Pest Megyi Hírlap, 1971. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-18 / 91. szám
8 ^kJCíHop 1971. ÁPRILIS 18., VASÁRNAP BOLGÁR ISTVÁN: JÉKELY ZOLTAJV; Éva kisasszony Bátortalan tavaszodás Száguld a koldus-szagú szél, szirmok esőjét záporozza. Emlékeim felé, elálmodozva, egy mag-vitorlás ringva útrakél. Utána megremegve bámul a kis pipehúr, érzelmes pici kék szem ■ és búcsút int a rom-kökeritésen a primula. S csak száll a mag, mint égi készülék, mely ismeretlen csillagokba indul de nem jut a felhők határain túl: körülveszi s lehúzza majd a jég. Felhő-rucák lubickolnak az égen, mely kékebb, mint a legszebb hegyi tó; támlátlan, rokkant padra dőlve nézem, szomju szememnek tündér itató! Körülöttem szegett fővel botorkál két-három zord, magábahullt öreg: bottal piszkál avart, vagy új rügyet, s a sirás, mint a szálka, áll a torkán. — Akkor valami nehezet! — csordult el majdnem a nyáriam, de erőt vettem magamon. — Hogyne, hogy aztán egész éjjel dobáld magad, rosszakat álmodj, jajgassál meg kiabálj. Ha teli gyomorral fekszel le, éjszalza elviselhetetlen vagy. Tönkreteszed az én éjszakámat is... — Ha netán volna egy kis parizer meg vaj itthon... — Van. De attól egy fél óra múlva megint csak megjegyzéseket teszel, hogy éhes vagy! — Hát akkor tulajdonképpen mit lehet vacsorázni? — 0 te kis álszent! Még, hogy mit lehet? Mintha nem mindig a kedvedbe járnék és a kedvenc ételeiddel traktálná- lak! Mondtam már drágám, hogy azt eszel, amihez gusztusod van. — Délben vettél másfél kiló gyönyörű karajt, látod, abból lesüthetnél egy-két szeletet! ELSZAKAD A FILM j Hajdú szokása szerint része- \ gén ment haza. A felesége, \ amikor meghallotta az előszo1 bábán a zajt, felkelt és kiment. \ Nézte, ahogy a férje leveszi a £ kabátját és felakasztja a fo- 5 gasra. Hajdú egy pillanatra ^ megbillent, belekapaszkodott a J kabátba és leszakította a fo- 5 gast. Az asszony nem szólt egy f szót sem. Hajdú tehetetlenül \ maga elé tartotta a kabátot, ^ aztán szeretettel magához szo- £ rította. — Hazajöttem — mondta az £ asszonynak. £ — Vacsoráztál már? — kér£ dezte az asszony. ^ — Nem. í Bementek a konyhába, az í asszony feltett a gázra egy lá2 bős rakott krumplit. Hajdú le- \ zökkent az asztal melletti ^ székre, a kabátot az ölében ^ tartotta. ^ — Add már ide, te szeren^ esetlen — mondta az alszik szony és elvette a kabátot Mire visszajött az előszobá- ból, Hajdú már maga elé tette ^ a rakottkrumplít és kanállal £ ette a lábosból. Egészen a lá- ^ bős fölé hajolt és úgy tömte ^ magába. ^ — Még meg se melegedett.. ^ — mondta az asszony. ^ Hajdú abbahagyta az evést í és felnézett. ? —Mit bámulsz? — kérdezte az asszony. — Úgy eszel, akár egy disznó. — Mert te moslékot főzöl — mondta Hajdú meglepő logikával. — Moslékot főzöl. Ez az igazság. Az anyád se tud főzni, te se tudsz. Lelketlenek vagytok. Az egész család. Mindent csak azért csináltok, mert meg kell csinálni. De nem ez az, élet értelme. Belekotort az ételbe és a szájába dugta a tele kanalat. Az asszony otthagyta és lefeküdt. • Három éve házasodtak. A férfi a bádogosrészleget vezette a Lakásjavító Szövetkezetnél. Gyakran kijárt ellenőrizni a munkásokat. A bádogosok többnyire dörzsölt fiúk voltak, láttak már Hajdú előtt jó néhány részlegvezetőt, előbb- utóbb mindet megtanulták kezelni, akár a szerszámokat. Főnöknek szólították Hajdút és túlzott tisztelettel hallgatták az utasításait. Megvárták, amíg mindent végignéz, aztán lekísérték a sarokig, ahol be- ráncigálták egy pofa sörre. Hajdú erősködött, hogy ő fizeti a magáét, de mire a pénztárhoz ment volna, már hozta az inas a deci cseresznyét és a korsó sört Hajdú megtehette volna, hogy nem fogadja el, de maga is érezte, hogy menynyivel fiatalabb és tapasztalatlanabb ezeknél a régi szákmunkásoknál, akiknek parancsolgat, és mivel apja, anyja munkásember volt, magában szégyenkezett, hogy csak járkál. vagy éppen íróasztalnál ül egészséges, erős férfi létére. Visszautasítani a meghívást annyit jelentett volna, hogy ő is afféle sápatag szemüveges, akinek egy pohár italtól kiüt a hideg veríték a homlokán, vagy éppen azt is hihették volna a bádogosok, hogy lenézi őket. Megitta hát ezt a butító c seres znye-sör-keveréket, és ha nem menkült idejében, be- lédiktálták a következőket is. Tellett a bádogosoknak, mert lopták az anyagot és ma- szekoltak munkaidő alatt, de ez így volt mindegyik részleg- vezető idejében és így lesz ezután Is mindaddig, amíg maguk a bádogosok le nem szoknak róla. Nem azért itatták ők Hajdút, hogy szemet hunyjon valami felett is. Nem volt erre szükség. Csak éppen sajnálták, amiért ilyen nagyokosnak hiszi magát. — Leszakadt a fogas — mondta Hajdú reggel, miután felkelt. A fürdőszobában állt a tükör előtt és borotválkozott. — Te szakítottad le — mandta a felesége. — Hozzá se nyúltam. — Dehogynem nyúltál. Dülöngéltél a részegségtől. — Hát ittam egy kicsit tegnap, az igaz. De a fogashoz nem nyúltam. — Arra sem emlékszel, hogy mosléknak nevezted, amit főztem? — Ezt csak rámfogod. Semmire sem emlékszem. Azt sem tudom, hogyan jöttem haza. Érdekes. Másodszor fordul velem elő az ilyesmi. Az utolsó emlékem tegnapról, hogy nagyon részegnek éreztem magam és elindultam. Átmentem az úton és integettem egy taxinak. És kész. Utána felébredtem itthon. — Még beszélgettél is velem — mondta az asszony. — Nem emlékszem — mondta Hajdú. Valamikor, később, együtt iszogatva a bádogosokkal, elmesélte nekik az esetet. Harsogva ' nevetett hozzá, mert már a harmadik rundónál tartottak. — Amnéziád volt, Ferikém — mondta Szántó —, ezt így hívják, pajtás. Minden rendes piásnak amnéziája van. Iszol, aztán egyszercsak elszakad a film. f — Végre van valamim — mondta Hajdú és megint nevetett, mintha boldogságba csiklandozták volna. — Emberek, huszonnyolc éves koromra sikerült elérnem az amnéziát. Doktor Hajdú Ferenc rendkívüli és meghatalmazott amnéziás, az amnézia osztály előadója! A bádogosok is nevettek, látták, hogy belevaló gyerek ez a Hajdú. Hajdú felesége késő estéken széket húzott a nyitott ablak elé és az utcát figyelte. Nem tudott elaludni, amíg nem jött a férje. Ott könyökölt, a karjára hajtotta a fejét, bóbiskolt, de csak rövid ideig, aztán ha lépések kongását hallotta, ismét az utcát leste, a szótlanul sétáló rendőröket, siető párokat, titokzatos öregasszonyokat, rekedten dudo- rászó vagy civakodó korhelyeket. Olykor furcsaságokat kínált a füszagú éjszaka. Egyszer őszhajú ember ment a túlsó oldalon, kézenfogva egy apró kislányt és egy kisfiút, a kisfiú hegedűtokot vitt és valami kávésbögrérő! beszélt, pedig már éjfél is elmúlt. Hajdú felesége fel sem fogta az ehhez hasonló jeleneteket, türelmetlenül várta, hogy elmúljanak, mintha kötelező előzményei lennének a férje hazaérésének. Nem tudta volna megmondani, hogy miért várja a férjét. Talán olyan gyorsan romlott el a kapcsolatuk, hogy nem volt ideje megváltoztatni a viselkedését. Még mindig úgy várt, mintha azt hinné, hogy nem igaz. ami van, hanem ami volt. Veszekedni is csak sokáA kissé kopaszodó, de szikár alakját nyugdíjkorban is megőrző őrnagy aggódva bámult a semmibe. Igyekezett tárgyilagos mérleget készíteni: Mindenesetre jó, hogy a hadiüzem raktárában dolgozó embere, Katzler — ahogy ő nevezte: füle és szeme — jelentette .z esetet. Ám a másik embere. Hajas eddig egy árva szót sem szólt. Ez pedig határozottan kellemetlen. Mert vagy nem, tud a történtekről, tehát alkalmatlan erre a megbízatásra, vagy pedig ... — Nem, erre még gondolni sem jó — mormolta maga elé a homlokát ráncolva. — Ha ez a fanatikus barom nemcsak nekem dolgozik, hanem a rendőrségnek is, akkor kellemetlenségem lesz az ügyből. — Kérem, Éva kisasszony, fáradjon be — hívta barátságos mosollyal, magas, karcsú, fekete hajú titkárnőjét —, foglaljon helyet. Bizalmas feladatot szeretnék magára bízni. — Jelentést kaptam, hogy ez a Pataki László, tudja, ez az egyetemista-gyakornok, lazítja az emberedet. Reggelenként helyzetmagyarázatot tart a raktárban. Szeretném, ha személyesen meggyőződne róla és jelentené, mit tapasztalt. A legfontosabb az, hogy ne •keltsen feltűnést, tegyen úgy, mintha hivatalos ügyben járna Éva kisasszony bólintott. Ismerte a fiatalembert. Az őrnagy folytatta: — Nem szeretem az ilyen ügyeket, de nagyon kellemetlen lenne, ha a rendőrség tudomására jutna. A detektívek nem ismernek tréfát. S bizonyára a hadügyminisztériumnak is jelentenék. — Annyi emberélet pusztult már ebben a háborúban, s attól tartok, nem bírják soká a németek ... Hát csak nyugodtan, megfontoltan, Éva kisasz- szony! — s ezzel elbocsátotta a lányt. Éva másnap, 1944 októberének utolsó napján, kora reggel lement a raktárba. Nem volt nehéz észrevermie, hogy az emberek nem dolgoznak. Kis kört alkotnak az egyik szűk folyosón és a kör közepéről egy fiatalos hang hallatszott. A lány halk léptekkel közelebb ment és hallgatta a beszélgetést. Igyekezett mindent jól megjegyezni, de nem kellett megerőltetnie a fülét. László hangosan, maga- oiztosan beszélt. — Örült ez az ember — futott át Éva agyán a gondolat, és érezte, hogy lassan dühbe jön. Nem attól, amit László _ mondott, hanem azért, hogy! Ilyen felelőtlenül, hangosan, a: spionokkal mit sem törődve \ beszélt. Ám mérge — a fiú; szavainak hatására — lassan \ elszállt. És hirtelen azon kap- < ta rajta magát, hogy valaimi- ! fajta csodálkozás — vagy ta-! Ián csodálat — keríti hatal- í mába. — Lehet, hogy nem is 5 őrült, hanem egy naív ideális-\ ta, alti huszonegynáhány em- j bér előtt Hitlert őrültnek, Szá- < lasit gazembernek nevezi, aí német csodafegyvert pedig \ humbugnak, népámításnak í mondja. A tét: az élete — í szűrte le a következtetést Éva! és izgalmában meglökte az j egyik acélcső-köteget. A vá-; ratlan zajra hirtelen csend tá- j madt Éva azon vette észre ; magát, hogy egyedül maradt; Lászlóval. A fiú szinte vidá-! man, talán kicsit gúnyosan í mosolygott a lányra. ! — Mióta van itt? — s a vá-! 'laszra mit sem várva foly- \ tatta. — Remélem, végighall- j gáttá, amit mondtam, mert az \ igazság megismerése magá-j •nak sem árt. Évike. — László, az isten szerel- ! mére, miért kell magának any- ! nyit beszélnie ? Mi haszna van : ebből? Kihívja maga ellen aj sorsot! : — Átkozott természetem! van — válaszolt a vékony fia-: talember. — Utálom a hazug-i ságot, az emberek butítását,: meg kell mondanom nekik azj igazat. Éva csak ennyit mondott: ] — Az életével játszik. És; ne felejtse: nem mindenki: „Éviké”! — s ezzel gyors lép-i lekkel távozott. 4 z őrnagy már a szobájá- ban volt, amikor titkárnője a parancsnoki irodába érkezett. A lány rögtön észrevette, hogy súlyos gondok foglalkoztatják, mert legrosszabb, legkopottabb egyenruháját viselte. Nehezebb döntések napjain ugyanis mindig ezt a ruhát hordta. Éva már azt gondolta, hogy ez az őrnagy kabala-ruhája. A hadiüzem parancsnoka rögtön behívta titkárnőjét: — Nos, Éva kisasszony? Megtudott valamit? — Nem különösebb, őrnagy úr! Lent voltam. Végighallgattam a beszédet. Semmi olyan nem hangzott el, amit én magam ne hallgathattam volna. Éva nyílt, őszinte tekintettel nézett az őrnagyra. A szikár férfi kutatóan emelte rá szemét, de a komor arc lassan megenyhült. — Tíz nap múlva Utazik egy transzport Nyugatra — mondta. Tíz fiatalt osszon be az egyik csapatba. Legyen az a Pataki a kis csoport parancsnoka, elvégre egyetemi hallgató. De csak egy hét múlva szóljon neki, Éva kisasszony, és az utazók névsorát is akkor adja oda. A távozási parancsot most mindjárt állítsa ki és azonnal aláírom. — Igenis, őrnagy úr! — Cudar idők — dörzsölte gondterhelten homlokát az őrnagy. — Legkésőbb két hét múlva nekem is mennem kell, s a hadijelentés mellett levő térképet nézegette a reggeli nyilas lapban. Csak be ne záruljon addig a gyűrű! Talán négy-öt nap telt el azóta, hogy László Évikének becézte Éva kisasszonyt. Délelőtt tíz óra körül két úr jelentkezett a hadiüzem parancsnokának titkárnőjénél. Lerítt róluk, hogy Hain Péter, a nyilas detektívfőnök emberei. — Jelentsen be az - őrnagy úrnak — szólt Évának a zö- mökebb. — Milyen ügyben keresik az őrnagy urat? — kérdezte a titkárnő. — Ezt majd az őrnagy úrral közöljük — Éva agyán átfutott a gondolat: ezek Lászlóért jöttek, ó, a szerencsétlen! Amint a két detektív belépett az őrnagy szobájába, Éva azonnal a személyzetis titkárnőjéhez rohant: — Joli, én most rádbízom az életem. Ha eljár a szád, végem! Válaszra sem várva, a telefonhoz lépett és tárcsázott A jelentkezőben felismerte Lászlót. Röviden csak ennyit mondott: — László, ne kérdezzen semmit! Ha istent ismer, meneküljön! A fiatalember, mint akit villámütés ért, egy pillanatig megmerevedett. De aztán nyugodt léptekkel a kijárathoz indult. A detektívek késve érkeztek a szobájába. Wok kalandon, életveszélyen ment át László, de szerencséje volt és megérte a háború végét. Mikor már hivatalosan is béke volt, úgy május közepén, 1945-ben, elhatározta, hogy meglátogatja az egykori hadiüzemet, a régi kollégákat. Sikerült néhány szói orgonát szereznie Éva kisasszonynak, hiszen megismerte a telefonáló lány hangját. Amint bandukolt a Váci úton, egyre azon törte a fejét, mit is mondjon a lánynak. — Á — gondolta végül — legjobb, ha átadom a csokrot és megcsókolom a kezét. Ebből megért mindent. A gyárban jó néhányan dolgoztak a régiek közül. Heller Imre, az idős raktárfőnök szívélyesen üdvözölte. — Na. László fiam, maga is beáll? — Nem, én a Nemzeti Bizottságnál dolgozom, már január óba. Csak kijöttem, hogy találkozhassam a régiekkel. — S lőnek hozta ezt a szép orgonát, fiatalember? — Éva kisasszonynak, az őrnagy titkárnőjének. Neki köszönhetem az életem. Hol találom őt, Imre bátyám? Az idős ember elkomorult: — Éva kisasszonyt? G szegény az egyik légitámadáskor elpusztult. Rájuk omlott a ház. Ott van még a romok alatt... László szíve összeszorult. — Hol lakott a szerencsétlen? — A Margit körúton, ahol a Rózsadombra kell felmenni __ Az egész ház összedőlt, s még nem szállították el a törmeléket. A fiatalember elköszönt és átsétált a Margit körútra. Hosszú volt az út, nagyon elfáradt, de vitte a szíve. Eny- nyit igazán megérdemel tőle Éviiké... Végül László a romhoz érkezett. Körülötte sérült, kiégett házak. László felmászott a romok tetejére, és letette a virágot. Aztán elindult hazafelé. Észre se vette, hogy könnyezik. VXXXXXXXVVXXXXXXXXXXVV\XXXXXXXXXXXXXXXX\VXX> — Mit lehet vacsorázni? — kiabáltam ki nejemnek a konyhába, aki rendes hitves lévén, erre egy ■dupla a~ellel (sokat nézte ugyanis a korcsolya E B-t meg •VB-t és nagyon fogékony az ilyesmire) a szobába perdült és röviden közölte: — Amit csak akarsz! — Talán valami ■könnyűt... — tűnődtem el félhangosan, de a nejem lehurrogott: — Azt mondtad, délben gyenge volt az üzemi koszt, valamivel most pótolni kell! Amit csak akarok... — Jó pofa vagy! Akkor mit adok a mamáéknak? Vagy már elfelejtetted, hogy holnap nálunk ebédelnek? A karajhoz nem nyúlok, azt egyben sütöm meg. Most mit bámulsz, mint akinek nem jutott dinnyeföld? Szerintem, még arra is lusta vagy, hogy megmondd, mit akarsz vacsorázni. — Akkor talán... — Igazad van! Milyen jó, hogy mondod! Tegnapról maradt egy kis kelkáposzta. Felmelegítem, azt kapod! Ágh Tihamér Császár István:
