Pest Megyi Hírlap, 1970. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-30 / 203. szám

I 1976. AUGUSZTUS 30., VASÄRNAP ni.* 1 MtCt ti </tiríap FESZTIVÁL-ELŐZETES anyagot, ha szabad kérdez­nem? — Minden táncdalszerző ott szerzi a nyersanyagot, ahol találja. Vagyis úton-útfélen. A mi közönségünk elsősorban a romantikára harap, ezért a legalkalmasabb egy Csajkovsz- kij-mű. De Verdi, Chopin, Grieg és Liszt is nagyon jók. Ez nagyon fontos, mert a slá- gerkedvelők tábora csak a pa­tinás, régi ismerősöket fogad­ja el. Az ismerős melódiával együtt betáplálok egy méter aranyzsinórt is, ebből a gép magyaros vitézkötést kanyarít a dalra. De ha takarékoskodni akarok a paszománttal, ma­gyarnótát használok fel. Kicsit elgondolkozott. — Elárulok még egy szak­mai titkot. Valamirevaló kül­földi szerző ma már Beetho­ven, Bach és Vivaldi művei­ből szerzi a nyersanyagot, de ez nálunk nem nagyon megy, mert a közönség nem ismeri őket. Persze, ezen is lehet se­gíteni. Látod, ez a gomb a rit­musrontó. Ha kénytelen va­gyok tűi igényes nyersanyagot felhasználni, akkor betáplálok FRANC OCONNOR s FÉRFI A HÁZNÁL •*<•**>$ még egy csésze teát anyám­nak, és egy ceruzával, meg egy papírrab mentem hozzá. — Írd fel, mit hozzak a boltból... — kértem. — Or­vost hívjak? — Nem, nem... — tiltako­zott. — Még azt mondaná, hogy menjek kórházba. In­kább valamilyen gyógyszert a patikából... — Írd fel, hogy ne fe­lejtsem el! Hazatérve, otthon találtam szomszédasszonyunkat, Minni Rajent, aki eljött megláto­gatni a mamát. — Hogy érzed magad, ma­ma? — kérdeztem. — Nagyon jól — felelte. — Csináljak neked teát? — kérdeztem ismét. — Majd én — szólt Minni Rajen. — Én is meg tudom! — til­takoztam, és már a konyhából hallottam Minni hangját: — Nagyszerű gyerek! — Kincset ér! — felelt az anyám. — Férfi a háznál... Ebéd után játszani küldött, de én csak a ház mögé men­tem, ahol egy kis patakocska folydogált. Itt nagyon szeret­tem időzni, és innen félórán­ként bemehettem megnézni a mamát Bealkonyodott. Az újságos fiú hangos kiabálással kínál­ta az újságjait; én is vet­tem egyet, hogy felolvassam anyámnak. Este Minni is átjött még egyszer. — Ha reggelig nem lenne jobban az édesanyád, el kell hívni az orvost. — Az orvost? — kérdez­tem ijedten. — Nem fogja a kórházba küldeni? — Remélem, nem... De ha beküldi is, mit lehet tenni? Mama másnap reggelre se lett jobban. Mindent megcsi­náltam, amit kellett, és ami az erőmből futotta. Begyúj­tottamj reggelit készítettem^ és elszaladtam Minni Ra- jenhez. — El kell menni az orvo­sért ... — szóltam be hozzá, aztán futottam is tovább, majd haza, hogy rend legyen, ha jön az orvos. Előkészítettem a lavórt a tiszta vízzel, szappant és törülközőt, meg az ebéi det. i Az orvos csak ebéd után jött. Azt mondják róla, ő a legjobb orvos az egész kör­nyéken. — Csak a rendelőin­tézeti gyógyszertár van most nyitva — szólt hozzám, míg írta a receptet. — És az bi­zony messze van. — Elmegyek oda is.., —■ feleltem örömmel, hogy az or­vos nem említi a kórházat — Derék fiú vagy! — A legjobb gyerek az egész világon — dicsért anyám. — Nagyon derék! Segíts is édesanyádnak ... Előbb-utóbb úgyis megtudod, hogy jobb anya nincs a világon! A gyógvszertár csúnya kis szobácska volt. Egyik oldalon a fainál pad, azon egy kislány ült. A másik oldalon egy olyan kis ablak, mint az álló-, mósi pénztáraké. — Várnod kell — szólt ki az ablakon egy lány, amikor átvette tőlem a receptet. —•' El kell készítenem a gyógy«; szert. Addig ülj le. — Kinek viszed az orvossá­got? — fordult hozzám a kis-, lány, aki a pádon ült. — A mamámnak... Nagyon köhög... — Lehet, hogy tüdőbaj? Egyik nővérem is abban halt meg... — aztán elmesélte a nővére betegségét én pedig meséltem neki a patakomról. Észre se vettük, hogy elmúlt az idő. — Júlia! — kiáltott ki a fe-, hér köpenyes lány az ablakon. — Az én orvosságom már kész. Neked még vámod kell. De megvárlak ... Júlia megvárta, amíg az én orvosságom is elkészült. Ami-; kor pedig kiadták nekem i6,< furcsa dolgot mondott: — Kóstoljuk meg, milyen.’ Az biztosan jobb, mint az enyém... A nővérem mindig rossz ízű orvosságot kap. Megkóstoltuk; egész kelle­mes íze volt. És útközben ha­zafelé, Júlia ismét kérte, hogy adjak még belőle. — De akkor nem marad..! — szóltam aggódva. — Ne félj, marad! Tele vaa az üveg! De addig-addig kóstolgattuk, míg az egészet megittuk. Ret­tenetesen megrémültem. Ügy, éreztem, hogy nagy bűnt kö­vettem el. És elsírtam maga-, mat. — Miért sírsz? — kérdezte Júlia. — Anyám beteg és mi meg­ittuk az orvosságát! — Mondd, hogy elejtetted az üveget, és eltört... De én sírva mentem haza.' Olyan rosszul éreztem maga­mat, hogy úgy éreztem, meg-, halok. — Mi történt veled, kisfi­am? — hallottam az édes­anyám hangját. — Elveszítettem az orvossá­godat ... — zokogtam, és anyám árvára borulva, arco-. mat a takarójába rejtettem. — C'ak az a baj? — kér­dezte megkönnyebbülten. — De mintha lázas lennél... — tette hozzá, megsimogatva a fejemet. — Nem is igaz, amit mond­tam, mama... — zokogtam. — Megittuk az orvosságodat... — Nem lett volna szabad, hogy elengedjelek olyan mesz- szire. Feküdj le, kisfiam. Leültem az ágy szélére, anyám felkelt, hogy kifűzze a cipőmet. És előbb elaludtam, mielőtt ő lefektetett volna. Egy idő után felnyitottam a szememet, és Minni Rajent pillantottam meg. — Semmi baj — mondta anyámnak. — Reggelre elmú­lik ... Félálomban hallottam, amint anyám és Minni Rajen beszélgettek. Ez megnyugta­tott. Jó volt tudni, hogy van édesanyám, aki szeret és sze­retni fog mindig. És ez olyan jó, olyan csodálatos érzés volt... (Fordította: Antalfy István) GYÜMÖLCSSZEDOK PIHENŐBEN (Foto: Urban) hajtogattam magamban, mi­közben javítottam, vakartam, vinné el az ördög, aki a gics- fcselést kitalálta...! Végre elkészültem. Jónak találtam a munkát, legalábbis hasonlatosnak, de ugyanakkor megrendelőmet kevésbé szim­patikus úriembernek, amikor utánozhatatlanul lebiggyesz­tett szájjal tudtomra adta, hogy a kép egy vén házmes- ternét ábrázol, nem az ő nagyanyját. „Fesse újra, vagy adja vissza a pénzt!” M it tehettem egyebet, enge- delmeskedtem. Munkám fezúttal jóval hosszabb ideig tartott. Halválogatástól és cipekedéstől eldurvult kezem­mel ügyetlenül tartottam az ecsetet. És még egy: akkori­ban történt a Renaűlt-gyári munkások sztrájkja. Titokza­tos kezek éjszakánkint felna­gyított fényképplakátokkal árasztották el a várost, mely plakátok német katonai. tábo­rokat ábrázoltak ágyúkkal, tankokkal, állig félfegyverzett harcosokkal, aláírva a kővet­kezőt: A francia kormány köz­ben alszik? Antifasiszta tün­tetés volt a sztrájk. Hogy eh­hez mi közöm lehetett és mi köze volt az illető megrendelő nagymamájának? A magyará­zat fölöttébb egyszerű: miután időm egy részét a munkások gyülekezési-felvonulási he­lyein töltöttem, s vázlatokat készítettem, hozzáfogtam Sztr áj kólók elnevezésű, eléggé nagy méretű kompozíciómhoz. Elmondanám, kik és hogyan szerepeltek rajta, de hát ké­pet nehéz szavakkal érzékel­tetni. Ami cipekedési és hal- szortírozási időmből maradt, ecsettel kezemben e kép fö­lébe görnyedve töltöttem mindaddig, amíg festékem fogytán újból a nagymama­arcképre kellett fanyalodnom. Emlékszem, még egy kávés­csésze nagyságú gyémántos csillagkeresztet is mázoltam a nyaka köré, mely ékszer csak 'az én fantáziámban született meg. Tán mondanom sem kell, ismét elégtelenre felel­tem. Mecénásom (minek ne­vezzem egyébnek) csaknem ugyanazokkal a szavakkal és arckifejezéssel a legutóbbi arckép ikertestvérét vélte fel­fedezni a kép modelljében. Leforrázott kutya módjára kullogtam haza. Tudtam; próbálkozhatom olyan festési stílussal, amivel csak akarok, nem tudom szeb­bé teremteni a megrendelőm emlékezetében alighanem az előkelőnél is előkelőbbre va- rázsolódott vénasszony-alakot. Visszautasítások hosszú soro­zatára lehettem elkészülve. Aki került már az enyémhez hasonló helyzetbe, vagyis ab­ba a helyzetbe, hogy nem volt veszíteni valója, elképzelheti, miféle érzelmek rohantak meg akkor. A Sztrájkolókat a címhez illő erőteljes écsethúzásokkal mindenesetre befejeztem. A másodszor kapott, az elsőnél jóval csekélyebb előlegből ép­pen ennyire futotta. Akkor nagy és elkeseredett elhatáro­zással, a szerencsétlen nagy­mama képpel egyetemben a hátamra vettem s immáron harmadszor beállítottam meg­rendelőm villájába. — Kedves uram — mondot­tam neki —, hiába próbálko­zom, az arcképen nem tudok újabbat változtatni. Miután azonban az előleggel adós ma­radni nem akarok, az előleg fejében elhoztam ezt a másik festményt — mutattam a Sztrájkolókat. — Előbb azon­ban ki akarom állítani. Erő­teljes munka, valamelyik tár­latra bizonyára beveszik. — Itt említettem egy, nemsokára megnyüó kiállítást. F szavakkal az aranyozott ^ kandalló oldalához tá­masztottam a festményt. Meg­rendelőm orrára illesztette pá­paszemét. Hogy a képzőművé­szethez mennyiben értett, mennyiben nem, nem tudhat­tam, azt azonban sejtettem, hogy az egyik sztrájkoló alak kezében levő óriási táblán a felirat nem kerülhette el a fi­gyelmét, mely táblán jól lát­ható, szinte naturalisztikus ki­vitelben ott díszelgett a Re- nault-gyár neve. Megrendelőm arca nem so­kat változott; minden hájjal megkent vén róka lehetett uralkodott arcvonásain. Levet­te szemüvegét, lassan törül- gette, majd hirtelen hozzáír fordult: — Tudja maga, hogy ér igazgató vagyok ebben a gyár­ban? — Tudom — feleltem habo­zás nélkül. Igazat mondtam, előzőleg már utánajártam megrendelőm körülményei­nek, s nem véletlen volt, hogy azzal a szándékkal állítottam be, amivel beállítottam. — Van magának köze ezek­hez az emberekhez? — firtat­ta tovább, pápaszemével a ke­zében. A kérdésre helyesebb­nek találtam sokat sejtető hallgatással felelni. Mecéná­som erre szapora szóáradatba fogott. Kifejtette, hogy ám­bár ez a gztrájk senki előtt sem titok, mégsem volna kel­lemes a gyárnak, ha az még képzőművészeti alkotásokon is szerepelne. Majd befejezé­sül: „Átveszem az arcképet — itt van, kifizetem —, s ezt is átveszem — bökött alig leple­zett undorral a Sztrájkolok felé. — Csak én állíttathatom ki, ha ugyan jónak látom”. Kijelentettem: örülök, hogy a nagymama-arckép immá­ron megfelel. A másik fest­ményre vonatkozólag meggon­doltam' a dolgot: nem adom el.. Valószínű, hogy kiállítá­son beveszik. Már akkor vo­nultam is elfelé, pénzzel a zse­I r. Q römmel értesültem róla, hogy a táncdalfesztivál az idén sem marad el. Átke­resztelték, de meglesz. Ebből az alkalomból felkerestem Schlaág Ernőt, számtalan fesz­tivál nyertesét, hogy nyilat­kozzék terveiről. A mester gondterhelten ült egy szürkére formatervezett gépecske előtt. — Emőkém, a nagyközön­ség izgatottan várja, hogy mi­vel rukkolsz ki az idei feszti­válon. — Ha nem sikerül rövidesen egy kilencvoltos elemet szerez­nem, akkor lehet, hogy semmi­vel Ez itt a legújabb kiberne­tikus dalszerző és szövegíró gé­pem. Valutáért hozattarjn, vámot fizettem * rá, és most nem tudom üzembe helyezni. Az asztalra tettem .az érté­kes hiánycikket, és Ernő et­től felvillanyozva, egy kap­csolóra mutatott — Látod, ez itt a dallam­ferdítő. A dalaimat általában másoktól szerzem, ezért a plágiumperek megelőzésére a ferdítő a dallamot a hatodik ütemnél két egész hanggal megemeli, vagy leszállítja. Hazai, több éven át koptatott dallam felújításakor a dallam­ferdítő már a negyedik ütem­nél működésbe lép. — Hol szerezted a nyers­ORBÁN OTTÓ: Sugár Csontok közt suhogás. Csak a szél, a testtelen angyal. Üresség. Valami mégis. Üveg-csöndből valami zaj. Ének vagy nyüzsgés. Valami mintha föltámadna és odaülne az asztalhoz, kavargatná a kávét. Valaki más a mi ruhánkban, a mi fintorainkkal és mozdu­latainkkal, jellegzetes hanghordozásunkkal és föltett szán­dékunkkal, hogy a semmiből halásszunk madarat és füttyöt, ideül, szembe velünk, és üres szeméből a nap kiragyog. Valami hirtelen sugár átfödi lényegünket: nyilak vagyunk a nyár sebében, sebek a levegő testén, huzat a fény csontjai között, esésben emelkedés. Szobrok egy olyan múzeumban, ahová nem jön látogató. bemben és hátamqn a fest­ménnyel. Mecénásom egészen a kér' kapujáig követett egyre ka­pacitálva, hogy adjam el £ másik képet is. Akkora össze­get kínált érte, hogy egy évif nyugodtan a pokolban hagy­hattam a halakat. Nem hajlí­tott meg. Az ajánlat elfoga­dása — érzéseim szerint — árulás lett volna azokkal szemben, akik szerepeltek £ képen. A kiállításból nem let!-'*• semmi. Egy idő multár képemmel egyetemben éppen odafelé tartottam, amikor egy mellettem elsuhanó Renault autó olyanképpen legyintett oldalba, hogy a képet ripityá- vá zúzta, engem pedig hasra- vágott a kocsiút közepén a legnagyobb párizsi sárban. Meg kell adni: ügyes fickó volt a sofőr: gyilkolás nélkül teljesítette feladatát. Még egy ideig Párizsban maradtam. Mindaddig, amíg a halcipelés mesterségéből fél­re nem raktam annyit, hogy hazáig kifussa az útra. Itthon aztán másféle nehézségek kez­dődtek életemben, melyek szintén az anyagiak körül fo­rogtak. Éhen nem haltam, de semmiféle hatalom többé rá nem bírhatott a giccselésre, sem pedig arra, hogy akár horgászás, akár halpaprikás formájában közöm legyen a halakhoz. Bármennyire ked­velték is mások. I Arra riadtam fel, hogy a i konyhából anyám köhögését ; hallom. Már korábban is kö- i högött néha, de eddig nem ; figyeltem fel rá. Ez a köhö- ; gés most megijesztett. Kiug- - róttam az ágyból és mezítláb i futottam ki a konyhába. Ott i láttam anyámat a reggeli bi- ; zonytalan fényben, össze­görnyedve ült a fonott ka- ; rosszékben, és az oldalát fog­ta. Olyan fáradtan és segély­kérőén nézett rám, hogy el­szorult a szívem. — Beteg vagy, mama? — kérdeztem. — Már semmi baj... — mosolyodott el. — Feküdj le, majd én be­gyújtok — ajánlottam fel a segítségemet. — Ugyan! Úgyis van más munkám is... ! — Mindegy, most nem tudsz dolgozni. Nem megyek isko­lába, hanem vigyázok rád.. — Hagyd csak! Mindjárt job­ban leszek... Feltápászkodott, és bizony­talan léptekkel indult be a szobába. Most már láttam, hogy nagyon beteg. Kimentem, és egy egész öl rozsét hoztam be. Mama min­dig takarékoskodott a tüze­lővel, ezért mindig füst volt, amikor begyújtott. Én tele­raktam a tűzhelyet rőzsé- vel, és csakhamar vígan lo­bogott a tűz. Az első csésze teát bevittem. — Hogy ízlik? — kérdez­tem anyámat. — Nagyon jó, erős... — mondta. Reggeli után kimentem az utcára, és láttam pajtásai­mat, amint mennek az iskolá­ba, és átkiáltoztak nekem. — Én ma nem megyek is­kolába ... — kiáltottam visz- sza nekik. — Anyám beteg. Hozzátok el a házi felada­tot...! Aztán bementem, töltöttem egy különleges kódot a rit- musrontóba. Ja, és a ritmus­váltó karról se feledkezzünk el. Meghúzásával a hallgató­ság bármikor kizökkenthető a ritmusból. És végül itt a csingilingi-szerkezet. Ez fesz­tiválnyertes számoknál az elején, a közepén és a végén önműködően becsilingel. — Na, és a szöveget honnan szerzed be? — Az a legegyszerűbb. Csak előveszem Csellenghy Benő rímszótárát, 1884-ből. Rám még ma is kinyilatkoztatásként hat, pedig nemzedékek kop­tatták, és magam is harminc éve forgatom. De lássunk munkához! F rnő a gépbe öntött vala­^ mi sűrű, szirupos masz- szát, megnyomta a gombokat, és a szerkezet halkan zümmög­ni kezdett. Két huncut va­rázsszeme hamisan kacsintott rám, és húsz másodperc múl­va felcsendült az új sláger. Elbűvölten álltam a gép előtt. Azonnal ráismertem a dalra. Ez volt a tavalyelőtti, a tavalyi, az idei és a jövő évi fesztiválok nyertes száma. Desewffy László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents