Pest Megyei Hírlap, 1970. november (14. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

»TKisrr St EGY Fl 8 *Mfchw 1970. NOVEMBER 22., VASÄRNAP Henri Barbusse: SZARVASVADASZAT Bemutató és tánc öccse ebben a pillanatban felvette, meg­nézte, majd visszatette a fényesre keményí­tett, vasalt szalvétát az asztalra. Túl szépnek találta ahhoz, hogy a száját beletörölje. Zsíros kézzel zsebkendőjét kereste. A színésznő és két mellette ülő ismeretlen vihogva felneve­tett. — Nem ártott volna azért. Tulajdonképpen én vagyok a hibás. Csakis én! — mondta az író a filmrendezőnek magyarázva, miközben le nem vette szemét az öccséről. — Egyébként úgy látom, jól elvan. Vajon jól is érzi magát? Mit gondol? Most ez a fontos. — Szíve a si­kernél, a hangos ünneplésnél is jobban át­melegedett. 4 z asszony, orvos barátja felesége, aki sze­relmes volt belé, és csak neveltetése aka­dályozta még abban, hogy a szeretője legyen, mellé lépett, karjára tette a kezét: — Frédi! Szegény kedvesem — mondta mély együttérzéssel. — Jobb lett volna, ha az öccsét nem hívja ide. Nézze azt a részeget. A sarokban. Arról ismeretes, hogy mindenkit megmar. Most az öccse az áldozat. Figyelje, hogy ül. Fekszik az asztalon, s maga elé mered értetlenül, mint ha pusztaságban lenne, vagy idegenek közt, akiknek a nvelvét sem érti. Pont, mint a maga testvére, öt utánozza. — Utánozza, kigúnyolja a véremet, mert paraszt! Nem tud viselkedni ebben a társa­ságban! Elvész a miliőben, és én sem tudtam neki leckét adni. Elfoglalt vagyok. De azért nem annyira — gondolta. — Az öcsém Ember! — mondta reszelésre vált hangon, a kelleté­nél talán kicsit hangosabban az asszonynak. — Élő Ember! — mondta és szertartásosan, mélyen meghajtotta magát. — Persze. Élő ember — ismételte az asz- szony gépiesen, miközben az íróhoz közelebb lépett. — Értem. — Nem! Ezt maga nem fogja megérteni, mint ahogy én sem értem: mit keresek én ebben a gyülekezetben, ahová tartozom — mondta az író keserűen és az asszony derekát átölelve táncba vitte. Márkus Tilda ZENE (V. A. Vahramejev szobra) I VSZEVOLOD VISNYEVSZKIJ: \ A kronstadti ezred s 5 1 z a hír járta, hogy ezren 8 /\ voltak, két-háromezren is 8 talán. Pontosan nem tudták. 8 Én tudom, hogy ezernyolc- 8 száznyolcvanöten voltak. 8 1918. december tizenhetedi­8 ke... Az ezred az Urálban 8 áll, Kuznyecovszkoje falu mel- 8 lett. Éjszaka szibériai fehérek * jöttek a matrózok ellen. A Stávirász kopogtatja: „Az ellen­ség hatezer szuronnyal táma- ^ dást kezdett a kronstadtiak ^ szakaszán ...” ^ — Ej, Marfusa, készítsd a ^szamovárt, vendégek jönnek! 8 — Szibériai kutyák, aludni 8 sem hagyják az embert... 8 — Levágjuk őket! 8 — Az orrukra koppintunk! ^ Ott a rajvonal a hóban ... $ Jön az utasítás: 8 — Állandó cél. Parancs nél­8 kül nem tüzelni... 8 Ügy. Tehát egészen közel 8 kell engedni őket. Holdas az 8 éj, alkalmas erre. A havon | minden látszik. 8 Jönnek a szibériaiak. A ten- § gerészek néznek. 8 — Sietnek a mennybe ... 