Pest Megyi Hírlap, 1970. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-27 / 227. szám
1970. SZEPTEMBER 27., VASÄRNAP «ST uEcret 'zMirhxp NAPIRENDEN A TERMELÉKENYSÉG A legfontosabb beruházás A közgazdászok ma már a világ egyetlen országában sem vitatják, hogy szoros kölcsönhatás áll fenn az oktatás, a gazdasági növekedés s a munka termelékenysége között. Egy-egy ország gazdaságának hatékonysága, műszaki fejlődése, a termelő ágazatokban az egy foglalkoztatottra jutó termelés emelkedése elválaszthatatlan az oktatástól, s azon belül a szakképzés színvonalától. Magyar közgazdászok számításai szerint — akik Sztrumilin szovjet közgazdász elemzési eljárását alkalmazták a hazai viszonyokra — 1950. és 1967. között a nemzeti jövedelem növekedésének 16—18 százaléka származott a foglalkoztatottak képzettségének emelkedéséből. Növekvő kiadások A föntebb említett összefüggések mind világosabb fölismerését igazolja, hogy az oktatási, szakképzési kiadások a világ majdnem minden országában gyorsan emelkednek. Míg a két világháború közötti években a legtöbb országban a nemzeti jövedelem 1,4— 1.6 százalékát fordították oktatási kiadásokra — hazánkban csupán egy százalék volt ez az összeg — addig napjainkban ez az arány az országok többségében négy százalék körül van, a vezető ipari államokban pedig öt-hat százalékot tesz ki. A növekedés érzékeltetésére elég, ha a következőket leírjuk: a nemzetközi statisztikai adatok elemzéséből megállapíthatjuk, hogy 28 európai országban 1950 és 1965 között a középfokú oktatásban részvevők száma megkétszereződött, a felsőfokú oktatásban képzettséget nyerőké pedig megháromszorozódott! Társadalmi átcsoportosítás Az az időszak, amelyet jobb kifejezés híján a munkaerő társadalmi átcsoportosításának nevezhetünk — amikor az alacsonyabb termelékenységű ágazatból, a mező- gazdaságból a magasabb termelékenységű ágazatba, az iparba áramlott át nagy tömegben a munkaerő — lezárult. Napjainkban éppen ezért már hem a foglalkoztatási szerkezet arányaira és mennyiségi növelésére, hanem az egyes ágazatokban tevékenykedők szakképzettség szerinti összetételére s a szak- képzettségi színvonal javítására helyeződik át a hangsúly. A negyedik ötéves terv irányelvei szerint a termelés- növekedés 75—80 százalékát a termelékenység emelkedéséből kell fedezni az 1971—1975 közötti években. A mai helyzethez mérten rendkívül magas mérce ez! Megfelelni ennek csakis akkor sikerülhet, ha A CEMENT- ÉS MÉSZMŰVEK VÁCI GYÁRA felvesz autóvillamossági szerelő, villanyszerelő, elektrikus és motorszerelő szakmunkásokat, valamint segédmunkásokat. Jelentkezés a gyár munkaügyi csoportjánál. nem csupán népgazdasági méretekben, hanem iparági, vállalati szinten is összetett feladatként fogják fel a termelékenység növelését, ha megkeresik a műszaki fejlesztés, a meglevő szellemi kapacitások sokkal jobb kihasználása, s a szakmai utánpótlás közötti — egyébként nem is olyan nehezen felfedezhető — összefüggéseket. Azért is szükséges hangsúlyozni ezt, mert az oktatás — sajátos módon — az üzemek, vállalatok megítélése szerint nem gazdasági tevékenység, hanem olyasvalami, ami a művelődésügy tág, s a termeléstől távol eső körébe tartozik. E téves szemlélet súlyos gazdasági károkat okoz. Nem késztet ésszerű gazdálkodásra a szakképzett munkaerővel, természetesnek tartja a magasabb kvalifikáltságú szakemberek alacsonyabb képzettséget követelő munkakörben való foglalkoztatását, állami anyagi erőforrásokat köt le, de azok megtérülését erőteljesen lelassítja stb. Magyarországon 1960-ban a nemzeti jövedelem 3,4 százalékát fordították oktatási kiadásokra, 1969- ben ez az arány már 4 százalékra emelkedett. Szemléltetésül: 1960-ban egy általános iskolai tanulóra 1176 forint költségvetési kiadás jutott, 1969-ben már 1852 forint. A középiskolások esetében ugyanez az adat: 2335, illetve 3190 forint. S még egy adat a fejlődés dinamizmusára: 1946- ban 66 ezer volt a középiskolai tanulók száma, 1969-ben meghaladta a 230 ezret... Nem a mennyiség Az állam, mint föntebb láttuk, erőteljes módon szorgalmazza a nemzeti jövedelem — a társadalmi össztermék — növekedését az oktatás bővítésével, anyagi-szellemi alapjainak korszerűsítésével is. A képzettebb munkaerő nagyobb hatékonysággal képes működtetni a meglevő eszközöket, s ugyanakkor meggyorsítja új eszközök, korszerű eljárások létrehozását. Ez az általános érvényű igazság azonban sűrűn hajótörést szenved a helyi — vállalati, üzemi — tervezés és szervezés, irányítás korszerűtlenségének szirtjein. 1949 és 1969 között a foglalkoztatottak száma 80 százalékkal emelkedett, ugyanakkor a műszaki mérnökök és technikusok tábora a hétszeresére (!) növekedett. Hiba lenne tehát a szakképzés mennyiségében keresni a relatív elmaradottság, a lehetőségektől való elszakadás okát. A baj ott van, hogy a kiképzett munkaerőt a szükségesnél' és a lehetségesnél alacsonyabb hatásfokkal foglalkoztatják üzemek százai és iparágak tucatjai, s ugyanakkor az is gondokat és zavarokat okoz, hogy a tényleges igények és a szakoktatásban részesültek ismeretei nem mindig találkoznak össze. Évente ötezer műszaki A munka termelékenységének növekedése — mint erre előző cikkünkben kitértünk — hosszú ideje egyike a legfontosabb s ugyanakkor a legmakacsabb problémáknak a magyar népgazdaságban. Ha az oktatást, mint a munka termelékenységét erőteljesen növelő távlati, s legfontosabb beruházást fogjuk fel — s nyugodtan megtehetjük ezt —, meghökkentő az ellentmondás. Hazánk történetében ugyanis soha nem tanultak annyian, mint napjainkban. Az 1937—1938-as tanévben 1,1 millió volt az alsó-, közép- és felsőoktatásban résztvevők összlétszáma. Az 1968—1969-es tanévben viszont több, mint kétmillióan tanultak! 1938-ban 65 ezer inas dolgozott. 1968-ban a szakmunkástanulók száma meghaladta a 212 ezret. Húsz év alatt az állami iparban dolgozó szakmunkások száma megnégyszereződött. Az 1937—1938-as tanévben a felsőoktatás természettudományi ágazataiban — műszaki, mezőgazdasági, közgazdasági kar — kétezerötszáz volt a hallgatók száma, a legutóbb befejezett tanévben pedig megközelítette az ötvenezret... 1960-ban az állami iparban 95 ezer műszaki tevékenykedett, 1969-ben számuk meghaladta a 140 ezret, évente tehát ötezer fővel emelkedett...! Tények, adatok, amelyek önmagukban beszédesek. Azt tanúsítják, hogy hazánk semmivel nem áll hátrább más országoknál az oktatás, a szakképzés mennyiségi eredményeit tekintve, sőt jó néhány hasonló fejlettségű országot megelőz. Ami azonban a kiképzettek társadalmilag legjobb — mert legtöbb hasznot hajtó — foglalkoztatását illeti, abban még nagyon sok a tennivaló, hogy kimozdulhassunk a mai, nem egy tekintetben pocsékolással egyenlő, régóta meglevő helyzetből. Mészáros Ottó Japán vendégek Tizenegy tagú japán delegáció érkezett Magyarországra a KISZ KB vendégeként. A japánok ma délután Tök községbe látogatnak: megnézik a falu és a termelőszövetkezet szociális és kommunális létesítményeit, elbeszélgetnek az ottani fiatalokkal. Taggyűlés Szigetszentmiklóson Hétfőn délután három órakor taggyűlésre jönnek össze Szigetszentmiiklós kommunistái. A IX. kongresszus óta végzett munkáról szóló beszámolót Miseta János, a csúcsvezetőség titkára tartja. Ezt követően kerül sor a X. kongresz- szus irányelveinek és a szervezeti szabályzat tervezett módosításának ismertetésére, majd pedig megválasztják a nagyközségi pártbizottságot, végrehajtó bizottságot és a járási pártértekezlet küldötteit. A nagyközségi pártértekezlet színhelye a József Attila lakótelepi iskola lesi Automatizálják a kisipart Konyrvsssusi irányelvek Ümálléaai, felelősséggel Sok már a hiánycikk, különösen a kisközségek boltjaiban. Ezért is javasolta a Kisiparosok Országos Szövetsége, hogy minél több mester legyen tagja az ÁFÉSZ-eknek. A kezdeményezés nagy visszhangra talált a megyében: a KIOSZ Pest megyei titkársága és az Általános Fogyasztási- és Értékesítési Szövetkezet Pest megyei Szövetsége már készíti a közös terveket munkájuk összehangolására. Az ÁFÉSZ-ek révén történő, „nagybani” árubeszerzés előnyös a kisiparosoknak, s így csökkenteni lehet termékeik árát is. Szó van arról is, hogy megyei árubeszerző társulást hívnak életre, amely megoldja az anyagellátási nehézségeket. Ha megvalósul a terv, a csavaroktól a gyúródeszkáig, mindenféle cikket gyártanak a kisiparosok. Nemcsak egyedi darabokról van szó, hanem kisebb szériákról, ehhez viszont érdemes automata kisgépeket és célgépeket beszerezni, munkába állítani. Az ÁFÉSZ-ek révén ezek is köny- nyebben beszerezhetők. A sorozatgyártás előnye: javul az ellátás, csökkennek az árak. Mindemellett piackutatással is foglalkoznak majd, hogy végképp eltűnjenek a kereskedelem „fehér foltjai”. Nem tart sokáig a mostani előkészítő munka: már az év végén megkezdik a mesterek a szóban forgó cikkek kisüzemi termelését, s nyomban találkozhatunk velük az ÁFÉSZ- boltokban. (—di) Október második felében lesz húsz esztendeje, hogy megalakultak a fiatal Magyar Népköztársaság új államhatalmi és államigazgatási szervezetei, a tanácsok. Két évtized áll a hátuk mögött: eredményekben, gondokban egyaránt gazdag húsz év. Nem az eltelt idő, hanem a tevékenység avatta felnőtt korúvá a tanácsokat, az államhatalom és államigazgatás szilárd alapjaivá, olyan testületekké és szervezetekké, amelyek egyre tökéletesebben szolgálták az állampolgárt, a kisebb és nagyobb települések lakosságát. Az eredmények nyújtottak bíztatást ahhoz, hogy a párt IX. kongresszusa — körültekintő elemzés után — az elkövetkező évek fontos feladataként jelölje meg a tanácsok munkájának korszerűsítését, tevékenységük önállóbbá tételét. A IX. kongresszus óta eltelt négy esztendő valóban változások hordozójának bizonyult. Megkezdődött a h'elyi és a járási közigazgatási hatáskörök ésszerű rendezése, a nagyközségek kialakítása, a tanácsapparátusban foglalkoztatottak szakmai színvonalának növelése, s ezek, valamint jó néhány más intézkedés eredményeként, egyszerűbbé, áttekinthetőbbé vált a munka, könnyebbé állam és állampolgár kapcsolata. A változások részei egy átfogó, a tanácsi munka egészét érintő folyamatnak, amelynek célja a tanácsok tevékenységében érvényesülő hármas jelleg — a szocialista állam helyi államigazgatási, népképviseleti és önkormányzati szervezetei — összhangjának erősítése. Az állampolgár szemszögéből: a helyi tanácsok önállóan döntenek a helyi ügyekben, tehát a tények alaposabb ismeretében határozhatnák. Éz az egyszerű megfogalmazás a valóságban természetesen nem ilyen egyVílETÖSÉGVÁLASITÁSOK A szakszövetkezeti titkár 1970. szeptember 23-án találkoztam Lukácsi Lajossal, az alsónémedi Zöldmező Szakszövetkezet párttitkárával. Beszélgetésünket igyekszem szó szerint visszaidézni. — Talán azzal kezdeném, hogy én még viszonylag új ember vagyok itt a szakszövetkezetben. Januárban kerültem ide, miután a Mátravidéki Szénbányák pesti központját megszüntették — ott dolgoztam mint lakatos 24 évig. — Itt mit csinál? — Itt is lakatos vagyok, a kiegészítő üzemág lakatoscsoportjának brigádvezetője. — Miért határozta el, hogy ide jön dolgozni? — Nem akartam lemenni Vi- sontára. Oda helyezték a központot. Itt születtem, itt van a családom, a házam. — Mikor volt a vezetőségválasztó taggyűlés? — A múlt héten. — Mit szólt ahhoz, hogy párttitkárnak választották? — Nem számítottam rá. — Es a tagok? — Egyhangúlag választottak meg. Nagyon jólesett ez a bizalom. Annak ellenére, hogy nem bántam volna, ha nem ilyen hirtelen jön mindez, még nem tudtam magamat egészen kiismerni. — Mióta párttag? — 1957 óta, de azelőtt is végeztem pártmunkát. Több kormánykitüntetést is kaptam. — Milyen új feladatokat kell majd itt megoldania mint párttitkárnak, milyen célkitűzései vannak? — A pártszervezetet jobban össze kell fogni. Nem úgy van, mint az üzemben, itt az emberek szanaszét dolgoznak, nehéz még egy taggyűlésre is összeszedni őket... — Hány párttag van? — Tizenhat. — Hányán dolgoznak a szak- szövetkezetben? — Hatszázan. Tudjuk, hogy kevés a párttag, és a feladataink között szerepel is a pártépítés erősítése. Ehhez azonban az kell, hogy jobban megismerjük, kinek milyen a gondolkodása, a világnézete. — Véleménye szerint milyennek kell lennie? — Értsen egyet a mi rendszerünkkel. érezze, hogy amit csinál, az jó-e vagy nem, ne csak a saját szempontjából lássa a hasznát, hanem társadalmi szinten is, legyen hűséges a többiekhez, ha egy forinttal több van a zsebében, ne nézze le a másikat, legyen jó a munkához való viszonya, legyen fegyelmezett, a felelősséget és a terheket vállalja; a párttagnak nem ugyanaz a mércéje, mint más embernek. A párt- szervezetnek összekovácsoló- dottnak kel! lennie, hogy segíteni tudjon a szövetkezet gazdasági munkájában és a politikai feladatokban. — Saját magát milyen embernek tartja? — Most néha ideges vagyok, ha látom, hogy valami nem úgy megy, ahogy elképzeltem. Talán azért, mert még nem szoktam meg. De ezt le fogom vetkőzni, és én úgy érzem, ahogy tőlem telik, maximálisan helyt fogok állni, mint eddig is. 1948 óta dolgozom, munka mellett végeztem el a nyolc általánost, szakszervezeti titkár voltam, munkásőr, mint lakatos dolgoztam, és bejáró dolgozó voltam. — Ügy érzi, jobban végezné a feladatát, ha tanultabb lenne? — Biztos. De nem volt időm, aztán meg anyagi gondok is voltak, egy kis házat építettem, és három fiam is van. De nekik szakmát adtam, és nem hagyom, hogy elkallódjanak. — Mit csinál a szabad idejé ben? — Tizenegy órát dolgozunk, és most főleg a pártszervezettel foglalkozom, nincs időm még arra sem, hogy a kertünkben dolgozzam. — Mi foglalkoztatja most — megítélése szerint — leginkább az embereket? — A legutóbbi két taggyűlésen a kongresszusi irányelveket ismertettük. Leginkább az érdekel mindenkit, ami az alacsony bérűek életkörülményeiről meg az általános életszínvonal-emelésről szól. Lukácsi Lajos 42 éves. Csendes beszédű, de határozott. Amit mond, igyekszik pontosan megmagyarázni, mikor úgy érzi, hogy sikerült, elmosolyodik. Sapkája alól kétoldalt őszülő haj látszik. Mindig arra néz, akivel beszél, nem kapkodja a tekintetét, amiben érdeklődés van. És önbizalom. Varga Vera szerűen érvényesül. Bonyolult összefüggések sokaságát kellett például tisztázni ahhoz, hogy — mint ezt a készülő törvényjavaslatok célozzák — megszűnjék a különböző tanácsok alá- és fölérendeltsége, hogy a tanácsok a maguk illetékességi területén valóban az önkormányzat megtestesítői lehessenek. Fontos — s a munka tartalmát érintő — változások mennek végbe a tanácsok tisztségviselőinek esetében is. A végrehajtó bizottság titkárának megbízatása határozatlan időre szól majd, az elnököket nem a végrehajtó bizottság, hanem maga a tanács választja majd — hogy csak két példát emeljünk ki azon változások közül, melyek külön-külön és együttesen azt a célt szolgálják, amelyet a Központi Bizottság irányelvei a párt X. kongresz- szusára így fogalmaznak meg: „A tanácsi szervek hatáskörébe kell utalni mindazokat a feladatokat, amelyek megvalósítása csak a terület, illetőleg a település lakosságát érinti, továbbá, amelyeket célszerűen, gazdaságosan, a jelenleginél jobban a tanácsi szervek oldhatnak meg’’. Az irányelvekben foglaltak gyakorlati megvalósítása természetesen csak fokozatosan — s kellő előkészítés után — történhet. Nem elég ugyanis az önállóság kinyilatkoztatása. Az önállósághoz jogkörre, anyasi eszközökre, kellően képzett szakembergárdára van szükség, s arra, hogy valóban a testületek döntsenek, nagy körültekintéssel, felelősséggel. A változások ugyanis legkevésbé formaiak. A párt politikájának megfelelően azt célozzák, hogy növekedjék a szocialista demokrácia, az állampolgárok részvétele az állami munkában, s ez csakis » túlzott centralizmus föloldá- sávaí, a helyi önállóság nagyfokú növelésével érhető eL Amint a X. kongresszus irányelveiben olvashatjuk: „Az államigazgatási munkában m szocialista demokratizmusnak, a dolgozók ellenőrzési tevékenységének fejlesztésével párhuzamosan növekedjék * munka szakszerűsége, gyorsuljon az ügyintézés és fokozódjék a közhivatali dolgozók személyi felelőssége, csökkenjen a bürokrácia”. ' E kettős követelmény lényegében azonos forrásból fakad. Abból, hogy az eddigieknél is jobban magáénak érezze az állampolgár az államhatalmat, részt kérjen az államigazgatási munka ellenőrzéséből, annak számonkéréséből, miként egyezteti a kisebb — a település — és a nagyobb közösség — az ország — érdekeit a tanács, s határozatait a szakigazgatás hogyan váltja valóra a mindennapok során. Jogos igény ez. Ahogy az is: az eddiginél nagyobb szerepe legyen a kollektív, testületi döntéseknek, ne néhány ember jelentse a gyakorlatban a tanácsot, hanem mindazok, akik megkapták a választók bizalmát. A pártszervezetek a tanácsokban dolgozó kommunisták útján eddig is nagy hatást gvakoroltak arra, hogy a párt- és állami vezetés meghatározta feladatok lehetőleg torzulásoktól mentesen valósuljanak meg helyben. A jövőben még inkább szükség van erre. Az önálló munka nemcsak ' feltételezi, hanem egyenesen megköveteli a felelősségérzet növekedését. A IX. kongresszus óta végbement változások eredményessége indokolttá teszi a fel- tételezést: a tanácsok a holnapi követelményeknek is maradéktalanul megfelelnek korszerűbb szervezetükkel, megnőtt önállóságukkal, s a közös érdekeket tükröző felelősség- érzetükkel. /
