Pest Megyi Hírlap, 1970. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-01 / 179. szám
6 MST MEGYEI kJCirlap 1970. AUGUSZTUS 1-, SZOMBAT CEGLÉD VERSENYBEN Megszépül a Malomtószél A lakosság társadalmi munkáját kéri a Hazafias Népfront A Pest megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága és a Hazafias Népfront megyei elnöksége, a megye városainak, községeinek fejlesztésére és szépítésére versenyt hirdetett. A győztes városnak 200 ezer forint jutalmat tűzött ki. A versenyben részt vesz Ceglé'd is. Kiss András, a Hazafias Népfront városi titkára elmondotta, hogy minden, városát szerető ceglédi embernek érdeke és kötelessége ennek a versenynek az elősegítése. — Az eddigi értékelések során örömmel számolhatunk be i .a Malomtószél feltöltésénél folyó nagymérvű társadalmi munkáról. Ehhez kilenc válla- lat ajánlotta fel segítségét. Mintegy 4600 köbméter föld szükséges a terület feltöltéséhez. Eddig 600 köbméternyi töltőanyagot szállítottak ide. — Jelentős társadalmi munkát végeztek a 203 lakásos Kossuth Ferenc utcai háztömb lakói is. Több ezer forint értékben csinosították, parkosították a környéket. — Külön része a versenynek a fásítási program, amelynek keretében 1800 fát ültettek el a városban. Felvételre keresünk: gyakorlott vezetőszerelőt, villanyszerelő szakmunkásokat, betanított munkásokat, segédmunkásokat, aluminiumhegesztésben jártas vizsgázott hegesztőt és villanyszerelési munkákban jártas lakatosokat most alakult szerelőrészlegünkhöz, változó munkahelyre. Főleg belső munkák elvégzése és elosztáberendezések üzembe helyezése a feladat. Jelentkezés levélben vagy személyesen a Munkaügyi Osztályon. Villamos Berendezés és Készülék Művek Vtilesz Gyára Budapest X., Venyige u. 3. On is nyerhet.ha líHfl hűtőszekrény tulajdonosa, a HÍÍTÖGÉPBVÁR MILLIOMODIK ■ I H I ■ hűtőszekrény legyártása alkalmából rendez. A sorsoláson minden gyártási szám részt vesz. FIGYELJE HŰTŐSZEKRÉNYÉNEK GYÁRTÁSI SZÁMÁT! Kőműves szakmunkásokat és segédmunkásokat (16. évet betöltött fiúkat is), ács, asztalos, könnyűgépkezelő szakmunkásokat, kubikosokat, villanyszerelő, tetőfedő, festő, épület- és diszműbádogos, viz- fűtésszerelő, parkettás, lakatos szak- és betanított munkásokat, rakodókat, gépkocsi- és dömpervezetőket, autószerelőket, raktári segédmunkásokat, nyári szünidős diákokat, éjjeliőröket, minden szakmába nyugdíjas szakmunkásokat AZONNALI BELÉPÉSSEL FELVESZÜNK. JELENTKEZNI LEHET: Bp. IX., Viola u. 45. sz. alatt, a Prosperitás Ktsz Munkaügyi Osztályán Folytatódik a „Tiszta udvar — rendes ház”-mozgalom is. Ezt a Vöröskereszt és a nőbizottság értékeli majd. A verseny eredményét szeptemberben hozzuk nyilvánosságra. — cs. — Plusz 150 ezer négyzetméter dekor-farostlemez A színes, mintás felülettel ellátott mohácsi farostlemezből nem tudnak elegendőt gyártani, a jármű- és bútoripar minden mennyiséget felhasznál ebből a termékből. Éppen ezért a nemzeti jövedelem egyszázalékos növelésére indított országos mozgalom keretében a Mohácsi Farostlemezgyár dolgozói ebből az értékes és keresett cikkből többlettermelést vállaltak. Az év hátralevő hónapjaira úgy ütemezték a felületkezelő-üzem munkáját, hogy az eredeti terven felül 150 000 négyzetméter, úgynevezett dekor-farostlemezt állítanak elő. CSAK A SZÚNYOGRAJOK... Hazajöttek a fiúk Háromszáz ház egy hónap alatt Hír: A nyári ifjúsági építőtáborokban e héten váltották egymást a fiatalok önkéntes csoportjai. Szabolcs-Szatmár megyében, ahol az árvíz sújtotta területeken hét ifjúsági tábor működik, a harmadik turnusban csaknem két és fél ezren kezdték meg a munkát. A második turnusban — egy hónappal ezelőtt — 1900 diák indult Szabolcsba, köztük a monori Kövesdi László is. A fiúk azóta már hazajöttek, itthon ápolgatják tenyerük utolsó sebeit, s mesélik az élményeket, mint Laci. — A Budapesti Építőipari Szakközépiskolából ide járok én is — nyolcvanheten indultunk. Az építés nekünk tulajdonképpen nyári termelési gyakorlat volt, de szívesen csináltuk, tudtuk, hogy szükség van a munkánkra. Fehérgyarmatra kerültünk, azaz a tivadari táborba, ami any- nyira van Gyarmattól, mint például... Gomba, Monortól. Autóbusz vitt bennünket reggelenként az építéshez. Mire mi odamentünk, a romokat már eltakarították, az alapot is megásták majdnem mindenütt. | Nekiláttak a srácok, a kőművesek alapot raktak, a falakat húzták fel, s mi, villanyszerelők is elkezdtük a kész házakba beszerelni a villanyt. Én az első hetekben a Fehérgyarmati Téglagyár villamosberendezéseinek ellenőrzését csináltam, ott is bent volt a víz, rendbe kellett hozni. A gyár akkor kezdett üzemelni, amikor az utolsó napokat töltöttük a községben. — Szívesen fogadtak bennünket. A srácok mesélték, hogy amikor egy öreg bácsi házát építették, a bácsi sírt az elkeseredéstől, hogy nem segíthet. Nagyon beteg volt, járni is alig tudott. Itt aztán beléhúztak a fiúk a munkába, Persze, olyan eset is volt, hogy egy gazda fejszével fenyegetőzött, ha be merjük tenni a lábunkat a portájára... öt is megértettük. Sok rosz- szat átélt, nem bízott senkiben ... — A tábor nagyon klassz volt, mi huszonheten laktunk egy sátorban, reggel négykor volt az ébresztő, hétkor már dolgoztunk. Háromszáz ház építését kezdtük el, csaknem valamennyi ház kész is lett úgy nagyjából. Egy hónap nem hosszú idő... Jó kaját kaptunk, s esténként üvöltettük a magnót, hogy a hangulat is meglegyen. A fákra szereltük a hangszórót, a srácok az ágakra ültek, mint a madarak, úgy hallgatták. A tábori dokinak jócskán akadt dolga: az első hetekben némelyik srácnak olyan sebes volt a tenyere, hogy a lapátot is alig tudta megfogni. De azért csináltuk... — Amikor eljöttünk, látszott, hogy itt tényleg dolgom zott valaki. Álltak a házak..; A Tisza — úgy ötven méterre lehetett a tábortól — úgy megszelídült, hogy az ember nem is gondolta volna, mit művelt nemrég. Árvízi emléknek lassan csak a szúnyograjok maradnak. K. Zs. Ba A hármas bunkernél beomlott a föld. Már az éjszakás műszak észrevett valamit, ami elütött a szokottól. Víz szivárgott valahonnét. Apró tócsákban csillogott a hatalmas, kilencven- szer ötven méteres munkagödör alján. Nem törődtek vele. Dolgoztak a fényszórók kápráztató fényében. Ha valaki éppen teletalppal belehágott a tócsák egyikébe, káromkodott, s tette tovább a dolgát. A reggelesek álmosak voltak. Csak akkor figyeltek fel a vízre, amikor a földbe hasított gödör oldaláról peregni kezdett a homok. Először csak szemekben, majd marékszámra. Gép még nem dolgozott, odafenn szél sem járt, hát mitől hull a homok? S mi ez a víz? Nézték a homokot. A talaj testébe mart friss seb úgy mutatta fel az egymásra rakódott rétegeket, mint ahogy mikroszkóp alatt tárulnak fel a sejtszövetek titkai. Sárga, barna, fekete, megint sárga, majd kékes-lilás rétegek váltogatták egymást, ahogy valaha, évezredekkel ezelőtt vizek, szelek, viharok, sziklákat koptató erők terítették egymásra. Pergett a homok. Mint a homokóra — mondta a fiatal fiú, aki néhány napja dolgozott csak itt. Néztek rá. Sokuk azt sem tudta, mi az a homokóra. Azt viszont tudták, hogy a homok magától nem pereg. Valamikor kubikosok voltak. Amikor még kellett a kubikos. Most már nem kell. Ök most már betonozok. Magyarán betanított munkások. Régi ösztönök mozdultak bennük. Az építésvezető még nem ért ide. Valahol, a hatalmas építkezés más részénél lehetett. A legidősebb, Barna Sándor hallgatott. A többiek meg addig nem szólhattak. Ha valamikor így volt, akkor most sem lehet másképpen. Sándor bácsi lenne a csapatgazda, ha még kubik volna a munka. Így is az ő szavára kell várni. Vártak. A homok pergett. Most már marékszámra, minden oldalon. Nézték. Mint amikor magával az ismeretlennel kerül szembe az ember. Kíváncsian. Félelemmel. parna Sándor nézte a gödöroldalt. Fölül a termőföld vékony, talán ha három arasznyi csíkja. Itt-ott fák, bokrok földben maradt, de a test nélkül leszakított karokként értelmetlenné vált gyökere. A fákat, bokrokot, minden mással egyetemben eltakarította a talajgyalu, a szkräper. A gödröt markoló mélyítette, hatalmas harapásainak nyoma még a simára egyengetett gödöroldalon is látszik. Mennyi talicska föld lett volna ez! Mennyi csákánycsapás, ásómozdulat. A gödöroldalt nézte Barna. Hány ilyen gödörben állt már! Amikor még a hírét sem hallották gépeknek. Ringó pallók vezettek le a gödörbe, azon kellett fullasztó nekiszaladással fölvinni a talicskába tapadó földet. Furcsa. Miért jut most ez az eszébe? Talán mert... Mert az apja egy ilyen gödör alján halt meg, ott fulladt a rázuhant földtömeg alatt. Mire a többiek kiszedték, ő is, a másik is, akivel együtt voltak, nem mozdult. Nézte a gödöroldalt. A homok itt-ott már vékony sugárban pergett, mint rosszul elzárt csapból a víz. Azám, a víz! Az apró tócsák széle lassan összeér, ragacsossá teszik az egész gödör alját, a láb sárkoloncot emel, ha mozdul. A többiekre nézett. Látta, figyelik. Azt várják, mit mond. Mit mondjon? Nem vezető ő. Nem bíztak rá semmit. Figyelte a gödöroldalt. Hirtelen azt mondta: — Kifelé emberek! A többiek megindultak. Gyorsan, de nem tülekedve. Vitték a szerszámokat. Mint, akik tudják, ide nem jönnek vissza. Öt perc múlva már a két kompresszort is fölhúzatták. A gödör alján csak a zsaluzáshoz használt deszkák maradtak, meg a rozsdás-vörös betonvasak. Olyan rendben, csendben tették az emberek a dolgukat, s olyan gyorsan, mint, akik ezerszer elpróbálták. A gödör szélén megálltak. Néztek lefelé. Barna jött fel utolsónak. Lehajolt, kezébe vette a földön heverő ácskapcsot, melyet a zsaluk összefogására használnak. Mint, aki a magáét menti a baj elől. A kapcsot hintáztatta a tenyerén, úgy mondta: — Menjünk innét távolabb emberek. Baj leszen itten, bár adná az isten, hogy ne. Fölszedték a gödör szélén lerakott holmijukat. Kabátot, régi, nyűtt tarisznyát vagy éppen aktatáskát, ki miben hozta a dolgait, meg az ennivalót. Mert nem jártak be a konyhára, messzire esett innen. Azt meg hiába kérték, hogy hozzák ki az ebédet. Nincs hol tálalni, hol tartani az edényeket, ez volt a felelet. Ráhagyatkoztak hát a hidegre. Szalonna, kolbász, disznósajt, tepertő, kinek mi. Vitték a holmit, s távolabb, ahol néhány fát ideig-óráig még megkímélt a gépek tipró ereje, leültek. Valaki azt mondta: — Hát azután az elszámolásnál mi lesz? Hallgattak. Végül is nem ülhetnek itt műszak végéig. A fiú, akinek játéknak tetszett az egész, azt mondta: — Elmegyek, megkeresem Faragó szaktársat. Hallgattak. Legtöbbjük túl volt az ötvenen. Nem tetszett nekik, mit készségeskedik ez a gyerkőc. A maguk idején ők ilyen pelyhes állal mukkanni sem mertek. Persze, más világ van most. Akkor is. Majd ideér az építésvezető. Barna mondta, hogy jöjjenek ki. Kijöttek. Ha Barna nem is gazda, de valami olyasféle. A főnökség is mindig vele tárgyalt, ha valamit eligazítani kellett az emberekkel. A fiú mégis elment. Néztek utána, ahogy trappolt a kiégett füvű, itt-ott a tavalyi aratásakor elhullott szemekből serkedt búzabokrokkal hintett földön. a vizeskupát adták körbe. A barna, zománcos edény tete- x\ jét kortnyi vízzel öblítették, s úgy ittak egymás után. Bíbic repdesett odafönn, szemükkel követték, ahogy a bolond madár jajongva csapong. Fészke nem lehet,- kiköltött már, nem azt védi. Csak az ösztön munkál benne. Ahögy fészke felől jajgatva csalogatja el az embert, hát máskor sem tesz másképpen. Jajgat, mint akinek rögtön vége lesz, levág összekapott szárnnyal a földre, megül a fűben, s majd ismét villámsebesen fölröppen. Mintha csak játszana. Hány ezer éve tart már ez a játék? Ember és állat, állat és állat, vadász és áldozat között? Barna elővette a dózniját, sodorni kezdett. Ö volt már csak az egyetlen, aki kitartott. A többiek nem bajlódtak, meg papírt is ritkán kapnni erre. Kimegy a divatból. Ez is. Ahogy a talicskájuk odahaza a ház mögé került, s a gyerekek sem ráncigálják már elő játszani. Nem érdekes nekik. Egy talicska. Pedig fényesre kopott a két szarva, a kerekén kártyává vékonyodott a valamikor vastag ráf. Barna végzett a sodrással, nyelve hegyével még egyszer elengyengette az összetapadó papírt, s rágyújtott. Erre a többiek is. Mint régen, amikor csak a gazda első szippantása után illett előhúzni a dóznit vagy a kostököt. Igaz, abban szűzdohány volt, sárga, erős, szép csíkokra vágott. Nem úgy, mint a mostani, amit a boltban adnak, ha van éppen. A tüdejét kiköpi tőle az ember, kiszúrja a papírt, csomókban fordul ki belőle. Ezért is hagytak föl a sodrással. Csak Barnának van hozzá terüelme. Valaki megkérdezte, nem kíváncsian, inkább csak a hosszú csönd megtörésére. — Hét végén megyünk, ugye? Bólogattak. Hát, persze, hogy mennek.. Három hete nem voltak otthon. Túl messzire esett, rossz volt a csatlakozás, ha négy órát lehettek volna otthon, az sok. Annyiért nem érdemes. Majd a héten. Faragóval már megegyeztek, pénteken reggel elmehetnek. Nem szabályos, de hát azért ember az ember, hogy a másikat megértse. Ezért se bánják, ha vége lesz itt a munkának. Talán, ha egy hónapnyi van még vissza. S akkor hová? Korai még találgatni. Majd megmondják nekik. Elég lesz akkor töprenkedni, menjenek-e, vagy keressenék mást? Eddig mindig mentek. Hosszú évek óta. Rossz lenne már a többi nélkül. Megszokták. Azt is, hogyha nagyon kell, akkor Barna mindent eligazít. Néha-néha fölbukkan közöttük egy-egy idegen, mint most is, ez a fiú, de hamar továbbáll. Valahogy nem viselik el, hogy szavak nélkül is ők megértik egymást. A szemvillanásból, a kézmozdulatból, de még a levegő kifúvásából is. Minek a sok beszéd? F üleltek. Víz csobogott. Mint amikor széles sugárban ömlik, valahonnét, a mélybe. Egyikük fölállt, a gödör felé indult. Barna rászólt: — Nem! Szavára megállt, feléje fordult, a többiek is. Tisztán hallották, hogy a hang a gödör felől jön, s most már nem csobog, hanem ömlik, dübörög, s mire ocsúdtak volna, nagy robajjal mozdult a föld, látták, amint képtelenül lassú ritmusban csúszni kezd, hogy azután villámgyors bucskázással dőljön lefelé. Elég távol voltak, de azért fölálltak, ösztönösen. Barna szavát hallották: — Idáig azért nem jön el. Ö ülve maradt, még mindig kétujjnyi vastag cigarettáját szívta. Onnét, a fatörzset támasztva mondta a többieknek: — A víz pergette a homokot. Valami földalatti forrás kereste az útját. Hát meglelte. Hangsúlya szomorú volt, mint aki gyászhírt közöl. Hiszen azt. Mert pocsékba ment a fáradtság. A munka. A víz pillanatok alatt összerontotta azt, amit gépek, emberek hetek alatt csináltak meg. Távolabbról emberek futottak feléjük. Barna fölállt, s karjával integetett: — Ide csak... ide csak... A gödör felől még mindig robajlott a víz s a föld hömpölygő ölelkezése. A futók élén Faragó volt, levegő után -kapkodva kiabált már messziről: — Sándor bácsi, Sándor bácsi... ember ... ember nem volt lenn...?! Az öreg ingatta a fejét, hogy nem, nem volt lenn ember. Fölállt, s mintha a többiek ott sem lennének a még mindig magasban jajongó bíbicet nézte. Mészáros Ottó < ft >
