Pest Megyi Hírlap, 1971. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-17 / 14. szám

8

™&Círiap

mi. JANUAR 17.. vasárnap

ÚJ MUNKAHELY

mert nem tud többé gyógyítani, egy lázmérő küldi a szolgát, a higanyt, hogy mérjen lázat neki, egy bőgős a sarokban saját nótáját húzza és veregeti hátulját vonóval s egy mosógép saját szennyesét teregeti.

A nap a hasát melengeti.

Míg egy hordó a társának tölt a felhő magába vizet önt a dió hámozza friss belét, a dinnye issza saját levét,

Hát a sorsom mit csinál?

Azt, ami fő mestersége, görnyed, lép és szalutál.

WSSSSSSSSSSSSSS* V//////////////////////////////////

ANDRÁSSY LAJOS:

Banális?

Csodát ne várjl Teremts magadnak és tiéd. S tiéd vele az alkotói láz is, e soha meg nem vásárolható kín...

Igaz-e így? — Te mondhatod: banális.

múlt ho közepén hozzájárulással beléptem a Hús- klopfoló Gyárba. Kérgesi főosztályvezető karon ragadott és szó kíséretében átnyújtott simára nyalt frizurájú, klottköpenyes férfinak:

— Bemutatom önnek az új kollégáját. Ismertesse meg a belső rendünkkel, legyen segítségére a munkájában — mondta Kérgesi és barátságos biccentés után eltűnt.

— Ez lesz az íróasztala — mutatott kartársam egy dióbarna alkalmatosságra. — Az első fiókban találja az anyagkiutalási listákat. Közvetlen alatta disznósajt van és hónaposretek. Még az elődje hagyta ott. Ebbe a főkönyvbe kell beiktatni három másolattal a havi feketekávé-fogyasztást. Szereti a feketekávét?

— Nagyon — bólintottam.

— Akkor majd remekül megértik egymást Jolánka kolléganővel. Ö a legjobb kávéfőző a szobában.

— Ha egy munkás bejön anyagkiutalásért, akkor mi

teendő? — kérdeztem kíváncsian.

— Mélyen az illető szemébe néz és átküldi Gortvai kollégához. Gortvainak majd később mutatom be. Veié szoktunk délelőtt barkochbázni a könyvelésben. Tud barkochbázni?

— Az előző munkahelyemen mással foglalkoztunk ...

— Majd beletanul — intett jóakaratáén. — Szokott telefonálni?

— Olykor.

— Ha telefonálni akar. akkor lemegy a földszintre, a bérelszámoló mellett van egy kitömött rénszarvas, ott balra kanyarodik, és egyenesen kijut az utcára. A szomszédos eszpresszóban kitűnő telefon- készülék található és friss túrós. Az ebédidő déli tizenkettőtől fél egyig tart. Ha visszafelé a padlásfeljárón jön, akkor háromnegyed egy is lesz, míg visszatér a szobába.

— Mégis, mi lesz a munkám? — érdeklődtem.

— Az első időben figyelni ^ kell, nem jön-e valaki a folyo- ^són. Ha közelednek, akkor kettőt köhög. így nem érhet bennünket meglepetés.

s

§ — Egy ilyen nagy üzemben

| mégis akadhat néha valami sürgős elintéznivaló — jegyeznem meg tisztelettel.

$ — Ha sürgős elintéznivalója ^van, a folyosón jobbra a har- ^madik ajtó. Egyébként a mosódéba délelőtt tizenegy órakot ó gyönyörűen besüt a nap. Ha ^ kinéz az ablakon, a budai he- Ógyek lankáit látja — suttogta Óábrándosán és megkérdezte: — í Szereti a természetet?

így írjunk mi..?

SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSe^. 'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS,

Vigyáztam a gyerekre

vő” gyerekre, aztán halkan ! kérdezték:

— Jó volt a televízió műso- ! ra?

— Remek!

Búcsúztak és sokáig szó-! rongatták a kezemet.

— Hálásan köszönjük, hogy : gondosan vigyáztál Pistikére, i

Palásti László !

FEKETE, FEHÉRBEN

(Foto: Urbán)

SÜKÖSD MIHÁLY:

Jelek a falon

A Liget a Hősök terénél kezdődik azok számára, akika város, pontosabban a VI. kerület felől közelítik meg. Én éveken át innen közelítettem meg, hetente kétszer, szerda és vasárnap délután. Eleinte apa kezén, később egyedül.

Ez a legrégibb kép, ez áll az idő elején: a Hősök tere, közepén a téglalap alakú, szürke sír (mindig megálltam és imádkoztam apám két testvéréért, akik meghaltak az első világháborúban, s akikről sokáig azt hittem, itt vannak eltemetve), a fekete-fehér kőkockák, a magasban Árpád, a magyarok fejedelme, derekának támasztott csillagfejű buzogánnyal, s hátuk mögött, félkörívben a királyok. Akikről később derült ki, hogy királyok, az idő elején csak vasemberek voltak, rozsdás karddal és horpadt sisakkal; a szögletes pajzsokon, kontyos fejeken, fürtös parókákon zöld penész ült, az aranybetűket eltömte a por.

Apám kézenfogva vezetett, odaértünk Hunyadi János

; csizmája alá, a várnai csatától : jobbra (még a lovait is harcoltak, tátott szájjal harapták : egymást, a kavargó paták : alatt bugyogós török fetren- : gett, kezében görbe kés) vizs- j gálni kezdtük a falat, s hama- ! rosan megtaláltuk a jeleket. [Egymás felett sorakoztak a [falon, az első nyolcvan centire lehetett a földtől, az utolsó másfél méterre. Háttal álltam a falnak, hozzásimítottam fejem a kőhöz, apám megjelölte a magasságot és melléírta a dátumot. Megint nőttem néhány centit.

— A fal nem emlékszik — mondtam apámnak. — A harmadik jeltől kezdve én már elég jól emlékszem, de a fal nem. Nem ismer.

— Miből gondolod? — érdeklődött apám.

— Mert nem változik, nem nő, mindig egyforma. Én majd nagy leszek és eljövök a falhoz, s a falon akkor is ott lesznek a jelek, de akkor sem emlékszik semmire.

— Nem baj — mondta apám. — Te meg én mindenre emlékszünk. Egyszer majd neked is lesz fiad, kihozod a királyokhoz és új jeleket kezdesz. Akkor már hárman emlékszünk, a fal meg továbbra is néma lesz és tudatlan.

Nemrégen kivittem a fiamat a Hősök terére, a királyok alá, a falhoz. Megkerestük a régi jeleket; a fiam tízéves, a feje éppen eléri a negyedik jelet a falon. Most már valóban hárman emlékezünk, a fal azonban továbbra sem ismer meg, nem tud semmiről.

A fal mögött kezdődik a Liget. Ismerem minden arcát, a mait, a tizenöt és huszonöt év előttit. Az embert nemcsak a vele történő események nevelik azzá, ami lesz; régóta sejtem, hogy a képek is, amelyek közt felemelkedik.

1944 nyarán, a nagy szőnyegbombázások idején,

ugyanazon a napon kétszer láttam a Ligetet. Légitámadás előtt és után. Előtte a padokon ott ültek a régi sakkozók. Kétoldalt az út mentén, a bokrokban harckocsik és légvédelmi ágyúk fészkeltek, terepszínű sátrait bújtak ki a fák alól, terepszínű ponyva takarta az ágyúkat meg a tankokat, csak a csövek szúrták át az ágaikat, s a kék vason ^negcsillant a nap. Német egysegek álcázták magukat, a katonaságot a város más pontján rejtették el, a Ligetben csak némi felszerelés maradt, legénység nélkül, ügyes csalét- kül a repülőgépeknek.

A légitámadás után a terepszínű övegek, a felhajtott aljú sátrak eltűntek a fák alól, de a kártyázóik meg a sakkozók ott maradtak. Csendesen feküdtek a fűben és lucskos volt körülöttük a föld, vagy dobálták magukat a padokon, és hangjukat elvitte a szél.

0

így mutatkozott be a háborús Liget, s a következő hónapokban valahogy lebomlott, levetkőzte a régi arcát, önmaga csontvázára csupaszodéit Fa és fű maradt belőle, kő és tégla, elveszett, ami mindebből a Liget volt. Októberben a környékbeli nép leengedte a tó

vizét és kézzel fogta ki a sűrű, zsíros iszapból az elhízott, lusta halakat, amelyeknek fél éve, egy éve, három éve kenyérmorzsát szórtam a hídról. Szürke délután történt ez, hideg, nedves szél fújt, s a lábközépig érő, zavaros mocsokban, a síkos betonon meg-meg- csúszva birkózott a nép a halakkal. A halak ide-oda cikáztak, a levegőbe dobták kétség- beesett testüket, kicsúsztak a bizonytalan szorításból, az emberek testükkel vetették magukat a kisiklani készülő zsákmányra, mellükhöz szorítva a nyálkás halakat, felhempered- tek a bűzös, sűrű lében — átható halszag lebegett a tó felett, s a hídon állva úgy éreztem, színe k van a levegőnek, nemcsak szaga, sűrű, lilásszür- ke színe van. Az Állatkert felől jól hallatszott a vadállatok bőgése: esti etetés ideje volt, de az állatok ekkor már csak vacsorájuk harmadát kapták naponta, s nemsokára már azt sem kapták meg. Amikor a háború Budapest alá érkezett, s a város körül bezárult az ostromló gyűrű, a Ligethez közel lakói- az ágyúdörgés szüneteiben jól hallották a vadállatokat. Eleinte reggel, délben és este, az etetések idején, később már szakadatlanul szólt az üvöltés. Az ágyúdörgés megmaradt, a vadállatok bőgése halkulni kezdett, majd elenyészett: a vadállatok lassan elgyengültek, aztán éhen haltak. A legtovább a medvék bírták. A szovjet katonák már Kispesten voltak, amikor a liget- környéki nép betört az Állat- kertbe, húsra éhesen: a nagyvadak közül már csak az elefántok és a medvék voltak

életben. A nép a medvét vélte ízesebb falatnak: amikor a pisztollyal felfegyverkezett férfiak a barlangja elé értek, Zebulon, a gyermekek kedvence, az erdélyi barnamedve két lábra állt, s mellső mancsait összetéve élelemért kömyörgött a húsára éhezőktől. A mozdulat feltárta mellkasát, éppen szívébe kapta a golyót. A férfiak nem tudták kihúzni barlangjából a koplalás után is súlyos Zebulont, ezért a barlangjában nyúzták és sütötték meg. A rossz tűz felett a megpörkölt hús szaga elkeveredett a ketreceikben holtan fekvő vadállatok bűzével, s a közelben trombitáló elefánt kigőzölgéseivel.

Halak és vadállatok! De a Liget a háborúban nemcsak ismerős állatait vesztette el. Liliput népe, a külföldi törpék minden délután a Ligetben iéptek fel; attrakciójuk elhomályosította a szomszédos Angolparkot, a ringiispilt, a dodzsemet, sőt, a panoptikumot is, benne a Bendegúzt, a hímgorillát, amint éppen elrabolja az ájult miss Jane-t, az Afri- ka-vadász lányát. A külföldi törpéket Bomemissza-Bux- baum Jenő, a Liliput-színház tulajdonosa szerződtette a szomszédos országokból, főként LengyelországbóL Nem tudtak magyarul; parányi szmokingban, uszályos estélyi ruhában, rózsás és ráncos arcocskájukkal jelentek meg az apró színpadon, s magyar szavakkal tűzdelt nemzetközi keveréknyelven eljátszották Lord Ashton garden partyjät A va- lószínűtlenül csepp ajkakról felhangzó idegen szavak csak fokozták a közönségtől távol?

\ SÁROSPATAK

\ Vöröstorony

[ Az idén folytatják hazánk! I egyik legszebb műemlékéneit, ! a sárospataki Rákóczi-várnak [ feltárását. Teljesen „kiszaba- ! dítják” a földtörmelékből a ! vár legrégibb épületét, a Vö- J röstomyot. A híres tornyot és J a vele szemben levő olasz- !bástyát eredeti állapotában $ tárják a látogatók elé. A föld, $ kitermelése a hideg téli na- $ pokon sem szünetel.

— Szeretem.

— Remélem, jól fogja érez- [

ni magát nálunk. Tudja, egész! rendes hely ez az üzem, csak [ egy baj van — jegyezte meg: kissé keserűen. !

J

— Mi a baj ? — kérdeztem. >

— Az ember agyongürcöli [ magát, és akkor elsején a po-| fájába vágnak ezerötszáz fo-j rintot!

Galambos Szilveszter !

asztalra. Még egy sámlival megtoldotta és becsukta az ablakot. Azután kicserélte a vizes borogatást, betakart, és elmesélte iskolai élményeit. Megállapította, hogy nincs lázam, megtapogatta a fejemen a daganatot és gyengéden egy kés lapját szorította rá.

— Ez visszafejleszti — mondotta szakértelemmel. — Nekem is így szokták csinálni. ,

Azután utasítást adott;

— Aludj egy kicsit. Elég; volt a beszédből. Most leoltana- a villanyt. Ne félj a sötétben,; itt maradok a szobában, vi- [ gyázok rád.

Jó másfél óra múlva felkel-: tett;

— Ne haragudj — mondta —, de mindjárt hazaérnek. Nem kell nekik tudni, hogy ápoltalak. Most én gyorsan lefekszem.

Felugrottam, rendbehoz* tam magam. Éppen idejében. A szülők hazaérkeztek. Egy pillantást vetettek az „altétlenül foglalkozni keil azzal, nogy ebben a gyárban milyen rossz a koszt. Mindenki szidja, csak ón nem. En szótlanul bevágom a pótadagokat is. Tudja mit, erről se írjon. Miért haragudjon rám a szakács. Még képesek beszüntetni azt a napi 2—3 adag repetát... Nem, ez sem jó. Viszont foglalkozni keil a laza munkafegyelemmel. Ami nálunk van, az címoldalra kívánkozik. Körülbelül így képzelem: mindenki lóg a Büxért telepen. Egyeseit munkavégzés előtt már egy órával fürdenek, mások rendszeresen elkésnek. Senki sem ellenőrzi a késést, a lógást. Jaj... ezzel mégse foglalkozzunk, hiszen engem bíztak meg azzal, hogy mindezeket ellenőrizzem. Nem tudtam ezzel foglalkozni, mert amennyivel később jövök, annyival előbb távozom. De amit most elmondok magának, azt valóban öles betűkkel szedjék ki. Miért utalnak ki számunkra olyan ritkán munkaruhát? Olyan ritkán jut az ember a kezeslábashoz. Nem mintha hordani akarnám. Ahogy megkapom, rögtön eladom a Bizományiban. Igazán kiutalhatnának minden hónapban egy-egy ruhát De a [mi vállalatunk nagyon fukar. [ A mi vezetőink nem figyelnek [ Ilyesmire... Ezt úgy írja meg, [ hogy a nevem ne szerepeljen. ; De akkor viszont semmi értel- ; me az egésznek... Látja, pil- $ lanatok alatt mennyi témát | adtam magának?

$ Adok még egyet ! írja meg, hogy a maguk új- J Ságjában érdektelenek a cik- 5 kék. Nem bírálnak, nem szid- ! nak. Nem oktatnak, nem de- [ rítenek fel. Nem érdemes eiő- ! fizetni sem. Igaz, hogy én soh- [ sem fizettem elő ... Hát ezt [ írja meg...

ü Abai Pál

; Majd leap tőlem témát az [újságja részére! — köszöntött [ rám a gyár udvarán Csokor- S káné, az eleven szemű, ám ; mindig friss pletykákkal teli ; raktáros. Mivel szép foglalko- $ zásunknak egyik fontos kellé- 5 ke az, hogy erőteljesen tá- ! maszkod mink kell a tömegekére, az első felszólításra kivont é tollal, munkára készen vár- é tam azokat a témákat, melve- é két tőle kapok, s

! — Igen, ezt kell megírni,

é ráncolta össze homlokát. Min- é denekelőtt a legfontosabb köz- é érdekű téma, hogy nekem na- $ gyón kevés a fizetésem és a é főnököm üldöz ... De ez még- $ se tartozik a nyilvánosság elé. é Még csak az hiányzik, hogy é megírja azt, hogy engem üldöznek, akkor még jobban ki é leszek téve a főnök haragjáénak. Ez a téma nem kell, de é akad itt még számos fontos és éközérdekű ügy. Például: miért é kapott Giziké újból jutalmat a é laborban? Ez mindenkit érdekkel. Viszont azt is tudja mindönki, hogy a nagybátyja a ^ főnöke, és tömi a rokonait ^ pénzzel... De várjon csak, ezt |se írja meg, hiszen Giziké épépen ma lépett ki. Viszont fel•/t//sssss/////*sfssssfsss/fs/fss/sfsrfm*sf'

IT zsonnameghívást kaptam régi ismerőseimhez. Elbeszélgettünk, játszottam a hétéves Pistivel és szinte észre se vettük, hogy milyen gyorsan múlik az idő. Jobban mondva, ők észrevették. A férj az órájára nézett, és jelentős pillantást vetett feleségére. Az bólintott és megszólalt:

— Ma remek film megy a televízióban. Mi is szívesen megnéznénk, de két jegyet kaptunk a moziba.

Rögtön tudtam, hogy miről van szó.

— Azt kívánjátok, hogy vigyázzak a Pistire? — kérdeztem.

— Ha olyan angyal lennél™ Nincs vele 6emmi dolgod. Alszik majd, mint a bunda. Te közben a filmet nézheted. Tudod, azért mégis nyugodtab- ban mennénk el...

— Maradok!

Pistit lefektették, azután elbúcsúztunk. A gyerek mindjárt elaludt, és én babrálni kezdtem a televíziós készüléket. Egy perc alatt elrontottam, mire félhangosan károm- v kodni kezdtem ... Persze, Pisti ! nyomban felébredt, rögtön lát- $ ta, hogy mi történt, es meg- | nyugtatott: >

— Ne izgulj, mindjárt meg- ^

csinálom. 5

— Rendbe is hozta, én beta- $ kartam Pistit, aki csakhamar ^ újra elaludt és én a filmet néz- ^ tam. Egyszerre csak azt érez- $ tam, hogy hideg fut végig a •[ hátamon. Ugyanis a felső ab- $ lak egy résnyire nyitva volt és ^ erős szél fújt.

Még meghűl a gyerek — $ ijedtem meg —, és elhatároz- ^ tam, hogy mint amatőr gyér- ^ mekkertész, megmentem a ki- ^ csit a tüdőgyulladástól. De ^ hogy érem el a felső ablako- ^ kát? Az asztalt odatoltam és ^ rátettem a széket. Ezután fel- ^ másztam az asztalra, onnan a $ székre. Közben a gyerekre $ néztem. Édesdeden aludt. Láb- $ ujjhegyen álltam, mert az ab- $ lak magasan volt. Már-már $ elértem a kis kilincset, ami- $ kor a szék megbillent és a $ padlóra zuhantam. Jól bever- $ tem a fejemet, és a derekam v is megsínylette a tornamutat- ! ványt. $

A nagy zajra Pisti felébredt, [ rögtön a helyzet magaslatára ! emelkedett és utasítást adott: [

— Ne félj semmit, én meg- [

gyógyítják. Feküdj le szépen, [ de rögtön. >

Szót fogadtam, mert nagyon! fájt az ütés helye a fejemen: — sőt az ellenkező oldalon is. [

Pisti borogatást hozott, a • fejemre tette, aztán két tab- [ lettát etetett meg velem.

— Mindjárt rendbe fogsz j jönni — vigasztalt.

V

alóban, lassan múlni kezd- : tek fájdalmaim. Közben: Pisti visszatette a széket az :