Pest Megyi Hírlap, 1970. október (14. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-27 / 252. szám

rea» MECYBt K^tivlap 1970. OKTOBER 27., KEDD A DUNÁNAK KÉT PARTJA VAN 99 A komoly zene kertje99 A váci járás népfrontelnökségének tervei Poldauf Meclárd nagyon, el­foglalt ember. Igazgató. A Képzőművészeti Kivitelező Vállalat vezetője. Cége a fővá­rosban székel, ő maga Kisma­roson lakik. Napi két és fél, három órát utazik Kismaros és Budapest között. Falujában tanácstag, a Művészeti Dolgo­zók Szakszervezetének funk­cionáriusa, vállalati igazgató, családapa és a váci járás nép­frontelnöke. Elfoglalt ember, s mégis tudott időt szakítani, hogy e sorok írójával elbeszél­gessen kedvenc témájáról, ma­gánéletének egyik központi kérdéséről, a váci járásról és szűkebb pátriájáról, Kismaros községről! — Persze, még korai volna — kezdi — mélyrehatóan szól­nom a járásról, hiszen nemrég kaptam a számomra megtiszte­lő megbízatást: én lettem az összevont szobi és váci járás népfrontelnöke. Az ember új állomáshelyén először csak tá­jékozódik, ismereteket, infor­mációkat gyűjt, kapcsolatokat épít ki. Most én is ezt a mód­szert követem. Munkámat két­ségtelenül meghatározza az, hogy kismarosi lakos vagyok, szerelmese a tájnak, egyszóval a járás szépségeinek, vagyis a Dunakanyarnak. — Valóban az ország egyik legszebb tája ez. — Igen ám, csakhogy a Du­nának két partja van: egy jobb és egy bal. Én meg úgy érzem s úgy is tapasztalom, hogy a visegrádi oldalhoz viszonyítva mi „mostohagyerekek” va­gyunk. Éppen ezen a területen látok hát nagy lehetőségeket a járási népfront számára. — Például? — Kérem, ez a terület, a vá­ci járás először is bővelkedik természeti adottságokban. A Börzsöny például. Csak Bör­zsönyligetben az utóbbi évek­ben 500 hétvégi ház épült. A népfrontaktivisták feladata összefogni a tulajdonosokat, hogy ők is segítsék társadalmi munkával jogos igényeik ki­elégítését. Két eredmény már született: készül a törpe víz­mű terve, s tárgyalunk az ÁFÉSZ-szel az üzlethálózat bő­vítése érdekében. Vagy: Nagy­maroson a Képzőművészeti Alap 12 milliós költséggel egy új alkotóházat építtet, s ez újabb lehetőség a népfrontnak. Jó kapcsolatokat kell kiépíteni majd az ott alkotó művészek­kel, s az ott készült művekből gyakran kell kiállítást rendez­ni. Egyszóval pezsgőbbé kell tenni a járás kulturális életét. — Hogyan? — Hogyan? Részben már vá­laszoltam rá, de menjünk to­vább. A vácrátóti botanikus kertet a ,komoly zene” kertjé­vé szeretnénk varázsolni. Elő­ször is a nyári rendezvények­nek nagyobb propaganda kell, országos hírűvé kell tenni a hangversenyt. Aztán a parkot tovább lehetne díszíteni a já­rás területén élő képzőművé­szek alkotásaival. A megfelelő környezetben elhelyezett egy- egy szoborcsoport bizonyára szép esztétikai élményt nyújta­na. Más lehetőség is van a népfrontaktivisták részére: a járás története. Szeretnénk az ifjúság szórakozási vágyát he­lyes irányba terelni, ezért úgy vélem, sokkal több sportolási ■ lehetőség, kulturáltabb szóra­kozóhelyiségek kellenek. Gon­dolom, ezen a területen a nép­front ismét sorompóba állhat majd. Kismaroson például négy éve megszűnt a sport- mozgalom, miért? — További tervek? — Van az is. Bőségesen. Szo­rosabbá szeretnénk fűzni a jö­vőben a tanácstagok és a nép­frontaktivisták tevékenységét. Ilyen párosításban családláto­gatásokat tervezünk, hogy a helyi gondokról a tanács köny- nyebben szerezzen tudomást, beépíthesse fejlesztési tervei­be. Ugyancsali ezen a téren vár a népfrontra szellemi of- fenzíva is, nevezetesen harcot indítani a helytelen szemlélet ellen: a lakosság ne várjon mindent a tanácstól, hanem maga is társadalmi munkájá­val segítsen a fejlesztési kér­dések megoldásában. Félreér­tés ne essék, ezt nem azért mondom, mintha a járásban nem születtek volna már eddig is szép eredmények, hiszen az elmúlt négy év alatt a társa­dalmi munka értéke 30 millió forint volt, hanem azért, hogy a lakosságban feszülő tenni akarást még jobban felhasz­náljuk az egyes ember, a szű­kebb közösség, a falu, vala­mint a járás érdekében. Higy- gye el, érdemes a járásért dol­gozni, tenni bármit is, hiszen mindez saját gazdagságunkat növeli, mert hozamát mi él­vezzük majd először. Karácsonyi István TITOK Ezen a héten, illetve ez még titok, ismét elindul a megyei művelődési központokat, mű­velődési házakat, és otthono­kat ellenőrző, három-négy ta­gú repülőzsüri, amely a hely­színen ellenőrzi a művelődési dolgozók munkáját, eredmé­nyeit. A jó munkát végző dol­gozókat a zsűri — a múlthoz hasonlóan — a helyszínen 500- tól 1000 forintig terjedő pénz­jutalomban részesíti. Vasárnap láttuk A József Attila Színház va­sárnap mutatta be Mihail Sat- rov: Merénylet című kétrészes színművét. Rendező: Benedek Árpád. A képen: Láng József és Horváth Gyula. Könyvtáros-értekezlet Ma délelőtt tartják meg a járási könyvtárigazgatók ér­tekezletét a megyei könyv­tárban. Az egybegyűltek meghall­gatják H. Sas Juditnak, a Népművelési Intézet munka­társának Az olvasás szocioló­giája című előadását, amit vita követ. Könyv és pénz Miért bosszankodik? Beszélgetés Debreceni Imrénével, a megyei könyvtár igazgatójával — Ügy tűnik, hogy jó kedé­lyű és békés természetű. — Általában igen — mond­ja mosolyogva Debreceni lm- réné — meg is van rá az okom: a munkám sokoldalú, érdekes, mondhatnám izgal­mas. A könyvtárhálózat a me­gyében szépen, egyenletesen fejlődik, de ez nem jelenti, hogy nincsenek problémák, amelyek miatt bosszankodni lehet. — A könyvtárak meghitt, csendes helyek... — Ez igaz, és jó hogy az olvasó azt tapasztalja; a könyvtárban barátságos lég­körre, figyelmes kiszolgálásra számíthat. Csak a könyvtáros tudja, hogy mi midenről kell gondoskodni, hogy télen, nyá­ron egyformán jól érezze ma­gát az olvasó. Minden könyv­táros hivatásánál fogva álmo­dozó, szép, modem könyvtár­ról, gazdag könyvállományról álmodik, amely az olvasók igényét maximálisan kielégí­ti... Bosszantó, hogy álmaink és a reális valóság között nagy a szakadék, mert soha nincs elég pénzünk! Már tizennegyedik éve vagyok a megyei könyvtár igazgatója, ÉRDEMES JÓL DOLGOZNI A tét: 40000 forint A IV. ötéves terv időszaká­ban hárommillió 300 ezer fo­rint támogatást ad a megyei tanács a Pest megyei ifjúsági kluboknak. BEMUTATÓ A KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZBAN: Peter Weiss: Luzitán szörny A színház nem irodalom. A színház színház. Saját esztéti­kai törvényei vannak, amely­nek minősége más, mint az iro­dalomé. Igaz, irodalmi alap­anyaggal dolgozik. Azonban ez az alapanyag — vagyis a drá­ma, komédia, színmű stb. — esztétikailag azonnal mássá vá­lik, ahogy a színpadra kerül. Ezért olvasunk ritkán drámát — mármint a közönség —, és ezért ülünk be a színházba. Hogy színházat lássunk, mert más olvasni a darabot, és egé­szen más színházban előadni és látni. Mindez bizonyára gyermeteg bevezetőnek hat. Ennek ellenére színházaink adósak „színházszerűségük” ál­landó ébrentartásával. Kevés a törekvés a ipa színházművé­szete legújabb eredményeinek akár csak kísérletező felhasz­nálására is magyar színpado­kon. A Luzitán szörny előadása ez alól kivétel. Illetve Major Ta­más rendezései — az utóbbi esztendőkben — mindig tarto­gatnak valamilyen felfedezés- szerű eredményt. Ezért aztán Major Luzitán szörny-rende­zése igazi színház — a darab ellenére is. Peter Weiss — a nagy hírű nyugatnémet író — darabja ugyanis nem színházi darab. Nem dráma például — a szó műfaji értelmében —, hanem egészen más. Szerintem ri­port. Szenvedélyes, igazságke­reső, alapos, részletes adatokat és dokumentumokat feltáró és szembesítő, politikailag agita- tív irodalmi riport, amelynek elöadatásához legalább olyan nagy név szükségeltetik, mint Peter Weissé. Az író riportja annyira konkrét, annyira hite­lesek benne az adatok, számok, hogy akár szembesíthetnénk ezeket a statisztikai könyvek és lexikonok adataival. Meg­egyeznének. Weiss nem titkol­ja, hogy Portugália — latinul Luzitánia — „tengerentúli tar­tományairól”, jelen esetben Angola fekete lakosságával szemben elkövetett barbár. gyilkos, imperialista gaztettei­ről szól. Ahogy erről is, nem haladja meg egy riport — bár szenvedélyes, mozgósító, de igazi újságriport — esztétikai szintjét. Talán a túlzott konk­rétság akadályozta meg abban, hogy az igazi „színházi esztéti­ka” mércéjén írjon az ember­telen gyarmatosításról? Vagy ezzel nem is törődött, hanem inkább azzal, hogy felháborít­son, forradalmasítson, lelep­lezze az imperializmust? — mert Weissről tudni kell, hogy a szó szoros értelmében politi­zálni akar darabjaival — pl. a Vizsgálat, amely Vietnamról szólt — hiszi és vallja, hogy alkotásainak hatása lehet a napi politikára is. Mindeneset­re egyet lehetett csinálni ez­zel a „riporttal”: a benne levő agitatív erőt „színházszerűvé” varázsolni. Major Tamás megtette, és ezzel szinte más minőségűvé vájt az író „riportja”, már- már drámává. Előadás közben el is hisszük, hogy valódi drá­mát látunk. A rendezés egyet­len forrongó és szenvedő kat­lanná változtatta a színpadot. A tényszerű mondatok és' az igazi dokumentumok a ritmu- sos zene, a kavargó táncok for­gatagában elvesztették adat­jellegüket, és már-már a drá­maköltészetbe csaptak át. A színészek egyszerű, lényegre törő szövege izzást kapott a környezet vibrálásától. Mivel a rendezés nem építhetett a sza­vak, mondatok felemelő szép­ségére, jelentésén túli művészi élményére, absztrakt gondola­tiságára, ezért épített a zenére, mozgásra, díszletekre, jelme­zekre. Üjat kereső, odaadó elő­adást láttunk, ahol a rendező és segítőtársai — Szigeti Ká­roly koreográfus, Keserű Ilona díszlet- és jelmeztervező. Da- róczi Bárdos Tamás zeneszer­ző, a főiskolásokból álló kó­rus (tánc és ének), no, és Tö- rőcsik Mari meg Iglódi István — „átírták” a darabot, riport­ból drámát csináltak. Erre az összegre már ége­tően szüksége volt sok megyei klubnak, mert be­rendezésük, technikai felsze­relésük bizony nagyon elma­radott volt. Főleg a szép, ízlé­ses és kényelmes bútorzat, va­lamint a rádió-, magnó- és tv-készülékek hiányozták. Az összeget most osztják fel a művelődési osztályok. Első­sorban természetesen azok­nak a kluboknak a támogatá­sára gondolnak, amelyek ed­dig jó és öntevékeny mun­kájukkal már sok elismerést vívtak ki. Az előzetes tervek szerint 1971-ben 340 ezer forintot — 40—45 ezer forintos részletekben — osztanak szét a megyében, az arra legjobban érdemes nyolc ifjúsági klub között. Ez az összeg elég lesz majd új bútorok vásárlására, valamint a technikai eszközök, magnók, rádiók és tv-k be­szerzésére is. de még nem fordult elő, hogy valaki megkérdezte volna, mennyi pénzre lenne szüksé­günk az élért színvonal tar­tásához, esetleg fejlődéséhez? Eddig egy évben sem tudtuk a terveinket maradéktalanul megvalósítani, anyagiak hiá­nya miatt. — Miért nem lehet már az évi költségvetés tervezésénél biztosítani a szükséges össze­get? — Az eddigi gyakorlat sze­rint a pénzügyi keretek az előző évi szinthez igazodnak és nem a szükségletekhez. Igazságtalan lennék, ha nem említeném, hogy esetenként történnek erőfeszítések a hiá­nyok pótlására. Tavaly például egymillió forint pótkeretet kaptunk a megyei tanácstól könyvbeszerzésre. Éveken át segített a Művelődésügyi Mi­nisztérium 500 000 forinttól egymillióig terjedő póthitellel. Kár, hogy a jövőben erre már nem lesz lehetőségük. — Milyen módon lehet ki­harcolni a pótösszegeket? — Rendszeresen felkeressük a helyi tanácsokat, tájékoztat­juk őket a könyvtár munkájá­ról, elmondjuk nehézségein­ket, sokszor megértésre talá­lunk és kiszorítanak a könyv­tár számára egy kis pénzt. Rendszeresen részt veszünk és felszólalunk a könyvtár mun­káját tárgyaló végrehajtó bi­zottsági üléseken, rendszerint nem eredménytelenül. — Előfordult már, hogy nem találtak megértésre? — Bizony előfordult. Van még tennivalónk egyes taná­csoknál a helytelen szemlélet megváltoztatásában. Sokszor összetévesztik a könyvtárt a könyvkereskedéssel. Nehezen értik meg, hogy nemcsak a könyvek, az olvasók számára is helyet kell biztosítani. Egyes tanácsok sokszor nem figyelnék a szakmai véle­ményre. Különösen a könyv­tárak építésénél, berendezésé­nél. — Ha több pénzt kapna az eddiginél, mire fordítaná? — Elsősorban új könyvtá­rakat építenék a városokban és a nagyközségekben. A je­lenlegi helyiségek zsúfoltak, korszerűtlenek, már az új könyvek számára nincs hely, nem is említve az olvasókat. A Budapest környéki nagy te­lepüléseken városi szintű — erre a célra tervezett — épü­letek felelnének meg a közön­ség igényeinek. — Ezt nem értik meg az il­letékesek? — A községi tanácsok veze­tői megértik, de egyéb problé­májuk is van ... Útépítés, jár­da, vízhálózat, óvoda, bölcső­de stb. Erre kell először a pénz. Majd ha ezeket megold­ják, szóba jöhet a könyvtár is... — Miért bosszankodik még? — 115 000 olvasót szolgálnak ki a könyvtárosok a megyé­ben, s ez egyáltalán nem kicsi szám, sok a dolguk a könyvtá­rosoknak. Mint minden mun­kában, itt is előfordul, hogy egyesek többet tesznek, mint amennyi a kötelességük. Bosz- szantó: nem áll rendelkezé­sünkre jutalomkeret, hogy ez­zel is kifejezésre juttathat­nánk a közös munka során kialakult megbecsülésünket. A könyvtárosok munkájukat és fizetésüket a pedagógusoké­hoz mérik és azoktól is lema­radnak. Bosszantó, hogy ki­maradnak olyan kedvezmé­nyes akcióból, mint a házépí­tési kölcsön kedvezményes étkeztetés és sorolhatnám. — Az olvasók igényeit ki tudják elégíteni a könyvtáro­sok? — A városokban, nagyobb községekben igen. Az új köny­vekkel való ellátás azonban gyengének mondható, mert 2 olvasóra jut egy új kötet évente. A kisebb könyvtárakban még rosszabb a helyzet. — Elégedett azzal, amit az emberek olvasnak? — Igen :s meg nem is. ör­vendetes, hogy megnőtt az utóbbi időkben az érdeklődés az ismeretterjesztő irodalom iránt. Ez arra enged következ­tetni, hogy a könyvtárak kez­dik betölteni szakmai tájé­koztató szerepüket is. Sokan érdeklődnek a mai magyar irodalom iránt. Szeretik Szabó Magdát, Németh Lászlót, Si­mon Istvánt, Váci Mihályit és sorolhatnám tovább is. Bosz- szanfó, hogy sok olvasó meg­reked a krimik, detektívregé- nyek olvasásánál és nehezen lehet rávenni, hogy igényesebb irodalmi művet is olvasson. — Ilyen esetben mit tehet a könyvtáros? — A könyvtárak szabadpol­cosak, az olvasó maga válaszlt­ja ki a számára megfelelő könyvet. A könyvtáros segít­het személyes ajánlással, könyvkiállításokkal, bibliográ­fiákkal, irodalmi rendezvé­nyekkel s sok mással. A me­gyei hálózat minden könyvtá­rosa készséggel áll az olvasók rendelkezésére, kérem tessék kipróbálni! B. Gy. TV.FIGYELO Mindenféle- mindenféle színvonalon Berkovits György A tévé elmúlt heti műsora változatos képet mutat a műfajok tekintetében: sanzon­est, színházi összeállítás, tánc­zene, krimi, kalandfilm-foly- tatás, légigörl-vetélkedő, slá­germűsor, irodalom-feldolgo­zás ... Szinte minden napra esett mindenki kedvére való műsor fajta. A műsor szer­kesztése ellen tehát semmi kifogás! A kedd esti Színházi album mindenekelőtt a színház irán­ti érdeklődés felkeltését szol­gálta, s mint ilyen, helyes úton járt kaleidoszkópszerűen összeállított, elmúlt és bemu­tatandó színházi eseménye­ket felvillantó híradó-jellegé­vel. „Valami újat és szokatlant szeretnék csinálni” — nyilat­kozta Zsolnay Hédi a Rádió­tévé újság riporterének. Mint ilyenkor megszokott: sosem jó egy produkciót előre kommen­tálni — különösképpen, ha ma­ga az előadó cselekszi ezt. A sanzon műfajában újat te­remteni: ez igen kevés, kivá­lasztott nagy tehetségnek si­kerül, s ehhez elkerülhetetlen előfeltétel zeneszerző-szöveg­író-előadó ritka szerencsés ta­lálkozása. Bár ez esetben az előadó szerezte a dalok szö­vegét is, ilyen nagy „találko­zásról” nem volt szó; Zsolnay Hédi szokott formáját tartot­ta. Hitchcock (kissé kifürkész­hetetlenül megfogalmazott) szerepének műsorbeli előre­jelzése tette várakozásteljessé a szerda esti műsort. Sajnos, azonban A zsaru halála nem árult el semmit a híres (vagy hírhedt?) Hitchcock sajátsá­gos talentumáról. Ebben a műfajban akkor már inkább megmaradunk Angyalnál, aki általában azt nyújtja, amit várunk tőle. A Tévé-galéria csütörtökön este rokonszenves, szerény, emberi és tehetséges festő­művészt mutatott be. Azaz D. Fehér Zsuzsa művészettörté­nész plasztikus, értő és szere­tetteljes előadása gondosko­dott arról, hogy képet kapjunk a művész habitusáról — an­nak ellenére, amit az ábra mutatott. Az operatőr ugyan­is tökéletesen megfeledkezett arról, hogy az ő szerepe ez esetben korlátozott — vagyis nincs művészi joga ahhoz, hogy kedve szerint ragadjon ki részletet egy olyan festő képeiből méghozzá, akinek lényege a hangulati egység­adta szuggesztivitás. Lóránt János sajátos tehetsége az egészükből kiragadott, nagy­közeliben mutatott részletek jóvoltából elsikkadt, hamis formát öltött. Nagy kár! A hét vége az irodalom- tévésítés jegyében zajlott. Kétségtelen, hogy a filmen, tévén látott regényhez olykor kedvet kap, aki még nem ol­vasta — de elképzelhető az is, hogy ellenkezőleg: elmegy a kedve az írásban való meg­ismerésétől. Vagyis: nem olyan egyértelműen pozitív szerepet tölt be az újabban egyre el- burjánzóbb irodalom-tévésí- tés. (A műsorban méghozzá így vezették félre a kevésbé olvasott nézőket: „Babits Mi­hály: Hatholdas rózsakert, té­véfilm.” Mintha Babits tévé­szerző lenne — holott könnyen lehet, hogy ha módjában áll, lebeszéli a tévéseket ifjúkori zsengéje feldolgozásáról.) Ra- nódy László rendező dicsére­tére válik a kitűnő színész­megválasztás, elsősorban Tahi- Tóth László esetében — vala­mint a hiteles atmoszféra­teremtés, amelyhez nagyban hozzájárult az inkognitóban maradt berendező is. A végül is leginkább szórakoztatónak nevezhető produkció egyenet­len volt tempó, színvonal és műfaj tekintetében is. | P. G.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents