Pest Megyi Hírlap, 1970. április (14. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-26 / 97. szám
4 TFJT MEG &Chiap 1970. ÁPRILIS 26.. VASARXAP A leningrádi lány Iskola, hírnévvel Nemzetiségi találkozók Hagyományt őrizve A közelmúltban a megyei, középiskolás orosz tanulmányi versenyena váci Sztáron Sándor Gimnázium diákjai szerezték meg az első három és az ötödik díjat. Ebből az alkalomból keresem fel Németh Ferencnét, az iskola orosz nyelvtanárnőjét, de a társalgás a tárgytól a háború előtti, alatti Leningrádba, Mila, leánykori nevén Ludmilla II- jinicsna Podrjadcsikova gyerekkorába téved. Hajókra, északi vizekre, amelyeken tengerész édesapjával utazott. Az ostromlott városba, melyben a katonaözvegy anya csak hetente, havonta juthatott haza a hadiüzemből. A lakásba, ahol a beteg, éhes és szomjas Mila a karjával vonszolta magát bútortól bútorig az ablakhoz, annyira elgyengült a lába. A kakukkos órára, az egyetlen tárgyra, ami megmaradt a lebombázott otthonból ... Azután arra, hogy tanár akart lenni mindig! Hét évig volt ifjúsági vezető pionírtáborokban: a Szovjetunióban komolyabban veszik a gyermeknyaraltatási, mint nálunk — Lenin- grádban példáuL majdnem minden üzem fenntart úttörőtábort, faházakkal, erdők, tavak mellett. S a gyerekek nem két hétre, hanem három hónapra mennek azokba. Aki igényli, bejut könnyen. Ezt az általános gyakorlatot a nyaraláshoz való jog érvényesítésének is nevezhetnénk. Engedik a gyermekeket gyermeknek lenni. Azt, hogy milyen pedagógus vált Milából — megválaszolta a felnőttkor. Az, amikor — elvégezvén a Herzen egyetem orosz—német tagozatát, feleségül menvén Németh Ferenc Szovjetunióban tanuló hajó- mérnök-ihallgatóhoz, új országban — az erdőkertesi iskolában, minden magyar tudás nélkül, szembetalálta magát orosz tanárnőként negyven gyerekkel. Először is bebizonyította nekik anyanyelvének dallamát, lágyságát: Puskint, Jeszenyint, Lermon- tovot szavalt. Kíváncsiság, figyelem támadt, aktivitás bontakozott ki — így kezdődött egy tanári pálya, mely pár év múltán a váci gimnáziumnak sok dicsőséget szerző verseny- eredményekig vezetett. A pedagógiai érzékhez és felkészültséghez, munkaszeretetéhez —. többet ad a kötelezőnél: diákjai a fővárosi orosz iskola növendékeivel közös műsoros délutánokat rendeznek — oroszos, nagy- szívű, természetes és energikus egyéniséghez, mely önnön szikrázásaiban szeretteti tárgyát, az orosz .műveltség rajongó szeretetéhez, amely tanítványaival hangversenyekre, színházakba viszi, azután a magyar nyelv is hozzátársult segítségnek — , nos, ő magyarul Adytól tanul legszívesebben. De maga az iskola, a váci gimnázium is sokat segítette. S nemcsak az évek óta megvalósított szaktantermi rendszerrel, magnetofonnal, lemezjátszóval, vetítő-berendezéssel, hanem múltjával, jelepével, szellemével, légkörével. A váci Sztáron gimnázium nem csupán az idei orosz — de számos más tanulmányi versenyen is hallatott magáról. Egy diákjuk, Bábi Éva nemrég első lett a megyei szavalóversenyen. Az ilyen vetélkedésekben persze csak kiderül, csupán nyilvánvalóvá válik a mögöttes, miunka, színvonal, érték... Nézzünk utána. E gimnáziumban, a megyei párt- bizottság kezdeményezésére, a legjobban tanuló munkás- parasztszánmazású diákok a második osztálytól kezdve, heti két órában egyetemre előkészítő csoportfoglalkozásokon vesznek részt tanáraik, és műszaki egyetemisták, valamint ELTE hallgatók korrepetálásával. Vagy itt vannak szakköreik, mind a tizenhét. Nézem az elmúlt évek programjait: az antropológiai körben információs genetikával foglalkoztak, együttműködtek az Embertani Intézettel., felméréseket végeztek, adatokat gyűjtöttek számára. Történelmi szakkörükben ilyen témákról tárgyaltak: „Széchenyi: Hitel”, „Hadügyünk fejlődése.” „A magyar pénzügy fejlődése.” • Lövészszakkörük ' lőteret rendezett be az iskola pincéjében ... Jelenüket jóleső érzéssel vethetik össze a múlttal, mely ugyancsak fényes: 1714-ben alapították a mai váci Sztáron Sándor Gimnázium elődjét, a városi piarista gimnáziumot, melynek haladó hagyományait a mostani intézmény őrzi, sajátjának vallja. Ez a katolikus intézet szellemében, gyakorlatában szinte rokoníthatta magát a legjobb magyar református kollégium-fellegvárakkal (vagy végvárakkal): nemcsak.a tanárok neve volt többnyire magyar, de a latin, görög, német, francia nyelv mellett lehetőleg mindig ápolták az anyanyelvet, — s az ügyet: negyvennyolcban a diákok nagy része szabadságharcos, — 1852-ig nem is vehettek fel új növendéket a rendbe... Egy közösség azzal is mérhető, mennyire tisztelik benne az embert. Itt, érezhetően, nagyon. Amikor Tóth Józsefné igazgatónőt arról kérdezem, miért működik jól a könyvtár, a matematika-szakkör, elsőnek nem a körülményekről, felszereltségről hallok, először ezt mondja: „Mert jó a könyvtáros!” „Mert jó a tanár!” Ezért sem véletlen, hogy a kedves leningrádi asszony jól érzi, s kibontakoztatja magát: micsoda lendítőerő, ha egy kollektíva éltet, s nem sorvaszt! Takács Károly igazgatóhelyettessel beszélgetünk terveikről — hogy szülők, végzett diákok számára is • szeretnének programokat szervezni: szóval egy kis szellemi centrumot teremteni felnőtteknek is a városban — meg problémáikról. Az utóbbiból is akad elég. Könyvtárra, szakkörökre, technikai segédeszközökre évek óta mind kevesebb jut: néhány esztendeje költségvetésük még kétszázhatvanezer forint volt, ma már csak százezer egy évre. A gimnázium szerepe, helyzete, értékelése is változott. Tudott, ma nem különösebben népszerű ez az iskolatípus, a felvételkor nincs túljelentkezés. A diákok között a munkás- paraszt származásúak aránya mindössze harmincnyolc százalék, már itt is csali harmincnyolc százalék! Pedig éppen a gimnázium képez elsősorban egyetemre. Az oda való bejutás feltétele ma főként az általános tárgyi tudás, mely leginkább szorgalommal sajátítható éL A felsőfokú oktatásba tehát jórészt a tárgyi tudással bizonyított szorgalom képesít — és nem a képességek. Jó ez a kiválasztási mechanizmus egy egészséges, alkotó értelmiség feltöltéséhez? („Értelmiség” helyett „szorgalmiság”?) Azoknak a középiskolásoknak, akik tovább akarnak tanulni, szinte összes idejét leköti a felkészülés — marad-e közben elég.idő, energia az egyéniség kibontakoztatására, más képességeik erősítésére, magára az ifjúságra? Gyakori a korai letörés... A többi diák jó részéből szakmunkás lesz — hiszen közhely, hogy az érettségi önmagában semmire sem képesít. (A világ legdrágább szakmunkásképzése ez. Hitünk szerint azonban a „pazarlás” anyagiakban is, eszmeiekben is, megtérül.) Vajon nem teljesebb az ő játékosabb, egyáltalán, fiatalabb fiatalságuk? Problémák, kérdőjeleik. Nincs mit csodálkozni: az iskolában tavaly felmérést végezték az UNESCO részére — egy pillantás a kérdőívekbe ugyancsak arról győz meg, hogy a kérdőjelek a mai pedagógia, oktatás alapelveit pásztázzák világszerte. Más dolog azonban eredménytelenségben, s megint más eredményeket összevetve kétel- I kedni. Itt, ebben a kétszázötven éves, haladó hagyományait büszkén hordozó, de egy mártírhalált halt fiatal forradalmár nevét viselő, emlékét őrző váci gimnáziumban az utóbbiról van szó! Padányi Anna Egy hónap múlva nyitja kapuit a Budapesti Nemzetközi Vásár. A városligeti vásárvárosban nagy a sürgés-forgás, új pavilonok készülnek, megszépülnek a régi kiállító- helyiségek. Képünkön: Festik az élelmiszeripari pavilon díszes mennyezetét. öt évvel ezelőtt, 1965 tavaszán árvíz sújtotta a Dunakanyar falvait. Nyár elején, holott az előzmények nemigen kedveztek a kulturális rendezvényeknek, Dunabogdányban megtartották az első szentendrei járási nemzetiségi találkozót. A kezdet Belos Péter, a járási tanács művelődési osztályának vezetője, maga is szerb származású: — Járásunkban hat olyan község van, amelynek lakossága nagyobbrészt nemzetiségi: szlovák, német, szerb. Ma is őrzik nyelvüket; a családban, egymás közt azt használják. A hagyományok, ünnepi szokár sok azonban lassan áldozatul esnek a feledésnek. Folklórjuk értékeit, a dalokat, táncokat összegyűjteni önmagában is nagy és szép feladat. Amit azonban a művelődési osztály munkatársai a nemzetiségi találkozók megszervezésével tettek, ennél sokkal több: — Pedig elég lehangoló körülmények között kezdtük. A dunabogdányi találkozó néprajzi kiállításán még alig tudtunk bemutatni egy-két régi ruhát, használati eszközt. De mint kiderült, ez nem volt baj. Sőt. A járás valamennyi falujából érkező látogatóktól ilyen megjegyzéseket hallhattunk: „Hát ez nekünk is van otthon, de még szebb is, akkor azt is ki lehetne állítani.” így aztán a második találkozón már gazdag néprajzi anyagot mutathattunk be. Jó úton Az öt évvel ezelőtti találkozó olyan jól sikerült, hogy elhatározták, azontúl évente megrendezik. Az ötletből hagyomány lett, s ez önmagában is sokat mond. Mert ebben az esetben nem szóvirág, hogy élő hagyományról van szó. Olyan hagyományról, amelyet nem adminisztratív meggondolásokból „szerveztek” meg; a siker titka, hogy tényleges társadalmi szükségszerűségnek engedve lett a találkozó ötletéből gyakorlat. — Sok megbántottság halmozódott fel, persze régi eredetűek. A nemet és szlovák kitelepítések ... De nem is erről van szó, egyszerűen: a törődésről, arról, hogy saját kultúrájuk művelésére, kibontására nyílt lehetőség. Az eredmény, hogy csak egy példát mondjak: a pilisszent- kereszti népi tánccsoport és énekkar azelőtt teljesen ismeretlen volt, tavaly nyáron pedig már Szlovákiában szerepeltek a szlovákok világtalálkozóján; nagy sikerrel. Az együttes a járás művészi csoportjai közötti versenyen tűnt fel. Teljesítményük színvonalát fémjelzi, hogy április 19-én — más nemzetiségi együttesekkel — a Madách Színházban léphettek fel a fővárosban. Követendő példa A találkozókat minden évben más nemzetiségi lakosságú községben rendezték. A műsor egyre változatosabb, színesebb lett. A községek- . ben pedig már hónapokkal előbb megkezdték a készülődést. Társadalmi munkával rendbehozták a járdákat, az utakat, kitatarozták a házakat, újra festették a kerítéseket. A találkozó pedig: nyüzsgő forgatag, „bábeli zűrzavar”, beszélgetés, anekdotázás, játék négy nyelven. De aztán a szabadtéri színpad padsoraiban „egy nyelvű” taps csattan. Történt valami ? Mondhatnánk, egyszerűen bevált egy jó kezdeményezés. Miért érdemel külön figyelmet? Mert ebben az esetben „lent”, azaz helyben kezdtek el és valósítottak meg valamit, aminek hasznát és eredményességét talán wem kell tovább bizonygatni. Sajnos, sokszor ennek az ellenkezőjével találkozunk: a „fenti” jó kezdeményezés a helyiek óvatoskodása miatt vagy nem válik gyakorlattá, vagy csak formálisán valósul meg. A szentendrei példára azért kell odafigyelni, mert bizonyítja, hogyha valóban reális igényekre támaszkodnak valahol, akkor számíthatnak az érdekeltek támogatására, aktivitására, részvételére. A járásban „elébe szaladtak” az 1968-as párt- és kormányhatározatnak, amely a nemzetiségek helyzetének javítására alaposabb és körültekintőbb intézkedések megtételének szükségességét mondta ki. A hatodik az első E határozatot megtárgyalta a megyei párt- és tanács vb. Ennek eredménye, hogy idén a hatodik szentendrei járási nemzetiségi találkozó egyúttal az első Pest megyei nemzetiségi találkozó is. Pilisszántón rendezik, s most először Komárom és Nógrád megye nemzetiségi falvainak képviselőit is meghívták. És a jövő? Belos Péter: — Szeretnénk járási hagyományként megőrizni a találkozókat, de ezentúl kétévenként rendezzük majd. A közbeeső év a megyei rendezvényé. Nagyobb lehetőségeik vannak: Ráckevén, Szentendrén, Százhalombattán tarthatják, több pénzzel, jobb feltételek között. A mi találkozóink sikere az — eddig kegyes — időjárásnak is köszönhető. Ha történetesen elered az eső, minden kútbaesik. A községi művelődési házakba maximum kétszázan férnek be. Anyagiak híján sok elképzelésünket nem tudtuk megvalósítani, például a külföldi nemzetiségi együttesek,; pseghívá- sát... de az a lényeg, hogy alapelgondolásunkat' a gyakorlat és az idő igazolta! Varga Vera GORKIJ:--------------------------------------LENINRŐL 9. Minden orosz, aki „politikáért” legalább egy hónapiig ült, vagy száműzetésben töltött el egy évet, szent kötelességének érzi, hogy megajándékozza Oroszországot szenvedésének naplójával. De mindmáig senkinek sem jutott eszébe könyvet írni arról, hogyan örvendezett egész életében. Minthogy pedig az orosz ember hozzászokott, hogy kigondolja az életét, de berendezni rosszul tudja, ezért nagyon valószínű, hogy egy boldog élet könyve arra tanítaná meg, hogy egy olyan életet hogyan kell kigondolni. Az én szememben Lenin éppen azért volt kivételes nagy, mert engesztelhetetlenül, olthatatlanul gyűlölte az emberek bajait, lángolóan hitte, hogy a balszerencse nem a lét kiküszöbölihe- teflen alapja, hanem olyan nyavalya, amelyet az emberek kötelesek és képesek is eltávolítani maguktól. Ezt az alapvető jellemvonását a materialista ember harcos optimizmusának nevezném. S éppen ez vonzotta telkemet különösképpen ehhez az emberhez, ehhez a nagybetűvel írandó Emberhez. 1917—1918-ban Leninhez fűződő kapcsolataim korántsem voltak olyanok, amilyennek szerettem volna, de nem lehettek mások. Lenin politikus. Teljességgel magáénak mondhatta azt az élesen kidolgozott, elvhű látásmódot, amelyre feltétlenül szüksége van egy olyan hatalmas, súlyos hajó kormányosának, mint amilyen az ólomsúlyú, paraszti Oroszország. Én viszont alkatilag utálom a politikát, nemigen hiszek a tömegek értelmében általában, s különösen nem a paraszttömegek értelmében. Az értelem, ha nem irányítja egy eszme, korántsem olyan erő, amely alkotó módon hatolhat be az életbe. A tömegek értelmében nincs eszme egészen addig, amíg nincs meg benne valamilyen egyén érdekközösségének tudata. Évezredekig a jobb iránti törekvésben él a tömeg, ez a törekvés azonban tulajdon húsából megteremti a ragadozókat, akik rabságba döntik, a véréből élnek, s ez így is lesz mindaddig, amíg tudatára nem ébred, hogy a világon csak egyetlenegy erő szabadíthatja ki a ragadozók rabságából: Lenin igazságának ereje. Amikor Lenin 1917-ben Oroszországba érkezve közzétette „téziseit”, azt hittem, hogy e tézisekkel a politikailag képzett munkásoknak számszerűen jelentéktelen, minőségileg hősies csapatát és az egész őszintén forradalmi értelmiséget áldozatul dobja oda az orosz parasztságnak, s Oroszországnak ez az egyetlen aktív ereje mint egy maréknyi só fog beleszóródni a falu sót- lan mocsarába, és nyomtalanul feloldódik, felszívódik benne, mit sem változtatva az orosz nép lelkén, életformáján, történelmén. A tudományos, műszaki és általában a szakképzett értelmiség véleményem szerint lényegénél fogva forradalmár, s az én szememben a szocialista munkás- értelmiséggel együtt az egyedüli értékes erő volt, amelyet Oroszország felhalmozott; olyan erőt, amely képes lett volna megragadni -a hatalmat és megszervezni a falut, a 17-es Oroszországban én nem láttam. Ezek a számszerűen elenyésző és ellentéteik folytán szétforgácsolt erők azonban csak a legszilárdabb belső egység esetén tudták volna betölteni szerepüket. Lenyűgöző feladat várt rájuk: megfékezni a falu anarchiáját, ráébreszteni a muzsikot á szabadságára, megtanítani arra, hogy ésszerűen dolgozzék, átalakítani gazdálkodását, s ennek segítségével gyors ütemben előbbrevinni az országot. Mindezt csak úgy lehetett elérni, ha a falu ösztön össégét valóiban alávetik a város szervezett értelmének. A forradalom legelső feladatának olyan körülmények megteremtését tartottam, amelyek előmozdították volna az ország kulturális erőinek növekedését. Ebből a célból javasoltam, hogy létesítsenek munkásiskolát, a reakció éveiben. 1907 —1913-ban Caipriban, erőmhöz mérten igyekeztem minden úton-mődon fokozni a munkások szellemi frisseségét. Ezért mindjárt a februári fordulat után, 1917 tavaszán megalakult „A pozitív tudomány ok fejlesztésének és terjesztésének szabad társulása”, amely azt tűzte lei feladatául, hogy egyrészt tudományos kutatóintézeteket szervezzen Oroszországban, másrészt pedig nagy arányokban népszerűsítse a munkások körében a tudományos és technikai ismereteket. A társulás élén kiváló tudósok, az Orosz Tudományos Akadémia tagjai, V. A. Sztyeklov, L. A. Csugajev, Feramanin, Sz. P. Koszticsev, A. A. Petrovszkij és mások álltak. Szorgalmasan gyűjtöttek az anyagi alapokat; Sz. P. Koszticsev már helyet is keresett a zootechnika kérdéseivel foglalkozó kutatóintézet építéséhez. A világosság kedvéért elmondom, hogy egész életemben elkeserített, milyen nyomasztó túlsúlyban van a tudatlan falu a várossal szemben, milyen állati asan önző a parasztság, s mennyire hiányzik belőle szinte minden szociális érzés. Nézetem szerint a tudományos és műszaki értelmiséggel szoros szövetségben álló, politikailag képzett munkások diktatúrája volt az egyetlen megoldás ebben a súlyos helyzetben, melyet különösen megnehezített a háború, mert még nagyobb anarchiát teremtett falun. A kommunistáktól eltérő véleményem volt az értelmiségnek az orosz forradalomban betöltött szerepéről, hiszen a forradalmat éppen ez az értelmiség készítette elő, ehhez tartozott minden „bolsevik”, aki százával nevelte a munkásokat a szociális hősiesség és magasfokú inteilektualitás szellemében. Az orosz értelmiség — mind a tudományos, mind a munkásértelmiség — volt, maradt és lesz még sokáig az az egyetlen igásló, mely Oroszország történelmének súlyos szekerét húzza A néptömegek esze, minden ösztönzés és lelkesítés ellenére, továbbra is olyan erő, amelynek külső vezetésre van szüksége. Így gondoltam tizenhárom évvel ezelőtt, és így — tévedtem. Emlékezéseimnek ezt a lapját, tehát ki kellene tépnem. Ámde: „amit leírt a toliad, fejsze nem vágja ki”. Ezenkívül: „tévedéseinkből tanulunk” — mondogatta gyakran Lenin. Hadd ismerjék hát az olvasók ezt az én tévedésemet. Jó volna, ha tanulságul szolgálna mindazoknak, akik hajlamosak megfigyeléseikből elsietett következtetéseket levonni. (Folytatjuk)