8 — Szépen jönnek, istenúgy­| se! 8 A géppuskások sebtében el- ^ szívják a cigarettát, később majd nem érnek rá. Harc kö­vetkezik, el is eshetnek. A komisszár bátorítja az em­bereket: _— Vessétek meg a lábatokat jól, testvérek. Eresszetek gyö­keret a földbe, akár a fa. Jönnek a szibériaiak ... — No, megtréfáljuk őket? — Állj. Nem szabad elsiet­ni. Még lefeküsznek ... A szibériaiak rajvonala gyorsan közeledik. A vonalban három lépésnyire állnak egy­mástól. Hallatszik, hogyan ro­pog a hó. A tengerészparancs­nokok — öreg, tapasztalt em­berek — látják, érzik, hogy meg kell előzni a szibériaia­kat, oda kell pörkölni nekik, amíg a hurrázást el nem kez­dik. O tt hevernek a katonák, bal könyökük gödröt váj a földbe. Az ezred kutyája, amelyet magukkal hoztak a cirkálóról, szűkölni kezdett. Csettintettek neki, elhallga­tott. A géppuskásoknak forró teáskannákat hoznak a hátsó vonalból: fel kell melegíteni a géppuskák burkolatát. Aztán a szárnyról elhangzik: „Az el­lenségre! Állandó cél. Század, tüzelj!” Hej, hogy hullottak, hogy csapdostak a lövések! Porzott a hó a fenyőkről... A géppuskások még várnak. Takargatják fehér homlokú „Makszimjaikat”. Gyere csak közelebb, Kolcsak! Felbődültek a szibériaiak. „Hurrá-á-á!” Elég gyéren... — Tűz! A matrózok végigpásztázzák a környéket. A szibériaiak körülvették az ezredet, két nap, két éjjel szo­rongatták. Az ezred megmoz­dult, gyűrű alakú állásba ren­deződött. A második nap vé­gén, december 19-én, a tizedik rohamra készülődtek a szibé­riaiak. Srapnelözönt zúdítottak a matrózokra. A hatodik században hét tölténye van egy-egy ember­nek. Bizony kevés ez, mikor gyűrűbe szorultunk. — Ki jön töltényért? — hangzik fel hirtelen. Felkapják a fejüket... Ki kiáltott? Vaszka szól: — Akad itt töl­tény. No, ki jön velem? össze­szedjük az elesettektől... A fehérekre mutat. Sokan hevernek vagy pár száz lépés­nyire, csak győzze összeszedni tőlük az ember. Vaszja már ott kúszik a hó­ban. Elérte a célt. Szakállas katona hever hasmánt a föl­dön, karja szétvetve. Ragyog rajta az alumíniumgyűrű. Fe­je félrecsuklott. Arcán megfa­gyott könnyek. Vaszja beszél­getést folytat vele: — Ó, te ostoba. Benőtt már a fejed lágya, aztán mégis idejössz! Leveszi róla a töltényeket, egyre beszél: — Kolcsak valahol hátul iszik, te meg itt dideregsz a hidegben, holtan. — Megszá­molja a töltényeket. — Egy, kettő, három... tíz, és még kenyér is van ... Mozgolódtak a szibériaiak, megszólaltak a géppuskák. A második század sebesült­jei egy gödörben ülnek. — Megint kezdik... — Tán kapunk segítséget. — Csak víz volna. Forró lázukban havat esz­nek. — Elvtársak, vizet... Csak egy korty ócskát. . Ö, óh ... nyögnek a legények, belemar­nak a kezükbe. Egyikük oda­mászott, ahol havat olvaszta­nak a géppuskák számára. — Hadd kortyintsak egyet. — Nesze, de ne sokat. Ki­alszik a tűz, lehűlnek a gép­fegyverek. [egint havat esznek a se­besültek. Halkan nyögdé- cselnek. Mellettünk fekszik a komisszár. Megsérült az ol­a vér, tűr­Me dalán, folyik belőle biztatja a harcosokat: — Tűrjünk, barátaim, jünk. Vérébe fulladt a komisszár. A matrózok utolsó töltényeik­kel visszaverték a rohamot. Éjfél már elmúlt. Az ötödik századnál cigarettáznak az emberek, halkan beszélgetnek: — Kikaptunk, mi? — Olyanformán ... — Jön a segítség. Egész dandár! — Csak jár a szád. A parancsnok és a sejt két életben maradt kommunistája azt mondja: — Ezred voltunk és úgy kell helyt állnunk, ahogyan ezredhez illik. — Csapiunk rájuk. Hátha kitörünk. — Nem sikerülhet. Alig húsz ember maradt a száza­dokban. — Akkor hát mitévők le­gyünk? — Fogjuk a gránátokat, az­tán neki. Valaki foglalkozzék a sebesültekkel. Készülődnek a századok. „Citromgránátot” használnak ilyen távolságra. Jobb kézbe fogták a gránátot, a ballal le­tépték a gyújtófej szalagját. Vaszkát a századparancs­nokhoz hívták, a sejtbe. — Hol a harmonikád? — Itt hever. Miért? — Ismered a „Fel, fel, ti rabjai a földnek” kezdetű dalt? — Nem... Jobbára román­! » színdarab ősbemutatójára az író öccse i A vidékről megérkezett. A meghívást nem 8 előzte meg levelezés, természetesnek tartotta, 8 hogy egyetlen testvére részt vegyen az esemé- ! nyen. öccse sem gondolkodott, mikor megkap- 8 ta a levelet, vette az ünneplőjét, s vonatra ült. 5 Az író a pályaudvaron várta, elég zaklatott 8 idegállapotban ahhoz, hogy beszélhessenek. $ Hazahajtott, beterelte öccsét a fürdőszobába, 5 maga pedig újságíró barátaival, a rendezővel 5 és darabja főszereplőivel telefonozott. J Inge, öltönye, úgy-ahogy ráment az öccsére, 8 aki csodálkozva szemlélte megváltozott magát ^ a szekrény-tükörben. ^ Az előadás utáni bankettet — első osztályú ^helyen —, orvos barátja felesége, egy negyve- $ nes nő szervezte, akiben megbízhatott. Öccsét felsőként neki mutatta be, majd — mint ké­rőbb látta —, az asztal vége felé, egy közepes $ színésznőcske társaságában ült. $ — Maga honnan jött? — kérdezte tőle épp a 8 nő, miközben az öccs ápolatlan kezét, a taka­rékosan használt fürdővízben alig valamit 8 tisztult körmeit nézegette. 8 — Szabolcsból! — hallotta a büszke választ. 8— Lakatos vagyok! A könnyűipar kiváló dol­gozója! — mondta, s hosszas vívódás után 8 félretette a kést, s a villát a jobb kezébe vette. 8 —; Ő! — mondta a színésznő és illatos lús 8 kezét a szája elé kapta. | — Nem ártott volna, ha... gondolta az író, smíg elment mellettük egy filmrendezőre fi- Sgyelve, aztán vállat vont, és kimondta amit s gondolt: — Sajnos, nincs’idő. Nincs mindenre ^ideje az embernek! ^ A filmrendező tiltakozott: 8 — Gondolja meg, biztos siker! És ha nem 8 akar, nem is kell semmit tennie, csak adjon 8 jogot, a többit én elintézem, s 8 Láttam, nem tudom már so-8 káig védeni az agyonhajszolt 8 állatot. Alul maradunk e vér-« ‘ szomjas sokaság dühével 8 * szemben. 81 A szép testű, sértetlen 8' szarvasra néztem. És e ne- 8 ■ héz, küzdelmes . percben sze- 8 ■ líd álmodozás töltött el. Az a 8 1 néhány percnyi lét, melyet 81 számára eddig megmentettem. 8 < drágának és becsesnek tűnt 8 előttem. S mialatt vérengző 8* kiáltásokkal ostromoltak, 8; megértettem, hogy az emberi 8 és állati lények néha annyira 8 ] különböznek egymástól az 8 j életben, mennyire hasonlóak a íj < halálban. Testvérként búcsúz- 8, nak a léttől. 8 ’ Ökölbe szorítottam a keze- 8' met és felhördültem: 8. — Nem akarom! Menjenek! 8, De a vak szenvedély árada- 8 ta kiöntött medréből, minden-8 re elszántan. 8 — Kell nekünk! — lihegte 8' egy hang. 8! — öljük meg... öljük meg! 8 — kiáltották a többiek. 8 Fiatal kéz nyúlt ki a tö-8 megből. 8 — Megvan! Innen is lelő-8 hetjük a puskámmal. — Igaz! Ügy van!... Jó^ gondolat! 8 — Majd én! 8 — Inkább én! 8 Termetes fiatalember elvet-8 te a fegyvert és szemével ki- 8 mérte a távolságot. Elkaptam« a puska csövét és kitéptem a« kezéből. S — Buta paraszt! — sziszeg-8 te és káromkodott egyet. Ellenállhatatlan tülekedés« támadt... Betódultak az ud- 8 varra. Miközben taszigáltak, lök- 8 döstek és hátranyomtak, még 8 egyszer elkiáltottam magam: ^ — Menjenek el! Nem aka- 8 rom! 8 De az őrjöngő tömeg már 8 nem hallott semmit, tódult a « szarvas felé. Az ott állt a fal 8 szögletében és a természet 8 vagy az üres semmi nyugal- 8 mával nézett maga elé. 8 c S Ereztem, hogy -odavetem 8 magam a halálra ítélt állat 8 elé, felkapom a fegyvert s 8 belelövök az emberek közé... 8 És tudtam, hogy igazam volt. 8 (Boldog Balázs fordítása) * Ügy álltam a küszöbön, mint valami cövek, s néztem ezeket az indulatos arcokat, amelyeket a véletlen folytán egészen közelről láthattam, teljes meztelenségükben. Mindegyikükre kiült a gyil­kos szenvedély, melynek kielé­gítésében megakadályoztam őket. Szavuk, mondatuk ezt az elfojtott ösztönt tükrözte. Leg­szívesebben rámrontottak vol­na. Nemcsak sértett hiúságból, hanem a rettenetes csalódás miatt. Hajszolták, űzték a mene­külő állatot, s most, hogy el­érték, le akarták teríteni. Egyikük szaggatott mozdula­tokban ezt magyarázta ne­kem, s beszédközben szemmel tartotta a zsákmányt. Egy öregember a remélt préda felé nyújtotta a kezét, amelynek összegörbített ujjai karmokhoz hasonlítottak. Egy másik sóvár tekintettel mére­gette az állatot. A nők még a férfiakon is túltettek. Szeméremérzetük fékezte ugyan szavaikat, de valami rendkívüli izgalom szállta meg őket. Remegő testtel átadták magukat a szégyenteljes várakozásnak. Egy fiatal teremtés, félig fel­tűzött, hátára lógó hajjal, iz­galmában előre furakodott, s rámemelte gyönyörű szemét. — Könyörgöm, uram! — mondta összekulcsolt kezével. A feldühödött tömeg mellett a kutyák üvöltése nem volt több ártatlan csaholásnál. Hi­szen ezek a rabszolga állatok csupán az emberek által táp­lált gyűlöletet érezték a szarvas iránt. A parasztok most félreálltak és kissé elszakadtak a többiek­től. Ügy látszott, kezdték meg­érteni, hogy a vadászat mégis más, mint aminek eddig hit­ték. Egy parasztasszony, gyer­mekkel a karján, sietős lép­tekkel távozott, mintha hirte­len valamilyen fertőzéstől fél­ne ... A falusi mészáros vér­foltos kötényében összefont karral szemlélte az eseményt. Tekintetében megvetés volt és harag. Közben egyre nőtt a zaj. Fenyegettek, szitkozódtak. BOÓR ANDRÁS: Nyárvég Vadrózsa hajt; néma virág-dal. Emlékeim közt barangolok. Továbbmentéi az ifjúsággal. Holnapra talán megroppanok. Kint Ültem a házam előtt a pádon, és még egyszer szem- 1 ügyre vettem kis gazdaságo­mat, mielőtt elnyeli az esti sötétség. Elnéztem a lábam ! előtt elterülő udvart, jobbra tőlem az élő sövényt, szem­ben velem