Pest Megyi Hírlap, 1970. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-29 / 228. szám

1970. SZEPTEMBER 29., KEDD '"%/Círlap 3 ALSÓBB OSZTÁLYBA LÉPHET... (II.) Építeni nem elég "'.'.„A III—ÍV. osztályba so­rolt üzletekben az ételeket és italokat jellegüknek és minő­ségüknek megjelelő hőmérsék­leten kell értékesíteni... A IV. osztályba sorolt üzletekben a gyári csomagolású és bontat­lanul forgalomba hozott élel­miszereket kiskereskedelmi fo­gyasztói áron kell értékesíteni” — rendelkezik a belkereske­delmi miniszteri utasítás. Köztudott, hogy a sör jelle­gének a jeges hőmérséklet fe­lel meg. Igen ám, de hogyan hűtsék a jeget — teszem azt — a vecsési Halásztanyán, ahol a hálózati munkák miatt gyakori a fáziskimaradás, és ilyenkor nem működik a hű­tőgép? Az ablaktalan konyhá­ban petróleumlámpa fényénél vakoskodott a személyzet ott- jártunkkor is. Kézmosás csak II. osztálytól felfelé?! Kellemes meglepetéssel szol­gált az abonyi Gyöngyvirág Eszpresszó, a helyi ÁFÉSZ III. osztályú üzlete. Tiszta, mo­dern, ízléses, különb, mint a II. osztályú vecsési Sarokház. Tortái, süteményei frissek, ét- vágygerjesztőek. A személyzet udvarias, a légkör kellemes. Apró hibák azért itt is akad­nak. A férfi W. C. ajtajáról hiányzik a kilincs. Két napja még megvolt, valaki letörte. A mosdókagyló mellett piszkos törülköző. A helyettes vezetőnő lefegy­verző nyíltsággal közli: III. osztályú üzletben a kézmosási lehetőség biztosítása nem kö­telező. nem írja elő a rendelet. A törülközőt azért cserélik rit­kábban, mint illene, mert a szép, tiszta törlőket „gyűjtik” a vendégek. Éppen úgy, mint az italárlapokat. Emlékbe. Nem találunk 3 deciliteres poharakat. Az ellenőr érdeklő­désére megtudjuk, hogy a Gyöngyvirágban egységesen két deci vizet, három centili­ter szörpöt szolgálnak fel. Aki többet akar, igyon két pohár­ral. Érdekes álláspont, azért nem ártana revízió alá venni... A szomszédos Kinizsi Sörö­zőben — amely szintén a he­lyi ÁFÉSZ III. osztályú üzlete — már csak a törött W. C.- kagyló tanúskodik az előző szombati tömegverekedésről. Vagy negyvenen szálltak be a „buliba”, csak úgy röpködtek a székek, hamutartók, poha­rak. A legnagyobb baj az, hogy a rendőrőrsön esténként egyetlen rendőr tart ügyeletet, s az sem hagyhatja el a he­lyét. Mire értesítik valame­lyik — szolgálaton kívüli — társát, agyon is verhetnék egy­mást a részegek ... Elől „Mautner” — hátul szemétdomb Az albertirsai vasútállomás­nál megtaláljuk a pilisi csehó ikertestvérét. A helyi ÁFÉSZ 19-es számú falatozója-borozó- ja. Most kezdték tatarozni. Jajveresre festett falai között honol a nem is tisztes sze­génység. Előtte, a fűben mun­karuhás férfi hortyog. Ki tud­ja, hány napos mámorát alussza ki éppen itt, a „Maut­ner Hotelban?” Délután fél öt van, az ivó zsúfolásig meg­telt. Még egy kicsit jobban is. Az egyik raktárhelyiség meny- nyezete leszakadt. Kilátszik a penészes-rothadt nádstukatúr. A csaposnő éppen hét forinttal mondja kevesebbre a bor li­terjét, mint főnöke. Elfelejtet­ték egyeztetni.., Az udvarban, pár lépésnyi­re a söntés kijáratától, nyi­tott szemétgödör konkurál a szomszédos latrina bűzével. Mellőzve a Zola tollára való naturalista részleteket, csu­pán annyit: nem tatarozni ké­ne ezt a csellót, hanem sürgő­sen lebontani. Gál László üzletvezető meg- adóan hallgatja az ellenőr fi­gyelmeztetéseit — épp úgy, mint tavaly —, és Változást ígér — épp úgy, mint tavaly. Zavarban vagyok: nem tu­dom, hogy sírjak-e, vagy ne­vessek. ha arra gondolok, hogy ez is III. osztályú, üzlet, meg a ceglédi ÁFÉSZ tiszta, szép ét­terme is... Vizsgálják felül a besorolást! Vecséstől Abonyig jó néhány üzletet találtunk, amelyet már rég alacsonyabb kategóriába kellett volna sorolni. Találtunk továbbá földszür­ke kéztörlőt, egy lavór piszkos víz mellett — mint az albert­irsai Romantika Csárdában — májusi italárlapot, régen ki­fogyott nedűk listájával — mint az abonyi Kinizsi söröző­ben — rongyos kerti abroszo­kat — mint az egyébként tisz­ta, szép monori-erdei Autó Csárdában — elfuserált ter­vezést, ahol a leendő söntés- ből nyílik az illemhely — mint a pilis Rétes Csárdában — fél­be maradt építkezést — mint a vecsési Halásztanyán. Az üzemeltető vállalatok — tisztelet a kivételnek — szíve­sen terjeszkednek, építenek új üzleteket, de nem szívesen re­noválják, korszerűsítik a meg­levőket. Ugyanaz a Róna Ven­déglátó Vállalat, amelyik hó­napok óta nem gondoskodik számolócéduláról, takarítónő­ről a vecsési Sarokház eszp­resszóban, amelyik hét hete elvitte a munkásokat a Ha­lásztanya bővítésétől — új üz­letet nyitott Mendén. A Pilisi ÁFÉSZ sem kímélt költségeket és fáradságot, amikor megnyitotta új, mo­dern ABC-áruházát a község­ben. Pedig mindkettőből for­díthatott volna valamennyit a szomszédos eszpresszóra, amely jelenleg a lebúj nevet sem érdemli. Hogy is írja a rendelet? „A felügyeleti szerv köteles gon­doskodni a besorolási feltéte­lek megtartásáról vagy ennek hiányában az üzlet megfelelő alacsonyabb osztályba sorolá­sáról.” Ügy legyen. Nyíri Éva fog erre az időre. A későb­biek, az utánuk jövők majd a könyvekben keresik, lapozzák vissza a védekezés fárasztó, izgalmas, drámai napjait. Ott­honát, hazáját, gyárát és föld­jét védő nép gigászi erőfeszí­téseiről beszélnek az'árvéde­lem krónikájának lapjai. A társadalom szervezettségét, gondoskodását, fegyelmét tisz­telhetik az emlékezők. ★ Vasárnap délután, bágyatag nap. Üj bérház, új lakótelep, falanszter. De nem egészen úgy, ahogy Madách Az ember tragédiájában megénekelte. Vagy csúnyább, vagy szebb, de semmiképpen sem az. Hol van itt Michelangelo, de hol volt a falanszterben ennyi gyer­mek, ennyi jólöltözött, pajkos, szerető, melegszívű gyermek? És hol volt ott ennyi gyer­mek: szabadon? És hol volt ott öreg és vak, de jólöltözött harmonikás? „Mindennap, hogyha eljön az este...” Nyekereg a szerszám, nye­kereg az öreg, vak, énekes koldus hangja. Kilencemeletes ház, sok ház, sok száz ablak, sok száz ember könyököl és hallgat, meghatottan dúdol. Repül a papírzacskó, egy ket­tő, három ... száz. Mindegyik­ben pénz, forintos, kétforintos. A gyerekek rohannak, vesze­kednek, verekednek, gurulnak a fűben. A görkorcsolyások győznek, ők a gyorsabbak. Felszedik a fémpénzt, és csúsztatják a vak zenész zse­bébe. „Mindennap... állok az ab­lak előtt...” Miniszoknyás lányok sétál­nak, lehetnek 16 évesek is tán. Modern, vastag sarkú, tompa orrú cipők, lehetetlen színű retikülök, meztelen combok. Nem méltó hozzájuk a pénz­szedés, főleg nem a „kicsi a rakás”, szóval méltóságon aluli az egész ügy. Csak a sze­mük ragyog, idegük vibrál, szívesen játszanának még. De jó lenne, de nem lehet, nem szabad... Szép ívű combjuk csupa szúnyogcsípés, jól fej­lett női gyermekek, vakaróz­nák, az egész combjuk elva­kart seb. Nem praktikus vi­selet ebben a városban, a Ti­sza partján a mini, dehát ez a divat, még ez a divat, talán télre ideér a maxi, jaj, hol késik már? Istenes Laci lelke két vágy- istent szolgál. A játékét és a lányokét. Szedi a pénzt, s mert 6 a legnagyobb, minden­kit fellök, közben gyakran a fűre esik, és ottmaradva, tág- ranyílt szemekkel bámulja alulról a lányokat. Talán va­karna, simogatna ő is a sok szúnyogmaráson, enyhítve a viszketeg sebeken valamit. Az apjával állok. Hallgatom én is a vak muzsikust, azután haza­megyünk mindannyian. Istenes Laci szerszámkészítő lakatos. Tanuló. Ahogy le­ülünk, azzal kezdi, hogy rosz- szak és buták a tanárai. Elő­ször fölháborodom, bár szó­hoz sem jutok, mert az apja sokkal dühösebb nálam. Csi- títom a fatert, a barátomat, és eszembe jut Weimar, illetve Goethe. Amikor Goethe Lip­csébe költözött és beiratkozott az egyetemre, az első évben azt írta haza a szüleinek, hogy itt az egyetemen a tanárok konzervatívak és sok köztük a középszerű, tökfej. Ez a levél most is megtekinthető és el­olvasható Weimarban, Goethe egykori házában, amely azóta múzeum lett. Amikor Goethe ezt a levelet keltezte, zsenijét még csak a szülei sejtették, jobb esetben a barátai. Így hát ez a levél akkor tisztelet- len nagyképűségnek is tűnhe­tett. De 10—20 év múlva ki­derült, hogy Goethe nem volt tiszteletlen, zseni volt, aki ak­kor, fiatalon megérezte, tudta, hogy a tanárok tényleg: nem tanárok, szóval, hogy neki, Goethének volt 20 évesen is igaza. Ö volt a lángelme, ami­kor egy-két tanára elméje alig pislákolt. Szó sincs róla, hogy Istenes Laci is lángelme; csu­pán igényes és sok minden el­len kifogása van. Jogosan vagy jogtalanul, okkal vagy ok nélkül, de lázadó szellem, majd meglátjuk, kinek lesz igaza. Istenes Laci: égnek álló szőke haj, pattanásos arc, hosszú kezek. Amikor a lábá­ra nézek, a szék alá dugja, mert cipői már rég túlhalad­ták a 40-es számot. Egyébként nyugodtan ül az asztalnál. Csak a keze és a lába van néha útban. Gondolom, ami­kor a satuba fogja a vasat és afelé hajol reszelni, vagy haj­lítani azt, a keze sem feles­leges. Beszél, közben elmondja, amit az iskolában tanult, vi­szonylag pntosan és jól. A terminus technikusokban is alig téved. Jó eszű gyerek, az általános iskolában is négyes volt. Jó véleménnyel van az életről, 'a tanárokat leszámít­va. Milyen véleménye is lehet­ne egy egészséges fiúnak a saját életéről? Kérdezek tőle néhány sablonos dolgot, a vá­lasz is sablonos. De hát mit tud, mit tudhat az 1955-ben született ember a 55-ös esemé­nyekről. Amit a történelem- könyv tanít. Személyes élmé­nyei nincsenek, mint ahogy nem is lehetnek. De a követ­kezményeiből már vannak él­ményei. Laci a születése évei­ről mindössze a brossúrát mondja. Tizennégy éves ko­rában elment lakatosinasnak és másnap kapott két pofont. Hogy miért, arra már nem em­lékszik, mert minden pofon történetét nem jegyzi meg az ember. Akkor is fontosabbnak tartotta, hogy tele legyen a ha­sa Ha megtömheti, akkor a világ is szebbnek tűnik. Fü­tyült az édesapja is, amikor inas volt és fütyül ő is, mert ha fiatal az ember, fütyülve szép az élet és a fiatalságot nagyon nehéz legyűrni. Az édesapja, amikor munka nél­kül