Pest Megyi Hírlap, 1971. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-10 / 8. szám
8 «S1 hegyei 1971. JANUAR 10.. VASÁRNAP KÖNYVSZEMLE Négy szépirodalmi újdonság Törékeny feszültség Csűr ka István: Arasznyi lét Ketten éltek ők egész nyáron a kis házikóban. Két, arasznyi létű ember. Pinke, a még arasznyi létű gyermek s a vén Guba, a már arasznyi létű dédapa. A ház a Szécsény-kert szélén állt gyümölcsfák, vetemé- nyek, szőlők illatos ölén, a gátkanyar tövében, nem mesz- sze a falu szélétől. Egész nap csendes volt ez a tájék, még a szél sem járta, ember is ritkán vetődött felé ilyenkor, aratás-cséplés idején. Csak a harangszó, meg a határ felől szálló cséplőbúgás kötötte ösz- sze a dolgozó világgal. Csupa zöld, csupa csend, illatozó álmodozás, valódi békevilág volt ez itt. A Guba család, még a nagyapa is, kint élt ilyenkor a határban. A gépnél, az állami gazdaságban, szerteszéjjel. Csak Pinke anyja szaladt haza egy-egy alkonyattal, gyorsan megfőzött vagy két napra valót a két házőrzőnek, ottmaradt a rövid éjszakára, s hajnalban észrevétlen hagyta magára a két dologtalant. Azok voltak, legidősebb Guba Imre kilencvenhárom esztendejével, a legifjabb Guba Imre, Pinke gyerek, a maga öt tavaszával. A már nem, és a még nem. Legidősebb Guba Imre már a síri nyugalmat gyakorolta naphosszat a ház előtti gyékényszékében. Keze ölében feküdt, a pipa szinte a torkából csüngött alá, s apró, ráncba gyűrt szürke szeme mesz- sziről nézett, a semmibe vagy tán azon is túl. A kucsma örökké a fején, homlokára csúszva, megereszkedett sárgás ősz bajusza mély, petyhüdt barázdájú arca meg sem mozdult, szuszogása is olyan finom volt már, csak akkor látszott, hogy él még, ha legyet hajtott el az arcáról. A j nap a kert fái fölül oldalvást sütött rá, s előtte pedig az udvar gyöpén ott tornászott Pinke gyermek a kis kutyával. ők meg a mozgást szerették gyakorolni. Ugrált, táncolt, vakkantott, kacarászott a két fiatal teremtés, csupasz testtel hemperegve, fejüket a földre, lábukat az égre hajigálva. Az öreg Gubának egy gondja volt: a halál. Reggel várta, este félte. Pinkének kettő: a kisebbik a peccő, a nagyobbik a nyúl. Mikor az öreg szájából kibukott a pipa, délutáni három táján, Pinke gyermek rendesen meglógott a kutyával egyetemben, szaladtak a Körösaljra, s fürödtek. Fürdés után pedig előkerült a peccő, a príma peccő, az édesapa gyártotta szerszám, s a dugó merülését nemcsak Pinke figyelte a parton ülve, hanem a kutya Is. Csak az alkony vetette haza őket, meg az éhség. Nem is annyire Pinke gyerek éhsége jött itt számításba, hanem a nyúlé. A nyúl. Az ő nyula... Mióta apja meghozta neki, csak a nyállal tudott törődni. Gondjával kelt, azzal feküdt. Ez az egy darab belga nyúl, a füvet faló étvágya, szájának izgatott matatása, selymes, puha szőre kimondhatatlan boldogsággal töltötte el. Olyan hatalmas nyúlfarm vezetésére vágyott, mint amilyen Balog Gabrié bent a faluban, a Hosszfoki utcában. Nála látta, hogy harminc darab nyu- lat is birtokolhat egy gyermek, ha már nagyobbacska. Neki is lesz, neki is annyi lesz, neki még több lesz, csak egy életpárt hozna már az apja a belgának, s akkor ő mindjárt szaporítaná őket, egész nap etetné, ízes labodát, puha pa- réjt, cukorrépalevelet tépne nekik, kis vályút fabrikálna itatásra, s körülrakná az udvart ketreccel... Egyszer aztán, egy július végi hajnalon, bekacagdtt a halál a kis porta csöppnyi ablakán ... A feketerigó még első hajnali örömét pikulázta az akácfa tetején, a Körös felől, szálló könnyű párát finom rózsásra szőtte át a falu felett kelő nap, mikor Pinke gyermek egy szál ingben, mezítláb és hunyorogva kitopogott a pitvarajtón. Kis hasát kidüllesztve, ingét felhúzva állt meg szemben a nappal. Pislogott, félig aludt még, a rigó csúfondáros trillát fütyürészett a sürgős művelet tiszteletére, a kutya pedig azonnal ott ugrált szétvetett lába között. Aztán visz- szament volna még az ágyba, de a nyúl ketrece felől siralmas nyöszörgés ütötte meg a fülét, a kutya is szaladt már a nyúl laka felé, ugrált, ugatott előtte. Pinke is odafutott azonnal. A nagy belga füle bágyadtan lógott. A nyúl beteg lett — Pinke hallgatta hörgő nyöszörgését, kinyitotta a kis ajtót, simogatta. A nyúl hagyta gyúrni magát, most nem ugrált, nem rázta a fülét, s a bajszát is lehetett birizgálni. Szóttan szorongással nézte Pinke egyetlen kincsét, aztán beiramodott a házba. Az öreg még horkolt, Pinke pedig a félhomályban az öreg fejéhez lopódzott. — öregapám, öregapám — szólongatta az ágy előtt kétségbeesetten, böködni kezdte. — Mi kell, fiam? — ébredt fel az öreg. — Beteg a nyúl. Az öreg nem értette azonnal, csak amikor jól megnézte a fejénél toporgó gyermeket, akkor szólalt meg. — Nem a’. Nem szokott a’. — De beteg. Nem mozog a füle. — Majd megmozdul. Korán van még, aludjál. — De beteg a nyúl, öregapám. — Aludj, ha mondom — recsegett rá keményen az öreg. — Majd reggel kikúráljuk — vetette oda biztatásul. Pinke azonban nem tudott már visszatérni az ágy melegébe, kiszaladt, újra megnézte, becézgette, simogatta a nyulat, aztán, hogy csak nem akart éledni, leszaladt a Körös-partra s friss, harmatos füvet tépett neki a víz menti kövér- jéből. A nyúl nem evett. Meg sem szagolta. Vizet adott neki a kis cserépaljban. Azt sem fogadta el. Kétségbeesetten állt a ketrec előtt a kopasz fejű gyerek jó darabig, majd kivette a nyulat, letette a fűre. A kiskutya odaugrott, harap- dálni kezdte a nyúl kókadt fülét. — Ne játssz most, Pajtás! ő próbálta megjáratni, ugráltatni, de a nyúl elfeküdt a fűben. Felnyalábolta hát, és kétségbeesetten szaladt be vele a házba, fel az ágyba is. Letette az alvó vénember mellé, s maga is elhelyezkedett az ágyon. Dunyhája üres, felső csücskét szépen ráhúzta az állatra. Várt, nem mert még szólni. Aztán, hogy az öreg csak nem akarta észrevenni, újra suttogni kezdett. — öregapám! — Mi kéne, fiam? — Itt a nyúl! — Hun itt? — Itt, az ágyban — s kihúzódott óvatosan a szélre a kis nyulász. Legidősebb Guba Imre felkönyökölt. Nézték egymást. — Maga minden jószágot meg tud gyógyítani. — A nyulat nem. — Dehogyisnem! Nézze mán meg, mi baja. Itt van a duny- nya alatt... — He? — s a gyermek egészen összegubódzott az ágy szélén. Az öreg kitakarta a nyulat. — Beteg, de vigyed innét. Csupa bolha — morogta az öreg, s Pinke újra magához ölelte szeretett nyulát, lassan, bűntudattal lecsúszott az ágyról, s kikullogott az udvarra. Letette az udvar közepére, s keservesen sírt szegény, ráborult a beteg nyúlra. Pajtás pedig nyaldosni kezdte kopasz fejét, vigasztalásként, melegen ... Az_ öreg is felkelt aztán, s szokás szerint első gondolata volt: „Felkelhettem”. A régi falióra tikk-takkolását hallgatva öltözködött lassan. „Vénebb vagyok megint egy éjszakával” — ment át az agyán a megszokott tűnődés. Egyszer csak az óra meg_ állt. „Lejárt” — vette észre az öreg. .,,Fel kéne húzni.” S 5 5 II irmán ültünk a Volgában. $ 11 Elöl a sofőr, hátul én meg ^ a védőnő. A kocsiban sötét 5 volt. S $ Fiatalember vagyok, az asz- 5 szony pedig ötven felé járt. De $ tudtam, hogy a sofőr ugratni 5 fog miatta. Sötét, esővert úton $ evickéltünk az orvosi porta $ felé. A Volga imbolygott, him- ^bált a gödrök között. De a S riport, amiért a mecseki falub3 ^ jöttem, már jegyzetfüzetemben ^ volt. Felőlem zuhoghatott. ^ Egy fiú kimentette pajtását ^ a megáradt vályogvetőtóból. ^ róla készültem írni. A védőnő ^ ott volt az esetnél, ő nyújtott ^elsősegélyt, ő adott injekciót a S tetánia-görcs ellen. Én persze. 5 az életmentő fiúhoz jöttem. A ^ védőnőtől csak útbaigazítást ^ kértem. Ö kalauzolt a fiúhoz, 6 meg a tóhoz. Délután eléggé megismer- Stem az asszonyt. Értelmes, ed- ^ zett teremtésnek látszott, nem ^ is lehetett más, a foglalkozása § megkövetelte tőle. Két évtize- det töltött nyeregben, két évti5 zedig járta a tájat lóháton. Itt, 6 a Mecsek mélyén, ma is szűkít ség van arra, az orvos meg a | levélhordó is így jár. Főként 5 ősszel és télen. v 6 Szerettem volna látni, ami- ^ kor fiatal volt. Most legalább 8 negyvenöt éves lehetett, hoz- § zám mindenképp öreg. Férje | párttitkár volt a községben. ^ A tágas ülésen nem kellett ^ szoronganunk. Az asszony is, ^ én is a pamlagnak vetettük a ^ kezünket, így egyensúlyoztunk a rázós úton. 8 Egyszerre megéreztem a ke- ^ zét. Lassan hozzáértette az ^ enyémhez, majd ujjai ujjaim- ^ ra csúsztak. Szégyelltem elhú- ^ zódni tőle, vártam, hogy ő fog ^ észbekapni. De nem vette el a ^ kezét. Ottmaradt, bizalmasan * rásimulva az enyémre. ’SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS, A sofőr — gondoltam — jobban tudta!... Én puritánnak tartottam ezt az asszonyt, kezemet, amelyet most nem akart elengedni, az imént még tűzbe tettem volna érte! Főként az alamusziság bántott. Ha már... hát másképp kezdje. Egy-két melegebb szó-, val, vagy pillantással. De így ilyen szánalmas enyelgéssel?... Persze, könnyű volt okot találni. Hiszen abban a korban volt, amikor sok nő nem gondolkozik többé. Orvosi esetnek tartottam, és ráhagytam, hogy szorongassa a kezem. Sőt, végül is megsajnáltam. — Maga — suttogtam —, nagyon egyedül lehet... Hangosan felelt: — Igen, mióta betegállományban vagyok... — Mióta? — Ö, már fél esztendeje! Ebben a percben megérkeztünk a házhoz. A kocsi megállt, a vezető bekapcsolta a világítást. A hirtelen fényben az asszony elrántotta a kezét. — Bocsánat! — súgta. S láttam, hogy elvörösödött. Ez ismét érthetetlen volt, de nem sokat törődtem vele. Megköszöntem a fáradságát és kiszálltam. A vezető közben rám kacsintott, hogy volt-e Ved ami? Persze, zavarba jöttem. Hiszen csakugyan volt. Heves, ideges mozdulattal rájuk csaptam az ajtót. A kocsi tovább ment, hogy hazavigye a védőnőt. A z orvos, hajdani diáktár- sam, bőséges vacsorával várt. Régi kalandjainkat idézgettük, s a bor már-már előcsalta belőlem a fecsegő kamaszt. Lám — mondtam volna —, ma is fiatalok vagyunk még! És kajánul, részvét nélkül kiadom neki a védőnőt, legújabb sikeremet... De hát hármasban voltunk: a feleséggé is ott ült. Inkább a múlt- ^ nál maradtam. | Éjfél lett, mire valahogy úszóba hoztuk az ügyet, amiért | leutaztam a községbe. ^ — Mondd csak... nincs itt § valami túlzás? Valóban élet- ^ mentés történt? ^ Éreztem: bután hangzik. De í nem tudtam másképp kifejezni a bizalmatlanságot, ami az ^autóban átjárt. Mintha még § egyszer csalódhatnék. A védő- $ nő után a fiúban ... De barátom megnyugtatott: ^ — Ha a fiú nem húzza ki, és |a védőnő nem rohan oda, a $ gyerek meghalt volna. Ezt $ megírhatod. ^ — Helyes... — Koccintot§ tunk és más témát kerestünk. $ A háziasszony azonban megál- 8 lított: — Csak azt tudnám, hogy bírta beadni az injekciót?! — Miért? — kérdeztem meglepetten. — Nem értem — — Hát... — mondta az orvos —, ezt én se ertettem. Csend lett, a kávéfőző figyelmeztető sípolására füleltünk. Az asszony megtöltötte a csészéket. Odakint még változatlanul esett. Elképzeltem a csúszós dűlőket, ösvényeket, melyek a környező tanyákra visznek, s megint megsajnáltam a védőnőt. Ezeken jár, fiatal lánykorától!... Barátom mintha maga is ellágyult volna. Felállt, s mint régen, amikor verseket olvastunk, átült felesége mellé és az asszony hajára tette a kezét. E régi, ismerős mozdulatból megéreztem, hogy felindult lehet. — Azt mondják, percekig vergődött, így is, úgy is megpróbálta kezébe fogni a fecskendőt. Végül sírva fakadt a tehetetlenségtől. Hiszen a gyerek élete függött tőle!... Nem értettem. Valaki, aki húsz éve gyakorolja a hivatását, ne tudna injekciót adni? — Gyerünk! — türelmetlenkedtem. — Mondd már, hogy mihez kezdett! Barátom elvörösödött, mint a versei felolvasása előtt, ha ráripakodtam, hogy ne tartson bevezetőt. A szép és törékeny dolgok feszültsége volt köztünk. — Hát, kérlek, voltaképp semmi... Egyszerűen nem is tehetett mást Szájába szorította a fecskendőt, a fogai közé harapta, s a nyelvével nyomta a nyelét Közben, sajnos, le kellett térdelnie. Ezt pedig megtiltottam neki... — De hát mi baja? — kiáltottam fel. __^ — Idegbénulás. A jobb keze teljesen érzéketlen. Ősszel egy vadászaton véletlenségből rálőtt valaki. A lova megbokrosodott és levetette. Szerencsétlenül esett... Csend lett, mint hajdan, amikor befejeztük a verset, s a szavak még ott lebegtek az asztal felett. S mint akkor szokta, barátom most is megkérdezte tőlünk: — Mit gondoltok, nem kellene meghallgatni egy lemezt? Mozart-zongoradarab volt, híres előadó-művésznő játszotta. Pásztor János w/z/zz/yz///»/////////////////////////////. rátok, segítik, s egy semmi mással föl nem cserélhető erő, a szerelem. A misztikusan bonyolult világ, a szuperszonikus vadászok mindennapja csak a háttér; e háttér előtt emberek vívnak csatát, a tudat, az akarat, az érzelem fegyvereivel. A Szépirodalmi Könyvkiadó negyedik újdonságának szerzője, a Molnár Gábor— Hegyi Margit kettős nem időben, s nem szituációbeli bonyolultságban, hanem távolságban és tájban kínálja s misztikumot az olvasónak Mongóliáról írtaik könyvet Molnár Gábor már szenteli egy könyvet — Egymillió hői országában — a baráti mongol népnek, de az inkább csak az utazó sziemlélődése volt Űjabb mongóliai útja módo nyújtott arra, hogy közelebt férkőzzék a nép lélkivilágá. hoz, meséket, mondákat ismerjen meg, barátokra tégy er szert, s ezerévek óta szinti változatlan mikrovilágokbí jusson el. Könyve tehát jóvá több, mint útirajz, s benyo másokat közlő riportázs. Líra vallomás a — sok képpel il lusztrált — mű, egy népről amely rendkívüli szerepet ját szott a történelemben, hog; azután évszázadokra szinte a ismeretlenség homályába súly lyedjen. Lírai vallomás ugyan akkor az emberi lélek kimé ríthetetlen gazdagságáról ií az egyszerű emberek nyílttá gáról és kedvességéről, a sok szór primitív körülmények kö zül is kifénylő humanizmus róL M. O. hanem egy egész közösség lélektani átváltozása tárul elénk a regény lapjairól, s az átváltozást a nemesveretű stílus éppúgy hitelesíti, mint a Római Birodalom mindennapjainak valós ábrázolása. Major misztikusan távoli időbe invitálja az olvasói, Szilvási Lajos viszont a modem világ misztikusan bonyolult terepeinek egyikére, a szuperszonikus vadászrepülők közé Légszomj című, legújabb regényében. A technika bravúrjainál csak egy valami lehet érdekesebb: a technikát uraló ember. Szilvási tiszteli ezt a természetes törvényt; az emberre, a különleges körülmények között is természetesen viselkedő emberre figyel. Mit tesz, mire hogyan reagál, mi játszódik le benne, amikor oly közel kerül egymáshoz kezdet és vég, csúcs és mélység — erre keresi a választ. Simon Sándor őrnagy drámája — súlyos betegsége csak műtéttel szüntethető meg, s ez egyet jelent a repülés feladásával — csak a különleges szituáció miatt tűnik egyedinek. Valójában napról napra emberek sokasága kénytelen szembenézni a kívánt és a lehetséges körülmények súlyos összeütközésével, azzal a teherrel, amely alatt az egyik ember összeroppan, a másik erőssé nő. Szembenézni a valósággal, vállalni a terheket: embert, teljes embert kíván. Mert sokan megfutnak, menekülnek a valóság elől; Simon őrnagyban is fölbukkan e lehetőség, ám mégsem él véle. A nehezebbet választja, s ebben társak, baNégy ismert szerző: Darvas József, Major Ottó, Szilvási Lajos, Molnár Gábor. Négy mű, amelyek másként és másért ugyan, de egyaránt érdekesek. Olvasmányként is, alkotót jellemzőként is. Darvas József életmű-kiadásának sorozata újabb kötettel gyarapodott, s a kötetben két — a szerző szavaival „inkább másfél” —, regényt lel az olvasó. Két olyan regényt, amely közül az egyik ugyan megjelent — harmincöt esztendeje, kis példányszámban —, a másik viszont most került először napvilágra, s most is befejezetlenül. (Ezért a szerző szavai szerint „másfél”.) Az Októberi köd, s az Állomás lényegében azonos forrásból meríti mondandóját. Az ifjú, pályakezdő fiatalember — tanító — vergődését, harcát, ritka örömeit, sűrű alázkodásait festi meg a harmincas évek vidéki világában. Darvas vállalja a kezdés sikertelenségét is. Az 1935-ben írt Állomás-a — a harmadik regénye volt —, valóban nem tartozik a nagyerejű művek közé. Inkább csak a részletek realizmusával, a légkör felidézésével hat a mai olvasóra, s kevésbé a hős gondolataival. Ami a másik regényt, az Októberi ködöt illeti, merőben eltérő a helyzet. A mű Darvas legjobb munkái között kaphatott volna helyet, ha sikerül befejeznie, csiszolnia. A történelem több ízben is háttérbe szorította a születendő művet, s így maradt — torzó voltában is értékes —, befejezetlen alkotás. Az Októberi köd világa már bonyolultabb, kevésbé tételszerű, tehát árnyaltabb, mint az Állomás-é. Ez indokolja befejezetlensége ellenére is közzétételét. Misztikusan távoli időben, egy titokzatos szent mindennapjaiba ragadja magával az olvasót Major Ottó, Szent Kelemen vallomásai című új regényében. Clemens Romanus, azaz Római Szent Kelemen, a keresztény ókor, az időszámítás utáni első század talányos alakja volt, s Róma negyedik püspökeként sajátos, ellentmondásos szerepet játszott. Major, az ókori triptichon záróképét alkotta meg e könyvvel. A nagy H erodes és a Ti- bériási Justus után. Ahogy azokban, a Szent Kelemen vallomásai-ban sem egy személyen van a hangsúly, hanem azon a környezeten amelyből kinőtt a történelem nagy sorsfordulója, a zsidóság és a kereszténység kettéválása. Nem csupán egy ember, FEHÉR ÉS FEKETE