a mindig tárva- nyitva álló kaput. Az erdei mezsgyére nyíló ka- ' pu mögött ágak és lombok ölelkező sűrűje intett felém, az erdőt bearanyozta az ősz. Szelíd nyugalomban végző­dött a nap. Az alkony fénye hajszálfinom árnyalatokat raj- ; zolt a sövényre, s rávilágított minden szál virágra, levélre. Hirtelen kürtszó harsant fel: az öreg márkinő kísérete vo­nult végig az erdőn. S íme, egyszerre egy nagy, éles körvonalú árnyék jelent meg a kapuban, amely bár nyitva volt, mintha mégis el­zárta volna előtte az utat. A mozduló tömeg nagyot ugrott, visszaesett, majd imbolyogva megállt az udvar közepén ... Egy szarvas volt, órák óta hajtották a kastély vendégei. Amint egy percre megpihent, egymásra néztünk. Láttam sá­ros, tajtékos szőrét, kilógó nyelvét, nagy, zavaros szemét, s vadul dobogó szívét, amely úgy verte lágyékát, akár egy kalapács. Újabb szökéssel egy falmélyedésbe húzódott. Ere­jének végső megfeszítésével szembenézett a veszéllyel, mozdulatlanul, néma közöny­nyel. Dühödt csaholás verte fel a házat. Az odaérő falka ett gyülekezett a kapu körül és vad ugatással ostromolta a falat. Mögöttük lihegő, izgatott gyerekek hada közeledett, a számuk egyre nőtt. Csakhamar az egész falu ott szorongott a kapu előtt. Diadallal mutogat­ták a hatalmas agancsú szarvast, ezt a vad királyt, akit sikerült megállítaniuk fu­tásában. A bámész tömeg hirtelen hátrahúzódik. Gavallérok és amazonok törnek elő a porfel­hőből piros ruhákban; fegy- vercsörgéSj ostorpattogás, réz- yillanás. A gomolygó csapat megállt és a csaholó kutyák mögött el­helyezkedtek a szolgák és haj­tők, hogy felharsanjon a ha­laik S magára hagyatva, egye­dül ott állt a házam védel­mét kereső, kelepcébe esett állat. Sorsába beletörődve vár­ta az élet békéjét, vagy a ha­lál nyugalmát. Láttam a soka­ságot, amely a vérét akarta és láttam a szarvas lihegő ágyé­kát és remegő torkát — a tor­kát, ennek a vad hajszának a célját. Egy vörösruhás lovas las­san leszállt a lóról. 5 Kényelmes mozdulattal ki- $ húzta hüvelyéből a vadászké- $ sét, melynek arannyal bevont, 8 cifrázott pengéje csillogott. 8 8 A kutyák tovább ugattak. | De mindenki elnémult, s fe- 8 szült figyelemmel várta a $ nagy eseményt. Néhány elfőj - $ tott hangba ideges nevetés ve- $ gyűlt. í A férfi az udvar felé tartott. § Fejével kérdőn intett és a ku- $ tyák lármáját túlharsogva $ odakiáltott nekem: — Ugye, megengedi, uram? 8 De én széttártam a karomat, J hogy feltartóztassam és vissza- 8 kiabáltam: 8 — Nem, nem engedem meg! 8 E szavakra zavartan meg- $ állt. ^ — Hogyan? Mit mond? Az utánajövők felé fordult. $ — Nem akarja megengedni, $ hogy bemenjünk! Általános elképedés fogadta 8 a hírt. A kiáltásokba beleve- 8 gyűlt a nők éles hangja. — A szemtelen! — fakadt ki! méltatlankodva egy idős! hölgy. Egyik társához fordult. — Kínáljon neki pénzt! —! piondta hangosan. — Megjutalmazzuk, jóem-; bér. : Összeráncoltam a szemöldö- ] kömet, úgyhogy elhallgatott. j Aztán elkezdtek összevissza j kiabálni és kérdőre vontak, Iá- i zasan és izgatottan, szemük­ben gyűlölettel.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents