Pest Megyi Hírlap, 1970. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-02 / 282. szám

6 MSI HBorr-t 1970. DECEMBER 2., SZERDA A Teátrum étteremben: ruhabemutató — fiataloknak Ki, kinek, mit vásárol? Házaspár a bundáknál — A felnőttek is játszanak A TÍZEZERÉRT Villáminterjú, Miseta János párttitkárral Formabontó, háromórás műsoros divatbemutatót ren­deztek Szentendrén, a Teátrum étteremben. A Dunakanyar Vendéglátóipari Vállalat adta a helyet és a KISZ ifjúsági divatbizottságának ruhatervei kerültek pódiumra. Hét ifjú maneken — két fiú öt lány — mutatta be a mintegy het­ven ruhakreációt. S, hogy miért volt ez a bemutató for­mabontó? Azért, mert már megszoktuk, hogy általában a hétköznapi viselettől elrugasz­kodott, drága ruhakölteménye­ket mutatnak be az érdeklő­dőknek, s nem praktikus, ol­csó öltönyöket, kosztümöket. Szentendrén viszont divatos, a fiataloknak előnyös és árban is hozzáférhető ruhákat lát­tunk. Fotó: Urbán Szépek a kirakatok a csil­logó üveggömbökkel, arany­szálakkal, zöld fenyőágakkal. Kicsit már karácsonyi han­gulatban nézelődnek az embe­rek a polcok előtt. A ceglédi áruház játékosz­tályán most felnőttek játsza­doznak a pultra rakott fel­húzható szőrmók kiskutyával. A kutyus két kör után két- lábra ágaskodik, úgy forgat­ja ügyesen két első lábával a pöttöm pöttyös labdát, általá­nos derültség közepette. Egy fiatalasszony hatalmas alvós babát nézeget, egy középkorú férfi a villanyvasutat kéri a polcról. Sajnos, nem lehet ki­próbálni, kicsi a hely. A sze­mekben csalódás... Egy nagymamakorú néni 27 forintos Lencsi babát csoma- goltat be és elégedetten távo­zik. Illetve távozna, ha meg nem szólítanánk: kinek lesz a baba? — A kis unokámnak — mondja boldogan. — Most kaptam meg a nyugdíjamat, hát megvettem. Lehet, hogy nagyobb örömet okoz vele. mint más a hatal­mas alvós babával... A női ruhaosztályon járunk. Két barátnőt „kapunk” el. akik j a szövetruhák között válogat­nak. — Igen. szeretnék egy na­gyon szépet magamnak — mondja a fekete hajú. A má­sik rátromfol: — Én Pestre megyek ruhát venni, ott nagyobb a válasz­ték. A fekete erre irányt változ- j tat, az exkluzív ruhákat kíná­ló pult felé. Elvégre nem akar ő sem lemaradni... Az ellopott teherautók Jogosítványa sem volt, a KRESZ-t ssm ismerte Á Ceglédi Gépjavító Állo­máson dolgozik a 21 éves Sza- nyi Ferenc. Egy nap, amikor már csak az éjjeliőr tartózko­dott ott, Szanyi megjelent a munkahelyén, felült egy teher­gépkocsira, és kivezette azt az udvarról. (Az éjjeliőr nem tar­tóztatta fel, mert ismerte mint a vállalat dolgozóját...) A fiatalember a gépkocsihoz jóformán csak annyit értett, hogy tudta, hogyan kell elindí­tani. Sem KRESZ-ismerete, sem vezetői jogosítványa nem volt. A város népes forgalmú útvonalain át elkocsikázott a Csengeriszélre, menyasszonya lakása elé. Itt találkozott a fiatalkorú P. L. ipari tanuló­val, akinek felajánlotta, hogy megkocsikáztatja. Felszedte a környék gyerekeit is a teher­autóra, és A KÖZELI RÉTEN körbe-körbe „furikázott” ve­lük. Mulatságuknak az vetett véget, hogy a jármű egy ká­tyúba süllyedt, és Szanyi nem tudta tovább vezetni. Mivel közben besötétedett, vala­mennyien otthagyták a gépko­csit a réten. Szanyi Ferenc másnap reg­gel nem ment a munkahelyé­re, hanem visszament a gép­kocsihoz, és a közelben dolgo­zó állami gazdasági traktoro­sokat megkérte, huzassák ki a kocsit a kátyúból. Amikor ez megtörtént, megint elindította a teherautót, és Csemőbe ment a szüleihez, majd vissza a Csengeriszélre menyasszonyá­hoz. Itt ismét találkozott P. L.-lel. Megbeszélték, hogy visszaviszik a járművet a gép­javító állomásra. El is indul­tak, de a Szolnoki úton a mo­tor felmondta a szolgálatot. Mivel fogalmuk sem volt, mi lehet a baj, rövid tanácskozás után Szanyi gyalog a munka­helyére ment, és onnan „eltu­lajdonított” EGV Ú ABB TEHERAUTÓT, hogy azzal a másikat kihúz­zák. A két járművet drótkö­téllel erősítették össze. Szanyi kioktatta a gépkocsivezetés tu­dományára fiatal barátját, majd a „bedöglött” kocsi vo­lánjához ültette, ő pedig a vontató járműre szállt. Alig mentek hatszáz méternyit, az újabb masina is felmondta a szolgálatot. A vontatott jármű, mivel légfékje rossz volt, ne­kigurult a vontatónak, és azt megrongálta, valamint saját első világítását is. Mit volt mit tenni — még egy „mentő au­tót” kellett a vállalat portájá­ról „eltulajdonítani”, és ezzel végre sikerült bevontatni a két rokkant tehergépkocsit. A VÁLLALATNÁL csak másnap fedezték fel a történteket. Az éjjeliőr tájé­koztatása nyomán minden ki­derült. A bűnvádi eljárás so­rán Szanyi Ferenc és fiatalko­rú társa elismerték bűnösségü­ket, vállalták az okozott kár megtérítését. A bíróság nem jogerősen Szanyit hathónapi, a kiskorút pedig 3 évre felfüg­gesztett 4 hónapi szabadság- vesztésre ítélte. December az Állatkertben Beköszöntött december, s az Állat- és Növénykert felké­szült a télre. A melegégövi ál­latok kellemesen fűtött há­zaikba kerülnek, s fokozato­san még gondosabbá válik tar­tásuk, takarmányozásuk, hogy nagyobb veszteség nélkül sike­rüljön átteleltetésük. A hűvös napokon különösen nagy számmal keresik fel a látogatók a pálmaházat, ahol decemberben éri el „tetőfokát” az orchideák virágzása. A mérsékletházban a mikulás- virágok nyílnak, s a hónap végén megjelennek az első hajtatott tulipánok is. A rovarházban koreai imád­kozó sáskák keltek ki. A ha­zai rokonuk méretét messzire meghaladó fiatal állatok far- kasétvágyúak. Remélhetőleg sikerül felnevelésük. A terrárium újdonságai a dabeja kígyó, a monoklis kob­ra és a homoki vipera. Itt is sikerrel folyt le a téli felké­szülés. Megtörtént a takar­mányhalak lehalászása, mély­hűtőbe kerültek a vízibolhák s más értékes takarmányok. Gazdag madárszállítmány érkezett Angliából. Uj-guineai kék koronás és barna mellű galambpárok, brazíliai ara- kanga és ararauna, továbbá venezuelai sárga homlokú amazon papagájok. Az emlősosztályon újszülöt­tek és külföldről érkezett álla­tok gazdag sora örvendezteti meg a kert téli látogaóit. Az oroszlánbarlangban a négy fiatal oroszlánkölyökhöz a Melinda nevű oroszlán­anyának két kutyadajkával nevelt kölyke csatlakozott. To­vábbi szaporulat két zebracsi­kó, egy szép kis európai bö- lénybikaborjú. Németország­ból Juanitához, a szelíd tapír- hoz hasonló szelídségű hím ér­kezett. A neve Albert, s remél­hető, hogy megfelelő pár lesz belőlük. A Poznanból érkezett négy sörényes juh már meg­szokta helyét. További újdon­ság a kanadai erdei farkas és egy fiatal, de máris hatalmas kodiak medve, melyet a kölni állatkerttől kaptunk aján­dékba. Műanyag esőcsatorna Űjabb termékekkel gazdagí­totta választékát a Hungária Műanyagfeldolgozó Vállalat debreceni üzeme: műanyagból gyártják az esővízelvezető csatornákat. Az új termék tö­kéletesen helyettesíti az eddig lemezből készült csatornákat, felszerelésekor sem forraszta­ni, sem ragasztani nem kell. Nagy előnye, hogy nem rozs­dásodik, tartósabb és eszté- tikusabb mint az eddig hasz­nálatos. A tervek szerint az év végéig ötezer méter mű­anyag-esőcsatornát készítenek a debreceni üzemben. A bundáknál egy asszony és egy férfi álldogál. Idegesen a férfi, halálos nyugalommal a nő. — Nézd csak, drága — csi­csergi a nő —, isteni ez a bun­da! A férfi valamit morog, de azt mondja: nem bánom, pró­báld fel. Majd odasúgja nejé­nek: azt tudod, hogy anyuci­nak is meg kell venni a pon­gyolát? A nő mindent tud, de sem­mi nem érdekli már. Nagy- sietve eltűnik a próbafülké­ben. Találkozunk egy kislánnyal is, aki életében először aján­dékoz fiúnak. Töpreng: mit illik és mit nem? Könyvet? Nyakkendőt? Később az illat- szsrosztályon találkozunk ve­le, karóraszíjat nézegetett. Le­het, hogy ez kerül a kará­csonyfa alá? Hiába, gondokkal teli na­pok ezek. (csat—) „... 10 000 példánnyal több Pest megyei Hírlap járjon a megye olvasóinak!” — ezit a célt tűzte ki a Pest megyei Pártbizottság, a Hírlapkiadó Vállalat, a posta és természe­tesen a szerkesztőség. Minden könyv, folyóirat, újság ter­jesztése nehéz feladat, mert meg kell találni az utat az ol­vasó szívéhez, eszéhez és főleg pénztárcájához. Hogyan végzi ezt a nagy és nehéz munkát a szigetszentmiklósi pártbizott­ság, erről beszélgetett munka­társunk a helyszínen Miseta Jánossal, a községi pártbizott­ság titkárával. — összehívtuk a párttitkáro­kat, üzemvezetőket, megbe­szélni velük a teendőket. Elő­zőleg a járási pártbizottságon felosztottuk magunk között a területet. Reánk 82 Pest me­gyei Hírlap jutott. — Sok ez, vagy kevés? — Sok, de ettől függetlenül szeretnénk 130 előfizetőt gyűj­teni. — Van ennek reális alapja? — Hozzánk tartozik az 1. sz. szolgáltató vállalat, a MO- GURT kirendeltsége, az 1. sz. AKÖV kirendeltsége, különbö­ző szolgáltató szövetkezetek, vállalatok, valamint az isko­lák. Sok pedagógus van, de az iparitanuló-intézetnél is több előfizetőt remélünk. — Mennyi lakosa van Szi- getszentmiklósnak ? — 13 800. A hozzánk tartozó párttagok száma 200. Biztosan mindent elkövetnek majd, hogy a Pest megyei Hírlapot többen olvassák. — És miért akarnak több példányt, mint amit a járás javasolt? — Még a korábbi időszak­ban megnyertük a Magyar If­júság terjesztési versenyét is. Én akkor még a KISZ-nél dol­goztam. A ráckevei járás vi­szont első lett a járások közül a terjesztésben. Nos, ha ezt a kettőt összeadom, akkor ki kell jönnie a 130 példánynak. —sz—d— Házi kiadat — magunknak D ocó az érettségi banketten mutatott be Évának. Imre hívta meg a lányt, a körze­ti orvos fia, neki volt akkortájt a legna­gyobb társasága. Bármerre mentünk ve­le, Imrére sokan ráköszöntek. Irigyeltük érte, mi, csikágóvárosi srácok, mert nekünk leg­feljebb a fűszeres köszönt előre, nehogy el­pártoljunk tőle. Egy orvos fiát már akkor is illett mindenkinek megsüvegelni. Imre nem sokat törődött a lánnyal, Jocó pe­dig foglalt volt azon az estén, így aztán Éva ott maradt nekem és vele táncoltam át az egész éjszakát. Szép lány volt, de nem szebb, mint akiknek addig udvaroltam, inkább csak más. Elegánsabb és előkelőbb. És ez szebbé, izgalmasabbá tette számomra előző lányisme­rőseimnél, akikkel együtt nőttem fel Csikágó- város bérkaszárnyáiban, függetlenül attól, hogy két utcával odább laktak, vagy eggyel idébb. utat»-.4 -. ■■ Áldottam a szerencsémet és Imre feledé- kenységét és azt hiszem, "írta sem Darítá a cserét, mert egész éjszaka csak mosolyogni láttam. Aki pedig mosolyog, az jól érzi ma­gát. Másnap délutánra randevút beszéltünk meg a Ligetbe, a Közlekedési Múzeum előtt. Biz­tos voltam benne, hogy eljön, előre megvet­tem a két belépőjegyet. Pontos volt és elra­gadó. — Vártál? — kérdezte egy árnyalatnyi ka- cérsággal. Válasz helyett meglengettem fitos orra előtt a két jegyet. — Ennyire biztos voltál abban, hogy eljö­vök?' — Megígérted ... — Te mindenkinek hiszel? — nézett rám csodálkozva. — Neked igen. Kéz a kézben léptük át a múzeum kapuját. És néhány perccel később, az egyik kimust­rált postaautó mögött, ahová már nem látha­tott el a teremőr, váratlanul megcsókolt. Visz- sza kellett volna adnom a csókját, de én csak bámultam rá, mintha csodát látnék. Néhány éve forgolódtam már a lányok között, de az még soha nem fordult elő velem, hogy egy lány legyen a kezdeményező. Nem mintha a csikágóvárosi lányok rátartibbak lettek vol­na, pofont soha nem kaptam tőlük a csóko­mért, de az elsőt sem ők adták soha. — Talán nem volt jó? — súgta a fülembe és megcsókolt újra, ezúttal hosszabban és szenvedélyesebben, mint először. Még hogy nem volt jó? — háborogtam ma­gamban és ez visszaadta önbizalmamat. Si­etve odább húztam egy öreg Mercedes mö­gé, nehogy a teremőrnek feltűnjön, miért ácsorgunk annyi ideig a zöld postaautó mö­gött és most már én öleltem át. Másnap a Mezőgazdasági Múzeumba men­tünk. Harmadnap délután a Szépművészeti­be. Ott, két csók között, megkérdezte: — Ugye, te kitűnőre érettségiztél? Megint csak úgy nézhettem rá, mint elő­ször a zöld postaautó mögött. — I... igen ... — nyögtem ki sokára. — De hogyan jutott ez az eszedbe éppen most? — Apa tanárt akar fogadni mellém. Meg- ' húztak matekból. Miért ne lehetnél te az én tanárom ? — Én? — hökkentett meg vallomása. — Miért? Talán nem is fogadnál el a ta­nítványodnak? — De ... persze ... csak ... tudod, váratla­nul ért... — Persze, ha nem akarod ... — húzta fel sértetten a vállát. — Ezt nem mondtam. Szívesen segítek ne­ked. Anélkül is, hogy apád felfogadna. — Azért! — fenyegetett meg mosolyogva, aztán, bizonyítva, hogy már nem haragszik, megcsókolt. — Azért a pénzt csak fogadd el. A pénzt azt mindig el kell fogadni, ha fel­kínálják. — De hidd el, én téged ... — .Csak semmi érzelgősség, fiúka. Te taní­tasz, apa fizet. Ez így van rendjén A jutal­mat pedig tőlem kapod, persze, csak akkor, ha jó tanárom leszel... — tette még hozzá kihívó-kacéran és sokat ígérőén megszorítot­ta a kezem. Így lettem én házitanító Kulcsár Ödön ke­reskedelmi utazó úr szolgálatában, huszonkét esztendővel ezelőtt. Amikor Éva bemutatott, az apja jóindulatúan lekezelt velem, tetőtől talpig alaposan végigmért. Hogyan érettségi­zett? Hol lakik? Mi az apja foglalkozása? Mik a tervei? Ilyen és ehhez hasonló dolgo­kat kérdezett és engem egy pillanatra elfo­gott a megalázottság érzése. Mi köze hozzá, akartam a szemébe vágni, de ahogy felkap­tam a fejem, Éva mosolygó arcát láttam ma­gam előtt. Már nem érdekelt az apja, s csak fél füllel hallottam, hogy havi négyszáz fo­rintot ígért, ha Éva sikerrel átmegy a pót­vizsgán. Csak akkor vesztettem el újra az ön­bizalmamat, amikor elővette vastag disznó­bőr tárcáját és kivett belőle két százast. Fog­lalónak, mondta, felém nyújtva a pénzt. Majdnem megbotlottam a süppedő szőnyeg­ben és csak sokára nyújtottam a kezem a pénz után. Miért olyan nehéz elvenni a pénzt? A lány miatt? Vagy mert attól félek, hogy ez a kicsike mozdulat felfedi a lány előtt, hogy igenis, szükségem van a pénzre? Csak akkor sóhajtottam fel a megkönnyebbü­léstől, amikor végre Éva szobájában ültünk és a lány a pepita füzet fölé hajolva kör- mölgette a számokat. Attól kezdve már nem a múzeumokban ta­lálkoztunk, hanem Éváék pazarul berende­zett, négyszobás, jó illatú lakásában. Vala­hányszor megérkeztem, a nyakamba ugrott, összevissza csókolt, s csak miután már fájt a szánk, kezdtünk hozzá a tanuláshoz. Éva ne­kibuzdulása azonban soha nem tartott fél óránál tovább. — Ebből elég volt. Unom a számokat, meg a képleteket. Pihenünk — rendelkezett el­lentmondást nem tűrően és csókjával fojtot­ta belém tiltakozásomat. Hogyan lett a szeretőm? Hiába töröm a fe­jem, akkor sem tudtam, ma sem tudom visz- szaidézni pontosan. Egy biztos, megint nem én voltam a kezdeményező. Csak arra a mo­mentumra emlékszem, hogy amikor megtör­tént a dolog, kínosan ügyeltem arra, hogy úgy tűrjem vissza hátul-toldott ingemet, hogy Éva ne vehesse észre. Aztán esküként fogad­tam neki: — Elveszlek feleségül! Rámmosolygott. — Aztán miért, fiúka? Nem tudom, mit dadoghattam akkor össze­vissza zavaromban. A számra tette a kezét. — Ugyan már! Ezért? Jól esett, nekem ennyi is elég! Másnap is, harmadnap is ugyanezt mond­ta. A negyedik nap pedig: — Mit akarsz még? Érd be azzal, ami jó... és ne légy túl mohó. Csak semmi érzelgős­ség, fiúka. Ezt egyszer mondtam már neked! Nekem ez elég. Te se kívánj többet! Nem tudtam beérni ennyivel** A következő napon már nem mentem el. Csak egy levelet küldtem fel hozzá, magam helyett. „Sajnálom, de így nem tudom tovább vál­lalni a tanításodat. Ne haragudj és ments ki az apádnál.” Ennyit írtam neki, mellékelve hozzá a kétszáz forintnyi foglalót. Néhány nap múlva rózsaszín, illatos levelet hozott a postás. Az én levelemnél is rövi- debb volt a válasza. „Szamár vagy, fiúka és az is maradsz egész életedben. Sajnálom, pedig jó volt veled.” Amikor végigolvastam levelét, akaratlanul is apám szavai jutottak pszembe: — Azért ezt a bérkaszárnyát soha ne fe­ledd el, fiam. Ha szegényen is élünk, mégis tudjuk, hogy miért élünk. Hidd el nekem, fiam, ez nem is kevés ... Akkor mondta ezt apám, amikor ujjongva közöltem vele: addig is, amíg, felvesznek az egyetemre, házi tanítónak szegődtem el a Po­zsonyi útra, Kulcsár Ödön kereskedelmi uta­zó úr szépséges leánya mellé. Prukner Pá! (Folytatjuk) \

Next

/
Thumbnails
Contents