Pest Megyi Hírlap, 1971. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-10 / 8. szám

rear MEGYEI 1971. JANUAR 10., VASÁRNAP k/űrltw BORSANYI VERA: A szent unoka TÉLI CSÖNDBEN (Fotó: Urban) ,,„,s,s,,ss/ssssrsfsrfrffrssfss/sssrsss/ssssssss/ssss/fss/sssss/s/sssss//ss/ssss/sssss/Yswrssrsssf/sfssssssss/ssssssssssssssssssj KEREKES IMRE: Ártatlanság — Alszol? — kérdezte az asszony. — Nem alszom — mondta a férfi. — Máskor hamar elalszol. — Igen — mondta a férfi —, ma nem tudtam elaludni. — Valami történt? — kér­dezte a nő. — Nem tudok róla... — Mégis... máskor már ré­gen alszol. — Ma nem tudok — mond­ta a férfi. — El kell menned orvoshoz — állapította meg az asszony. — Végül úgy jársz, mint én. — Te hogy jártál? — kér­dezte a férfi. — Jó, ha két-három órát al­szom ... — Nincs semmi bajom — mondta a férfi. — Dehogynem... — mond­ta az asszony —, már három évvel ezelőtt is azok az ideg- dolgok jól megijesztettek. Ak­kor valahogy rendbe jöttél, s azóta felé sem nézel az orvos­nak. — Nem vagyok ideges — mondta a férfi. — Akkor se voltál... csak nem találtad az egyensúlyod. Azt mondtad, úgy érzed ma­gad ezen a földön, mintha egy kötélen állnál két ház között. — Ja... mondta a férfi — ez igaz. De hát most fekszem... Az asszony rágyújtott egy ci­amint az órát birizgálta reme­gő kézzel, olyasmi jutott eszé­be, amitől nagy fekete félelem terült remegő lelkére. „Nagy­apám is így halt meg, így állt az óra előtt, húzta fel, aztán hanyatt vágódott, s vége volt” — 5 az üvegajtót már ő sem tudta becsukni, mert nagyon- nagyon megijesztette magát ezzel az emlékezéssel. Hátra- tántorult, s hiába kapott a sub­lót széle után, szép lassan csak lebicsaklott a földre. Földre került a két Guba. Az idősebb tápászkodott fel először, mert ő nagyon félt ettől a helyzettől. Eddig várta a halált, most, hogy megle- gyintette, már félt tőle na­gyon. Nagyon nehezen, nyö­szörögve, fekvésből térdre, térdről székre támaszkodva, remegve ment ez a felállás. Majd kibotorkált, gömyedtnél is gömyedtebben a napra, beleült a székbe, s észre sem vette a gyöpön síró gyerme­ket. Délben egyikőjük sem nyúlt ételhez. Az öreg Guba nagyon gyengének érezte magát, a vé­gét várta, fel sem állt a szé­kéből, Pinke pedig csak a nyúllal bíbelődött. Mindent megpróbált már vele betakar­ta, legyezgette, erőnek erejé­vel megitatta, de a nyúl egyre betegebb lett. Kétségbeeset­ten tekingetett dédapjára, de ő meg sem mozdult, s hiába vitte oda hozzá megint, rá sem tette a kezét. — Meg fog dögleni, fiam — mondta s befelé hallgatózott, jár-e még a szíve. — Hozzál vizet, fiam, ihat- nák — mondta később. A gyermek töltött neki bögrébe, s míg az öreg ivott, azt mondta: — ügyi, ha a nyúl inna, megmaradna öregapám. — Elpusztul. A nyúl olyan. Ha egyszer beteg, vége. Elhallgattak. Pinke vissza­tette a ketrecbe a nyulat, és a kapu felé somfordáit. Balog Gabri járt az eszében, hozzá akart elszökni. Segítsen, vagy adjon neki egy másik nyulat. Legalább valami kis nyúlfiat, ha már ennek el kell pusz­tulni. Az öreg észrevette, hogy szökésen töri a fejét a gyer­mek. — Hová mész? Pinke nem felelt, hanem le­ült a nyitott kapu tövében, a földre. — Ne hagyjál Itten most, fiam. — S még azt is hozzá akarta tenni: legyen, aki le­fogja a szemem, de ezt még­sem mondta ki a gyermek­nek. Inkább lehunyta a sze­mét Pinke leste. Hitte, el­aludt. S akkor óvatosan ki­csúszott a félig nyitott kapun, s usgyi, szaladt be a falu felé. A kutya utána. Kirepült a ha- lálszagú házból, mint a kis­madár a fészkéből... És akkor az öreg Guba el­kezdte csatáját, imádkozott. Mikor aztán megalkudtak Balog Gabrival, kettesben bal­lagtak haza. Pinke, ölében egy kis angora nyúllal, boldogan lépkedett. Otthon, a ház vé­gében aztán át lett adva a peccő. Gabri ünnepélyesen kö­pött egyet áldomás helyett. — Csere-bere fogadom, töb­bet vissza nem adom. Aztán nehogy sírjál a peccődért, kis Guba. A vén Guba pedig ezalatt végleg megadta magát. „Jól van ez pap nélkül is” — gon­dolta. Este lett, a folyó felől hű­vös pára szállt az udvarra, s felzendült a békák kórusa. A telihold a kertek felől hi­deg fényt öntött szét az esti tájon. Pinke a nyulakat gondozta. Az újat megetette, a beteget simogatta. Aztán az öreg odaparancsol­ta maga mellé a gyermeket. Halkan, betegen jött belőle a remegő hang. — Ülj ide mellém, fiam. — Pinke odatelepedett a szék lá­ba mellé a földre. — Figyelmezz a szavamra. — Éhes vagyok. Együnk, öregapám! — Én már nem eszek töb­bet, fiam. Meghalok. — A gyermek ránézett erre nagy fekete szemével, csodálkozva. Nem szólt, csak nézte. Hallga­tott jó darabig a két arasznyi létű ember. Félelemmel. — öregapám! A kis nyúl­nak nem lesz baja a beteg mellett? — kérdezte aztán a gyermek. — Ne azzal törődj most — rebegte az öreg, és elcsuklott a hangja. — Nem biztos még, hogy a nagy belga megdöglik. Hátha a kicsi kigyógyítja. — S az­zal felállt Pinke, a ketrechez szaladt, kiemelte a kis nyulat meg a beteget is, s odacipelte őket a székhez. Leült, széttár­ta a lábát, s közétette az ál­latokat. — Nézze, öregapám, ebből is nagy nyúl lesz ám! — Mondd meg apádnak — s már alig hallhatóan sutto­gott a legidősebb Guba Imre — fakoporsót akarok. Mosta­nában nádból is csinálnak, de nekem az nem jó. Tisztelje­nek meg fakoporsóval. — Megmondom — értette meg a gyermek a súlyos sza­vakat, s aztán rögvest a be­teg nyúlra gondolt, hogy ha az elpusztul, nem kell neki koporsó... Hosszan hallgatott aztán a két arasznyi létű ember, s az öreg Guba szép csendesen elaludt a székben — örökre. Halott szeme most is nyugod­tan nézett a semmi éjszakába. Pinke nem bírta aztán so­káig a hallgatást, az éhség is kínozta, visszatette hát a nyu­lakat a ketrecbe, vizet öntött még nekik a kis cserépbe, és mikor meglátta, hogy a beteg belga nyúl feje benne marad a vízben, felkiáltott: — Elpusztult a belga! Hallgatott, nézte egy dara­big, nem mert hozzányúlni. — A kicsi meg harapja a fülét, öregapám... garettára. Az asztalon almahéj volt, a tv-tál maradéka, vacso­rára vette. — Jó volt az a tál? — kér­dezte az asszony. — Nekem ízlett. — Már úgy értem, nem volt romlott a hús? — Az lehet... mondta a fér­fi. Ö is rágyújtott. A két pa­rázs időnként, ahogy szívták a cigarettát, felváltva jelzett pi­rosat, mint a villanyrendőr. — Nem éreztem — mondta az asszony —, bár előfordult már, hogy eladtak romlott árut — Ritkán — mondta a férfi. Az asszony sötétben megke­reste a rádió gombját, de már nem volt műsor. — Ilyen késő van — mond­ta az asszony. — Nem tudom, mennyi az idő. — Dehogynem tudod — mondta az asszony —, az előbb megnézted az órát. — Már elfelejtettem. Az asszony felült a sötét­ben átnézett a másik ágyra, ahol a férfi feküdt az éppen megszívta a cigarettát, felpa- rázslott az arca. — Nem emlékszel, mennyi az idő? — kérdezte az asszony. — Nem — mondta a férfi —, köteles vagyok én erre em­lékezni? — Nem vagy köteles — mondta az asszony —, de ezt azért mégis furcsának tar­tom ... — Pedig ez nem furcsa... — Kérlek, ha valami bajod van, légy szíves mondd meg Ezzel a hajnali diskurzussal nem megyünk semmire. Mondd meg, ha valami bánt vagy talán én... — Nem, nem... — mondta a férfi. — Szó sincs róla. Te igazán nem és senki más... és egyáltalán senki és semmi, csak nem tudok aludni. — Éppen te, aki csak letet­ted a fejed... Az asszony hanyatt vágta magát az ágyon, aztán a két tenyerét a mellére fektette, és úgy is maradt. Gondolkozott. — Milyen szörnyűség — mondta később —, hogy az embernek igy kell bámulnia a sötétben. — Csukd be a szemed — mondta a férfi. — Kösz... — mondta a nő. — Nagyon hálás lennék, ha megmondanád, hol siklott ki ez a mai napod. Valami tör­tént veled, az biztos... — Semmi — mondta a férfi. — Az lehetetlen __ ügy is ki találom, azt hiszem, már nyomon vagyok. , — Ne fáradj — mondta a férfi —, nem történt semmi. — Na és? — Semmi és. Nem történt semmi, ennyi az egész. — Ennyi? — Hát nem elég ez? Nem elég baj? — mondta a férfi. — Ezt nem értem — mond­ta a nő. — Nincs semmi, és ez a baj? — Igen, kérlek, ez a baj. — Jó, ha ez a baj, valamit akkor is csak érzel. — Nem érzek semmit — mondta a férfi. — így, ahogy itt vagyok, semmi nem tör­tént velem egész nap, és nem érzek semmit — Szóval azt akarod mon­dani, ez a semmi a baj. — Ugyan kérlek... te ezt úgy sem érted — mondta a férfi. — Már hogyne érteném — mondta a nő. Nem vagyok én hülye, hogy ne értsem. De ha egyszer nincs semmi, se itt se ott se máshol, akkor mit kell értenem? — Nem megmondtam — vá­laszolt a férfi. — Most azt akarod, hogy olyan dolgot ma­gyarázzak, aminek semmi ér­telme. Ezt vagy megérti vala­ki, vagy nem. — Vagy nem — mondta a nő. — Engedelmeddei ezt nem értem, s nem is akarom érte­ni. — Ezt tudtam — mondta a férfi. Elnyomta a cigarettát, s lehúnyta a szemét Érezte, hogy az asszony valahol a sö­tétben a tekintetét keresi. El akart kerülni minden találko­zást. — Szóval azt akarod mon­dani, hogy az a semmi, amit nem érzel... az nem hagy aludni. — Valahogy így — mondta a férfi. — Mégis, mit akarsz ezzel mondani? — Semmit... — mondta a férfi. Az asszony kiugrott az ágy­ból, a sötétben nekiment a karosszéknek, kitapogatta, és beleült Legalább negyedórát ült ott szótlanul, s onnan fi­gyelt — Alszol már? — kérdezte végük — Ugyan kérlek... — mondta a férfi. — Feküdj le, mert megfázol. A nő szót fogadott, bebújt az ágyba. Amikor felmelege­dett, oldalt fordult és a kö­nyökére támaszkodott. — Csak azt szeretném tudni, miért lett ez neked egyszerre ilyen fontos? — Micsoda? — kérdezte a férfi. — Hát az a semmi... — Kezdjem most neked elölről, hogy az a legfonto­sabb ... ‘ Az asszony hallgatott, a kö­nyöklés kifárasztotta. Nem is törődött már a válasszal. Ál­mos lett, és leküzdhetetlenül aludni kívánt. Hanyatt feküdt és utoljára az ablakra nézett. — Hajnal odik... — mondta az asszony. — Tudsz valami jobbat? § — ________és tudná, milyen há- ^ zi as! Remeikül főz meg süt. % Nálunk ez családi vonás. — Sajnos, ritka az a mai ^ lány, aki ilyen fiatalon már ^ ügyes háziasszony. Tetszik ^ tudni, járok egy kislánnyal, ^ annyi idős lehet, mint a néni ^ unokája, de az egy rettenet. ^ Édesanyám betegsége idején ^ főzött rám, egy kilót lefogy- ^ tam. Ehetetlen ételeket tett ^ elém. ^ Meg kell ölnöm. ; — És tessék elképzelni — ^ fecseg tovább Gyuri —, a jó ^ modor is hiányzik ezekből a ^ csitrikből. Azzal a kislánnyal ^ egy jobb helyre nem tudok el- ^ menni. Egy vipera. Nem olyan | csendes, mint a néni unokája!? Hangoskodik, kötekedik. A S múltkor is köpködött az ut- ? cán, mert dühös volt rám. | — Ott kell hagyni az ilyent! ^ — Nagyika teljesen átéli a ^ történetet. — Sosem lesz jó ^ feleség belőle! ■ — Mindegyik ilyen, tessék | elhinni. Az egyik tizenkilenc... ^ — Az unokámat kicsi korá- ^ tói kezdve nagyon szigorúan ^ nevelte a lányom. Olyasmi, ^ hogy ellenkezés, soha nem ^ fordult elő. Nagyon őszinte ^ gyerek. Neki az anyja a barát- ^ nője! ^ Végre átérünk Pestre. A ^ kiszállásnál óvatosan Gyuri ^ bokájába rúgok. Aztán jön a terasz. — Veletek tarthatok én is? ^ — kérdem flegmán. A kávé jó, a hab friss, Gyű- ^ rit gyűlölöm. Lassan na- ^ gyikát is. Tüntetőén elbújok $ a napszemüvegem mögé, ki- ^ csit el is fordulok tőlük, na- ^ pozok. Ök ketten zavartalan ^ beszélgetnek. \ — Szólj már valamit te is, ^ na! — nógat nagyika. — Ne ^ ülj itt csak úgy. Nem illik. ^ — Haza kéne menni! — Látja, nem tud feloldód- ^ ni. A kis vadóc. — Nagyika ^ rosszallóan csóválja A fejét. ^ A számlát is természetesen ? Gyurink egyenlíti ki. Nem fi- | zeti; ahogy csinálja, az egyen- | lítés. Nagyikát teljesen levet- ^ te a lábáról. — Bem rakpart huszonöt — ^ mondja búcsúzóul — nyűgöd- ^ tan keressen fel, ha van ideje. § Talán az unokámmal is talál- § kozik — néz jelentőségteljesen ^ Gyurira Lassan sétálunk a Duna- ^ parton hazafelé. Nagyika meg- ^ áll, hosszan abba az irányba ^ néz, amerre Gyurit látta el- ^ tűnni. — Ha neked egyszer egy ^ ilyen akadna! nyát: menjünk át kishajóval Pestre. A ház előtt körülnéztem; Gyuri, ez az őrült, tényleg be­váltja szavát, hogy soha töb­bé nem látom. Titkon remény­kedtem, hátha feltűnik vala­melyik kapualjban. De nem. Volt szíve itthagyni! A nyomo­rult! A kishajó éppen indulásra kész, amikor odaérünk. Nagyika ijedten keres kapasz- kodási lehetőséget, amikor is valaki udvariasan karonfogja és felviszi a bárkára. Gyuri! A francból került ez ide! — Ö, köszönöm, fiatalem­ber! Köszönöm, hogy ilyen udvarias. Szintén átjön a túl­oldalra? — kérdi nagyika, aki nem elégszik meg ezzel a kis segítséggel. Most egész úton hálálkodni fog, mert minden jó cselekedettől meghatódik. — Engem is rávett az uno­kám — folytatja nagyika — gyere, áthajózunk Pesre és kiülünk egy teraszra haboská­vézni ... Bocsánatkérőn rámnéz; szó sem volt holmi haboskávéról. Gyorsan átgondolom anyagi helyzetemet. Na! Gyuri a helyzet magaslatán. Vigyorog, dumál, gesztikulál, de csak a nagymamának, mintha én ott sem lennék. Bele kellene ájulnom a vízbe, aztán ugorhatna utánam! — Nagyon ritka ma már az úri fiú ebben a huligán világ­ban — mondja nagyika és bizalmasan csimpaszkodik Gyuriba. Az úri fiú most előveszi leg­szélesebb mosolyát — ilyen­kor ötvenkét foga van —, hogy nyugtázza a vallomást. — Csak nem a kedves uno­kája? — mutat rám Gyuri. Nagyika büszkén kihúzza piagát és megsimogatja a fe­jem. — A néni nagyon fiatal ah­hoz, hogy ilyen nagy uno­kája legyen. — A dédunokája vagyok — mondom vicsorítva. — Kozmetikázom magam. Titokban persze. De az uno­kám, az megért. <3 mondja meg, milyen krémeket vegyek. — Nem kell mindent kife­csegni egy idegennek — mondom jó hangosan. Nagyika kacarászik. — Nagyon zárkózott kislány. Tudja, még nincsenek udvar­lói. Roppant komoly és jó munkaerő... Ez a mániája. Az ő mércé­je, ha valaki jó munkaerő. főúrival a nagymama miatt ^ vesztünk össze. Sehogy- sem akarta, hogy elmenjek hozzá. Hogy úgyis olyan ritkán szab- ’.ulok el otthonról, és ilyenkor is a nagyihoz me­gyek! De én nem tágítottam. A legjobb barátnőmhöz nem megyek olyan szívesen, mint nagyihoz. De Gyuri ezt nem érti. Nagyika háza elé érve meg­lógta a karom, hogy nem en­ged. Szerettem volna ahhoz a jól fésült fejéhez vágni vala­mit. őrülten fájt a karom, annyira szorította. Ez a marha azt hiszi, nem kell elszámol­nom a testemmel otthon. Az hiányzik, hogy anyám kék fol­tokat lásson rajtam! — Vedd tudomásul — üvöl­tötte —, ha ide most bemész, soha többé nem látsz! — Ügy is csak kecsegtetsz! — ordítottam vissza és kitéptem magam a szorításából. Nagyika rendkívül örült ne­kem, rögtön a fánkot rakta elém. Mindig fánkot süt, rög­eszméje, hogy szeretem. Kissé ütött-kopott már a drága lé­lek, de isteni fej. Vele min­demről el tudok beszélgetni, egyáltalán nem nagymama- típus. Egy színfolt. Egyetlen szenvedélye van csupán, a spó­rolás. Kuporgat, mint a többi öregasszony, de ezzel nem a gondtalan öregségét akarja biztosítani. Naponta félretesz egy-két forintot a kredencbe — egy gyöngyháztányérba. A hónap végére van negyven fo­rintja, magához veszi és titok­zatos utakra indul. Sokáig ne­kem sem vallotta be, de egy­szer úgy döntött, nem bírja magában tartani titkát. Beval­lotta, ilyenkor beül egy taxi­ba és viteti magát. Az útirányt mindig a szezontól teszi függő­vé. Tavasszal az Állatkertbe megy, nyáron a Várba vagy a Margitszigetre. Télen csak rö­vid utakra kocsikázik, mert fázik, és beül valahová fo­gyasztani. Mert nagyika csak -fogyaszt. Nem eszik és nem iszik, hanem fogyaszt. És ka­cag. Szégyenlősen ugyan, de kacag. Csak nekem mond el mindent — bizalmasan. Én csak általános hülyeségekről tudok vele eldumcsizni, pedig szívesen beavatnám az én kis életembe, de nagyika szemé­ben én egy úgynevezett szent unoka vagyok. Valahogy soha sincs lelkem kiábrándítani. De most tomboltam magamban, úgy éreztem, ott a lakásban rögtön megfulladok. Rávettem nagyikat, menjünk el sétálni, hiszen kitűnő idő van, vétek bentmaradni. Rendkívül Örült az ötletnek, sőt, biztosított, hajlandó leküzdeni tériszo-

Next

/
Thumbnails
Contents