maradt (meséli a gyenge rózsaszínű siller mellett), akkor már nem fütyült. Az ap­ja Weiss Manfrédéknél tanult. És azt mondta róluk, hogy öle. A fia, Laci pedig most azt Megkezdte az V. nevelésügyi kongresszus KÁDÁR JÁNOS ÜDVÖZLŐ LEVELE Az Országház kongresszusi termében hatszáz küldöttnek — zömmel budapesti és vidéki gyakorló pedagógusoknak, to­vábbá oktatás-nevelésügyünk irányítóinak, a neveléstudo­mány ismert szakembereinek — részvételével hétfőn meg­kezdte tanácskozását az V. ne­velésügyi kongresszus. A kongresszuson megjelent, és az elnökségben foglalt he­lyet Gáspár Sándor, az MSZMP Politikai Bizottságá­nak tagja, a SZÓT főtitkára, Aczél György, az- MSZMP Központi Bizottságának titká­ra, Cseterki Lajos, az Elnöki Tanács titkára, Lázár György munkaügyi miniszter, Óvári Miklós, az MSZMP Központi Bizottságának osztályvezetője, Sarlós István, a Fővárosi Ta­nács végrehajtó bizottságának elnöke, dr. Orbán László, a művelődésügyi miniszter első helyettese, Erdey-Gruz Tibor, a Magyar Tudományos Akadé­mia elnöke, ár. Horváth Ist­ván, a KISZ Központi Bizott­ságának titkára, továbbá poli­tikai, társadalmi, tudományos, kulturális életünk sok más ve­zető személyisége. Az elnöklő dr. Ortutay Gyula akadémikus, egyetemi tanár üdvözlő szavai után Pé­ter Ernő, a kongresszus szer­vező bizottságának elnöke, a Pedagógus Szakszervezet főtit­kára felolvasta Kádár János­nak, az MSZMP Központi Bi­zottsága első titkárának a kongresszushoz - intézett üd­vözlő levelét, amely a követ­kezőképpen hangzik: „Kedves Elvtársak! Tisztelt Barátaink! Engedjék meg, hogy e levél útján köszöntsem önöket, sze­mélyükben az V. nevelésügyi kongresszust, amelynek mun­káját élénk figyelemmel és nagy várakozással kiséri tár­sadalmunk. Ez a megkülönböz­tetett érdeklődés mindenek­előtt annak a nagy odaadásnak és áldozatkészségnek szól, mondja, hogy mi... Mi űztük el őket... Istenem, mi min­dent jelent a grammatika. És az apja, a munkásból lett igaz­gató, csak mondta, ez a fiú pedig most nyilatkozik. Azt nyilatkozza kellő kimértség­gel, hogy intézetben tegnap, szombaton t babfőzelék volt csülökkel, utána fánk és az egészért ötven fillért kellett fizetnie (persze, fogalma sincs, hogy az ő hasa hogyan függ össze a történelemmel, ame­lyet édesapja, az egykori ko­vácssegéd és társai kovácsol­tak). Elmondja, hogy a szak­rajzot szereti, a matematikát is, viszont a magyar nyelv egy kissé rontja a kedélyét. Engem azonnal bizalmába fo­gad. „Százötven forint a havi zsebpénzem, maga nem kevesli ezt, magának elég volna eny- nyi?” Azután: „A vasas szakmát nem a fatertól szerettem meg, ő csak elriasztott tőle. A vasas szak­mát a suliban szerettem meg. Az a tanár állati menő fej. Igen, az általános iskolában, a politechnikai oktatáson.” Az­után a fiú elmondja az iskola rendjét és kérdezi, hogy ne­künk, akkor milyen volt az iskolánkban a rend. Fütyülnek. Egyszer, kétszer, hosszan, többet is. Süvít az ablakon. Laci a nyilatkozatot félbeszakítja, nincs több ideje a számunkra. Megy vissza az utcára, a Tisza-partra. Ahogy kilép a kapun, egy színnel gazdagabb lesz a füttykoncert és mintha tisztábban is száll­na a dal. Talán jobb a fiú hallása, mint az apjáé volt ez­előtt 30 évvel. Vagy lehet, hogy az akusztika változott meg a szegedi utcákon. Nem a népesség SZáma, nem kiterjedésének nagysága adja meg a város jellegét. A várost a.., Következik: Cegléd amellyel a magyar nevelők az ifjúság tanulását, nevelését, az életre való felkészülését szol­gálták és szolgálják. Pedagógusainknak, kommu­nista és párton kívüli taní­tóinknak, tanárainknak, egye­temi oktatóinknak meghatáro­zó szerepük van abban, hogy a mai fiatalság zöme egyre sok­oldalúbban képzett és művelt, felszabadultan és felelősségtel­jesen gondolkodik, magáénak érzi szocialista hazánkat, ab­ban a tudatban végzi tanul­mányait és munkáját, hogy reá a szocializmus művének bete­tőzése vár. Másfelől természetesen a megoldandó feladatok, a prob­lémák is ráirányítják a figyel­met a nevelésügyi kongresz- szusra. Olyan időket élünk, amikor a haladó erők harca a nemzetközi küzdőtéren rend­kívül bonyolult viszonyok közi megy végbe, amikor a szocia­lista építésben meg kell bir­kózni a fejlődés során jelent­kező új kérdésekkel és ellent­mondásokkal: hogy az ifjúság, amely még alig rendelkezik élettapasztalattal, ezekben a bonyolult viszonyokban helye­sen orientálódjék, tisztán lássa társadalmi és erkölcsi eszmé­nyeinket, és világossá váljék előtte az az út, amely a szo­cializmus magasztos és másít- hatatlan céljai felé visz. Ez elsősorban azon múlik, hogy milyen szellemben oktatjuk és neveljük az új nemzedéket gyermek- és serdülőkorában. Pártunk Központi Bizottsága ez év elején nagy nyomaték­kai hangsúlyozta a társadalom egyetemes felelősségét az if­júság szocialista nevelésében. De nyilvánvaló, hogy a meg­növekedett követelmények nö­velik az igényeket a pedagó­gusokkal szemben is. Meggyő­ződésem, akik az ifjúság neve­lését életcélul választották, most is eleget tesznek nagy­szerű hivatásuknak. Bizonyos vagyok abban is, hogy a meg­becsülés mellett, amellyel né­pünk munkájukat övezi, ré­szük lesz a társadalom foko­zott segítségében is. A Központi Bizottság nevé­ben tisztelettel és meleg sze­retettel köszöntőm a magyar nevelőket, és eredményes munkát, sok sikert kívánok a kongresszusnak. Budapest, 1970. szeptember 28. Kádár János.'’ A nagy tapssal fogadott üd­vözlő levél elhangzása után Gáspár Sándor mondott meg­nyitó beszédet. Ezt követően Péter Ernő tar­totta meg kongresszusi beszá­molóját. , OBSTRÚKCIŐ A polgári parlamentekben volt az szokásos, elsősorban az ellenzéki pártok jóvoltából, hogy kiuntassák a „sajtót” a honatyák szájából, hát kegyet­len hosszú távbeszélgetésekbe kezdtek. Ezeknek a parlamen­ti beszédeknek se eleje, se vé­ge nem volt, csak csűrték a szavakat, csavarták a facsart gondolatokat — s az esetleg érdekesnek vagy fontosnak in­dult vita saját hamvába halt, unalmas eredménytelenségbe fúlt. S ha így történt, az obst- rukció, a „távbeszélés" sike­resnek volt mondható. Ponto­sabban, ez volt az, ami siker­nek nevezhető! Ez azopban tudatos, nagyon is előre megfontolt és megter­vezett cselekedet volt. Ám az obstrukció nem tuda­tos formái ma is élnek, a mi viszonyaink között is hatnak. Obstruálnak! Fontos, jelentős értekezletet tesznek tönkre, vi­rágba szökkenni készülő vitá­kat vernek szét kegyetlen jég­eső gyanánt, csupa jó szándé­kú fontoskodásból, rosszul ér­telmezett és sutájára fordított ügyszeretetből. Megölik a gon­dolatokat, meddővé tesznek precízen szervezett, valóban szükséges értekezleteket, höm­pölygő fecsegésükkel torkát veszik a jó szónak, hamvát a szocialista demokratizmusnak. Jó szándékból, persze — a mindenit neki! Ugybuzgalomból, ügyszere­tetből, a „munka végzése" iránti felelősségérzetből — egyszóval a legtiszteletremél­tóbb okok miatt —, az áldóját. Bárki tudhatja: nem könnyű szövetkezeti tagokat gyűlésen, nagyobb nyilvánosság előtt szóra bírni. Nem könnyű még akkor sem, ha a szövetkezeti kommunisták taggyűlésükön tehát viszonylag szűkebb és közvetlenebb körben teszik mérlegre munkájukat. Részt vettem egy ilyen taggyűlésen, ahol valóban nehezen indul­tak a szavak, de aztán egyre- másra gyűltek a nevek és az érvek, a szavak és a tények a jegyzetfüzetemben. Felelősség- teljesen, igen konkrétan, rö­viden és megfelelő kritikai hangnemben sorjáztak egymás után a felszólalások. Termelőszövetkezeti tag­gyűlés, ahol már tízen felül szólnak hozzá, s a nyüzsgés, mozgás, mormogó mocorgás igencsak sejteti, hogy jó né- hányuknak akad még valami mondanivalójuk a vezetőség beszámolója kapcsán a közös gazdaság holnapját és ezen be­lül saját sorsuk dolgát ille­tően! Öröm és megelégedett­ség ez: mind elevenebben és hatékonyabban bontakozik ki lám a párton belüli demokrá­cia és ennek nyomán a fel­szólalásokban a kommunisták tudatos felelősségvállalása az egész közösség holnapjáért. A füst vastagodott a terem­ben, csípte a szemem kegyet­lenül, a nekem kicsit unalmas — hiszen nem az én szűkebb közösségem sorsáról szólt — beszámoló után frissen és éberen figyeltem a hozzászó­lásokat, amikor... ... amikor az az elvtárs, aki felszólalt, majd fél óráig szó­lalt fel, általánosságban szó­lalt fel, még az általánosságo­kat is felkészületlenül mondta el, mintha a „felsőbb” szer­vekhez visszatérve blokkolnia kellett volna: igen: felszólal­tam! A taggyűlés friss, eleven és jó irányú volt. Nem volt tehát arra szükség, hogy nagyobb látókörűen és óvatos ujjakkal helyes irányba terelje a fel­szólaló a gyűlés menetéi; nem mondott újat, nem mondott érdekeset, és ráadásul nem volt felkészült sem: a taggyű­lés illő köszöntéséhez viszont lényegesen kevesebb idő is bőven elegendő lett volna. A szövetkezet kommunistái- : nak zöme nem éppen ékesszó­lóan, de világosan és egyértel­műen beszélt a gondokról — az iménti felszólalóig. Utána? A fecsegő félóra, mint idő, a használt és szétszórt frázisok és közhelyek, mint állítólagos színvonal, amelyet elérni re­ménytelen vállalkozás lenne a szövetkezeti tagok számára — mind ez együtt azt eredmé­nyezte, hogy ezekután kime­rültén és kedvetlenül vége lett a vitának. Obstrukció volt ez a javá­ból! Akármilyen tisztelettel­jes jó szándékból, vagy akár­milyen elítélendő fontoskodás­ból is „obstruált” a felsőbb szerv jelenlevő képviselője. Azok, akiknek sorsuk, dol­guk, hogy gyakrabban vegye­nek részt különböző szintű ér­tekezleteken, vitákon, nagyon is jól tudják, és minden bi­zonnyal igazolnak is, hogy így van: mindig akad valaki — és itt már nemcsak a felsőbb szerv képviselőjéről van szó —, aki így obstruál. Viszont egyetlenegyszer sem hallot­tam még, hogy az értekezlet elnöke odaszólt volna a fecse- gőnek: „Kedves elvtárs, ha nem a tárgyról beszél, megvonom a szót öntől!” ... mert az elnöknek ez is a funkciója. Ez is lehetne a funkciója. Ne öljük ki magunkból ér­telmetlenül az értelmes gon­dolatokat ! Gyurkó Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents