Pest Megyi Hírlap, 1970. április (14. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-04 / 79. szám

'SS//S////////S/S//////S*rsssr/fs//rjyss/rssr/ss/rssssssssssj'sssss/rsssssssssssrsssssssfsrssssssss/rssssssssssssrssssss*fss/rss/?ssss/?ssssssssssssssss^^ K9 1 HEGYEI ÍO s^dvlap 1970. ÁPRILIS 4., SZOMBAT Csontos Gábor: AZON A TÉLÉN hét nyárson szalonnát. Tudták az urak, mi a jó.” Valaki ha- hotázott: „Józsi bátyám, azt hiszi a Czaga itt sütött szalon­nát?” „Hát?” Az öreg megle­pődött. „Mi az istenre kellett neki, ha nem arra? Ez csak ar­ra jó. Mind kiviszi a meleget.” „Fenéket! Az efféle a divat miatt van. Nem büdösített az itt szalonnával.” „Neked a sza­lonna büdös? Váglak mindjárt szájba!” Később azt mondta Reszegi: „Otthon érezhetjük magunkat, emberek. Igaz, Bakó Imre?” Bakó gyanakodva vizsgálta Re­szegi szándékát, de azért rá­hagyta: „Otthon, otthon.” Az öreg folytatta: „Elvégre a ve- jed háza!” Az emberek nevet­tek. Mindenki tudta, hogy a Bakó lánya bejárt az intéző­höz. Vérmes ember Czaga, sok asszonyt, lányt megtapogatott. „Ne figurázzak kend a más bajával!” — morgott Bakó. Lenthe maga próbálta elütni a nyers tréfát azzal, hogy kije­lentette: „A Bakó Imre dolga semmi. A hangyás Csilla az in­tézőnek köszönheti a gyerekét is. Az a valami!” Nevettek, és tréfálkoztak még egy darabig. Füst és égő zsír bűze töltötte meg a házat, keveredve a ned­vességet párálló gúnyák nehéz szagával. Varga Imre jött be ekkor: „Bálint bátyám, jöjjön ki!” „Minek, te?” „Az intéző úr hívatja.” „Kicsoda? Ne bolon­dozz itt velem!” „Azt kérdez­te, van-e bent ruszki. Mond­tam: van.” „Na, azt jól tet­ted.” S indult kifelé. Az em­berek elcsendesedve figyel­tek, majd mind az ajtóhoz tódultak. Czaga nyűtt bőrkabátban állt ott, a fején kucsma. A bajuszáról meg a szeme vil­logásáról ismerték meg. Farkasszemet néztek egy da­rabig. Lenthe végre a kucs­májához bökte az ujját: „Jó estét, intéző úr!”. „Jó estét, emberek... Csak azt ké­rem, vigyázzanak a holmim­ra. Nem szeretném, ha ebek harmincadjára kerülne a házaim. Értik ugye?” Lenthe egy kis idő múlva azt mond­ta: „Jöjjön be az intéző úr! Jöjjön no, ne féljen, nem esz- szük meg.” Hátrafelé intett, az emberek mindjárt elhú­zódtak az ajtóból. Az inté­ző fellépett a lépcsőn és a 1945 (László Lilla linója) s/sssss/rssssss/sssssssssss/sssssys/s/sss/sssss/j'/sssssss/ss^ssssssssssssssssssssssss RUDNAI GABOR: Verd a dobot! Verd fel a süket éjszakát verd a dobot a dobot amíg csak bőr van a tenyereden amíg csak bőr van a dobon verd fel a süket éjszakát verd a dobot a dobot simogasd mint a jó szeretőt üsd mint a részeg az asztalt verd fel a süket éjszakát verd a dobot a dobot poroló pofozhat szőnyeget így mióta gyűlik a por verd fel a süket éjszakát verd a dobot a dobot seregek mennek lábdobogással koporsón kopog a rög verd fel a süket éjszakát verd a dobot a dobot bombatölcséres trombitaszóra jönnek a holtak és egyre vajúdik a föld verd fel a süket éjszakát verd a dobot a dobot romvárosban a patkányok kugliznak a lemart szemek buboréka fehérük a sűrű csatornán verd fel a süket éjszakát verd a dobot a dobot nem lehet senki süket soha többé verd a dobot BESZE IMRE: koponyákkal ^ ! ! Válaszolj, apám! Hallod, apám? A hangodat utánzóm hangoskodó, haszontalan kölyök. Szülőfalumban egy nagy almafán ültünk — még néha látom — alattunk a föld hogy nyöszörög, s te némán ültél, aztán elmesélted ifjúkorod és némán ültem én — ökör elé fogtad nehéz ekédet, nappal béres voltál csak vasárnap legény — Látod, apám? Az írásod utánzóm, megtört kezű, haszontalan kölyök. A front-levelet mutatja anyám — sárgult papír és rajta ákom-bákom — minden szavad a jóért könyörög. Szavam-szavad. Betűim-betűid Hasonlítunk? Nem! Egy vagyok veled! Mondd! A hozzád-írás meddig tűr itt tétlenül? Csak foghatnám kezed! Engedj, apám szaladni, gondok nélkül virágos réten, éles tarlókon át! egyszer talán válaszolsz nekem s végül és végleg lesöpröd magadról hosszú utad porát... POLGAR ISTVÁN: Szemben a várral Fázékony vénség, ködbe burkolózott, pokrócba, fogja jól körül. A völgyben állok, egyedül. Lesöpröm arcomról az őszi pókot. Az ő élete ott, fenn: nyílt, i¥igy élet. Nincs titka: örömöt, veszélyt, századok alatt mit megért, mindent elmond, velem is elbeszélget. De ő nem kérdez. Néz merőn szemembe. Tudja, hogy életem, a tört, ott folyt le két szemem mögött, tétován, titkon, félve, rejtekezve. Állunk. Ö fenn, én lenn. Nyúl szél avart rág. Öregszik minden, és kihűl. Csak ő marad időtlenül. Száz éven túl nincs idő, csak szabadság. Az öreg vadász és az ég tonságot ad: Viktor Paulovies Rezankin százados, a parancs­noka. Vele repült géppárban — jobbra és mögötte, fedezve parancsnokát. A látóhatárt kellett volna fi­gyelnie, de csak a parancsno­ka gépét látta maga előtt Aztán a megbeszélt jelet Előbb jobbra kitérítette a bot­kormányt, s csak a forduló­ban pillantott körül. Focke- wulfe-ok! Furcsamód meg­szűnt szorongása, a gép mint­ha hozzánőtt volna, kezének legkisebb rezdülésére is töké­letesen engedelmeskedett. Elég volt hüvelykujjának alig ész­revehető mozdulata, s a gép erőteljes zúgásában is jól hal­lotta a gépfegyver ropogását. Szürke pamacsok nyíltak ki a Fookewulfe-ok előtt. Balra szűkített forduló, zuhanórepü­lés. Az újabb támadásra már nincs idő. S néhány perccel később, újra a földön: — Jól van, Szergej, bátran viselkedtél! Ez volt az első tűzkereszt­ség. ★ Aztán megszokottá vált a harci bevetés. 1944. augusztus 24. Nyolcán startoltak a repülőtériről. S né­hány perc múlva tizenhat Fockewulfe-val találták szem­be magukat. Kettő egy ellen. Mindegy. Már nem volt visz- szakozz. Kiválasztatta a hozzá legközelebb esőt, és mint a zsákmányra éhes madár csa­pott le az alant repülő gépre Már-már úgy tűnt, könnyű prédája lesz, de a német gépe 5 Tizennyolc szekér volt a $ forspontban. A központi ura- $ dalmi magtárban raktak meg $ tizet és a malomban nyolcat 5 Amikor zsákolták a búzát, a $ parasztok nem győztek cso­dálkozni: „Hogy maradt meg ^ itt ennyi búza? Hogy nem ^vitték el a németek?” Valaki § azt mondta, biztos azért, mert 5 az urak jóban voltak a riéme- 5 tekkel. J Az út két napig tartott a J városba. A tizennyolc ökrös J fogat szinte megállás nélkül J ment, az ökrök lassan caplat- $ tak a hőiében. A parasztok 5 többnyire némán gunnyasz- $tottak a szekereken. Elöl-há- $ túl két szovjet katona volt a 5 kísérő. Fegyverüket lerakták a $ szekérderékba, maguk is fel- í ültek a zsákokra, és komaztak a parasztokkal. Hol az első, hol a hátulsó szekérre mentek vigyázni az emberek, valami zagyva keverék nyelven fag­gatták a katonákat, s a vá­laszra nagyokat hallgattak. A hátsó szekéren az egyik ka­tona tudott valamit magyarul. Dohánya is volt egy zsebbel, jól elfüstölgettek a zsákokon. Éjjel a Makrai-malomban háltak. Az intéző házába beles­tek az ablakon: üres volt. Az istállóban aíudtak a szalmán. Az itteniek azt mondták, nem ment messze az intéző, nem ajánlatos bemenni a házába. Az úrról viszont tudták, hogy elment. „Az nem jön vissza, ha egy csepp esze van.” Meg­mondták a katonák, hogy ha­marosan felszabdalják a föl­det, s mindenki kap belőle. Sok volt a magára hagyott szekér a sorban, egész úton ezeket a híreket tárgyalták a parasztok. A városi malomban rakták le a búzát. Katonák és utcán elcsípett civilek hordták a zsá­kokat. Meg, persze, a parasz­tok. Magasba kellett vinniük, mert a malom fél oldalát fel­robbantották a németek. Csak az emeleten működött egy ga­rat. Hazafelé két-két komisz­kenyeret kaptak a parancsnok­tól, és közösen egy fél oldal szalonnát. Kaptak dokumentot is, hogy a robot megvolt. A forspontos szekérsor sö­tétedésre ért be megint a Mak­rai-majorba. Épp hogy befor­dultak a szérűre, és szedelőz- ködni kezdtek, amikor egy ka­tonai autó futott be mögöttük az intéző háza elé. Az a négy katona ült bennek, akik őket kísérték odafelé. Egyikük le­ugrott, és egy demizsont adott oda Lenthe Bálintnak, aki a forspont vezetője volt. „Ez mi?” — emelgette Lenthe Bá­lint a demizsont. A katona nagy gesztusokkal .magyarázta, hogy nekik küldi a parancs-Sj nők, igyák meg. És hogy ők is ^ koccintani akarnak velük. Az-8 zai indult a ház felé. Lenthe ^ mondta, hogy ide nem lehet ^ bemenni, ez az intéző háza. ^ „Kak, intéző! Nyicsevo!” És^ rugdalni kezdte az ajtót. Neki- ^ feszültek az emberek is, né-fc hány pillanat múlva bent vol-5 tak. A szoba közepén összezsú- § folt bútorokat széthúzgálták, és leültek. Kényelmes fotelok vol- § tak, de volt ott heverő meg dí- ^ vány is. Az asztalokat hagyták, csak egyet húztak ki középre S a demizsonnak. Valaki pohara- ^ kát is talált egy másik szobá-S ban. Dobos Gáspár töltögette^ az italt. Jókora boros poharak ^ voltak, belefért azokba másfél deci is. De se a parasztoknak, ^ se a katonáknak nem tűnt fel, ^ hogy nem arra való poharak^ ezek. Koccintottak, és ittak, Utána a katonák sorra kezet $ ráztak a tizennyolc emberrel, $ és indultak. Azt mondták, ne- ^ kik még éjfél előtt vissza kell ^ érniük a kommandóra. Esett ^ a havas eső, sátorlapot tereget- ^ tek a fejükre a nyitott dzsip- ^ pen. Amikor a katonák elmentek, ^ nagyot néztek a parasztok. Hát ^ bizony, ők betörtek az intéző^ házába. Finom bútorok, szép ^ padló, fényes, mint a tükör, ^ csúszkál rajta az ember lába. ^ Lenthe azt mondta, ha már így S alakult, hozzanak be szalmát, § itt fognak aludni. „Urak le- ^ szünk” — mondta az öreg Re- ^ szegi, miközben tüzet gyújtott^ a kandallóban. Előbb szalmát^ égettek benne, de az csak el- ^ lángolt. Valaki gallyat kerített, § majd egy ember jókora faha- $ Bábokkal került elő. Szalonnát | sütöttek a tűzön. „Jó ez a kan- ^ dalló — csurgatta a zsírt a fe- ^ kete katonakenyérre Reszegi ^ —, az ember a házban is süt- ^ 5 Csend és tavaszillat. Sziterá- $ zó április. Friss fű szegélyezi ; a szürkésfehér betomkifutót. A i karcsú, száguldásra kész gép- J madarak hermetikusan zárt 5 fülkéjében fiatal pilóták. Erő- 5 tői duzzadó, tettrekész embe- $ rek. $ Zúg, süvít a tágas tér. Re- $ meg a fanró levegő a gépek ^ mögött. Konsztantyin Szerge- ; jevics, az öreg vadász, furcsa J megilleitődéssel tekint a neiki- 5 lóduló gépek után. Tűnődve ! nézi, amikor könnyedén emel- ; kednek a földről s ezüst nyíl- ; ként fúrják hegyes orrukat az I ég végtelen kékségébe. I Néhány éve már csak a gon- ! dolatai röppennek a fiúk után. ; „Fogd szorosabbra, Vászja! ! Szarjózsa, szűkítsd a fordulót! >Most boríts le, fiú! Ha ak­ik o r ilyen géppel repülhettem I volna.. í Az a bizonyos akkor ép- ! pen harminc esztendeje volt. I Matematika-fizika szakos ta­■ námak készült a dinyepropet- I rovszki főiskolán. Még béke I volt, de a háború már előre- \ vetette baljós árnyékéit. ★ A felszállást engedélyezem! ■ A légcsavar szelében mintha ! visszafelé hömpölyögne a fű. i Egy csuklómozdulattal elsza- | badíthatja, vagy fékezheti a ; vihart. A gép nekilódult, föl­■ rántotta a légcsavar. A repü­lőteret szegélyező fák eltűn- I tek, föltárult mögöttük a látó- I határ. Kétszáz méter magasból : már csak játékházakat látott : maga alatt. Aztán azok is el- ! tűntek: a föld levetette jól is­imért ruháját, elvesztette ido­mait. Mar nem érezte, hogy a gép mozgásban van. Sorra megnézte a számoikat. Elégedett volit. Látta, biztosan ül a láthatatlan levegőben. A műszerfalon semmi sem inga­dozott, nem vibrált, nem re­megett. Műhorizontja, magas­ságmérője egyenletesen állt, motorja egyenletesen járt Ki­nyújtózkodott kissé, tarkóját az ülés támlájához feszítettbe. Szorongása elmúlt, a megfog­hatatlan levegő behódolt aka­ratának. Lassan előrenyomta a bot­kormányt. Amint a gép eresz­kedni kezdett, a föld újra fel­öltözött. Erdők, dombok és völgyek, házak és faluk vál­tak ki a sima látóhatárból és sodródtak visszafelé. A tár­gyak futása meggyorsult, fel­tűnt a repülőtér, himbálódzott, megszilárdult, a kerekek sú­rolták, csiszolódtak rajta, aztán újra a földön állt. Feje még tele volt motorzúgással, tagjaiban ott remegett a gép remegése. De az öröm akkor is öröm: győzött! A természet és a gép hű társává szegődött, hogy megvédelmezhesse a föl­det, amelyre felesküdött. ★ A szorongás akkor is szoron­gás, ha nem mondja ki az ember. Magának sem merte volna hangosan bevallani, hogy fél, amikor az első harci bevetésre indult. A földről gyakran látott már német re­pülőgépeket, de más alulról, biztonságos helyről nézve, és megint más odafenn, lőtávol- ságon belül. 1943. május 12. Délelőtt. Az első bevetés. Ami mégis biz­sorfal között bement. Leemel­te fehér homlokáról a kucs­máját. „Oroszokkal vannak?” — kérdezte. „Már nincsenek itt” — nyugtatta meg Dobos. Aztán itallal kínálták. Ivott. Széket toltak alá. Leült. Töb­ben a fal mellé húzódtak a szalmára és a batyujukon szaionnáztak. Mások evés után sem tették fel újra a kucsmá­jukat. Festető egy tengerile­vélen nótát zümmögte tett. Hallgatták csendben. Az intéző körbenézett a lakásban. Zavartan emelte szemét az összeforgatott bú­torokra, majd ismét a szal- máspadlatot nézte. Lenthe észrevete a pillantását és azt mondta: „Hát, más világ van, intéző úr.” Czaga összeszedte magát, ismét villogott a sze­me: „Meglesz ennek a böjtje, emberek.” „Meg-e?” „Bizto­san! Az ilyesminek mindig is megvolt.” „Nono!” Aztán megint hallgattak. Festető egyre hangosabban zizegtette a nótát. A parasztok vörös arccal hallgatták. Akkor kis Bakó odaugrott az intéző elé: „Tudja még a kanásztáncot, intéző úr? Mert a színpadon jól eljárta” „Haggyad!” Ezt az öreg Re­szegi mondta. De Lenthe Bá­lint leintette őt, Bakótól meg azt kérdezte: „Hogy mondod, Imre? Hol táncolt az intéző úr?” „Hát a katonabálon! Én főztem a pörköltet az urak­nak. Hű, hogy kapkodta a bo­tot a talpa alatt az intés» úr!” Czaga egyikről a másikra nézett. Fel akart állni, de Lenthe visszanyomta a szék­re. „Adjatok hát valami bo­tot!” Két ostornyelet nyújtot­tak oda. „Táncoljon egy ki­csit, intéző úr! Mulattasson bennünket!” Nyomasztó csend lett. Min­denki az intézőt nézte. Az le­szegett fejjel járta körbe az arcokat, majd megszólalt: „Megbánhatják még ezt is, emberek!” „Ott is ott leszünk! Fújjad, komám!” — rikoltot­ta valaki hátulról. Czaga lassan nyúlt a botért. Előbb az egyiket vette el, aztán a másikat. Ismét körbelesett, majd megpörgette az ujjai közt az ostomyelet. Aztán magasba emelt bottal hirtelen nagyott kurjantott és nekiira­modott az ajtónak. Ketten álltak ott, azok ijedten félre- ugrottak. De a félig nyitott ajtó mögött is állt valaki, aki elébe rakta a lábát Czagának. Fejjel bukott előre, neki a külső ajtónak. Az egyik os­tornyél elroppant alatta, dé mindjárt felugrott és a máj­aikkal végighúzott a parasz­ton. aki összeesett. Ekkorra azonban Lenthe és Bakó mái' ott voltak és lekapták Czagát a lábáról. Bakó az arcába vert ököllel. Bevitték ismét a szoba közepére és ledobták a padlóra. Egy darabig moz­dulatlanul feküdt, majd fel tá­maszkodott a tenyerére. Vér folyt a szája sarkán. „Meg­bánják. Megbánják, emberek! Mindent! Ezt is, meg a ga­bonát is, amit kivittek á rak­tárakból az oroszoknak.” Dülöngélve most ért mellé az a paraszt, akit megütött az ostornyéllel. Ennek is véres volt az arca. Meglendítette a lábát, belerúgott az intéző fejébe. Az arccal előrebukott és hörögni kezdett. A paraszt tovább akarta rugdosni, de a többiek félrerángatták. Czaga halántékán kidudorodott a rúgás nyoma és vastag fe­kete szalagként indult meg belőle a vér. Csend volt, csak a lefogott ember káromkodott, míg le nem lökték a szalmá­ra. Lenthe leguggolt az intéző mellé. Valaki közelebb tolta az egyik petrólámpát, amelyet a szekérrői hoztak be. Hátára fordították a testet. Czaga szeme tágra nyílva meredt felfelé, az egyikbe beleíolyt a vér, s nem látszott a fehérje. „Ennek nem kell több — mondta csendesen Lenthé. — Vigyétek ki az egyik szekérre, tegyetek rá szalmát!” Aztán megitták a maradék pálinkát és lefeküdtek. Nem sokat aludtak, mert korán indultak tovább. Szür­ke porhó fedte az utat, ropo­gott a talpak alatt. A tizen­nyolc szekér kifordult a mar jorból és felsorakozott az úton. Némelyik szekéren nem ült ' senki, mert párosával, hár­masával gubbasztottak az ülésen a parasztok. Még alig szürkült, amikor a homok­dombokhoz értek. Ott meg­álltak. Negyedóra alatt kész lettek a sírral. Akkor kiemel­ték a szalma alól Czagát és megindultak vele a sírhoz. A szekereken megemelkedtek a kucsmák. „Ö is csak ember volt” — mondta valaki. A többiek bólintottak. Mindjárt indult is a szekér-! sor, estére otthon akartak, lenni. Cammogtak az ökrök, bóbiskoltak a parasztok. Ké­sőbb esni kezdett a hó. Fehé­ren betakart mindent.

Next

/
Thumbnails
Contents