Pest Megyi Hírlap, 1970. május (14. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-01 / 101. szám

1970. MÁJUS 1., PÉNTEK '■■"kJűrim ~ 5 Valamit tenni... Család az ebédlőasztalnál Tudósok, bölcselők, filozófusok s a hétköznapi embe­rek is legalább egyszer életükben felteszik a kérdést: mi végre vagyunk? Ahány, annyiféle az ember, és sok mindenben annyifélét vall. Talán egyetlen pont vitat­hatatlanul közös, értelmet és tartalmat az ad az élet­nek, ha ki-ki érzi, hogy valamit tett, ami örök kincse marad, s szívesen emlékszik rá öreg korában is. Nem világátalakíto találmányokról van szó, nem történelem- könyvbe való hőstettekről. Es mégis.., Íme, négy ember négy kis története. Egyszerű, hét­köznapi, mégis öröme, gazdagsága annak, aki elmesél­heti. ... — A telefon csengője sokszor hallott jelzésünk. Erre a csengetésre mégis úgy em­lékszem vissza utólag, mint amely éles, bántó, segélyért kiáltó. A vonal túlsó végéről rövid jelentést fogalmazott a íelindult hangú kolléga: „A csepeli gyorsvasút elágazásá­nál egy teher- és egy személy­szerelvény összefutott... ha­lálos baleset, sok sérülés...” — Rohantunk ki. Az ember első gondolata a mentés. Rend­őrkordon, tűzoltókocsik. Gyors intézkedések, hogy minél előbb kimentsük azokat, aki­ket baj ért. De még jóformán ennek se értünk a végére, ami­kor már egyre sürgetőbben to­lakodott a másik kérdés: mi lesz ezután? A forgalom áll, az idő 13 óra 35 perc. A több tíz­ezer embert foglalkoztató Cse­pel Vas- és Fémművekbe most érkeznek a műszakváltó embe­rek, nemsokára haza akarnak érni a reggeltől szolgálatban állók. — És rettenetesen verejté- kes erőfeszítések után — két óra múlva — szabaddá tettük az egyik vágányt. Elindulha­tott a szerencsétlenség utáni első szerelvény. Ahogy a mon­dás tartja, az ember egyik sze­me ilyenkor sír, a másik ne­vet. Végigpillant az összetört s i részben az útból eltávolított kocsikon, s ez, bizony, nem lé­lekemelő látvány. De ahogy szép lassan elindul, majd fel­gyorsul az elfutó vonat, még­is valamilyen el nem mondha­tó jó érzés kerülgeti a szíve táj^jt: ismét, szolgálatba . -lép-, tünk.- 1 ... Este 11 után mindkét pálya szabadot jelzett... Azóta is­mét békésen cseng a telefon Molnár László vonalfőnök-he- lyettes asztalán. A faluban már virágba bo­rult minden. Eső veri a pom­pázó fákat. Emberek futnak, hogy mielőbb tető alá érjenek, autóbusz kanyarodik, s egy- egy személykocsi zúg el az utakon. Bősz András diósdi polgár kipillant háza ablakán. — Most már igazán jól néz ki minden. Nem is olyan ré-j gen, a hatvanas évig a kis köz- i ség valamennyi utcája földes volt. El lehetett süllyedni a sárban. Éreztük itt jó néhá- nyan, hogy a rakéták és az atomkorszak idején ez maga a „földhöz ragasztó” ellentmon­dás. De hát nem elég az óhaj­tás és sóhajtás, a jól kövezett utakhoz kevés a szándék. És akkor — először csak kevesen — megpróbáltuk... Ásót fog­tunk, lapátot, alapokat készí­tettünk, követ szállítottunk. Nem állítanám, hogy az első szóra mindenki robogott szer­számot fogni, de azért jöttek egyre többen. Végül már olyan lett ez, mint a járvány. — Szinte valamennyi szom­bat, vasárnap az utcákon ta­lált. Alig bírtuk a kezünket, lábunkat, hétfő reggel nehezen keltünk ki az ágyból, kínzott az izomláz, de már tudtuk, hogy megállni nem lehet. S a csoda, ha nem is egyik pilla­natról a másikra, de csak meg­történt: ma már Diósd csak­nem valamennyi utcáját szi­lárd burkolat borítja. Nem tit­kolom, életem talán egyik leg­szebb pillanata volt, mikor lencsevégre vehettem a végig kész, szép utcákat. Csuda tud­ja, miért van, de azóta nekem kedvesebbek ezek az utak, mint odabent Pesten a csillo­gó, széles Nagykörút. Az igazgató angolokkal tár­gyal, délutánra franciákat vár. Üzlet, viták, számók’ dollár, font, frank szerepel a listán, filmtekercsek, fotópapírok, ezer és ezer métereiről dönte­nek. Aztán rövidke szünet, egy kis gondolatfrissítő, szellemi pihenés. Rápillant egy öreg fényképre: a Kodak-gyár váci üzeme. Ki ismerne rá a régiek kö­zül a mai Fortéra? S ki em­lékszik arra, hogy ez a ma már Európában is jelentős fotoké­miai vállalat mennyi küzde­lem, erőfeszítés után nőtt olyan naggyá, hogy sokemele­tes, modern boszorkánykony­hájában főzik az emulziót, ké­szítik a papírhoz, filmhez való fényérzékeny anyagokat. Jó néhány éve voltak olyan napok, hetek, hogy szinte^ ki­látástalannak tűnt a jövő. Az építkezés csúszott, késett. Nap mint nap új erőfeszítések, új nekirugaszkodások, új csaló­dás, aztán szép lassan öröm is hozzá, ha valami történt. De akkoriban hajnal és alkony szinte egybeolvadt, hiába biz­tosított nyolcórás munkaidőt a kollektív szerződés s a Munka Törvénykönyve. Milyen érdekes, hogy mind­erre már csak ritkán gondol az ember. Talán még az a pilla­nat emlékezetes, amikor el­vonult az utolsó építő is ... Zöld gyep, nyíló tulipánok, csend és nagy tisztaság, ilyen most a panoráma. S Lenyó László igazgató már a holna­pon töri a fejét, hogy lehetne elérni néhány év alatt, hogy a színes foto is a fényképező százezrek szép időtöltése le­gyen, s ne valamilyen nehezen elérhető, igen drága szenve­dély. Ennyire futja a rövid pihe­nőből. Szeme elől eltűnik a ré­gi Kodak-gyári kép, s a titkár­nő jelzi, megjöttek a külkere­sek... Tóth Ferenc gépészeti vezető mondja: — Sokszor csodálom önma­gamat is, hogy lehet az, hogy egyre-másra olyan jól emlék­szik az ember, mintha tegnap élte volna végig. Arra a no­vemberi napra így emlékszem, ötvenhétben volt. Zúzmarás lett minden a hidegtől, amikor mi ketten, az Érdi Gépjavító Állomás mostani vezetőjével, az öreg Danuvia motorkerék­párra ültünk, s kínlódtunk Tö­rökbálint felé. Betelefonáltak, hogy a traktor mögött a tár­csázó tengelye tönkrement, ahelyett kellett sürgősen má­sikat vinni. Vittük a kezünk­ben, ölünkben azt a dög nehéz vasat,- de mentünk, mert ne­kem még sohase fordult meg a fejemben a pihenő, ha azt mondták, segítsek. És itt segí­teni kellett, az őszi vetés nem várhatott, a kenyérből pedig akkor jó, ha minél nagyobb szelet jut... — Este volt, mikor jól ki­fagyva hazafelé berregtünk. Megyünk a temető mellett, lát­juk, hogy gyertyák égnek a sí­rokon. Mikor megálltunk, egy­másra néztünk: „Te, milyen nap van ma tulajdonképpen?” Halottak napja volt. Teljesen megfeledkeztünk róla. Tóth György A tipikus családot természe­tesen Kovácséknak hívják. Vasárnapi ebédjüket fogyaszt­ják éppen. Húslevest, jugo­szláv levespoirból, gyárilag ké­szített cérnametélttel, mély­hűtött csirkét rántva, szárí­tott burgonyát köretként, kon­zerv savanyúuborkát s alma- kompótot. Az étlap nemcsak Kovácsék életéről árul el so­kat, hanem arról is, hogy lé­nyegeiken megváltoztak táp­lálkozási szokásaink, mert megváltozott, alapjaiban más -lett az élelmiszeripar. Vegyük sorra ismét: iparilag feldolgo­zott áru a levespor, a cérna­metélt, a csirke, a burgonya, a savanyú, s az almakompót sem mentes az ipar közbejöt­tétől, hiszen éppen most kér még cukrot a családfő, mert a kompót neki nem elég édes... Maradjunk a cukor­nál. Magyarországon 1931— 1935 között éves átlagban 109 ezer tonna cukrot készítettek. 1961—1965 között ez a meny- nyiség 409 ezer tonna volt, kerek 300 ezer tonnával több! Az egy főre jutó fogyasztás a háború előtt 6 kg volt, nap­jainkban meghaladja a 30 kg- ot... Manufaktúra helyett ipar Az elmúlt hetekben öles hirdetések tudatták a házi­asszonyokkal, hogy vásárol­hatnak főzővaját, kilogram- ját 36 forintért. Csinos, s mo­solygós hölgy biztat a plaikáto- kon arra, hogy igyunk Coca- colát, főzzünk kávét ilyen meg amolyan keverékből. Alufóliás s mirelit ételek kínálják ma­gukat, időnként konzervvá- sárt hirdetnek az üzletek, nemrég került forgalomba a műanyagba csomagolt, felsze­letelt szendvicskenyér. Köz­kedveltté váltak a különböző gyümölcsökkel ízesített krém­túrók és joghurtok... Az élelmiszeripar valóban ipar­ként ontja a termékek bő vá­lasztékát. Élelmiszerekre és élvezeti cikkekre 1960-ban 32,4 milliárd forintot fizettünk ki a kiskereskedelem pénztárai­nál. 1965-ben már 44,5 milliár- dot, 1969-ben pedig 60,9 mil- liárdot kóstált vásárlásunk. Tavaly 9 százalékkal nőtt az élelmiszerforgalom. 1970-ben 8 százalék a tervezett emelke­dés. Élelmiszerek, amelyek a va­ló életből az emlékek birodal­mába szorulnak: kukorica- liszt, köles, szárazborsó... Élelmiszerek, amelyek viharos gyorsasággal hódították meg a háztartásokat: a „zacskós csir­nek tőle. Elszívóberendezés kellene. Szíjtárcsát esztergál Bi- schoff Gyula. Felteszi, a gép „leoldalazza”, majd hornyot és belső kúpot csinál rá, aztán leveszi a szükséges módon esz­tergált darabot. A norma 200 darab. Egy megmunkálása 2,5 percig tart. A munkát nem tart­ja fárasztónak, a normát nem tartja soknak, az erőfeszítést nem tartja nagynak. Kezével felteszi a darabot a gépre, kezével behajtja a gép kéziszánját, kezével előretolja, aztán a gép dolgozik. Ha kész, akkor kezével visszatolja a ké­ziszánt, kezével leveszi a mun­kadarabot. Tehát a kezét veszi igénybe. Egyszer szokott uzsonnaszü­netet tartani. Éjjel egyáltalán nem szeret dolgozni, szervezete nem tud átállni a nappali alvásra. Éj­jel lassabban telik az idő, egy­hangúbb a munka, mivel nem számíthat arra, hogy hirtelen más, sürgős munkával bízzák meg. Éjjel úgy érzi, hogy ébe­rebb, mint nappal — fárasz­tóbban éberebb —, úgy érzi, hogy többet dolgozik, mint nappal, s mégis ugyanannyit csinál. A fej dolgozik Hajnali háromkor Cseperká- ló Pál a munka nehézségéről beszél. Nézem a kovács merev, pontos, inas mozdulatait. — Fogóval megmarkolja a rózsaszínű vasat. Mire gondol két merev mozdulat között? — Csak a munkára gondo­lok, minél hamarabb kidob­jam a vasat, hogy ne meleged­jen fel az ember, és az anyag jó legyen. — Miért markolja meg a ró­zsaszín vasat? — Ez főtengely, autóalkat­rész, Csepel teherautóba ke­rül. Hogy milyen típusba, azt nem tudom ... Gépkocsiban jó öt éve nem ültem. — Otthon elfelejti a gyári munkát? — Nem, álmodni is szoktam róla. A múltkor azt álmodtam, hogy elejtettem a vasat, tönk­rement. összerázkódtam. Fel­ébredtem, és olyan boldog vol­tam, hogy csak álom volt. — A költő így hívja magu­kat: „Goromba-kovácsok”. Miért? — Nem tudom, én nem va­gyok goromba. — Mit jelent önnek az a szó, vas? — Azt, hogy „A”, „B” vagy „C” vasról van szó. Amilyen a vas minősége, úgy igazodunk hozzá. Amíg papírt nem ka­punk, addig nem tudjuk, hogy milyen a vas. Az izzadt fej újra összenő a kézzel. A kéz gondolkodik, a fej cselekszik. Az edzőkosarat billegeti a kéz, és a fej bizto­sítja, hogy simán földet érjen a vas. ★ Hajnali négy órakor Mihe- lisz Margit csiszoló a munka nehezéről beszél. Nézem a me­rev, ismétlődő mozdulatokat. — Miközben a kéz csiszol, mit csinál a fej? — Nagyon figyelnem kell a gépet, nehogy selejtet csinál­jak. Nem vagyok álmodozó tí­pus. — Milyennek találja a fej a kéz munkáját? — Minden munka szép. Én érzem, hogy miért szép, csak megmagyarázni nehéz. — Hogyan dolgozik a kéz, ha gondban van a fej? — Édesapám hadirokkant, édesanyám beteg. A saját lá­bamon kell megállnom, ma­gamnak keresek, sokat gondol­kozom önmagámról, de ha rossz a kedvem, akkor is dol­gozni kell. — A gyémánt szóról mi jut az eszébe? — Ipari gyémánt, erről sem­mit sem tudok. Az ékszerről azt, hogy gyönyörű. Ékszerem talán sohasem lesz, az ipari gyémánttal lehúzom a követ. — A gépben szikrázik a vas. Milyen a vas? — A vas erős, hozzám képest nagyon erős. A kislányos fej újra összenő a kézzel. A kéz gondolkodik, a fej cselekszik: pattognak a szikrák a vasból. ★ Hajnali öt órakor Bischoff Gyula esztergályos a munka nehezéről beszél. Nézem a me­rev, ismétlődő mozdulatokat. — Miről gondolkozik az esz­tergagép felett? — A vasárnapi programot tervezgetem. Egyszer névnap­ra megyek, jó szórakozás lesz. — Elfásul-e az ember a munka ismétlődésétől? — Ma éjszaka egyforma munkát végeztem. Megszok­tam már, az ismétlődésnek nincs semmilyen hatása. — Jó segítőtárs az eszterga­pad? — Inkább a gép dolgozik, én nem sokat teszek. Elindítom az esztergát, fogást veszek, el­lenőrzőm a munkadarabot. A gép nem tudna nélkülem dol­gozni. — Pihenés közben gondol-e a gyári munkára? — Ha másnap ugyanoly munkafogásokat végzek, nem gondolok a munkára. Amikor új feladat vár, akkor foglal­koztat. Az új feladatról előre tájékoztatnak. — Rang-e munkásnak len­ni? — Jó érzés, hogy szakmun­kás vagyok. Látom a formáló­dó anyagot. Ha a kész munka­darab jó, akkor szép. Egyéb­ként a munka poros, piszkos. — Milyen anyag a vas? — Puha, könnyű megmun­kálni. A fej újra összenő a kézzel. Az esztergakés belemar a fém­be. ★ Fél hatkor lépegetünk a gyárkapu felé. Lábunk nehéz, kezünk merev. Fejünk üres. Az agy gondolkodott, a kéz dolgozott — mindez fordítva is igaz. Berkovits György Fóti Péter ke”, azaz a mélyhűtött, bele­zett baromfi, a gyári száraz- tészták, réteslapok, a liofili- zált zöldségek, a bébiételek ... Minőségben más napjainkban a fogyasztás, mint volt koráb­ban, minőségben más tehát maga a termékeket feldolgozó, előállító ipar is. A felszabadulás előtt a ha­zai élelmiszeriparon belül csupán a malom- és cukor­ipart, valamint a sörgyártást nevezhetjük iparnak, a többi ágazat — például a konzerv­ipar is! — manufakturális kö­rülmények között, s eszközök­kel tevékenykedett. (A ma 11 ezer vogonos kapacitású Nagy­kőrösi Konzervgyár egyszerű manufaktúra volt.) Lényeges fejlesztés csak a második há­roméves terv idején, 1958— I I960 között kezdődött meg. | Igaz, azóta szakadatlanul tart is. A fejlesztések eredmé­nyeként az élelmiszeripar 1965-ben másfélszer annyi terméket állított elő, mint 1960-ban, 1950-hez mérten pedig termelése 312 százalékra rúgott. Lépésváltás, sokféle módon A közelmúltban a főváros­ban bemutatót rendeztek a vi­lághírű svájci élelmiszeripari konszern, a Nestle, s a ma­gyar élelmiszeripar együttmű­ködéséről. A magyar élelmi­szeripar exportja 1960-ban 2268 millió deviza,forintot tett ki, 1969-ben viszont az export értéke már elérte az 5611 millió devizaforintot. A választékbővítés érdekében ugyanez idő alatt megkétszere­ződött az import, s 1969-ben 2494 millió devizaforintot ért el. Nyolc év alatt 1,2 mil­liárd forinttal emelkedett a cukor, és cukorka, csokoládé­vásárlás, s míg nyolc eszten­deje csupán 1216 tonna pör­költkávé vált illatos nedűvé a különböző főzőmasinákban, addig a múlt esztendőben ez a mennyiség már — 13''éter tonnára rúgott... 1 A látszatra össze nem tar­tozó példák naigyon is logi­kus láncot alkotnak. A hazai és külföldi piacokra történő szállítások növekedése mellett lényegesen megváltozott az élelmiszeripar termékszerke­zete: előtérbe kerültek az ipa­rilag feldolgozott áruk, s megnőtt az élvezeti cikkek fogyasztása. Hiszen 1950-ben mindössze 1369 tonna csoko­ládét produkált az ipar, 1968- ban viszont 17 909 tonná­val ... márpedig a csokoládé nem tartozik az „alapvető élelmiszerek” közé. Ha erre jut — márpedig jut rá — pénz, miért ne futná a való­ban alapvető élelmiszerekre? Mert hiba lenne elfeledni: nemcsak az élelmiszeripar termelésének növelése volt a feladat, hanem a fizetőképes kereslet bővítése is. Az pél­dául, hogy Kovácséknak, aki­ket bevezetőben említettünk, ne okozzon gondot a gyárilag feldolgozott baromfi megvé­tele. S nem okozhat gondot, hiszen Kovácsék s a ková­csok, nagyok, kissek megvá­sárol ják ezt a zacskós csir­két. Az ipar 1960-ban még csak 19 554 tonnás mennyisé­get szállított ki a gyárkapu­kon. 1969-ben 70 724 tonna baromfi került le a földolgo­zó szalagokról... (Talán az is mond valamit életünk válto­zásáról, hogy például a váci piacon 1985-bem még csak 219 mázsa élőcsirkét adtak el, négy esztendő múlva pedig 950 mázsát.) Többször emlí­tettük a csirkét. Jelképet fa­ragnánk belőle ? Korántsem. Csak éppen emlékezünk még arra, hogy a parasztember akkor evett csirkét, ha beteg volt, vagy még akkor sem ... s hogy a munkásasszonyok nem csirkét, hanem fejbúst, körmöt, belsőséget vásároltak a piacokon. A több helyett inkább mást Az ENSZ statisztikai év­könyve szerint 1958 és 1967 között az élelmiszertermelés Afrikában 1, a Közép-Keleten 3.1. Észak-Amerikában 6.1, az európai szocialista országok­ban 15.5, s a nyugat-európai országokban 18.9 százalékkal emelkedett. Magyarország az egy főre jutó kalóriafogyasz- tást tekintve a világranglista vezető helyeinek egyikén áll s ma már nem az a fő teen­dő, hogy többet ehessenek az emberek, hanem azt, hogy mást fogyasszanak! Élelmi­szertermelésünk — s ami et­től elválaszthatatlan: élel­miszeriparunk — legfőbb fo­gyatékossága, hogy a kelleté­nél nagyobb szerephez jutnak a szénhidrátok, s kisebbhez a fehérjék, valamint az évsza­koktól való túlzott függőség. Évente 3—4 százai ékikal nőtt 1965—1969 között az élel­miszeripar termelése s a múlt évben 19 százalékkal volt több, mint 1965-ben. Ezen be­lül azonban a konzervipar megkétszerezte termelését, az egészséges fogyasztásban nagy szerepet vivő tej és tejtermé­kek, valamint húskészítmé­nyeik előállítása más élelmi­szeripari termékekhez mérten gyorsabban növekedett. Az élelmiszergazdaság, tehát a mezőgazdaság és az élelmi­szeripar vertikális együttmű­ködésének kialakítására tett erőfeszítések növekvő ered­ményekkel kamatozni kezde­nek ... Az ebédlőasztalnál ülő csa­lád napiról napra lemérheti: az adatok, százalékok mögött miként változott az élet. Elég. ha ránézek az asztalra. Ha jó étvággyal elfogyasztanak egy kiadás, több fogásos vasárnapi ebédet.., Mészáros Ottó Lehet két hullámmal több ? Mérik a Tucatnyi műszerállást he­lyeznek el ezekben a napok­ban a Balatonon a Vízgazdál­kodási Tudományos Kutató In­tézet munkatársai. Balatonszemes és Balaton- | akali között víkendház nagy- | ságú cölöpépítmény emelkedik ki a tóból. A rajta elhelyezett műszerek a vízállást, a szél irányát és sebességét, vala­mint a párolgást mérik auto­matikusan. Tihanynál áram­lásmérőt helyeznek ki. Más helyekről a Balaton nyílt vi­zein keletkező hullámok ma­gasságáról szolgáltatnak ada­tokat a szakembereknek a táv­vezérlésű műszerek. A kihe­lyezett műszerek segítségével a tó „maga vezeti” jellemző grafikonjait. A műszerek adatait, az azokból levonható következte­téseiket a Balaton partépítési munkálatainál, a kőgátak épí­tésénél és általában a tó életé- : Balatont mek tanulmányozásánál hasz­nálják fel. FELVESZÜNK esztergályos és lakatos szakmunkásokat két, illetve egy műszakos munkaidőre. • Vád Autójavító és Fémipari Vállalat Vác, Dózsa György út 53. * i

Next

/
Thumbnails
Contents