Pest Megyei Hírlap, 1970. november (14. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-07 / 262. szám
10 1970. NOVEMBER 7., SZOMBAT ISZAAK BABEL: A dandárparancsnok ^sssssssssssssrsssssssssfsssrssfsssxssssssyrsjvzfsssjsssssssssssssssss/rssssssrsssssss ^ DEMEiVY OTTO: Munka voltál Leninről — Ma Jevdukim Ognyevről, az Aurora legendás tüzérirányzójáról mesélek nektek, aki a ti földitek, gyerekek! — mondta a tanító megremegő hangon. Felmorajlik a kis csapat, kérdések záporoznak a tanítóra. S ő nyugodt hangon válaszol: — Sajnos, földink további sorsáról semmit sem tudunk. De tudjátok-e, mi volt a jelszavuk azoknak, akik utat törtek az ismeretlenbe, az Északi-sarkra meg a sivatagokba. a hegyekbe? „Keressünk és találjunk, harcoljunk és ne csüggedjünk!” Jó jelszó, igaz, gyerekek? Van valami javaslatotok? — Keressünk és találjunk, harcoljunk és ne csüggedjünk! Azon az esős napon a Rosztov megyei pro- letarszki járás egyik falusi iskolájának tanterméből elindult a vörös nyomolvasók nemes mozgalma. A gyerekek levelet írtak leningrádi barátaiknak. Hisz ez a város a forradalom bölcsője. Az ott élő úttörőik és komszomolisták gyorsan válaszoltak, megírtak mindent, amit tudtak. Elküldték a fényképet is a legendás irányzó mellszobráról, amely a múzeummá átalakított cirkáló egyik kabinjában áll. S még azt is írták: „1917 decemberében az Aurora matrózai kérést intéztek Leninhez: „Mi, az Aurora cirkáló bolsevik matrózai, kérjük, hogy küldőjének ki minket szülőfalunkba, hadd teremtsük meg ott is a szov- jethatalmat”. S az Aurora matrózai szétszéledtek az ország minden részébe, zsebükben „A Szovjethatalom meghatalmazottja” igazolvánnyal. Ognyev irányzótisztes útja a Szalszki sztyeppébe vezetett, az egykori Velikoknyo- zseszk faluba, amelynek ma Proletarszk a neve. A kör tagjai hamarosan kiderítették, hogy a forradalom előtt a Piac utcában (amelynek ma Úttörő utca a neve) csakugyan lakott egy Ognyev család, de senki sem tudja, hová költözött el. A diákok csapatai sorra járták a környező tanyákat, falvakat, de semmit sem találtak. Aztán mégis nyomra akadtak. (M. Manyiser szobra) Az erő nem egy fölemelt kéz nem csak eszmék nem is a jelszavak s nem a szakállad volt a lényeged megfontoltság taktika indulat és lehetetlen hogy ne értsék munka voltál tevékenység iram a forradalom nem egy pillanat de te tudtad azt a pillanatot melyben a tettnek döntő súlya van és lehetetlen hogy ne tudnák mi állt mi bukott emberségeden lövetni s reménykedve tudni hogy a kínból a jövő megterem MÉSZÁROS OTTO: Gorin katona Szergej Ivanovics Gorin viharban született, s viharban temették el. Neve nem szerepelt a hadi jelentésekben, nem vitt végbe hőstetteket, nem kapott kitüntetéseket. Katona volt. Harcolt. Lövészgödröt ásott. Csajkájával sorban állt ételosztáskor. Lőszert vételezett. Fázott. Izzadt. Hóban fet- rengett. Vízben úszott. Sarat taposott. Hőségben főtt. Esőben ázott. Nevetett a többiekkel a sokszor vaskos tréfákon. Könnyezve állt a társak sírja mellett. Esküdött, hogy megbosszulja halálukat. Parancsokat kapott, s azokat végrehajtotta. Nem kérdezték tőle, mit szeretne. Azt mondták csak neki, amit tennie kellett. Megtanulta a géppisztoly, a karabély, a golyószóró, a rohamkés kezelését. A gránátdobást. A terep adta takarások kihasználását. Az álcázást. A térképolvasást. A gödörásást. A harc szakmáját, s életének óvását tanulta meg, közkatona fokon. Ukrajnában született, 1918 nyarán. Fehérek és vörösök ádáz csatáiban kiömlött vér volt a keresztvize. Apját Góri Istvánnak hívták. Baka, majd hadifogoly volt. Senki, százezer senki közül. Anyja ukrán parasztlány. Jelena Mihovka. Hét gyerek közül egy. Az ukrán mezők muzsiktengerében: senki. A két senki papírral meg nem pecsételt frigyének tanúja fehérek. Góri István, azaz már Gorin elvtárs ment. Várták az emberei. Jó csapatot összeszedett ő, hajdúságiakból, szatmáriakból. Százon fölül voltak. A felszerelés: amit szereztek. Ám a szívük! „A fiad?” Ezzel fogadták. Csak bólintani volt idő. Megvan. Él. Egészséges. Szép gyerek. Sír. Rugdal a lábával. Gőgi- csél. Szopik. Ez már csak az agyán villant át, közben parancsokat osztogatott, káromkodott, s dohány után kaparászott a zsebében. Lóra. Lóra: megint és újra, mint már hónapok óta. Sokszor nem lehetett tudni, mi cserélődik sűrűbben, a ló vagy az ember. Mert ritka, hogy ketten maradjanak ott. Az embernek új ló kell, a megmaradt lónak új lovas. Akadt mindkettő. Jöttek a hadifoglyok. „Verjük őket, az anyjuk istenit! Űri fajzat ez is.” Gorin elvtársat többször megfeddték, hogy elhanyagolják a politikai munkát. Biztost sem választottak még. Miféle csapat ez? Amikor azután itt meg amott szétkergettek kétszer, háromszor annyi fehéret, mint maguk voltak, megdicsérték őket. Nem esett szó a politikai oktatásról. „A forradalmat most csinálni kell, tanulni ráérünk, később is” — ezt mondta Gorin elvtárs a hadosztály politikai biztosának azaz a komisszárnak, aki nevetett. Azért legközelebb megint elölről kezdte, hogy ideje lenne biztost választani, hiszen komisszár nélkül olyan a csapat... A szavakat legtöbbször félbehagyatta egy sürgős parancs, vagy éppen a közeledő lövöldözés. Lóra. Lóra. Verekedtek. Ittak, ha volt i mit. Ettek, ha került. Ha szovásznat Ez volt a fizetsége, meg néhány pofon hetente az elöljárónétól vagy a szakácsnőtől, akik egyaránt parancsoltak a kiscselédnek. Amikor a soványságában is deréknak maradt Góri István házi munkásként hozzájuk került, sorsuk szerencsétlensége hamar összehozta őket. Nappal ugyan még pillantást sem válthattak, mert nem látták egymást, de az este az övék volt. Beszélni csak keveset tudtak, de azért értették egymást. Kézenfogva ültek hátul, az istállókból elrekesz- tett hálóhelyük előtt, s halkan, nehogy hangjuk fölverjen bárkit a házból, dúdolgat- tak. Mást persze, mint amit a mellette ülő. Azért a dalokkal is elbeszélgettek. Ami fájt bennük, az egyformán fájt. Azután ... Azután Jelena Mihovka pontosan emlékezett a napra, mert azt senki nem felejti el, hogy mikor lett lányból asszony. Vasárnap volt. Kettejüknek kellett menni a földre, a fiúnak s neki, hogy gyorsan megrakják a szekeret. Ott történt. Az eget látta. A fiú föléje hajló arcát. A kezet érezte, blúza bomlását, szoknyája csúszását. Az eget látta. Sütött a nap. Kék, kék volt minden. Szergej Ivanovics Gorin. Bejegyeztetett. Két nap szabadságot kapott a nagy eseményre. A lován jöhetett haza. övék volt a falu; nem kellett a kertek alatt osonnia. Csókok Jelenának, csókok — apró, pici, leheletnyi csókok . — a síró, rugdalódzó csöpp- , ségnek. Egy nap telt el a kettőből. amikor verték az ajtót, i Menni kell. Jönnek megint a Élet és halál mezsgyéje cérnaszállá vált, s Góri István rádöbbent, hogy sorsát mások fűzték rá erre a cérnaszálra. Azután megszokta a meztelen testeket. Megszokta, hogy nincs koporsó. Végtisztesség. Fejfa. Csak halottak vannak. Megszokta, hogy már nem is temetik el a halottakat. Csonttá keményíti őket a tél. A hó a szemfedőjük. Megszokta, hogy az elesettnek kikutassák a zsákját. Mi maradt benne az élőknek? Megszokta, hogy ölni kell. Megszokott mindent, mert az ember képes a legtökéletesebb mimikrire. A környezethez való maradéktalan hasonulásra. Egy éjszaka azután, amikor néhány perc alatt hárman buktak le mellette fellökött zsákként a földre, elindult. Szembe. Ahonnét lőttek. Nem tudta, kik lőnek onnét, de élete első önálló gondolatával hitette el önmagában, hogy ugyanolyanok lehetnek, mint ő. Kúszott. A hóban hosszú csíkot húzott a teste. Fölötte golyók danolásztak. Az égen csillagok voltak. Mások, mint amit valaha — úgy tűnt, évtizedek, évszázadok teltek el azóta — odahaza látott. Mások, de mégis csillagok. Kúszott. Amikor átért, széttárta a két karját. Nem fölemelte, mint aki megadja magát. Széttárta. mint mindenét elvesztett fiú. És sírni kezdett. Jelena Mihovka ott dolgozott az elöljáróéknál. Szép házuk volt, nagy udvaruk, sok a jószág. Mihovka ételt kapott, szállást, s évente egy tömött libát meg egy öltözetre való zés e naturálisán leírható világa nem enged megfogalmazni kérdéseket. Góri Istvánnak sem voltak a világhoz kérdései. Tette, amit mondtak. Hitte, amit a fejébe vertek. „A muszka muszka.” A vonatnak örült. Még soha nem ült vassárkányon. A mundérnak nem. Eleget hallotta a faluban a rívó asszonyokat. „Az uram.” „Az én emberem.” „A fiam.” „Az öcsém.” „A bátyám.” A halottaknak csak a neve különbözik. Létezésük maga teljesen azonos: halottak. A fizikai létezés e formáját már semmi sem különbözteti meg. A halott húsnak rr.'r csak múltja van. A golyó. A gránát. A szurony. S még korábbról, már irdatlan mesz- sziségből tűnt múltból, az élet. A semmi vagy a pompás élet. A tudatos, s a tudattalan. A jó. A rossz. Egymás mellett a halott tiszt ugyanolyan, mint a halott baka. Csak az előbbiből sokkal kevesebb a halott. Góri István ezt hamar megjegyezte. Nemcsak nézni tudott már a szemével, hanem lassan látni is megtanult. Ahogy az egymás mellé fektetett, szemérmüket sem rejtő meztelen testeket nézte, görcsök, rángások futottak benne végig. Hiszen ezek ... Ezek még fél napja éltek. Két órája még cigarettát sodortak. Órája a latrinának kinevezett gödörhöz kúsztak. csak a végtelen mezők fölé hajló ég lehetett. 1917 ősze volt. Didergetően hűvös esték, forró ölelkezések. Kilenc hónap múlva a fiúgyermek, immár apja és anyja hivatalos egybekelése jogán, megkapta a Szergej Ivanovics Gorin nevet. Góri István paraszt volt, ha paraszt a föld nélküli földműves is. öten voltak testvérek. Három fiú, két lány. 0 a legidősebb. Apja cseléd. Birtokon, nagygazdáknál. Anyja cseléd. Birtokon, nagygazdáknál. Ha kellett, szakácsnő, ha kellett, szoptatós dajka. Minden és mégis, senki. Azért fölnevelt öt gyereket. Istvánt, Józsefet, Annát, Katalint, Pétert. István volt a legöregebb. Tizenhat tavaszán vitték el. „A hazáért.” Ment. „A császárért.” Ment. „A királyért.” Ment. Ezer éve arra nevelték minden ősét, hogyha az urak szólnak, akkor menni kell. A gondolat sem villanhatott fel benne, hogy ha... A ha, a választás joga nem adatik meg mindenkinek. Aki alul van, az keveset lát a világból. Az ilyennek maga a létezés a világ. Az evés. A munka. A légzés. Az alvás. A veríték. A friss víz. A fű zöldje. A virágba borult fák szaga. Az anvia mosolya. A nap. A hold. A csillagok. Az eső. A létevak ott vártak rá, alig száz öl- § nyíre. I ehorgasztott fővel haladt, ^ ^ kínos lassúsággal emel- | gette hosszú, gacsos lábát. A 5 bíborvörös, természetfeletti § esthaj nalpír végigömlött alak- $ ján. S a szétterülő földön, a ^ pucéron sárgálló feltúrt me-^ zőkön hirtelen nem láttunk^ egyebet, mint Kolesznyikov § keskeny hátát, himbálódzó ^ karját és szürke sisakos lehor-í gasztott fejét. A küldönc elővezette lovát. § Nyeregbe pattant, és dan-^ dárjóhoz ügetett anélkül, hogy ^ hátrafordult volna. A lovas § századok a Brodiba vezető or- ^ szágútnál várták. A szélben sóhajszerű „Húr- ^ rák” foszlányai jutottak el ^ hozzánk. Szememhez emeltem a táv- ? csövem, és megpillantottam a^ dandárparancsnokot, sűrű por-^ felhőben forgolódott a lován. ^ — Kolesznyikov támadásba^ vitte a dandárt — jelentette a ^ megfigyelő a fa tetejéről, a fe- i jünk felett. T- Jól van — válaszolta Bu- ^ gyonnij, rágyújtott, és lehuny-í ta szemét. A „Hurrá” elhalt. Az ágyú- ^ zás elfulladt. Egy eltévedt ^ srapnel pukkadt szét az erdő ^ felett. S meghallottuk a néma, ^ nagy kaszabolást. — Lelkemre való legény — ^ szólalt meg a hadseregparancs- ^ nők, és feíállt. — Keresi a di- ? csőséget. Feltehető — kiránts bennünket. Bugyonnij kérte a lovát, és ^ megindult az ütközet színhe- ^ lyére. A törzs nyomába eredt. ^ 1^ lesznyikovot még aznap | ** este sikerült meglátnom,? egy órával azután, hogy meg- ^ cemmisítette az ellenséget ^ Dandárja élén lovagolt magá-^ nyosan, fakó ménjén bóbiskol- ^ va. Jobb keze felkötve csün- ^ gött. Mögötte tíz lépéssel egy ^ lovas kozák vitte a lobogó^ zászlót. Az 1. század lomhas jvontatottsággal énekelt egy? ! trágár nótát. A porlepte dah- $ idár végeláthatatlanul vonult, $ jmint a vásárra induló paraszt-^ ! szekerek sora. Valahol az ősz- ^ jlop végén pihegtek a fáradt^ ; rezesbandák. i Azon az estén Kolesznyikov ^ I tartásából értettem meg a ta-s • tár khánok uralkodó közönyét,? : ráismertem benne a híres? ÍKnyiga, az önfejű Pavlicsenko$ lés a lebilincselő Szavickij ta-^ inítványára. § * s ! (Fordítota: Wessely László) % golyót kapsz — szólt a hadseregparancsnok — Igenis — szólalt meg a különleges osztály parancsnoka. — Gördülj, Kerék (Kolesznyikov = kerekes) — kiáltott félénken az egyik kozák a sorból. Bugyonnij gyorsan megperdült a sarkán, és tisztelgett az új dandárparancsnoknak. Az pedig ellenzőjéhez emelte ifja- san rózsaszín öt szétterpesztett ujját, s verejtékezve megindult a felszántott mezsgyén. A loA járási lapból megtudták, hogy Prole- ^ tarszkban lakik Ilja Zaszorin, a falusi tanács t' első elnöke. — Igen — mondta Zaszorin —, harcolt a ^ mi vidékünkön Jevdukim Ognyev, az Aurora * irányzótisztes, hősi halált halt, de hogy hol ^ és hogyan, nam tudom ... A fáradhatatlan nyomolvasók felkutatták ^ Jevduikim Ognyev két földijét, az ugyancsak § „aurorás” Iván Pepovot, és Vlagyimir Scser- ? bakovot. Tőlük megtudták, hogy Ognyev szí- ^ tóttá fel a forradalom lángját Proletarszk- ^ ban, s hívta harcba a szegényeket a gazda- ^ gok ellen. Ognyev vörös partizánosztaga 5: egyesült Bugyonnij lovasságával, Vorosilov ^ hadseregével. A fehérkozákok bekerítették az ^ osztagot, de sikerült kitörnie és folytatta út- ^ ját. Ám nyilván parancsot kaptak, hogy tar- | tóztassák fel az ellenséget, mert hirtelen ? visszafordultak. A parancsot teljesítették. Az irányzó derekasan forgatta a kardot. A ló ^ úgy száguldott vele, akár a villám. Ki is § vitte volna a harcmezéről az irányzótisztest, ^ ha egy alattomos golyó el nem találja. Va- ^ lahol a Manics partján temették el az Aurora ? hősét... I A proletársziki nyomolvasók szép vállalko- ^ zásába bekapcsolódtak más falvak — Ve- szeloszk, Kazacsij Homutyec — úttörői és ^ komszomolistái is. Tamara Sramko, a ve- ^ szelovszki iskola úttörő vezető je elkísérte a ? nyomolvasókat a falu öregeihez, akik még ? emlékeztek az 1918 áprilisában itt fellángolt 5 harcra. $ De nem sokra mentek volna, ha az őre- ^ gek nem említik meg Kiricskovot: „Egyedül ^ ő maradt meg Ognyev osztagából...” Pjotr KiricSkov kiment velük a Manics ^ partjára, megkeresett egy alig észrevehető íj kis halmot, letérdelt előtte és halkan mon- $ dotta: § — Itt nyugszik Jevdukim Ognyev, a kül- s' döncével, egy kisfiúval együtt... A Manics- Sj ban találták meg őket akkor. Ognyevet a § viharkabátjában és Aurora feliratú kedvenc i> matrózsapkájában temették el. Ott esett el 5! a domb alján... P. Ivanov ? Aki leadta a lövést az Aurora cirkálóról • Bugyonnij ezüstsávos vörös ! u nadrágban állt a fánál. A ■ 2. dandár parancsnoka az imént esett el. A hadseregparancsnok Kolesznyikovot nevezte ki he- ; lyébe. ! Egy órával ezelőtt Kolesz- ; nyikov ezredparancsnok volt. • Az újdonsült dandárparancsnokot odarendelték Bugyonnij- hoz. A hadseregparancsnok állva várta a fa mellett. Kolesznyikov Almazovval, a politikai ; biztosával érkezett. ; — Szorongat bennünket a : nyomorult — mondta a hadse- regparancsnok vakító mosolyá- val. — Vagy győzünk, vagy megdöglünk. Másképpen nem lehet. Megértetted? i Megértettem — válaszolt : Kolesznyikov, és szeme kidülledt. S — Ha pedig megfutamodsz, Magyar játékszín - négyszemközt i Szombaton este tartja nyitó ; előadását a Madách Színház 5 új stúdiószínpada. A „Négy- ? szemközti színpad’’ elnevezés joggal illeti meg, hiszen 80 : személyes nézőtere eleve biz- 5 tosítja az intimitást. Az első 5 bemutatón „Magyar játékszín” 5 címmel két egyfelvonásost ál- ; lítanak színpadra: Móricz : Zsigmond „Groteszk” című t játékát és H. Bartha Lajos: \ v „Békesség, ámen!” című két- $ személyes darabját. !
