Pest Megyi Hírlap, 1970. október (14. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-23 / 249. szám

1970. OKTÓBER 23., PÉNTEK rest KEGYEI k/Círiap Két brigád A közös nyelv miért óhaj csupán? A gyárbeli fiatalok helyze­tről e dekiódöm a Ganz Mű- Müvek gödöllői Árammé­rőgyárában — de hiszen Nagy bajos termelési vezető maga is Eiatal, legalábbis beosztásában az, hiszen mindössze harminc- íat éves, s a hatalmas gyár négy legfőbb gazdasági veze­tője között találjuk. Ráadásul azt a típust képviseli, amely­jen a technokrata s a humán értelmiségi fejlődése nem nyomta el a másikat: szenve­délyesen szereti szakmáját — Nagy Lajos gépészmérnök —, de egyetemes érdeklődésű. Az ilyen vezető, mert TÁVLATTAL RENDELKEZIK, ahonnét rálát, több nehéz­séget fedez fel, azaz az összes proDlémát felismeri, mert nem­csak azt veszi észre, ami köz­vetlenül nyomasztja. Es valóban rengeteg problé­májukról hallok tőle. Igaz, termelésük négy esztendő alatt évi kilenc százalékkal nőtt, amely magasabb jóval, mint a magyar ipar átlagos mennyi­ségi növekedése. De 1966-tól 1970-ig a gyárbeli foglalkozta­tottság harminc százalékkal emelkedett — tehát a terme­lésbővítést egyszerű létszám- bővítéssel érték el. Ez tovább nem folytatható, a munkaerő­tartalék elapadt. Sőt mun­kaerőhiánnyal küzde­nek. A mérnökök, közgázdá- szok, technikusok száma is ke­vés: az egyetemet, főiskolát végzettek aránya a gyárbeli dolgozók között mindössze egy százalék. Hiányuk érződik a fejlődésben. Egy-egy termék átfutási ideje a tervcéltól a gyártásig öt év. Azonos ren­deltetésű, de különböző típusú termékek készülnek itt szép számmal. Nem alkotnak táv­lati műszaki tervet... Ugyan­akkor a húszéves gyár a nem­zetközi élvonalba tartozik az árammérő szakmában. Alig tudják kielégíteni a keresletet, belföldi, külföldi piácaikat. A gyárbeli dolgozóknak kö­rülbelül egyharmada harminc év alatti — de arányuk a szo­cialista brigádokon belül kö­zel ötven százalék. Köztük is a legaktívabbak a termelési vezető meg Lakatos Imre tech­nikus, KISZ-titkár szerint azok, akik a DEPRES-szere- lésben dolgoznak, valamint a tmk-beli Rákóczi szocialista brigád tagjai. DEPRES-szerelés. Meglehe­tősen egyszerű betanított mun­kát végez, apró forgó teker­cses műszereket készít itt két műszakban vagy ötvenöt nő. Feltűnik rögtön, ami az egész gyárra jellemző, a rend, a tisz­taság, a számos beruházással, sok törődéssel biztosított NYUGODT LÉGKÖR. Senkinek sem közömbös a jó munkakörülmény — de a má­sodik műszak elé néző töréke­nyebb nemnek kiváltképp nem az. A gödöllői Árammérőben, ahol a munkásoknak, alkalma­zottaknak több mint a fele nő — megfelelő munkahelyeket találnak. Sokat könnyít gond­jaikon az üzemi bölcsőde, óvo­da is... Mint mondtuk, meg­lehetősen egyszerű, [betanított műszerészmunkát végeznek itt a DEPRES-szerelésben a több­nyire fiatal lányok, asszonyok — legtöbbjük nyolc általános­sal került ide, mások érettségi bizonyítvánnyal érkeztek. Van olyan lány, asszony, aki túl egyszerűnek találta tevékeny­ségét — többre törekszik. Ta­valy hatan iratkoztak be közü­lük az egyéves üzemi, szakmai tanfolyamra: ezer forint befi­zetése után, délutáni képzés­ben, munkaidő-kedvezmény segítségével egy esztendő alatt műszerész-oklevelet szereztek. Velük együtt huszonhárom százalékra emelkedett a gyár­beli női dolgozók körében a szakmunkás-képesítéssel ren­delkezők aránya... Szalai Ilo­na és öt társa azonban most nem ismeri jövőbeli lehetősé­geit A tmk-ban több gyárbeli gép között egy jdegen is várja, hogy szétszedjék, alkatrészeit megfürdessék, a kicsorbultak helyébe újat készítsenek. Ez az esztergapad a Hódmezővá­sárhelyi Mérleggyáré — napo­kig állt vízben. A gödöllői Árammérő legjobb szocialis­ta brigádja vállalta, hogy TERVEN FELÜL, vagy háromszázhúsz óra rá­fordításával rendbe hozza. E brigád a hattagú II. Rákóczi Ferenc szocialista brigád. A csoport — a tmk-üzem lel­ke. Két technikust találunk közöttük — nem kívánkoznak irodába. Szabó János és Sán­dor Mátyás személyében olyan szakszervezeti bizalmiakat, funkcionáriusokat adtak az egesz üzemnek, akik, mint lát­ni fogjuk, egészen komolyan veszik megbízatásukat. Segítik a fiatal utánpótlás műhelyben történő nevelését. Komoly szer­vezőerőt képviselnek. Huszonnégy embert foglal­koztató műhelyükben, ahol va­lamennyien fiatalok, de már családos emberek, megszervez­ték a kollektív házépítést. Igen, valamennyien építkeztek, építkeznek. Hosszas harc után, nagyon nehezen, de mégis el­érték, hogy a munkakezdést előrévihették: most reggel hat­tól délután fél háromig dol­goznak: utána a kollektív épít­kezés következik. Jutott kedv, idő, energia ar­ra is, hogy az egész üzemet bevonva, megszervezték a já­téképítést az üzemi bölcsődé­be, óvodába. Öt év óta kérte az óvoda vezetősége, hogy a gyár csináltasson számukra tornaszereket, mozgásfejlesztő játékokat — egészségügyi szab­vány szerint készülnek szerte az országban ezek a játszóte­reken is látható elmés és hasz­nos szerkezetek, , melyeknek nagyüzemi gyártására hazánk­ban még egy gyár sem vállal­kozott. Mikor a Rákóczi bri­gád vette gondozásába az ügyet, két hónap alatt elké­szült több tízezer forint érté­kű berendezés. De mintha az előző üzemben tapasztaltak térnének vissza: a műhelyek aktivitása nem ta­lál megfelelő felkarolásra. Mi­kor a tmk-beliek megszervez­ték a nagyarányú társadalmi munkát, minden felsőbb fóru­mot értesítettek, s csak azt kérték, valóban biztosítsák számukra időben a megígért szerszámot, anyagot. De ha az utolsó pillanatban nem maga a fő szervező, a brigád szerzi be — rengeteg ember társadalmi mozgósítása NLVETSÉGBE FULLAD. A gödöllői Árammérő két legaktívabb fiatal munkásgár­dájának panaszához nem kell külön kommentár. Valami nincs egészen rendben a gyár­vezetés és a fiatalok között. A Rákóczi brigád tagjainak, mi­után berendezték az óvodát, jutalmat ajánlottak fel. A cso­port tagjai visszautasították — mondván, rengetegen dolgoz­tak itt, ne csupán hat ember lássa a hasznát. Még úgy tűn­ne, azért szervezték ... Inkább azt javasolták, rendezzen a gyár egy közös vacsorát a tár­sadalmi munkásoknak. Elma­radt ... E gyárban most sok problé­ma szorongat. De jó lenne, ha a megoldásnál — a fiatalok lelkesedését is inkább méltá­nyolnák, s egyáltalán helyére kerülne üzemi fiatalság és gyárvezetés kapcsolata. Padányi Anna Kongresszusi versenyben Hogy több tégla jusson a Sza mosközbe. Az irodában azt mondják, a gyárvezető a műhelybe ment. Onnan a lakatosokhoz külde­nek, ahol megtudom, hogy ha­zaugrott reggelizni. Felesége éppen a bejárati ajtót, mossa. (Nemcsak erdő mellett nem jó lakni, de tégla­gyárban sem: nagy a por, gyorsan piszkolódnak az ajtók, ablakok.) A férje? Már el­ment. A kemencénél hárman is be­széltek vele, a bányából to­vábbment. Végül mégis utol­érjük a szárítók között. S még ha apró emberke lenne! De testes, jól megtermett férfi Szoboszlai József, az Épületke­rámia-ipari Vállalat Örbottyá- .ni Téglagyárának vezetője, aki naponta végigfutja a maratoni távot az üzemben. — Irodából nem lehet tégla­gyárat vezetni — feleli, ami­kor tréfásan panaszkodom, hogy férfi után ennyit nem fu­tottam mostanában. Aztán ko­molyra váltja a szót: — Én azt szeretem, ha magam láthatom, mi történik a munkahelyeken, az emberek meg azt, ha nem az irodába kell mászkálniuk utánam a kérdéseikkel. — Gyárunk úgynevezett kel- lerizált üzem, ami azt jelenti, hogy a nyers tégla be- és ki­hordása gépesített munkafo­lyamat, kellerekkel történik. Nyolcvan-kilencven fővel dol­gozunk, évek óta létszámhiány AZ ÖSSZEFOGÁS SEGÍT Pénz és szív — A háborúhoz három do­log kell: pénz, pénz és pénz, de az öregek helyzetének ja­vításához hat. Háromszor pénz és szív, szív, meg szív! — halljuk a megyei tanács egészségügyi osztályának szo­ciálpolitikai csoportjánál, ami­kor az öregek mostanában olyan sokszor szóba kerülő problémái iránt érdeklődünk. Sok minden hasznos és jó kezdeményezés, intézkedés történt eddig is. Lássuk csak, mit tesz a kormány és a tanács az öregek megsegí­téséért Pest megyében. Ez éy első felében a me­gyében 1782 ember, annyi, amennyi nem is egy község egész népessége, részesült ha­vonta rendszeres szociális se­gélyben. Mégpedig havonta egy fő átlag 348 forintot ka­pott. Végeredményben 8 mil­lió 160 ezer forintot tesz ki ezidén a rendszeres segélyre kifizetett összeg és ez már tekintélyes summa. Évente egyszer, legfeljebb 500 forint összegű rendkívüli segélyt is folyósíthatnak a ta­nácsok. Ilyen segélyt, 1970. első hat hónapjában 1198 esetben utáltak ki. Az évi költségvetési keret 882 ezer forint. Több napközi otthont öregek napiközi otthona ki­lenc működik a megyében, legalább naponta egyszer meleg ételt szolgálnak fel mindegyikben. Három új — Nagymaroson, Érden és Mo­noton — rövidesen megkezdi működését. Valamennyi ott­hon kiadását a megyei tanács fedezi fejlesztési alapjából. Ilyen napközi otthon több kellene. A megye azonban a szükségletnek megfelelő számú otthon költségeit, leg­alábbis egyelőre, nem képes fedezni; — A mi napközi ottho­nunkban, amit á pártházban rendeztünk be, 25 öreget tu­dunk ellátni. Háromszor eny- nyit kellene — halljuk Erdő­kertesen Fuferenda Pál köz­ségi tanácselnöktől. — Az OKISZ-üdülő konyhája több ebédet nem tud adni. Ha megépül a kisvendéglő, száz­ra növelhetjük a napközis öregek számát. Erdőkertes 3150 lakosa kö­zül mintegy 700 a nyugdíjas és vagy 30 nem kap nyugdí­jat. Tizenegy ilyen nyugdíjta- lan ván a napköziben, ők az ebédért semmit sem fizet­nek. — Nagy segítség lenne, ha nyugdíjasaink valamit keres­hetnének — mondja a tanács­elnök. — Faluhelyen azonban még az 500 forintos foglal­koztatásra sincs lehetőség. Most tárgyalunk három fővá­rosi k tsz-szel, talán sikerül valamit elérnünk. A szomszédos hatezer lakosú Veresegyházon 1200 nyugdí­jaskorú él. Fele részük kap csak nyugdíjat vagy járadé­kot. Többen azonban még dolgoznak a szakszövetkezet­ben, vagy családjuk gondos­kodik róluk. — Szűkek a szociális ottho­nok — mondja Pásztor Béla községi tanácselnök. — A községi tanács százezer forin­tot ajánlott fel a szadai ott­hon bővítésére. Ez ugyan ke­vés, de ha a többi község is képes lenne hozzájárulni, ja­vulna a helyzet. Az öregek gondozója A községi tanácsok is tőlük telhetőleg segítenek tehát az öregeken. Veresegyházon mű­ködik különben szeptember 15. óta a megye nyolcadik öreg­gondozója (Cegléden, Nagy­kőrösön, Vácott és Érden másfél éve, Gödöllő városá­ban, Dunaharasztin, Dunake­szin augusztus óta dolgozik egy-egy asszony az örege­kért). Garsó Imréné szövőnő volt, amíg most otthon nem ma­radt, hogy falujában az el esettek segítését magára vál­lalja. Az első naptól kezdve nyolc helyen kellett alapos ta- : karítást végeznie és már ez is | j elég nagy munka. De a ti3z- ; taság fenntartása, a bevásár­lás, segítség a főzésben és sok minden egyéb még a dolga. Egyik gondozottja* özv. Dreér Istvánná kis szobáját, kamrá­ját már ki is meszelte. Garsóné könnyes szemmel beszél arról, hogy gondozott­jait milyen körülmények kö­zött találta. Ebben a faluban született, itt él, de egyiket sem ismerte ezelőtt. — És most megismerte őket? — Örülök, hogy elvállaltam ezt a munkát és segíthetek. Megyei ankét készül Két másik asszonnyal, akik másfél évtizednél régebben foglalkoznak elesett emberek, és köztük a nagy nehézségek közepette élő öregek gondjai­val, dr. Csighy Tibornéval, a Gödöllő városi, és Szentesi Gyulánéval, a Gödöllői Járási Tanács szociálpolitikai elő­adójával arról beszélgetünk, milyen fontos lenne a társa­dalom segítsége. Anélkül meg­oldhatatlan a probléma. — Üzemek, tsz-ek, vállala­tok hozzájárulhatnának új szociális otthonok építéséhez, hiszen volt dolgozóikat segíte­nék meg — véli Szentesiné. — De öregek napközi ott­honai és klubjai létesítéséből szintén kivehetnék a részü­ket — mondja Csighyné és meg kellene változtatni aszo­ciális otthonok mai térítési rendszerét is. A gondozottak egységesen 400, illetve a be­tegotthonokban 450 forintot fizetnek havonta. Márpedig az lenne az igazság, hogy ki-ki a saját anyagi helyzetéhez mér­ten fizessen. Ezáltal csökken­ne a közpénzekből áz ottho­nok fenntartására fordított összeg és ami fennmarad, ab­ból is lehetne lassan bővíteni az otthonokat. A társadalom fokozott se­gítsége nélkül az öregek helyzetén javítani nem lehet gyökeresen. Ezért foglalkoz­nak most a megyei tanács egészségügyi osztályán és fő­ként annak szociálpolitikai csoportjában a társadalom széleskörű mozgósítására vo­natkozó különböző elgondolá­sokkal. Néhány héten belül pedig a tömegszervezetek és gazdasági intézmények képvi­selőit ankétra hívja össze a megyei tanács, hogy megvi­tassák, mit tehet Pest megye társadalma az öregeiért. Szokoly Endre nélkül. Munkásaink harminc­harmincöt százaléka nő — tá­jékoztat Szoboszlai József. — A dolgozók háromnegyede törzsgárdatag, öt-tíz-tizenöt éve nálunk keresi a kenyerét. Ha valahol, hát a téglagyá­rakban mindig magas volt a fluktuáció, s gyakori az igazo­latlan hiányzás. A munka ne­héz, a keresetek nem a leg­jobbak, miért ragaszkodnak mégis ehhez a gyárhoz az em­berek? — Gondolom, több okból. Az egyik, hogy csaknem mindany- nyian helybeliek. A másik, hogy dolgozóink 95 százaléka szervezett munkás. Nálunk pe­dig — és ez a harmadik ok — jól dolgozik az üzemi bizott­ság, törődik az emberekkel. Példákat soroljak? Tessék: a szabadságolásoknál messzeme­nően figyelembe vesszük a dol­gozók kívánságait, családi kö­rülményeit. Évente öt-hat üdü­lési beutalót kapunk, amit igyekszünk igazságosan elosz­tani. Az üzemi bizottság segít megoldani a családok beszer­zési gondjait: naponta helybe hozatjuk dolgozóinknak a fe­hér kenyeret, nagy tételben ki­logrammonként 2,40 forintos áron szereztük be a téli bur­gonyát a vácdukai termelőszö­vetkezettől; a helyi tsz-től 10 forintért üzemi ebédet biztosí­tunk, amiből három forint hoz­zájárulást az üzem fedez; évente országjáró autóbuszki­rándulásra visszük a dolgozó­kat, a költségek felét a szak- szervezet. felét a jelentkező fi­zeti. Azért tíz-tizenöt százalé­kos fluktuáció nálunk is van, és négy-öt visszaeső borissza is.. , Matyók János művezMő ka­lauzol végig az üzemen. Elő­ször a bányába megyünk, amelyet 1952-ben'gépesítettek. Addig tíz-tizenkét ember ter­melte ki nehéz fizikai munká­val az agyagot, most mindösz- sze három ember szükséges a vedersoros kotrógép kezelésé­hez. — Pedig — figyelmeztet a művezető — a termelés meny- nyisége tíz év alatt körülbelül 50 százalékkal nőtt, miközben a létszám változatlan maradt! Azt mondják, ez a bánya egyiké a legszebbeknek a szakmában: tiszta, jól kezelt. Mester József baggerkezelő­nek, Malmos Gábor csápsza- lag-kezelőnek és Jakab Sándor szalagkezelőnek még arra is jut ideje, hogy rendszeresen gondozza azt a három, megha­tóan kicsiny virágágyást, ami a bányagödör szélén jelenleg őszi színekben pompázik. A kitermelt agyag ötszáz mé­teres szállítószalagon jut el a szekrényes adagolóhoz. Itt két asszony talicskázza hozzá a mozdonypernyét és a szénport. Nyolcvan-százhúsz mázsát la- pátolnak-talicskáznak össze nyolc-, illetve tízórás műszak­ban! A keresetük 1700—2300 forint, a ledolgozott óráktól függően. Férfiaknak való, ne­héz munka ez, Barsi Lászlóné és Tekela Dezsőné mégis fris­sen végzi. A szénporrakás te­tején táskarádió szól, s a la­pátemeléshez Ray Connif együttese diktálja az ütemet. Odébb a nyerskocsizók ban- gettákba rakják a nyers téglá­kat. A bangetta tetőcseréppel fedett téglarakás, így tárolják ideiglenesen azokat a nyers téglákat, amelyek nem férnek a szárítókba. A nyerskocsizók szintén asszonyok. Három má­zsát tolnak egyszerre, s ezer darab tégláért 46 forint a ke­resetük. Kevés. Megnézzük az elszedőket a présgépnél. így nevezik azo­kat, akik a gép szájnyílásától kettesével elszedik a nyers tég­lákat, és a kellerre rakják. A két tégla 14 kiló; Malmos Gá- borné legfeljebb 55. Gumicsiz­mában, csatakos gumikötény­ben áll a gép előtt, és kapkod­ja a nedves téglákat már ti­zennégy esztendeje. >••• a gyár szíve, a koller, zakatol. A koller — magyarul: nedves görgőjárat — két óriási, 60 mázsás acélkerék, ami a ned­ves anyagot bepasszírozza a si­ma hengerbe. Boczkó Gyuláné négy gépet kezel egyszerre: a szekrényes adagolót, a szalagot, a kissár- keverőt és a kollert. Húsz esz­tendeje csinálja, de még egy törzsgárdajelvényt sem kapott érte: a téglaiparban nincs ilyen. Tőle — és váltótársától — függ a nyers tégla minősé­ge, mégis betanított munkás­nak számít. Lábát tönkreteszi az álló munka, hallását a kol­ler dübörgése, tüdejét a szál­longó agyagpor, mégis tizenöt vasárnapot dolgozott egymás után, hogy minél több tégla jusson a Szamosközbe... — Kisméretű téglaegységben számítva — magyarázza a gyárvezető — az idei tervünk 14.5 millió darab nyers tégla, nyolc százalékkal több a tava­lyinál. Reméljük, teljesítjük. — Csak remélik? — A mi ellenfelünk az idő­járás: műszárítónk nincs, és csak addig tudunk nyers tég­lát gyártani, amíg be nem áll a mínusz 3—4 fokos fagy. Az égetési tervünk hat százalék­kal magasabb a múlt évinél, 13.5 millió darab. Ebben el­maradás mutatkozik, mert a nyersgyártáshoz képest kicsi a kemencénk. A vállalat vezetői megígérték, hogy a téli hóna­pokban bővíttetik. Az elmara­dáshoz hozzájárult az is, hogy új termékek gyártását kellett bevezetnünk. A lőrinci tégla­gyár leállítása után hozzánk profilírozták az üreges árut, a 6 centiméteres válaszfaltéglát és a kábelfektetéshez szüksé­ges téglákat. Az utóbbiból másfél millió darabot kell gyártanunk az árvizes és bel­vizes területeken beázott ká­belek kicseréléséhez. — Ennyit a gyárról, a többit az emberekről — javasolja Szoboszlai József. — Megér­demlik. Tudja, hogy az árvíz hírére hányán jelentkeztek, hogy szabadnapjukon és va­sárnaponként bejönnek dol­gozni? Nemcsak az öt szocia­lista brigád tagjai, hanem má­sok is. A gyár valamennyi dol­gozója 4 százalékot ajánlott fel a havi keresetéből az ár­vízkárosultak megsegítésére. — Vállalatunkhoz a kőbá­nyai törzsgyáron kívül hét gyáregység tartozik. Közöttük termelési verseny folyik, amit tavaly mi nyertünk meg. Egye­dül a mi üzemünk hozott nye­reséget. és a munkavédelem terén is mienk lett az elsőség. Utoljára bemegyünk a ke­mencébe. Üjvári János szocia­lista behordóbrigádja éppen a hatos kamrát rakja meg nyers téglával. Pillanatok alatt me­legem lesz. Azt mondják, ez a harminc fok semmi, majd jöj­jek vissza később, amikor 40—- 50 fok lesz! Még a nyelvem is izzadni fog — ígérik. — Azért jó húsban vannak — évődik az asszonyokkal Ma­tyók művezető, ám azok sem maradnak adósok: gyengéd célzásokat tesznek Jani „bácsi" derékbőségére. A művezető bosszúsan le­gyint: — Amíg lakatos voltam, na­gyobb volt a keresetem és ki­sebb a pocakom. Mióta mű­vezető lettem, megfordult a helyzet. Nyári hónapokban a napi tízórás műszak, a por, a forró­ság könnyen kikezdi az egész­séget. A nehéz munka és a bé­rezés aránytalansága visszaté­rő probléma a gyárban. Külö­nösen ezekben a hetekben. Nem használnak nagy szava­kat, az irányelveket sem emle­getik, csak azt mondják: a kongresszus után biztosan másképp lesz. A nehéz mun­Mederek falépcsőn kapasz- I kát jobban megbecsülik, kódunk fel az emeletre, ahol I Nyíri Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents