Pest Megyi Hírlap, 1970. október (14. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-11 / 239. szám
4 "'^Mirlap 1970. OKTOBER 11., VASÁRNAP Napirenden a termelékenység ' A munkaerő-forgalom mínuszai Marx a Töke első kötetében megállapítja: „Társadalmilag tekintve a munka termelékenysége gazdaságosságával is nő. Ez nemcsak a termelési eszközök gazdaságosabbá tételét foglalja magában, hanem minden haszontalan munka elkerülését is”. Anélkül, hogy a mindenbe mindent belemagya- rázók közé állnánk, joggal megállapíthatjuk: a leghaszontalanabb munkák egyike az, amikor az újonnan felvett dolgozót heteken, hónapokon át tanítják a különböző teendőkre, s a munkaerő a betanítás után rövid idő múlva kilép, hogy másutt, s más tevékenységi körben újra kezdje a betanulást. Ezzel máris a téma kellős közepén vagyunk: a munkaerő-forgalom, közismertebb megjelöléssel a fluktuáció és a munka termelékenysége közötti összefüggéseknél. A nemzetközi szakirodalom, s a hazai tapasztalatok egyaránt megerősítik, hogy segédmunkások esetében két-négy hét, betanított munkásoknál egy-három hónap, szakmunkásoknál pedig három-hat hónap szükséges a kellő beta- nultsági fok eléréséhez, s ezzel az átlagos teljesítményszint produkálásához. (Az ún. szellemi munkakörökben ez az idő legkevesebb egy esztendő!) Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy' nagyon sokan a munkahely változtatás idején tíz-tizenöt napot nem dolgoznak, akkor megérthetjük a kérdés igazi jelentőségét. Hazai — mértéktartó, inkább a minimum felé hajló — számítások szerint egy átlagos képzettségű fizikai dolgozó munkahely változtatása a népgazdasági mérlegen hatezer forintot kitevő mínuszként jelenik meg. Szükséges vagy fölösleges? Szakkörökben régóta vitátött kérdés, hogy vajon mi tekintAzonnal felveszünk: mélyfúrási segédmunkásokat, fúrómestereket, szakmunkásokat, gépkezelőket változó munkahelyre. Telephelyre esztergályost, gépkocsivezetőt, rakodót, éjjeliőrt (nyugdíjasokat), központi fűtéshez fűtőt. Személyes jelentkezés a felvételhez szükséges iratokkal, szombat kivételével: Vízkutató Vállalat ÜV. Cegléd, Rákóczi út 72. A Magyar Hajó- és Darugyár Váci Gyáregysége FELVÉTELRE KERES lakatosokat, betanított munkásokat, férfi és női segédmunkásokat. Jelentkezni lehet a gyár személyzeti osztályán, Vác, Derecske dűlő. hető szükséges — a társada- i lom számára végső soron hasznos —, s mi fölösleges munkahely változtatásnak ? Azaz: mikor mozog kívánatos, s mikor káros irányban a munkaerő? Tény, hogy a népgazdaság szocialista szektorában 1969-ben száz fő létszámnövekedésre több mint 1500 felvétel (!) jutott. (Vannak oiyáh ágazatok, ahol száz fő tényleges növekedéséhez 6700 belépőre volt szükség!) Tizenöt nagyüzemre kiterjedő vizsgálat szerint a kilépők 58—60 százaléka egy évnél rövidebb időt töltött a vállalatnál, s a segédmunkásoknak mintegy fele három havonta változtat munkahelyet. A riasztóan nagy számadatokat természetesen enyhíti, hogy a be- és kilépések szú- rAa jóval nagyobb, mint a ténylegesen be- és kilépőké. Számtanilag a szocialista szektor minden harmadik foglalkoztatottja munkahelyet változtat egy éven belül, ténylegesen azonban a foglalkoztatottaknak mintegy tíz-tizenöt százaléka mozog; igaz, ezek többsége egy éven belül többször is cseréli munkahelyét. Bár lehetetlen meghatározni — kísérletek ugyan világszerte folynak — a „szükséges” és a „fölösleges” fluktuáció mértékét, tény, hogy hazánkban a munkaerő-forgalom meghaladja az átlagosnak tekinthető nemzetközi adatokat. Ezek ismeretében már nem hathat elhamarkodott megállapításnak, hogy: a munka termelékenységének nem kielégítő volta, valamint lassú növekedése — esetleges stagnálása — szorosan összefügg — bár természetesen nem kizárólagosan —, a munkaerő alacsony hatásfokú foglalkoztatásával, magyarán, a munkaerő pazarlásával, i Pénz nélküli beruházás A munkaerő-forgalom mérlegének megtisztítása az indokolt változásoktól — ilyen például a nyugdíjazás, a gyermekgondozási segély igénybevétele, az iskolát végzettek első belépése stb. —, valamint az indokolható mozgástól — ilyen a lakóhelyhez közelebb eső munkahely, a szakképzettségnek megfelelőbb munkakör stb. —, elvezet addig, hogy évente 900 ezerre rúg azok száma, akik társadalmilag nem motiválható okok alapján változtatnak munkahelyet. A munkaerő-gazdálkodás tényleges megvalósítása tehát a vállalatok számára olyan pénznélküli beruházás lehetne, aminek döntő szerep jutna a termelékenység, az egy foglalkoztatottra jutó termelés növelésében. Azért szükséges ezt kiemelten hangsúlyozni, mert éppen erre az „olcsó beruházásra” jutott és jut a legkisebb figyelem, A munkalélektani vizsgálatok szerint — s nemcsak hazai, hanem külföldi tapasztalatok alapján is megerősíthető ez — nem állja meg a helyét az a széles körben elterjedt nézet, amely szerint a munkaerőforgalom döntő tényezője a bérezés, s minden más csak elhanyagolható szerepet játszik mellette. Amerikai, csehszlovák, lengyel, szovjet és hazai források összevetése alapján megállapíthatjuk, hogy a munkaerő-forgalomra ható tényezők rangsora a következő: a kereset; a munkahely műszaki, technikai, tárgyi adottságai; a vezetőkkel való kapcsolat; a megbecsülés; a munkatársak egymáshoz való viszonya; az előmeneteli lehetőség. Ötmillió foglalkoztatott A negyedik ötéves terv időszaka alatt — számítások szerint 1973-ban — a foglalkoztatottak száma hazánkban eléri az Ötmilliót. Amennyiben a munkaerő-forgalom nem mérséklődik jelentősebben, a népgazdaságot érő veszteségek továbbra is súlyos terhet jelentenek: az erőforrások kisebbedésével pedig nem szá- molhalunk, annál inkább azok növekedésével. Nincs módunk arra, hogy részletesen földerítsük a lehetséges teendőket, mindössze utalásokra szorítkozhatunk. így például arra, hogy csupán a foglalkoztatottaknak töredéke esik át pályaalkalmassági vizsgán, holott bebizonyosodott — a többi között az ország két jelentős nagyüzemében, az Egyesült Izzóban és a Ganz MÁVAG-ban — hogy az így kiválasztottak körében az átlagosnak csupán tizedét, harmadát éri el a munkaerő-forgalom, s ugyanakkor az átlagosnál rövidebb idő alatt érik el a közepes teljesítményszintet. S egy másik, utalásszerű példa: évente tízezrével tanítanak be új munkásokat forgácsológépek kezelésére, a gyárakban, miközben a jóval korszerűbb, termelékenyebb módszerek, a precíziós öntés, a sajtolás csak nagyon lassan terjednek ... A termelésirányítás s a munkaerő-gazdálkodás éles elhatárolása a gyárakban, vállalatoknál akár illusztrációja is lehet annak, hogy még nem folyamatokban és összefüggésekben gondolkozunk a termelés sok területén. Márpedig erre van szükség, főként a termelés legbonyolultabb, leginkább összetett mutatója, mércéje: a termelékenység esetében! 6. Rajki László A fényképezőgéptől zavarba jön. A fotóriporter kéri, tartsam a lámpát, „feljebb, hogy az arca legyen fényben”, 6 hunyorít, a fotós rászól. Kéri, beszéljek hozzá, ne a lencsébe nézzen, most jó, rám figyel, arcán jellegzetes mosoly, a fotóriporter exponálhat, bár nincs megelégedve, „nem lesz nagy kép” — mondja. — Apám asztalos volt. Én festő akartam lenni. Raj ki László lassan és halkan beszél. — Egyedül érzi itt magát? — Most már nem. — Van társasága? — Én mindenkit szeretek, de kevesen járnak hozzánk. Itt egymáshoz ritkán mennek vendégségbe az emberek. Nem szokás. — Festő akart lenni... — Orosházán születtem, 1939-ben. Kölyökkoromban azt csináltam, amit a többiek: fociztam, korcsolyáztam, sárkányt eregettem. A fejem fölött kószált és úgy éreztem, oda repülök vele, ahová csak akarok. — Festő akart lenni . 11 — Volt, amikor legszívesebben mozdonyvezető lettem volna. A középiskolában kezdtem rendszeresen rajzolni. A főiskolán a festő szakról mentem át a szobrászra: anyaggal dolgozni, és nem anyagba. Azóta hozzám nőttek a vésők. — Festő akart lenni ... — Ennivaló mindig volt ott1968 őszén emberi csontokat fordított ki a földből a hévízgyörki Dózsa Tsz dózere. Szaladtak is az emberek Dombóvári tanár úrért az általános iskolába, hogy jöjjön hamar megnézni, hátha avar kori sírokat rejt a hévízgyörki határ. Dombóvári Antal történelemszakos tanár hobbyja a régészkedés, kutatás. A százados históriák, öreg fóliánsok, sárgult matrikulák búvára ő, azért is alakított honismereti szakkört az iskolában. Most sem kellett kétszer hívni, már délután vallatóra fogta ásójával a dózer nyomát. Persze nem egyedül: a szakkör úttörői valóságos csatárláncban követték. A csontok után újabb leletek kerültek elő. Egy — ma is használható — karóra, egy borotvakészlet zsilettel, egy magyar katonaköpeny gombjai és egy sebkötöző csomag, cirill betűs felirattal. Német gyártmányú karóra, magyar katonagomb, orosz sebkötöző csomag: a történelem feladta a leckét. Tanulságos lecke, nyomolvasó úttörőknek. Ám mielőtt megfejthették volna, beállt a téli fagy, és az ásatást abba kellett hagyni. Hévízgyörkön sosem várták így a tavaszt a gyermekek, mint akkor. Az első olvadás ismét a határba csalta őket. És nem hiába: ásóik nyomán napvilágra került egy gárda- hadosztály-jelvény, két kézigránát és a Bátorságért Érdemérem. Semmi kétségük nem maradt immár, hogy a jelhon. Ha más nem, puliszka. Régen ettem már puliszkát. Pedig szerettem. De most már nem ehetek. Hogy nézne az ki? — Festő akart lenni. 11 — Nézzen a polcokra, tele vannak megvalósítható, elkészíthető álmokkal. Kicsiben megcsinálom a vágyaimat és várom a beteljesedést. Három szoborterv kelt eddig életre: egy Nyíradonyban, egy Békéscsabán, s egy — fekvő fiúfigura — nemsokára Vácott... — Festő akart lenni ... — Mikor a bátyám katona volt, szerzett nekem egy csizmát. Azzal jártam iskolába. Nevettek. Lötyögött a lábamon. Alig tudtam menni benne. De a csizma jó bőrből készült, meleg is volt, azt nem lehetett eldobni. — Festő akart lenni . i 1 — Otthon büszkék rám. De csak ha hallanak rólam, vagy télén sírban szovjet katona teste pihent. 1969 nyarán Lukács Lázár, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság Pest megyei titkára apró csomagot tett Ny. F. Filimonov szovjet őrnagy asztalára: a gárdajelvényt és a kitüntetést. Meg egy levelet, Dombóvári tanár úr kérésével, hogy az ideigleneseit hazánkban állomásozó szovjet alakulatok magasabb parancsnoksága az érdemérembe vésett sorszám alapján segítsen kideríteni az elesett szovjet hős nevét. Hónapokig tartott a levélváltás Budapest—Moszkva, majd Budapest—Kijev között. Lassan szűkült a kör, és tavaly októberben Filimonov őrnagy tudatta a hírt a hevíz- györkiekkel: „Értesítem Önöket, hogy a Bátorságért Érdemérem Sztyepan Szvirido- novics Samanovszkij tizedes tulajdona volt, aki az Ukrán SZSZK Novo-Nyikolaj evka falujában született, és hősi halált halt Hévízgyörkön, 1944. november 22-én, 42 éves korában ...” — A levelet október végén kaptuk meg, három héttel községünk felszabadulásának 25. évfordulója, november 21. előtt — emlékezik Dombóvári Antal. — Másnap lett volna Samanovszkij tizedes halálának negyedszázados évfordulója is. Elhatároztuk, hogy a két eseményt egyszerre ünnepeljük meg. Koporsóját november 20-án, kegyeletes ünnepséggel helyeztük el a községi temetőben. Sírjánál az a tv-ban látnak. Anyám sokszor a szememre hányja: „Elnök lehetnél már a tsz-ben”. Mikor meglátogat, bemegy a műterembe, nem hagyja, hogy hozzászóljak. Nézd, forgatja a figurákat, s azon veszi észre magát, hogy könnyes a szeme. Ilyenkor örülök, hogy szobrász lettem. — Most öntöttem ki Veres Péter bácsi szobrát. Fénykép után csináltam. Tisztéltem. Szerettem. Végig olyan tudott maradni, amilyen volt: egyszer sem vedlett. A munlraállványon fej tanulmány. — Szoborportré önmagáról? — Nem, Az ikerbátyám. A fényképezőgéptől zavarba jött. Nem lett nagy kép. A fotóriporternek igaza volt Tamás Ervin Foto: Urbán Tamás úttörők fáklyás felvonulással adták meg a végtisztességet. A hévízgyörkiek megtették tehát, amivel tartoztak az elesett emlékének, mégis, valami nyugtalanságot éreztek. Eszükbe jutottak az élők. A hozzátartozók, akik huszonöt éve azt sem tudják, hol alusz- sza örök álmát a családfő. Bizonyára gyerekeket hagyott otthon. Jó lenne tudni, mi lett belőlük? Hogyan nőttek fel, apa nélkül? Ez a levelezés sem volt rövidebb, mint az előző. Már az 1970-es év is elérkezett. A dózer a tavaszi vetések alá forgatta a földet a szövetkezetben, amikor az MSZBT- től jó hír érkezett: megtalálták Sz. Sz. Samanovszkij hozzátartozóit! Két gyermeke Kijevben él, a harmadik Rosz- tovban, egy lánya pedig Kire vográdban. Vele lakik a mama is. A mama, aki 67 éves — és soha többé nem ment férjhez ... Júliusban levelet vitt a postás Kirovográdba a messzi Magyarországról: „Szeretve tisztelt Sama- novszkaja asszony! Hévíz- györk községi tanácsa, párt- szervezete, társadalmi szervei, lakossága és úttörői nevében tisztelettel meghívjuk önt gyermekeivel együttt, látogassák meg szeretett halottjuk sírját és néhány napig legyenek vendégeink.. 1970. szeptember 28. A fegyveres erők napja hévízgyörki ünnepségének rendezői szomorúan értesülnek, hogy a várva várt vendégek vonata csak késő este érkezik a Nyugati pályaudvarra. Kovács Béla pedagógus, a napközi otthon vezetője becsszóra megígéri két kisfiának, hogy akármilyen későn érkeznek meg Pestről a vendégekkel, felkölti őket. Felesége tiszta ágyneműt húz és virágot készít a vázákba. Egy kicált tanácstalan: hova fektesse őket, hiszen azt sem tudja, hogy házasok-e vagy testvérek? Mrkva Mihály tsz-tag munkából jövet beköszön a kerítésen: „Hová, hová, szomszéd?” Kovács Béla elmondja, hogy a szovjet vendégek elé indul, Pestre, „Aztán engem itthon hagyna? — kapja a szemrehányást. — Az én unokáim is ott ástak a maga fiaival együtt, tehát az én vendégeim is. Tíz percet várjanak, míg átöltözöm!...” És Mrkva Mihály saját gépkocsiján vitte haza Budapestről a két fáradt, de boldog vendéget. Haza, Hévízgyörkre. Oda, ahol apjuk teste pihen. A hófehér síremlék nem vet árnyékot a földre: dél van éppen. A sírnál úttörők állnak díszőrséget, mögöttük mozgó virágerdő: az óvodások, kezükben virágcsokor. Itt vannak a járás és a község vezetői, fehér inges, komoly tsz- parasztok, sok-sok fejkendős asszony, kezük a kötényük alá rejtve. Jevgenyij Samanovszkij feketében áll apja sírja mellett, s arra a huszonnyolc év előtti napra gondol, amikor apja a frontra indult, s végigölelte a gyerekeket. Húga, Valen- tyina semmire sem emlékszik: két esztendős volt csupán. A mamára gondol, aki nem jöhetett velük: szívbeteg. Csak áldását küldte férje sírjára, mélyen meghajolva, orosz szokás szerint. A tolmács suttogva fordít, koszorúk, virágcsokrok lepik el a fehér követ, az asszonyok kötényükbe törlik könnyeiket. Gyászinduló hangja csendül, halkan, fájdalmasan. A temető kapujában Sápi Pálné kilép a többiek közül és megfogja Valentyina kezét: — Mondja meg, kedves, az édesanyjának, amíg én élek, rendben lesz a sír. Itt lakom, a temető mellett... úgy fogom gondozni, mint a hozzátartozómét ... Nyirí Éva Mészáros Ottó Végső nyughelyen...
