Pest Megyei Hírlap, 1970. november (14. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-22 / 274. szám
1970. NOVEMBER 22., VASÁRNAP PEST Mi t » El kMirlaP A színésznő nagy művésznő volt. Interjúalany lexikonkorban. Á balatoni üdülő különszobájában fogadott. Kávé, szokványkérdés, unalomfelelet, búcsúmosoly, indulás. A shakespeare-i Karola váratlanul utánam szólt: — Fiatalember... Pardon, szerkesztő ... elvtárs, kérhetek magától valamit? Vigyázzon, nagy kérés. — Parancsoljon. Jezabel 70 — Maradjon itt nálam egy órát, negyven percet, vagy legalább húszat. — Kérem, ameddig... — Nem kell megijedni, kedves ... Mi is a vezetékneve? A bankó nem boldogít Mark Twain egymilliófontos bankjegyét, amely ideiglenes tulajdonosa előtt megnyitotta a nagyvilági élet kapuját, mindig a leleményesség jelképének tekintettem. Lám mire képes az írói fantázia ... Sem mikor az elbeszélést ifjúi szomjúsággal először olvastam, sem később, mikor a filmvásznon viszontláttam, nem gondoltam volna, hogy magam is majdnem hasonló, elképesztő kalandokba keveredem. Igaz, azt sem sejtettem, hogy nemzeti bankunk jóvoltából egyszer majd nálunk is felbukkan az egymilliófontos papírpénz magyar megfelelője: az ötszáz forintos bankó. Mert igaz ugyan, hogy ötszáz forint a zürichi pénzpiacon valamivel kevesebbet ér, mint egymillió angol font, de ki a csoda jár a zürichi pénzpiacra?! Én a Kolozsi téri piacra járok és ott ötszáz forintos bankjegy csaknem olyan csodákra képes, mint egymilliós kollégája a Regent Streeten. Ha azt mondom: „csaknem olyan” csodákra, ebből már kitetszik, hogy a csodák természetében van némi elütő vonás is. No nem a lényeget, hanem a formát illetően. Ha jól emlékszem, az amerikai író hősét, aki egymillió fontossal akart fizetni, körülámulták, hódolattal kitárták előtte karjukat, apartement nyitottak neki a szállodában, korlátlanul élvezte a kereskedők hitelét, satöbbi. Az én esetemben nem kisebb megrökönyödéssel fogadták az ötszázast, nem tárták ki ugyan a karjukat, de jobb mutatóujjukat homlokukhoz illesztve, körkörös mozdulatokat tettek, ami körülbelül any- nyit tesz: nyilván meghibbant az ipse, hogy egy liter tejért ötszáz forintossal akar fizetni. Mert így kezdődött. Reggel a feleségem összeírt egy listányi komissiót, vegyek tejet, kenyeret, kávét, cigarettát, szódavizes patront, szőlőt, mosóport, satöbbi. Kezembe nyomta a kutyanyelvet, amire mindez fel volt jegyezve, meg egy lila ötszáz forintost, mint bankjegy- kibocsásátunk újszülöttjét, — nosza vásároljak. c A tejesnél — már mondtam — minek néztek. A péknél a sorbanállók legazembereztek, nem hozok aprópénzt, feltartom őket. A trafikos megmutatta a kasz- szát, amiben két tízforintos árváskodott. A gyümölcsös azt mondta, hogy kiló szőlő helyett vegyek fél mázsát. A festékesüzletben azt tanácsolták, váltsam fel a Közértben, a Közértben, hogy váltsam fel a trafikosnál, a trafikos, hogy menjek apróért a gyümölcsöshöz, a gyümölcsös a festékesboltba irányított,, vagyis a kör bezárult. Most itt állok a bankfiók előtt, várom, hogy kinyisson. Szegény családom közben odahaza éhezik, nincs egy pohár tejük, egy falat kenyerük, egy szál cigarettájuk sem. Nemde az egymilliófontos bankjegy meséje — azzal a különbséggel, hogy ott a nagybankó puszta léte elegendő volt a jóllakáshoz, itt pedig a koplaláshoz?! Ebből is látnivaló, hogy a pénz nálunk nem boldogít. Minél nagyobb pénz, annál kevésbé. ★ Utóhang: okultam az esetből. Másnap csupa húszfilléressel indultam vásárolni. Lehülyéztek, elzavartak, összeszidtak, kővel dobáltak, kiátkozták, legorombítot- tak, hátbavágtak, megtapostak. Tessék mondani, mit jelent az, hogy törvényes fizető- eszköz? Novobáczky Sándor Igen, tudom már, eszembe ju-^ tott... Foglaljon helyet. A házitelefonhoz lépett. — Halló... Lénártka? Egy^ kis üveg konyakot kérek...^ Első emelet négy... És két§ poharat. Igen: kettőt!... Meg^ egy doboz Faintost. Kopogtattak. A művésznő az^ ajtót félig nyitotta. — Tessék. Italt, szivart, gyufát hoztak.^ Átvette. Köszönte. A szoba- ^ asszony lesett. Én zavartan ^ igazgattam nyakkendőmet. sj t attant a zár. Karola zseb- ^ retette a kulcsot. Leült. ^ Velem szemben. Töltött. Szi-^ varral kínált. Nem kértem, öfc rágyújtott. Pöfékelt, karikát® fújt. Nyolcast is tudott. A ha-S műt leszórta a szőnyegre. A $ pongyola zsebéből passziansz- ^ kártyát vett elő. Keverte, ki-^ rakta, a játszma nem sikerült.^ A szivar elaludt. Felállt. Az ablakhoz lépett.^ Kinézett. Behúzta a függönyt,^ leengedte a redőnyt, Jezabel-^ mosollyal, elégedetten állapi- ^ tóttá meg: — Lesnek! Az ajtóhoz ment. Hallgató- zott. Putifárné-kacsintással ne- ^ vetett: — Fülelnek! Nem szóltam. Karola be-^ szélni kezdett, halkan, tagol-^ tan, messzecsengően. — Szeretlek... Drága., drágám... édes kicsim... Te!^ — felnevetett, hirtelen elfúlt^ a hangja. ^ Visszajött. Leült. Ivott. Én is.| — És most elmondom, mind-s ez miért történt... Nekem § meglehetősen rossz a hírem. ^ Karola évtizedek óta bestia. $ Magának bevallhatom, hiszen $ jóbarátok lettünk: manapság^ nincs kedvem férfifaláshoz, fá- § radt vagyok. Azonban tarta-^ nőm kell a megszerzett reno- ^ mét, különben híre megy: ki-fc égtem, elpletykálják: nem ta-§ lálok, sőt, nem is keresek új ^ partnert a régi játékhoz. ^ Látom, nem nagyon ért, mosta még nem. Hány éves? Hát úgy a huszonöt esztendő múlva rá-% jön, miért ragaszkodott Karola^ a színházhoz az életben... és^ igazat ad nekem ... Még egy ^ pillanat... Ilozzám lépett. Hajamba^ túrt. összekócolt, lesimí-S tott. A nyakkendőmet picit fél-fc rerántotta. A művésznő az órát nézte. ^ — Na, rendben vagyunk.. .^ Most már mindenki tud, beszélj Karola legújabb kalandjáról,^ s ami fő, tovább is adja. Hiába ^ tagadnánk, ki hinné el? .. .^ Egyszer lehet, hogy nyomta-S tásban is olvas majd kettőnk^ szerelméről, s akkor talán ^ maga sem tiltakozik. ^ László Miklós & A JÖVÖ MAGVAI (M. Sz. Turovszkij linója) ////OT7///iW///////////////i7////////>7///^///////////////Ay///////^^^ ANTAL GABOR: PIPIKÉ cokat meg táncnótákat tudok... A „Dombokon”-t, a „Krakov- jak”-ot, a ,Fűtő dalát”... — Valami idevalóbbat. — Az ám, a „Varjag”-ot. Aztán minek kéne? — Játszani fogsz a vonalban. i — Örömest! így tán még a segítség is megjön ... Elváltak. Vaszja próbálgatta a harmonikáját. — „Aj, oj-ahu-aha-ha.” A vonalban bámulnak: — Ez aztán jó ötlet. Rajta Vaszja! — Mindjárt... Előkészített három gránátot, kényelmes gödröt ásott magának a hóban. Aztán hozzáfogott. — Század, figyelem... Kezdődik az előadás. Fellép a közönség kedvence, a „Rosz- szija” cirkáló matróza, a kronstadti hölgyek lovagja, Vaszecska Gyemin. A tengerészek elmosolyodnak. — No, lám! Idehallatszott a fehérek kiáltása: — Támadá-á-ás! És jöttek megint a szibériaiak. Két géppuska kelepeit, aztán elfogyott a matrózok tölténye. Csak a harmonika játszik. A parancsnok odakiált a legényeknek: — Tartsatok ki, emberek, Jön a segítség! B izony, nem jön az, elvtársak. Csak azért beszélnek róla, hogy bátorítsák magukat. Tudják ezt a fiúk. A szibériaiak újból megindultak. A matrózok nyúlnak a gránátokért ... — Elvtársak, tömörüljetek össze, hátat ne mutassatok! Vaszecska pedig megint rákezdi : — Első szám a „Varjag” című népszerű tengerészdal... Három négy... „Föl, elvtársak, a kürt szól, hajónk harcra kész, Utolsó, nagy díszszemle vár ma, Kegyelmet nem kér az orosz tengerész, Föl, elvtárs, a végső csatára.” A parancsnok felkiált: — Elő a gránátokat! Az egyik katona — a sejthez tartozó — elfutott a gödör felé, ahol a sebesültek feküdtek. Egy... kettő... három ... Egy, két, három, gránátot hajított el. Rr-aah .. A mieinkre, a sebesültekre! De hát mit tegyünk? Hagyjuk itt őket Kolcsak embereinek, hogy késsel kiontsák a belüket? Félre a szánalommal! Az elvtárs visszatért a vonalba. Ott már valamennyien állnak, felemelt kezükben gránát. Vaszecska játssza a „Var- jag”-ot... A fehérek kiáltoznak: — Adjátok meg magatokat! Az ezred válaszol: elröpültek a gránátok. Szikrák hullanak, ég a „citromgránátokból” kicsapó foszfor. A szibériaiak meghőkölnek, ki előre futott, ki hátra. Nem tetszik nekik ez a dolog. Holtan fekszik az Első Kronstadti Ezred. Ott fekszik Kuznyecovszkoje falunál. Csak két embert ismerek, aki kitört és életben maradt: Jemeljanovot és Sztyepanovot... A keleti frontról megérkezett a hír Kronstadtba, hogy az Első Kronstadti Tengerészezredet törölni kell a jegyzékből. A kronstadti kikötőben gyász borult a hajókra. Félárbocra ereszkedtek a lobogók. Vigyázzban állnak a matrózok a hajók fedélzetén. Csendesen hull a hó. Gyász. így állnak egy percet. Mennek az évek... „Aj, oj-ahu-ha ” Elindult Kronstadtból a második ezred. Vigyázz, Kolcsak! Ne lássuk többé a tengert, ha össze nem zúzunk téged .. Az Első Kronstadti Ezred pedig fekszik, holtan fekszik Kuznyecovszkoje falu mellett. (Fordította: Leszev Irén) Soha nem volt többünk két szobánál, Ákos bácsinak azonban négyszobás lakása volt a Teréz körúton. Apám e legidősebb fivére különben is az előkelőség és gazdagság csim- borasszójának tűnt gyermeki — és már nem is gyermeki — szememben: igazgató volt egy nem nagy, de „előkelő” vállalatnál. És olyan bajusza volt, mint Vilmos császárnak, akinek képével — amint fát vág, horgászik vagy vadászik a hollandiai Doom környékén — rendszeresen találkoztam a reggelenként ajtónkon bedobott újság vasárnapi mellékletében. Vilmos excsászár mindenképpen fontos szereplője volt bontakozó életemnek, hiszen róla nevezték el az utat is, amelyen át iskolába mentem és ahol az a, többi közt, szőrös kókuszdiót is áruló csemegebolt is volt, amelynek segédjét — a daliás Gyula urat — akkor ismertem meg, amikor első és második elemista korom tartamára még egy Boriska nevű mindenest is tartottunk, akinek Gyula úrral való bájcsevegései közben módomban volt befalni, legalább szemmel, a bolt minden egzotikus csemegéjét. Gyula egyszer, gálánsán, Boriskának ajándékozott egy doboz datolyát. A Lázár utcában fel-le sétálgatva, ketten megettük a töményen édes, „geil”, a doboz gyönyörűségéhez képest csalódást okozó gyümölcsöt, mert hiszen hogyan is állíthattunk volna be otthon datolyával? Anyám — ha nem is kiabált Boriskával, mint más, szomszédbeli „nagyságosasz- szonyok” a maguk „cselédjével” — azért, azt hiszem, rendszeresen átrazziázta a leány holmiját. Visszatérve azonban Ákos bácsihoz, alig volt olyan szombat délután, amikor ne kellett volna matrózruhát és — még tízéves koromban is — fehér harisnyát öltenem, hogy aztán, anyám és apám társaságában, felkeressük nagybátyámat és feleségét, Mariska nénit. Ha ma elmegyek a ház előtt, ahol laktak, vagy akár csak rágondolok a gipszangyalkákkal ékesített bérpalotára, a tágas lépcsőházra, az előszobára, ahol télen-nyáron le kellett húzni a cipőt és felöltem a külön e célra odakészített papucsokat: a vaníliástészta és egy már régen nem kapható, egykori szájvíz-készítmény illatának keveréke csap meg. Abban a lakásban mindennek ilyen éles, a garatra telepedő szaga volt, az évszakonként változó huzattal letakart karosszékeknek ugyanúgy, mint a porcelán mütyürökkel megrakott vitrineknek, a nagy, barna ebédlő- asztalnak és a szakállas férfiakat és „turnürös” hölgyeket ábrázoló családi képeknek a falon. De bizony még a gesztenyepürének is, sőt annak — ki tudja, miért — különösen. Ügy, hogy hosszú évekig valósággal rosszul lettem ettől a híresen finom ételtől. És mintha ennek az „ákosbácsis”, „te- rézkörutas” gyermekkoromat — de vajon csak gyermeki éveimet? — átlengő illatnak a Pipike lett volna egyik forrása. Egy, a szalon nagy, sárga konyhája közelében, párnákból bélelt vacokban tanyázó, öreg pincsi kutya. A Pipike mindig is öreg volt: vézna, didergő, fogatlan, ugatása csúcsain is vékonyan nyüszítő. Viszont az évek során nem öregedett már tovább. Mariska néni kedveske- dő-dédelgető hívásaira, Ákos nagybátyám fehér kezén zöld gyűrűt megvillogtató, kegyes intésére, anyám alázatos (de valószínűleg nem szívbőljövő) könyörgésére előbújt vackából, megrázta fehér fürtös fejét és nyüszített egyet. Apám is megpróbálkozott néha, hogy produkáltassa Pipit, a pincsi azonban egy rezzenéssel sem reagálta le jelenlétét. Apám elhallgatott, és visszabújt sértődöttségének csigaháza mögé. (Ez már az én tízéves tekintetemnek is feltűnt.) Ami engem illet, én nem is hívtam soha Pipikét. Utáltam. Plebejus indulatból-e? Nem, az én szűkebb családom nem volt plebejus. Az iskolában nem tartoztam azok közé, akik megpaprikázott, üres kenyeret vagy legfeljebb zsíros kenyeret hoztak magukkal uszonnára. Én vajas kiflit vittem, kettőt, szépen becsomagolva. Nem szorultam rá az „ingyentej”-akcióra sem: minden reggel kakaót ittam, még ha anyám egy kis mérlegen napokra előre ki is mérte azt a legminimálisabb mennyiséget, amelyből két deci tej (és némi víz) hozzáadásával elfogadható kakaó készül. Még zsebpénzt is kaptam, igaz, hogy csak húsz fillért egy hétre, és azt is csak kilencedik születésnapomtól kezdve. Az osztály egy — kisebb — része akkor már pengőket, két pengőket kapott hetente; ezek a fiúk sonkás kenyeret uzsonnáztak, némelyikük banánt is. Ezek közé sem tartoztam, igazán nem. De azért meg kell mondanom, hogy csak már tizenhat éves koromban — az örökéletűnek látszó Pipike kimúlta után — tudatosítottam magamban, s azt is egy barátommal való beszélgetés hatására, hogy Mariska néni rendszeresen gyenge csirkehússal etette a pincsit, „aki” kényeskedve harapott bele egy-egy combba. (Amit kiköpött, azt nagynéném kidobta.) A konyhában mindig nagy lábasban gőzölgött a frissen főtt piplhűs — Pipikének. Mindezt csak félig vettem észre, hiszen én akkoriban olyasmiken töprengtem, hogy mi volt előbb: a mag vagy a héj? De utáltam Pipikét, az Ákos bácsiék lakását betöltő szagot; nem is a tudatom, vagy az erkölcsöm tiltakozott ellenük: talán az ízlésem. Talán azt utáltam — s az émelygésig — Pipikében, hogy nincs olyan valódi kutyaszaga, mint például Buksinak, a „mi” házunkban lakó Pali bácsi szintén már nem ifjú, valószínűleg korcs ebének. Ámi Pali bácsit illeti, ő vállas volt, kék szemű, mint egy kalandorregény hőse. Hirdetésekkel ügynökölt, de ha nem csinált üz-' letet, akkor is vidáman pipázott, és — miközben Buksit sétáltattuk a Podmaniczky utca felső részén — azokat az embereket gúnyolta, akik már harmincéves korukban öregek. Nagy utazásokról, távoli tájakról, vidékekről is mesélt Pali bácsi, például Bangkok városáról, ahol nem bankok vannak, hanem pagodák. Soha nem fogom már megtudni, hogy volt-e Pali bácsi Bangkokban, vagy csak ő is hallott erről a minden datolyánál és kókuszdiónál érdekesebb helyen, majmok és hastáncosnők között, a szabad, kék levegőtenger alatt? Vagy neki is csak egy másik Pali bácsi beszélt egykor róla? Buksiról azonban tudom, hogy izzadt volt, piszkos, valódian kutya- szagú, és hogy ez a szag sokkal — ha úgy tetszik — emberibb volt, mint a Pipike illata. És azt is tudom, mert emlékszem rá, hogy némely pillanatokban Bangkok szépsége s az elutazások izgalmassá- ga, a pályaudvarok zsúfoltnyüzsgése tükröződött a Buksi szemében. Pipike nem bántott engem, tulajdonképpen Ákos bácsiék sem. De a pincsiket azóta is utálom. A „pincsi” nevet is. És ha már benne vagyok a fecsegésben, azt is el kell mondanom, hogy egyszer egy gyönyörű lány az erzsébetvárosi tánciskolában — ahová egy hasonlókorú fiatalemberrel együtt betévedtünk — úgy mutatkozott be: „Pincsi vagyok.” Kifejezetten az volt a célom — életem első jó ruhájában —, hogy „hódítsak”. De erre a bemutatkozásra — pedig gyönyörű .volt az a lány, éjhajú, fehér bőrű, mintha csak egy versből lépett volna elő — rögtön kimentem a rosszul megvilágított, őszi utcára. Egy nagy hegyre akartam feljutni, mint Manfred, Byron hőse, akinek történetét (Radó Antal fordításában) éppen akkoriban olvastam. Egy nagy hegyre akartam följutni, hogy ott öngyilkos legyek. Nem lettem öngyilkos, mint az e sorokból is tudható. Hogy érdemes volt-e ellenállnom az akkori — és későbbi — kísértéseknek, még nem mindig tudom bizonyosan. De azt igen, hogy szeretnék egyszer úgy elmenni a régi ház előtt, hogy csak azokat a szagokat erezzem, amik nem a múlt katlanaiból törnek elő..
