő felsza­badítása nyitotta meg, talaja pedig az a nemzeti egység, amelynek gyökere ugyancsak felszabadulásunk tényében rej­lik. Ezért tekintjük joggal áp­rilis 4-ét legnagyobb nemzeti ünnepünknek, és üdvözöljük szeretettel hazánk felszabadu­lásának huszonhatodik évfor­dulóját. A szabadság oltalmában H uszonhat esztendeje, hogy magunk írjuk történel­münket; hazáét, népét Huszonhat esztendeje, hogy a felszabadítók adta szabadság oltalmazói lettünk, ám e sza­badság nemcsak oltalmazott, hanem oltalmazó is. E szabad­ság fényéből, erejéből táplál­kozva, a világpolitika megvál­toztathatatlan tényeként a |öid e 93 ezer négyzetkilométernyi darabján megszilárdult egy független, néphatalmat gya­korló ország, s felnőtt nemze­dékek, korosztályok sora, ame­lyek tagjai csak tudnak a múltról, de átélniük azt nem kellett. Több mint 2,2 millió­ra rúg a 14 év alatti gyerme­kek száma, s hazánk lakossá­gának egyharmadnál nagyobb része már a szabadság oltal- mazottjaként született; szabad ország polgáraként. Ünnepe­lünk, s az. ünnephez szép sza­vak illenek. Ám akadhatnak-e szebb szavak a szabadság hét­köznapjait kifejezőknél? An­nál, hogy a szabadság oltal­mában mindenkinek jut ke­nyérkereső foglalkozás, az or­szág minden ötödik állampol­gárának — mert kétmillióan tanulnak különböző iskolákban — lehetőség tudása gyarapítá­sára, 1,5 millió embernek nyugdíj, s öt év alatt egymil­lió léleknek új lakás ... Té­nyek, tények, s talán azért, mert rengeteg ilyen tény van, nem időzünk fölöttük eleget. Inkább arról beszélünk, ami még nincsen, ami hiányzik, ami kellene. Kicsit telhetetle­nek, türelmetlenek vagyunk/ Huszonhat esztendő szoktatott rá bennünket, hogy akarha­tunk, hogy nem tőlünk függet­len urak, hanem magunk for­máljuk holnapunkat. Akaratunk és lehetőségeink összhangja még nem minden­ben teremtődött meg, csak a negyedik? ötéves terv sikeres végrehajtása juttat el odáig bennünket, hogy az egy főre jutó évi nemzeti jövedelem elérje az ún. fejlett országok csoportjának alsó szintjét — az ezer dollárt —, s a gazda­ság a fejlesztés intenzív útját járja. Az összhang még nem mindenben teremtődött meg, de akarat és lehetőség foko­zatosan közelebb kerül egy­máshoz. Szükségszerűen köze­lebb, mert beletanulunk a ma­gunk dolgainak intézésébe, s mert anyagi forrásaink épp­úgy gyarapodnak, mint társa­dalomfejlesztési lehetősége­ink. A múlt esztendőben, a fel- szabadulás negyedszáza­dos jubileumát köszönt­ve, minden település sn fölmér­ték a megtett utat, a küzdel­mekben és tettekben gazdag huszonöt esztendőt. Most csen­desebb az ünnep, s inkább a holnap foglalkoztatja a gondo­latokat. A párt X. kongresz- szusának útmutatása, a ne­gyedik ötéves terv végrehajtá­sának megkezdése, az április 25-én sorra kerülő képviselő- és tanácstagi választások fű­zik szorosan össze a jelent és a holnapot. Rengeteg a fel­adat, a teendő, s. mindenkire szükség van. Nincs olyan be­csületes ember az országban, aki fölösleges lenne, mert a huszonhat éve született új rend legnagyobb vívmánya éppen, hogy az állam minden­ben számít polgáraira. Gazda­ságfejlesztésben, települések korszerűsítésében, a tudomá­nyok gazdagításában, a társa­dalom szocialista vonásainak erősítésében. Nincs fölösleges ember, de azért még sok a baj a munkával, a tisztességgel megtett cselekedetekkel szem­beszegezhető a közömbösség, a tessék-lássék módra tett dolog, a közös ügyek iránti érzéket­lenség, az én előtérbe tolako­dása, a mi első helyének meg nem értése. Nem varázsvesszők intésére változnak az emberek, tökéle­tesednek a társadalmak, fejlő­dik a gazdaság. Marx a Gót- hai program kritikájában az átmeneti korszakról szólva ír­ja le a jövőbelátó, zseniálisan sokatmondó szavakat: „... Nem olyan kommunista társada­lommal van dolgunk, amely a saját alapján kifejlődött, ha­nem ellenkezőleg, olyannal, amely a kapitalista társada­lomból éppen létrejön.” Gond­jaink, bajaink, teendőink ere­dői újra meg újra figyelmez­tetnek: az örökséggel, a múlt­tal, annak nemcsak jó, nemes, hanem rossz hagyományaival is számolni kell. S számolni a világgal, amelyben nemcsak barátok, de ellenfelek is talál­hatók, amelyben ezer minden hat céljaink, akaratunk, sza­vunk ellenében. Ezért, hogy nem elég az akarat tisztessé­ge, nemes indítéka, hanem kell a küzdés, a vaskövetkezetes­ség, a soha bele nem fáradás is. Ha ráolvasásra változna a világ, nem lenne sehol baj, de nagy igazságtevők és igazság- osztók, emberek sorsát cso­dákkal megváltoztatok csak a mesék világában, a legendák ködében léteznek. Ezen a vilá­gon minden csöppnyi jóért, minden apró haladásért küz­deni, harcolni, verítékezni, szenvedni kellett. Nem tehet­tünk mást magunk sem, ami­kor huszonhat éve megkaptuk a legnagyobb lehetőséget, amit csak egy nép kaphat; a sza­bad, független fejlődés útját. Küzdöttünk, harcoltunk, verí- tékeztünk, szenvedtünk, de: örültünk, haladtunk is, embe- rebb emberek lettünk, s ma­gunknak, s a világnak más ország. Más, mert szocialista Magyarország. M a és holnap meg hol­napután sem lehet más utat járnunk: küzde- nünk, harcolnunk, verítékez- nünk kell, ha haladni aka­runk, ha nemcsak áhítani tud­juk, hanem elérni is kívánjuk egyéni és közös céljainkat. Minden napnak jelentősége van, s fontossága minden cse­lekedetnek. Az országépítés legtöbbször nem hatalmas és hősi tetteket, hanem az egy­szerű dolgokban, a hétközna­pokban való becsületes helyt­állást kíván. Ezért, hogy nem elég szavakkal hitet tenni a szocializmus, a haza mellett, bizonygatni hűségünket, oda­adásunkat; tettek, cselekedetek seregével kell igazolni ezt! Munkában, társadalmi ^ tevé­kenységben, a kisebb és na­gyobb közösségek dolgainak, ügyeinek értő támogatásában, mindig és mindenben. Szükség van erre. Nagy szükség. A le­hetségesnél lassúbb a haladás ott, ahol kevés a cselekvő _ és sok a néző. Az elfogadhatónál több a baj ott, ahol a szavak­ban okosok rengetegen van­nak, de az okosan cselekvők már jóval kevesebben. Az el- tűrhetőnél több az akadály ott, ahol csak keveseknek nyílik szóra az ajka a mulasztások, hibák, melléfogások, az osto­baság, a hozzá nem értés szül­te károk láttán. Erőnk növekedése ölt testet abban, hogy világosabban föl­ismerjük bajainkat, nyíltan szólunk gondjaikról, s hogy a feladatokat már nem néhány, mindenki helyett gondolkodó fő, hanem egyre inkább maga a nép fogalmazza. Erőnk nö­vekedése ölt testet abban, hogy akartunk és tudtunk ha­ladni a gazdaságirányítás tö­kéletesítésében, a szocialista demokratizmus fejlesztésében, a beleszólás jogának bővítésé­ben. Erőnk növekedése ölt tes­tet abban, hogy a felszabadu­lás huszonhatodik évfordulóját okos, értő, felelősségtől átha­tott viták — jelöltek és teen­dők között kavargó viták — közepette köszönti az ország. Erőnk növekedése ölt testet abban, hogy egyre többen akarnak és mernek önmaguk lenni: gondolkodó állampolgá­rok, a köz dolgaiért cselekvők s a köz dolgait számonkérők. Rengeteg a tennivaló, sok a legyűrendő baj, de erőnk ia nagyobb, s forrásai bővebbel buzognak. Erő, amely országot gyarapít, népet, nemzetet ne­vel, holnapot formál, s fölraj­zolja a holnaputánt. Mindany- nyiunk ereje. Mészáros Ottó <

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents