Pest Megyi Hírlap, 1970. június (14. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-14 / 138. szám
1970. JÚNIUS 14., VASÁRNAP nsr hegyei WŰrksp 5 Margit kedvesen, halkan, cigányul szól az édesanyjának, áld abbahagyja. — 25 éves vagyok. Amikor tizenegy évvel ezelőtt iskolába iratkoztam, éppen tizennégy éves voltam. Három osztályt végeztem. Egyet estin. Amíg beszél, szemét le nem veszi a képről, szeretettel bámulja a tizenegy év előtti szép önmagát. — Ez a bögre háromdecis volt, tejet ittunk — mondja a körülállóknak, arcán boldogság. Férje Kókán dolgozik, sírásó, 27 éves, egy osztályt sem végzett. A családban Margit az értelmiségi. Nemrég még Margit is dolgozott, konzervgyárba járt Pestre. A férje jól keres, ő a háztartást vezeti. Megkínálom cigarettával. Gyufám nem fog tüzet. Az asszony köténye zsebéből gázöngyújtót vesz elő és rágyújt. Mélyet szív a cigarettából, fölemeli tekintetét és szemében bizalmatlanság, gyanú, ravaszság, gyűlölet, mert éppen azt kérdezem, hogy most miért nem dolgozik. — Mit csinál egész nap? — Várom a férjemet. Gyermekkoráról, az- iskoláról faggatom. Hajt a kíváncsiság. Mit ér az a tíz évvel ezelőtti három osztály. Megkérdem, emlékszik-e a tanárnőre. Válasza kísérteties. — Igen, emlékszem, Nórának hívják. A többi nevire nem emlékszem. Megkérem, írja le a nevét. Kezébe veszi a toliamat és szépen, lámpaláztól és helyesírási hibáktól mentesen leírja. Megdicsérem. Szépen mosolyog. Kérem, menjünk be a lakásába. A fotósnak odasúgom, hogy fényképezzen öreget és fiatalt egyaránt. Vigye, csalja őket a jó napos házoldalakra. Nem hallom a saját hangomat és Margitét sem. Margit, a címfotó (13) csak úgy emlékezett, Margit. Nézik a cigányak, anyanyel- vüköm tanakodnak. Elveszik a kezemből a képet, egy vé- konycsontú öregasszony azt mondja, ez az én lányom. Ez Mária. Gödöllőn van, beteg. A beszélőt Farkas Józsefnénák hívják, azt hittem száz éves, de csak a fele. Beteg, a férje is beteg. Azt mondja, hét gyermeke van. Kíváncsiságom elfárad, a kocsi felé pislogok, menni kéne tán. Akkor a bolyból kilép és hozzánk jön egy fiatal, 25 év körüli nő. Szótlanul kezébe veszi a képet, nézi és tisztán, egyszerűen kijelenti: — Ez én vagyok. Margit ma Bemutatkozunk. Margitot, a kép eredetijét. Kanalas Ist- vánnénak hívják. — Te vagy, te vagy! Ez is az én lányom, csak összekevertem a Máriával — mondja az iménti öregasszony. Megkérem Margit anyját, jöjjön ő is velünk. A lakás egy szobából áll, de benne a törekvés a szépre, a tisztaságra. Benne egy ember született intelligenciája. Tulajdonképpen kis kaliba, putri ez a helyiség. A padló Esküdt Eleonóra lakásán.' Visszajöttünk. A mama frissen sütött' tésztával, feketekávéval és itallal kínál. Nóra zavart. Kérem, meséljen valamit, hogyan is kezdődött ez a cigányiskola, meg az ő élete Dányban, tizenegy évvel ezelőtt. Mielőtt belekezdhetne, őt is megdicsérem. Jó szívvel teszem. Mondom, megtaláltuk Margitot, azt mondta a leányzó, ő is emlékszik Nórára. A tanárnő mosolyog. Megmutatom Margit írását és elmondom, lefestem azt a kis akácillatú szobát, melyet Margit ma reggel díszített fel, de amelybe lelket tizenegy évvel ezelőtt Nóra tanító néni lehelt. Egyszerűbben szólva nem kínlódott hiába azzal a cigánylánnyal. A tanítónő válasz helyett tizenegy évvel ezelőtti újságot vesz elő. Ebben a Pest megyei Hírlap riportere a cigányiskoláról és Nóráról ezt az egyszerű, szép mondatot írta: „Embert nevelnek a cigánygyerekekből”. Esküdt Eleonóra Tizennyolc éves volt akkor Nóra tanító néni és tizennégy Margit, az elsős. A tanító néni most címeket mond. Olyan nála végzett cigányfiúkról és lányokról beszél, akik többre vitték Margitnál, akik szép portát építettek bent a falu közepén. Mondom neki, hogy nem megyünk. Nekem Margit is tetszett. Mi Margit életével is mérni tudtuk őt. Az is szép dolog, ha a putri tiszta és édes akácillatú. ( — suha — ) Itt, ahol dolgozom, az irodám falán volt ez a művészi fotó a cigánylányról. Amikor e sorozatot megírtuk, a képet levettem a falról, grafikusunk ráfestette a cigány szót, le- küldtük a cinkográfiába, készítsenek róla rézlemezt, ez legyen a cigányokról szóló riportok állandó címe. Tizenkét éjszaka fut már a rotációs gép, nyomja a cigánysorozatot, a leányfej mint címfotó éppen ma jelent meg félmilliomodik példányban. A képről sókat mondanom nem kell. Az fogott meg engem is, ami, gondolom, mindenkit, aki látta. (Egyébként miért is lépett volna elő cím- fotóvá?) Nos, a lány tisztasága, őzike szeme, kifejező, klasszikusan szép keze. Amikor a kép karrierje lapunkban elindult, megkérdeztem a fotós kollégát: ki ez a gyerek, honnét e kép? Pontosan nem emlékezett, csak annyit tudott, hogy ez a kép már bejárta az egész világot, éppen most tizenegy éve. A Magyar Hírek, a Magyar Szemle síikor, 1959-ben közölte e képet, ezek a lapok pedig a világ minden tájára eljutnak. Egyetlen halvány támpontot kaptam a fotóstól. Talán Dány községben él vagy hal ez a lány. Akkor ott volt valamilyen cigányiskola. Székházunk rendészetén dolgozik egy intelligens cigányfiú. a nevét valahonnét, valakitől lophatta, mert Ferkovicsnak hívják. Valaha a Cigányszövetség titkára volt. Neki is mutatom a képet, nevetve rázza a fejét, nem ismeri. — Menjetek Dányba és keressétek Esküdt Eleonórát. Ö volt akkor a cigányok tanítója. Dány, öregiskola. Csinos, jó tartású, fiatal, szőke nő a tanáriban. Azt mondja, ő Esküdt Eleonóra. Mutatom neki a képet. Egy darabig nézi, azután megszólal: — Ez Margit... — És... ? — Nem tudok róla többet. A vezetéknevére sem emlékszem. De arra emlékszem, hogy két osztályt végzett nálam. Azután kimaradt. Igen, 59-ben kezdett ő is, velem együtt. Mellette egy csinos, hason- korú barna tanárnő besegít: — Biztos férjhez ment. Cigánymódra, ahogy szokták. Gyermekfejjel. — Olvasom a cigánysorozatot. Engem érdekel — veszi vissza a szót Esküdt Eleonóra. Tanácsháza. — 1959. október 9-én r.yflt a faluban cigányiskola. Nóra volt az első tanítójuk. Tizenhét gyerekkel kezdte és kínlódott végig egy-két évet — világosít fel bennünket a ta • nácselnök. Azután egy rózsaszín statisztikát olvas fel nekünk: sokan dolgoznak. Ellensúlyozandó, hozzáteszi: 17 cigányasszony koldulni jár. Ezeken már az isten sem segít. Mellénk adja Oláh Lajos tanácsdolgozót, ő gardíroz bennünket a cigánysorra. A kocsi tép, szomorú, szürke homokfelhő kíséri utunk. Az úton két cigány férfi baktat. Közel lehetünk. Megállunk. Köszönnek, segédmunkások. Szemérmesek. Azt mondják, keveset keresnek és szégyenkezve hozzáteszik: „Nincs semmi iskolánk”. — A Lali tudja — böknek a tanácsdolgozóra. Lali mosolyogva int, igen, ő tudja. Cigánytelep. Kocsink megáll. Teszünk egy lépést, esz- szük, fogunk alatt recseg a homok. Millió maszatos gyermek, vedlett szőrű, sunyi kutyák, ócska, rozoga szekerek, szemét, szabad tűzhely, piszkos edények szanaszét. De a füves téren ágyneműk, ruhák szellőznek a napon. És csirkék szaladgálnak a házak mellett. Már az egész telep testközelben tolakszik mellettünk, aprók és nagyok, fiatalok és vének lökdösik egymást. Lalinak köszönnek, bennünket bámulnak, mit akarhatunk. Mutatom kezemben a képet, amely tizenegy évvel ezelőtt készült Dány község első cigányosztályában, a képet, amelyre a tanítónő is döngölt agyag. A falak tisztára, fehérre meszelve, a mennyezetet csillagos égboltra pingálta a szerelmes férj. Jobbra egy hatalmas tűzhely, tiszta terítővei letakarva. Nyáron kint főznek a cigányok. Az ajtóval szemben egy jókarban levő szekrény, tetején két retikül. Az asszony kinyitja a szekrényt, benne sok színes ruha, cigá- nyos rendetlenségben összehányva. A ruhák alatt hatalmas vezetékes rádió, a telepen nincs villany. Balra két festett faágy. Mindkettő hímzett terítővei letakarva. Ágynemű nem sok lehet bennük, elég horpadtak, de két oldalt a falon szövet falvédő védi a meszet. A mennyezeten díszes petróleumlámpa lóg és az egész szoba tele akácvirággal. Hajnalban szedte Margit. Estére várja a férfit. A mennyezet is, az akácvirág is gyermeki, szép nosztalgia, ősi nosztalgia a szabad természet után. A nő ágya fölé a férje képét tette. Jóképű, értelmes férfiarc, kis bajusz, lazán hulló hollófekete haj, erős pofacsont, keskeny áll, szép metszésű, kemény száj. Mellette a Szűz képe, az asztalon táskarádió. Lopva bámulom Margitot is, mit változott a szeme, a keze. Nem rí ki a környezetéből, de mindene tiszta. A fotós elügyetlenkedhette a dolgot, már millióan vagyunk a kis szobában. Elbúcsúzunk. A házak napsütötte oldalánál öregasszonyok kuporognak, főzéshez készülődnek, torokhangon énekelnek. A cigarettámat érkezéskor szétosztottam, most Margittól kérek. Visszamegy a házba, originál csomagot bont, abból kínál, szeme rokonként mosolyog. Útközben a falu felé valaki a kocsiban azt kérdi, hogy ugye, borzalmas volt. Miért lett volna, kérdezem vissza. Ha iól meggondolom, ezen a telepen senki sem kért tólünk semmit, illetve ezen a telepen csak én kértem, egyedül én, Margittól egy cigarettát. *• t I > 1
