Pest Megyi Hírlap, 1970. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-06 / 286. szám

1970. DECEMBER 6., VASÁRNAP l‘E.>l MEGYEI rím Hemingway öröksége MAGÁNYOS ASSZONY A KETCÉUMI HÁZBAN Atff/fr/it OTTHON (Kiss Attila rajza) ®j»»W!»w>ww//w5W///Aaz////^////>y//>y/////z//////«z///////zw/w//^^ HAYES B. JACOBS: Mindent, csak nem dörzsölni! | ^ Azon a júliusi hajnalon el- $ hangzott dörrenés tragikus ^ visszhangja még ma is gyak- ^ ran betör a látszólag törékeny, § azonban mégis rendkívül ener- ^ gikus, mondhatni, férfiasán § céltudatos asszony — Mary § Hemingway emlékezetébe. A ^ házuk halijában saját fegyve- ^ rétől szétzúzott fejjel, mozdu- ^ latlanul fekvő férjének képe ^ azóta sem halványult el em- S lékezetében. Olyan nő lett, aki ^ megbékélt lejkiismeretével, § akinek nincs rejtegetni való ja. ^ Még jól emlékszünk rá, ^ hogy annak idején nem akar- ^ ta elismerni az öngyilkosságot. | „Ez baleset, esküszöm önök- Snek!” — ismételgette az ösz- ^ szesereglett újságíróknak, akik § szinte elözönlötték Ketchumot. ^ Nyilatkozatában makacsul ál- ^ Irtotta, hogy Ernest a Mayo ^ klinikán eltöltött napok óta ^ már nem szenvedett depresg- ^szióban, hogy nem volt rossz­indulatú daganat a nyelvén, í; sem rák az állkapcsában. ^ Elébe vágott a halálnak % Az irodalomtörténet felje- * gyezte már, hogy Ernest és Mary a tragikus reggelt meg­előző este együtt vacsorázott ; „Christian”-ban, a legjobb, ha­jlat és Vadat felszolgáló étte- i remben. Innen korán tértek i haza otthonukba. Hazaérve, : Marynek eszébe jutott egy ná- i polyi dalocska, amelyet annak ; idején egy mandolines adott : elő emlékezetes dél-olaszor- jszági útjukon. Mary belekez- i dett a dalba, a Papa pedig me- j net közben átvette a refrént, és i vidám nevetéssel együtt éne- ; keltek. Ki gondolna ekkor egy i nyolc órával később bekövet- íkező öngyilkosságra? Hemingway asszony ma már elismeri, hogy a nagy író elé­be akart vágni a halálnak. Most már megérti egykor el­hangzottszavait: „Annyira sze­retném megtanítani neked azt az igazságot, amivel az asszo­nyok nem törődnek: nem sza­bad illúziókat táplálni.” Mrs. Hemingway nem táp­lál illúziókat. Nem lett helyze­tével visszaélő özvegy, aki szünet nélkül kesereg, vagy karmolásra kész, valahányszor valaki megtámadja Ernest He­mingway szeretve tisztelt alak­ját. Ö az író felesége akar ma­radni. S ezt legjobban egy mondása illusztrálja: „Őbenne élni, vele élni, mintha még itt lenne, vidáman, joviálisán, szellemesen, neptuni szakállá- val, amelyet időnként nagy nevetések ráznak meg.” É vekig nap mint nap be­lement valami a sze­membe. Abban a pillanatban, hogy kiléptem a házból (avagy lábujjhegyen próbáltam be­osonni), valami egyenesen a szemembe röppent. Egy por­szem, egy kis pernye, egy nagy szürke, rejtelmes külsejű dolog rovarok, faforgács — bármi szállongott is a levegő­ben, az egyenesen az én sze­mem felé tartott, mintha mág­nes vonzaná. Egy darabig azt hittem, hogy a szemem való­ban mágneses, de aztán hoz- záolvastam a témához, és le­vontam a következtetést, hogy csupán a szépségével vonz. Ha önöknek is ment már valami a szemükbe, és meg­próbálták egyedül kivenni, akkor túdják, hogy ez majd­nem lehetetlen. "Az ember leg­szívesebben csak dörzsölné a szemét, de a szaktekintélyek azt állítják, hogy ez a leg­rosszabb, amit tehet. Az első­segély-könyvek tanúsága sze­rint meg kell ragadnunk szem­pillánkat, és annál fogva gyengéden, de határozottan fel és le kell mozgatnunk a szemhéjunkat. Ha ezután az idegen test még nem tűnt el a szemünkből, kerítsünk egy tiszta és nem bolyhozódó tex­tildarabkát, hajtogassuk ösz- sze oly módon, hogy hegyes legyen, s aztán álljunk a tü­kör elé, és próbáljuk azt a va­lamit szemünkből a tiszta tex­tíliára csábítani. Ám más módszerrel is kí­sérletezhetünk. Igyunk néhány pohár szíverősítőt, intsünk egy taxinak, és menjünk el egy hozzáértő szemorvoshoz. Attól függően, hogy az orvos vala­mi olcsó szeszt, avagy 12 esz­tendős finom whisky illatát érzi a leheletünkön, 25-től 100 dollárig terjedő összegért örömmel, gyorsan és szaksze­rűen el is fogja távolítani azt a valamit, majd odadúgja az orrunk alá, hogy bebizonyít­sa ő nem afféle kókler. Le­het, hogy megkér minket, fá­radjunk vissza három nap múlva (a második és harma­dik vizit mindig olcsóbb), de ez ne aggasszon. minket,, még akikor sem, ha csekélyke já­radékból élünk, mert az or­vos csupán az esetleges fer­tőzésnek akarja elejét venni, továbbá a nyaralójának ács­munkálatait kifizetni. (Ne fe­lejtsük el, hogy azok az em­berek éveket töltenek el szak­májuk elsajátításával. Az éle­tük csöppet sem könnyű. Ön megemlékezett a végrendele­tében a szemorvosáról?) De feltételezzük, hogy önök közt is akad hozzám hasonló; többszőr kerül kellemetlen, idegen test a szemükbe és ezért nem akarnak folyton berohangálni a Belvárosba és zavarni az amúgyis elfoglalt Az asszony minden évben hat hónapot ketchumi házuk­ban tölt, ahol azóta sem válto­zott semmi, és ahol ugyanazt a kemény, módszeres életmódot folytatja, amelyet egymás mel­lett ismertek meg. Naponta négy órát férje irodalmi örök­ségén dolgozik, s derűs gőggel, kivételes hűséggel ápolja He­mingway kultuszát. Szívesen válaszol a diákoknak a világ távoli részeiből érkező leve­leire, akik tanácsot kérnek, amikor dolgozatot írnak férje munkásságáról. A „Papa” megérkezik A ketchumi ház őrzi tizenöt évig tartó boldog házasságuk legféltettebb emlékeit. Mint ismeretes, 1944-ben a háborús Londonban ismerked­tek meg egymással. Június 4-én este szokás szerint a ha­ditudósítók megtöltötték a Ritz bárját, ugyanis a haditu­dósítók itt találkoztak min­dennap. Az egyik fiatal, csinos és élénk amerikai nő ekkor közölte társaival: „Nagy ese­mény van készülőben: a „Pa­pa” érkezik New Yorkból egy repülőerőd fedélzetén.” Az új- ságírónő Mary Welsh,'aki a Daily Express számára dolgo­zik. Hemingway igen nagy ha­tást gyakorol rá, és még aznap este találkoznak egy étterem­ben. Másnap Hemingway meg­kéri, ebédeljenek együtt, s az előétel fogyasztása közben fe­leségül kéri. Mint mondja, ezt akkor nem vette komolyan. Ezután naponta hoz a postás levelet Mary Welsh otthonába. A levelek hangja egyre szen­vedélyesebb, s végül is az író meghódítja Mary szívét. 1946- ban pedig, miután mindketten szabaddá váltak előző kötelé­keiktől, egy havannai ügyvédi irodában házasságot kötnek. Huszonkét kiló kiadatlan kézirat A Hemingway-házaspár hat éven át, minden évben több hónapot az Idaho állambeli Ketchumban tölt. Szeptem­ber első napjaiban vadga­lambra vadásznak, október­től januárig vadkacsára. Ez­után visszatértek New York-i otthonukba, amely a nagy ki­adóvállalatok szomszédságá­ban volt. Hemingway neve, mint is­meretes, Kubával, Havanná­val is szorosan összekapcso­lódott. Kubában, a „Fincha Vigia” haciendájában írta 1951-ben az „öreg halász és a tenger” c. művét. Tudjuk, hogy a haciendát azóta mú­zeummá alakították. Mary egyébként a „Papa” halála után 22 kilogrammnyi kéz­iratot talált lerakva egy ku­bai bank négy páncélszekré­nyében. Az író végakaratá­nak végrehajtójaként csupán egyedül ő dönthet arról, mit adhatnak ki ebből. Két penn- sylvániai professzor felmé­rése alapján a 22 kilogramm­nyi kézirat, Hemingway iro­dalmi öröksége, négy regény, 19 novella, 33 költemény, 11 elbeszélés. Mary eddig három művet adott ki. „A folyón át a fák közé” c. regényt, kétkö- tetnyi emlékiratot: „Párisi lanul követte. Sokáig tartott, míg a férfi megszólalt: — És jövőre? Hová vesznek majd föl, mit gondolsz? Imre nem gondolt semmit. Üres, védtelen lett az arca. Mennyivel olcsóbb megúszni egy pofonnal I A deszkákra már csak a fémpántot kellett fölerősíteni. A gyerek segíteni se mert. A tányéron négy karéj érintet­len vajas kenyér. Az ásító far­kaskutya beült közéjük hall­gatni harmadiknak. Meg sem mozdult, míg öcsit nem érez­te. De akkor hárdmnegyed hét volt már, indulni kellett a vo­nathoz. Épp csak elvillant előtte a kisebbik fiú, éneklő köszöntése búcsúzás is volt: — Csó-kolom! Maga mellé tette a kopott barna táskát, lezökkent a pád­ra. Élesen előtte volt a két gyerek. Régen is Imre lógott örökké utána. Oldalt pillan­tott,- látta magát a vonat abla­kán. Mindent tudott erről a hosszúkás arcról, a mélyen ülő élénk szempárról. Viszi a vo­nat, hozza a vonat, s mire munka után az állomáson van újra, maga sem tudja, a pes­tire szálljon föl, vagy a to­vább indulóra. Mintha ott ma­radna a peronon valaki, hogy elmenjen helyette — oda, ahol nagyobb szükség van rá. Bá­mul a távolodó kocsik után fakón — mert sosem ő tart jó irányba, mindig a másik. Nem találta -otthon Terkát. Moziba ment, vagy a szülei­ünnep” és „Sorban” címmel. Ez utóbbi haditudósítói írá­sait tartalmazza. Levelezésük . örök titok marad A ketchumi padláson 12 utazóládában várják sorsu­kat Hemingway bizalmas le­velei. Hemingway végakarata szerint e levelek közül egyet sem tehetnek ki a közönség kíváncsiskodásának. Mint Ma­ry Hemingway mondja: „Nem akartam tudomást venni ezek­ről a levelekről. (Ezt a levele­zést azzal a négy asszonnyal folytatta, akiket szeretett. —- A szerk.) Ami a mi levelezé­sünket illeti, csodálatos könyv lenne. Nem fog napvilágra ke­rülni.” Az elmúlt esztendőben so­kan megkérdezték már Mary Hemingwayt, miért nem it életrajzot férjéről. Erre min­dig azt válaszolta: „Nem állí­tom, hogy ismerném Ernest találkozásunk előtti életét”. A ketchumi temető zöld lejtőjén, a folyó túlsó olda­lán szerény márványtábla jel­zi Hemingway sírját, rajta a felirattal: Ernest Miller He­mingway 1899. VII. 21.—1961. VII. 2. Mary két fenyőt ül­tetett a sír mellé, az egykori harcostársak pedig fehér ke­resztet helyeztek el megemlé­kezésül. Nap mint nap isme­retlen emberek jönnek a világ különböző tájairól ide, hogy leróják kegyeletüket. Télen pedig sítalpas gyerekek sik- lanak le mesteri módon a be­havazott lejtőn. A turisták gyakran kérdezősködnek a fa­luban házának helyéről. A fa­lu lakói rendszerint emígyen válaszolnak: „Hol a ház? Négy kilométernyire (holott csak 400 méterre van), de vigyá­zat, állandóan kutyák őrzik!” Pedig ebből semmi sem igaz, csak védelmezik a nagy író örök nyugalmát és Mary ma­gányát. Természetben élni. Mary ragaszkodik Ketchum- hoz, ahol ősszel aranybarná­ra színezett, télen csupasszá váló dombokról, hegyekről, pisztránggal teli patakok zu­hannak le. Szereti ezt a vi­déket, mely Hemingwaynak is minden tájnál jobban tet­szett, amelynél jobbat va­dászat és halászat számára álmodni sem lehet. Az asz- szony ma is mindennap va­dászni jár, s a vadászatnál ugyanazokat a fogásokat is­métli, amelyre férje taní­totta. Az első vadásznapon, amelyet férje nélkül töltött, csak két madarat lőtt. Ma va­dásztársai a falu lakói, akik megítélhetik ennek a töré­keny, kék vászonnadrágos, bőrzekés, fehér hajú asszony­nak a vadásztudományát. De az író örökül hagyta rá a Sziklás H —'ség nagyszerű tá­jai irá amelyet lomásáb meg: „M a term legszet nest n **'vét is, f doktor urakat. Ilyenkor mi a teendő? I gen, hálistennek van meg­oldás. Az ember elmegy egy orvosi műszer üzletbe, és vesz egy kétlencsés nagyítót. Ez ugyanaz a készülék, mint amit a szemorvos használ; üveg nélküli szemüvegkeret­ből áll, majd afölött néhány centinyire két kidudorodó len­cse, amelyek Benjamin Frank­linra emlékeztetnek. Ezek se­gítségével bárki megláthatja a szembe került idegen testet. Egy jó nagyító, vagy más­néven lupe öt vagy hat dol­lárba kerül, s én elárulha­tom, hogy 'az enyém ennél sokkal többet ér nekem. Hogy mit tegzek...ha valami a szemembe megy? Megké-; rém a feleségemet, hogy ke-: resse meg a nagyítót, ö meg- | keresi, az orrnyergére illesz-] ti, aztán elindul felém. Csak ] rápillantok, ahogy azt a kele-i kótya szerkezetet viseli, és i azonnal nevetőgörcsöt kapok.: Látniuk kellene, milyen ko- j mikusan fest a feleségem aj lupéval! És már meg is van a meg- i megoldás. Csak ülök, és úgyj kacagok, hogy a könnyeim > potyognak, és azt a bizonyos! idegen testet, akár tetszik ne-! ki, akár nem, pillanatok alatt! kimossák a szemembőL (Fordította: Zilahi Judit) í — Visznek a tanműhelybe,: oktatónak? Csattant a kártyapakli. Nó vágd el. Közelebb húzódott, hogy el-> csípjen még valamit, de azo- j kát már jobban érdekelte a > parti. Tanműhely náluk? Für-; csa, hogy eddig nem hallott! róla. Azt mondták: ősztől. Az öltözőben kapkodva I szedte magára a kezeslábast. ! Imre motoszkált a fejében S egész délelőtt. Ahogy a kútnál! tegnap elnémultan figyelte: munka közben. Ottmaradt vé- ; gig, hiába hívta az anyja. A többiek nyilván tudnak J már a tanműhelyről, ö meg; most a vonaton ... Beleszúrt! valami. Sapkája, fejbőre alatt $ bizsergette. Most kérdezősköd- 5 ne, szimatolna ... Eddig nem $ ért rá. Ha hívták sem. A sza- $ bad idejét féltette... Talán átcsúszik az a gyerek! az iskolában, irgalomból. Oda- $ állíthat ilyen bizonyítvány-1 nyal?... És kihez? Hol van $ egy embere a saját üzemében, 5 a hétéves munkahelyén? Ebédre fújtak. Körülötte las- i san szedelőzködtek. Ki-ki $ ment a pakkjáért. Már percek $ óta törölgette a kezét öntudat- $ lanul. Ezt a pocsék, viszkető^ röstellkedést lenyelni most, $ beharapni a száját, hogy újra $ ki tudja nyitni! Ha maga mel-^ lett tudná azt a fiút... $ Aztán a folyosón volt már. ^ Ment egyenesen a művezetői ^ iroda felé Egrihez, a vaddisz- ^ nósörtéjű Egrihez, akin az úr- isten sem igazodik el. § koppanása, meg amint arrébb taszítja a konyhaszéket. A tárgyak zöreje beszél helyet­te. Hol az a lány, akivel majd négy esztendeje a folyóparton kószált? Megálltak az esté­ben, a sötétség befonta őket. A vízen a fénycsíkok a lábuk­nál futottak össze. „Mint a gyökerek ... — mondta Ter- ka — az elbújt nap gyöke­rei ...” Lassan kinyitotta> az ajtót. Az asszony háttal ‘állt, pár­nahuzatokat válogatott. En­nek a hátnak beszéljen a fiá­ról? Némán feküdtek le, szótla­nul hevertek a szétnyitott re- kamién, két éber, gyanakvó test a feketeségben. A férfi keze átcsúszott Terka takaró­jára. — Mi bajod? — Semmi! — Terka! — Tessék. — Mért nem mondod meg, ha valami bánt. Kurta, gúnyos kis torok­hang, aztán befúrja arcát a párnába: — Aludni szeretnék. Csak már a vonaton lenne! Útban innen oda, átmenetben, szolgálaton kívül! Szemerkélő esőben indult el hajnalban. Hóna alatt a bar­na táska a tízóraival. A vonat­ban ismerősök, üzembeliek. A szárítóból. A fonodából. Nem ő az egyetlen, aki Pestről jár be. Az első állomás után ütöt­te meg a fülét két mondat: — Most már biztos, hogy ősszel otthagylak benneteket. • hez látogatóba. Nem kíván­hatja, hogy estig strázsálja. A rádió gombját csavargat­ta, félhalk zenét fogott ki. Me­gint Egrire gondolt Mintha egy kis gúny villogott volna a szemében. A múltkor sem ért rá, mikor a sakk-körbe hívták. Valaha harmadik táb­lás volt a gyári csapatban ... De hát mire jut ideje neki? Lezuhanyoz, .és tépné magát ketté. I'öl-alá járt a szobában. Terka pongyolája a fogason, varródoboza az asztalon. Vár­ta. Ahogyan most ő. Nem is lakás ez: váróterem, ahonnan el kellene indulni végre, együtt, vagy külön-külön — mielőtt végképp elfáradnak. Kilenc után toppant be a fe­lesége. Ügy biccentett rá, mintha ő is a szoba beren­dezéséhez tartozna. — Megvacsoráztattak? — kérdezte, míg kibújt esőköpe­nyéből. — Micsoda? — Azt kérdem, ettél-e? — Nem azt kérdezted! Már szemközt állt az asz­szonnyal, szemhéja vibrált. — Csakhogy végre hazajöt­tél! — billentette el arcát Terka. Csöndes maradt a hangja, szemrehányó, de fél­ni csöppet sem félt. — Haza?! — az indulat egy­szerre kificamodott benne. Nem is Terkának mondta —, annak a vonatablakon lebegő arcnak. Az asszony kiment. Utánaszólt: — Nem kell sem­mi. Jóllaktam mór. Kintről hallatszott a cipője

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents