Pest Megyi Hírlap, 1970. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-20 / 298. szám

6 1970. DECEMBER 20., VASÁRNAP SASS ERVIN: Három szívem A felmondás specialistája Hogyan keletkezett a matriarchátus? mert nehéz a kilépő helyett új § munkást találni. Tanító ala- $ posan ismerte ezt a helyzetet. ^ — Bemész a főnöködhöz, ki-1 jelented, hogy az a raktár, ahol 5 dolgozol, jégverem. Kérsz új 8 kályhát. És meszeltessék is ki ^ a raktárt. Különben felmon-^ dasz. Jött a kályha, és természete- ^ sen ki is meszeltettek. Tanító 8 pedig elégedetten fogott kezet 8 önmagával: régen húzódó ügy 8 végére tett pontot a célzás a $ felmondásra. — Szeretnék fizetésemelést, ^ Tanító. Mit csináljak? ^ — Egyszerű, fiam. Ma fel-^ mondasz, holnapután emelnek $ neked egy forinttal. Gyere, ^ megírom a felmondólevelet. & Irt, diktált, valóságos fel- ^ mondási tanácsadó irodát nyi-í tott. 8 — Te, holnap kijelented, $ hogy elmész. A szemben levő ^ szövetkezetnél két forinttal ^ többet kapsz. Ide a rozsdást,^ ha nem emelnek. | A kényszer sok esetben iga- ^ zolta a Tanítót, azaz hogy fel- ^ mondani tudni kell! § s Néhány napja elmélyed ten 8 járt-kelt a gyárudvaron. í* — Most ne zavarjatok —8 utasította el a többieket. Ed- ^ dig mindenkin segítettem, ^ most rajtam a sor. Én is eme- ^ lést kérek. Azon gondolkozom,^ mivel járulok az igazgató szí-$ ne elé. ^ M ásnap kora reggel a Ta- | nító egyenes tartással és 8 határozott léptekkel indult az| igazgatói szoba felé. Barátai^ felé cinkos mosolyt dobott az ^ udvaron, mint aki jelzi, hogy ^ így kell ezt csinálni, gyerekek! | . Csak az ebédnél mutatkozott ^ újból. A szokásos kimért moz- ^ dulattal előkelőén kanalazta a^ levest A többiek megrohan-^ ták. — Mesélj, mi történt, hogy ^ volt? — kérlelték. — Felmond tam. — Na és? ... — És? ... elfogadták. Abai Pál 8 Valahol szauruszok töttek, de lehet, hogy dino- üvöl- az is mam­műtök. Hosszú Nyelv így szólt az urához: — Idefigyelj, Muszklihegy, egy nyavalyás kis ros­télyosnak való hús sincs itthon, te meg egész héten a kőheverőn hen­teregsz. — Elhallgass, Hosszú _ Nyelv, mert különben ... — mordult rá Muszklihegy. A neandervölgyi barátai helyeslőén bólogattak. Az asszony alá­zatosan kiódal- gott a barlangból. Bogyót, gyümöl­csöt gyűjtögetett ebédre. Eltelt egy hét, eltelt a másik is. Muszklihegy lus­tán majszolta a bogyókat, amelye­ket a neje hor­dott haza. Köz­ben megtanult dominózni és bi- liárdozni, szom­batonként pedig meccsre járt. Is­merték az összes neandervölgyi sö­rözőben, ő is is­mert ott minden­kit. A barlangból már régen hiány­zott a hús, és a levegőben pirítós kenyér szaga ter­jengett. Érlelődött a lázadás. Ekkor törzsi gyűlést hívtak össze. A gyengébb nem részéről Hosszú Nyelv volt az elő­adó. Röviden is­mertette a nem­zetközi helyzetet, azután áttért a legaktuálisabb problémára: a fér­fiak ellustultak, nem járnak va­dászni. Az élelmi­szeripar a legna­gyobb nehézsé­gekkel küzd a nyersanyaghiány miatt. Mit te­gyünk? — tette fel végül a kér­dést. Az erősebb nem képviselője vála­szolt: ’ — Mi, férfiak, már régen ele­meztük a helyze­tet, és arra a kö­vetkeztetésre ju­tottunk, elegünk van már abból, hogy mindenről mi gondoskod­junk. Aktívan be kell vonni titeket is a haladásért folytatott harcba, asszonyok. Éljen az emancipáció! . .. Másnap reg­gel az asszo­nyok indultak el vadászni. A fér­fiak számára megkezdődött a matriarchátus- nak nevezett aranykor. R. B. három szívem hogyha volna szerelmedért mind dobogna fekete éj hogyha lennék hideg arcom melengetnéd fényes hajnal hogyha leszek elfutok a felhők felett ellopom a piros Napot s kitűzök egy új csillagot Egy hét az Albatrosban ma ablakod a tengerre néz holnap hogy is volt álom az egész ma vulkán ködült kráterébe látsz holnap nincs ösvény oda se találsz ma sziklacsipkék klasszikus zene holnap egy pillanat ma kellene ma megejtenek lágy pinéta-ligetek holnapra ölelésüket majd hiheted ma „ANNA MARIA LAURO Ferry boat” holnap csak képeslap lesz a hajód ma utolsóelőtti nap gyors lázroham holnap ISOLA VERDE nincs több egy ha van ma még csodálhatod bármerre mész holnaptól ablakod a tengerre néz (Forio d’Ischia) UTSSSSSSSSSSSSSSS/mssSSSmsSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ■/S/SSSSSSSSSSSSSSS/S/SSSSSSSSS/SS/SSSSSSSS/SSSSSS/SSSSSSSSSSSSS/SS/SSSSSSSSS/SSS//SSSSSS/SSSS///SSSSSSSSSSSSSSSSSS/SS/SSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSfSSS/fSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SfSf Mm<5$ ISTi/flAJ: ALOMVONAT © — Nézze fiam, ez itt bör­tön. Jobb ha már az első pil­lanatban az eszébe vési, itt nincsenek erős fiúk, értve? Az elítéltnek még akkor sincs igaza, ha igaza van. Értve? Ezért jobb, ha lecsatolja azt a fene vastag izomzatút, és csendben marad. A ring, a rá­cson kívül maradt. Értve? Na fiam, és most elmehet; A bokszról meg majd később be­szélgetünk. Sajnálom magát. Jó bunyós volt. Nevét gyak­ran olvastam az újságokban. Hány éves, huszonkettő? Na­hát, akkor semmi az a két év. Még lehet kezdeni utána. Értve? Jól viseljük magun­kat, ez a lényeg. Egy pofon és vége a kedvezménynek. Ért­ve? A börtönőr elvezette. Fejét meghajtotta az alacsony ajtó- hasadékban és belépett a zár­kába. Hátán feszült a daróc­ruha, az ujjak csak csukló­jáig értek. Inkább túlmére­tezett egyetemistának nézett ki, mint elítélt bűnözőnek. Az orra nem volt laposra verve. Mindig védte. A zárkában ti­zen voltak. Már várták. A börtönben nincs titok. Külön­ben is nagy szám, ha egy hí­resség érkezik. A bunyósra pedig már régen vártak. Kí­váncsiak voltak, mekkora fiú lesz a kint ünnepelt sztár, ha felhúzza a csíkost. Néhány meglepetést tartogattak szá­mára. „Egy ágy üres. Legalábbis azt hiszem, nincs rajta semmi. Ha felállók rá, még az abla­kot is elérem. Nem is olyan rossz hely. Csak kibírni. Nem pofázni, kibírni, nem pofázni.” — Jónapot. Ide osztottak be. Én vagyok az új. — És leült az üres ágyra. Hátulról ketten meglódították. Térdre esett. Izmai megfeszültek. A többiek kihívóan várták, mit felel a bemutatkozásra a bajnok. A nagy bunyós nem ütött. Las­san fölemelkedett, leporolta a térdét. Fejét oldalra billen­tette, s végignézett a társasá­gon. „Rohadtak. Szemetek. Az anyátokkal, azzal szórakozza­tok ...” Aztán a sarokba hú­zódott. Várt egy kicsit és újra megszólalt: — Jónapot. Ide osztottak be. Én vagyok az új. Melyik ágy üres? — Az ott, a klozet mellett. Nehezen aludt el. Ügy fájt valami a tarkában, hogy egy­szerűen fuldoklóit tőle. Egy­szer az NDK bajnokától ka­pott a gyomorszájára, akkor érzett ehhez hasonlót. A srá­cok kihúzták a görcsöt belőle. De most nincs itt senki, aki segítsen, és állatian fáj. Az agyában zakatolt a csend, a félelem, az iszonyat és maga sem tudta még mi. „Kibírni fiú, akkor sem ütni, ha a fe­jedre tojnak. Piszkoskodjanak csak. Egy pofon és még a le­hetősége is oda a harmadolás­nak. Két évet el-lehet-visel- ni!” Elaludt. Arra ébredt, hogy éktelenül röhögnek kö­rülötte. Lehúzták a nadrágját, és durva fekete cipőkrémes kefével a lába között nyulkál- nak. Felr-'n tóttá a pokrócot, alatta visszahúzta az alsónadrágját. Érezte a sötétben is, hQgy el­vörösödött. A szégyen és a düh kergette benne a vért. A legközelebb állót fellökte. Az ajtóhoz ugrott, és dörömbölt. Az őr felrántotta a lesőabla­kot. — Mit akar? — Semmit — válaszolta. — Marha — mormolta magában az őr. — Minden újoncra rá­jön a happáré az első éjsza­ka. Majréznak a sötétben. — Legyintett és becsukta az ablakot. Bent elcsendesedtek. Csak a csap csurgóit, a bu­nyós mosakodott. Egy-egy ál­mos röhej még felbüfögött a sötétben. A bunyós felhúzta a térdét az ágyon és átkarolta. Sírás közben aludt el. ★ f Álomvonat. — Jó srác vagy te Bandi. Nekem elhiheted, jó srác vagy te. — Mit sóderolsz itt, Irén. Is­merem én a csajokat. Ha nem akarnak lefeküdni, beledumál­ják a krapekba, hogy nagy jóravalóságot rejtenek. — Hát idefigyelj, én levet­kőzöm neked, látod itt a szok­nyám. A kardigánom. A kom­biném. Nesze a melltartóm is. A bugyit is akarod? — Akarom ... — És most? Essél nekem. Tépj szét, harapdálj össze. Te­gyél magadévá. Na, mire vársz! Tudod jól, hogy én szeretni akartalak, nemcsak szeretkezni veled. Meg az egé­szet egyáltalán nem tudom el­mondani. Fázom, te meg ott állsz, úgye, hogy csak a szád jár. — Bandi mozdulni akart, de nem tudott, a kezét eről­ködve nyújtogatta, a lábát mintha lebetonozták volna. — Öltözz fel — suttogta, de a lány nem nyúlt a ruhája után. — öltözz fel — mondta hangosabban. © — Öltözni! Nem hallja — üvöltötte az őr. — Ez itt nem edzőtábor. — Körülnézett, né­hány pillanat alatt magához tért, ránehezedett az, ólomszí­nű börtön, a sok fekete vas­ágy, az ágya mellett zubogó vécé.. Kiugrott az ágyból. A hokedlin nem találta a ruháit. Körülnézett. — Valaki eldug­ta a cuccomat. Ne csinálják ezt velem. — Az őr bekiabált: — Maga még mindig gatyában áll? — Szinte szégyellősen to- porgott a felöltözöttek között. — Ne csinálják ezt velem, jó? Mit akarngjí egyáltalán, hogy meddig bírom? Kétszáznyoic- van meccsem volt eddig, száz­húszon kiütéses győzelmet arattam, százötvenkétszer pon­tozással győzterrt, nyolcszor vesztettem csak! Nem vagyok teljesen lerobbant fej. Most meg itt mi a francot akarnak tőlem? — kiabálta. — Ne üvölts, te állat! — mondta egy vörösképű, akit rögtön Vörösnek nevezett el magában — ott a holmid már rég a hátad mögött, nem lá­tod? © „Száznyolcvan, már az egy- harmada lement. És még min­dig bírom. Te jó isten, még hány nap?” — Bunyós, mosd ki a klo- tyót!. — Nem én vagyok a soros. — Halljátok? Hogy kinyílt a csipája. Itt mindenkinek leg­alább öt éve van, neki meg másfél. De ahogy sunyit, leg­alább fél évet elengednek ne­ki. Ö meg statisztikát vezet, hogy ki, mikor a soros. Hát nem kéne beverni a pofáját? — Fogadjunk, Kondér, hogy három perc alatt elintézné. Na, ki fogad velem? — Én,— kontrázott rögtön Balog. — Én is... Én is ... — Nem bunyózok — mond­ta. > — Kondér, te benne vagy? Ha győzöl, a tied a dohány fele. — Én benne vagyok. Tőlem jöhet a bunyós. — Nem megyek. — Ha nem jössz, Kondér egyszerűen összetöri a pofá­dat. Széttolták az ágyakat, kö­rülvették /őket, Kondér száz kiló színhús, igazi kocsmai ve­rekedő. Nekilendül. — Ne üss, Kondér, ne üss... — Maga elé rátotta ökleit, reflexei kiválóan működtek. Egy pillanatra ismét a ringben érezte magát. Szeme összeszű­kült. Világosan látta a zsíros, izzadt arcot. Könnyedén elha­jolt az ütés elől. Záporoztak a csapások, de egy sem talált, ö nem ütött. — Üss, bunyós! Vagy már egy homokzsákot sem tudsz eltalálni — üvöltötték kórus­ban. — Üsd k! üsd ki! Kondér egészen megrésze­gült. Ütései csattantak a csu- paizom mellen, vállon. De iga­zából egyszer sem találta el ellenfelét. Valaki elgáncsolta Bandit. Estében beverte a fejét egy vaságyba. Kondér a zuhanó test után rúgott, s ba­kancsával álion találta. Egy pillanatra megszédült. És las­san felállt. Megrázta a fejét és mély, morgásszerű hang tört fel a torkából. Vörösképűt el­kapta, felemelte, de nem vág­ta a falhoz. Lassan visszaen­gedte a földre. — Elég! — mondta halkan, s aznap már senki sem mert piszkoskodni vele. ★ Álomvonat. Hangorkán a lelátókon. O táncol a ringben. Mindenki biztatja. Hirtelen felfedezi Irén arcát. Egy jobb egyenese pontosan ül. Érzi a bizsergést, a vastag kesztyűn keresztül is. Aztán egy horog. Visszatáncol, egy sasszé a szorító sarkában. Aztán kilendül a félelmetes jobb, s az ellenfél a padlóra zuhan. Győzött. Átöleli, meg­csókolja a vérző arcot. A klubban őt éltetik. Igyunk a bajnokra, aki éppen ma aratta százhuszadik kiütéses győzel­mét. És ő Irént figyeli. Egy jóképű fiatal férfival beszél­get. Mintha az asztal alatt fe­lé nyújtaná a lábát. Éljen Bandi — kiáltja Irén és felé­je nyújtja a pezsgés poharat. © Az ember gyakran érzi úgy, hogy nem bírja tovább. Ak­kor mindegy. Még a halál is jobb. Sőt, szinte áhítozik utá­na. De Bandi kemény gyerek volt, verték eleget életében, Az intézetben eltöltött évtized és a szorító, nem kedveli a kislányokat. És ha elhatároz­ta, hogy jóvá teszi hülyeségét, akkor azt végre is hajtja. Csak az éjszakák ne lennének. A gyárban mindenki „Ta­nítónak” nevezte. Talán okuláréja vagy pedáns járása, vagy fölényes oktató magatar­tása ragasztotta rá ezt a ne­vet? Ki tudja! A lényeg, hogy már szinte közszájon forgott: majd a Tanító megmondja, mit kell csinálni ... Fordulj bizalommal a Tanítóhoz. Persze, őszintén azt is el kell árulni, hogy a Tanító ál­talában nem mesterfogásokra, újításokra, serényebb munka- vállalásra oktatta, biztatta dol­gozótársait. Ezekben a témák­ban ő is nagyon rászorult az alapfogalmak ismeretére. Ami­ben a Tanító kiváló volt, mind­össze ennyi: jól, ügyesen ad­minisztrálta magát. Mások megtoldották ezt a jellemzést. Volt, aki zseninek, észkom­bájnnak titulálta. Nem lehet mondani, hogy mindenki ked­velte, de még akik nem sze­rették, néha-néha azok is oda- kérdezkedtek hozzá: Adj .taná­csot, hogyan lehetne gyorsan kis segélyre szert tennem? Ilyenkor feltolta drótkeretes • szemüvegét, és egyből sorolta a jobbnál jobb tippeket. Álta­lában mindig mindenkinél megtalálta a rugót: betegség, tűz, baleset, szerelem, melyek­re bátran kérhetett az illető. Nemcsak segélyek kérésében volt specialista, jól bevált re­ceptje volt arra is, ha valaki egy-egy értekezletről akart tá­volmaradni. Ellenszolgáltatást sosem kért. Ha sikerült taná­csa alapján rendezni egy-egy ügyet, akkor önmagával fo­gott kezet, és a többiek felé' kacsintott: vegyétek tudomá­sul, Tanító csak egy van.., Különösen az utóbbi időben ; vontak egyre nagyobb és fé- Inyesebb glóriát őszbe csavaró- i dott üstöké fölé. Ö lett a gyár I „felmondásspecialistája”. Köz- itudomású, hogy napjainkban «nagy hiány van munkáskezek- iben. A régi szakembert nem [szívesen engedik el. De nem [szívesen engednek el senkit,

Next

/
Thumbnails
Contents