Pest Megyi Hírlap, 1970. április (14. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-22 / 93. szám

1970. ÁPRILIS 22., SZERDA WST MEGYEI hírlap 3 a történelem viharában Egy bőr labda története Lenin déltájban az étkez­débe sietve, lármás gyerek- csapatra lett figyelmes, amely a Cár ágyú közelé­ben, az úttesten valami döglött varjúhoz hasonló rongycsomót rugdosott a kövezeten. A Kremlben működő mintaiskola-kommunában éppen nagyszünet volt... Lenin, akit érdekelt a dolog, közelebb ment. Egy szőke legényke nagyot rú­gott a titokzatos tárgyba. Társa, egy nyurga, ügyet­len mozgású, szétterpesztett lábakkal álló srác nem tudta elfogni. A rongycso- mó Lenin lábához gurult. Lehajolt és felvette. Kö­zönséges rongy csomó volt, amit spárgával jó erősen összekötöztek. Lenin forgatta kezében ezt a rögtönzött futball- labdát, szinte szomorúan nézte. A fiúk köréje tömö­rültek. Élénk szürke és bar­na szemek nézték aggodal­masan az arcát. Már-már kitört belőlük, hogy „bá-á- ácsi kérem, adja vissza”, amikor Lenin elmosolyo­dott és hirtelen a magasba dobta a rongycsomót. A gyerekek megriasztott ve­rébcsapatként röppentek utána... Lenin tovább ment... Ejszaika Puskint olvassa. Hirtelen becsukja a köny­vet és a telefonkagyló után nyúl... Ám eszébe jut va­lami, az órára pillant, nincs-e túl késő? Természetesen, késő van. A telefonos kisasszony már felvette a kagylót és Lenin bemondja a számot. A drót másik végén azonnal fel­emelik a kagylót, mintha csak vártak volna, erre a hí­vásra. Az illető még nem fekihetett le. — Vlagyimir Dmitrije- Vics? Jó estét. Itt Lenin. — Halkan beszél, kezével el­takarja a telefonkagylót, nehogy valakit felébresszen a házban. Mégis ma tele­fonál — döntötte el —, mert holnap esetleg nem lesz ideje, vagy tán elfelejti. — Ö, még nem feküdt le? An­nál jobb. Arról lenne szó, hogy a holnapi nap folya­mán próbáljon szerezni ne­kem egy futball-labdát... A drót másik végéről cso­dálkozó hang: — Labdát? Milyen lab­dát? — Közönséges bőrlab­dát, amilyennel futballoz­nak. Pillanatnyi szünet. A hang folytatja: — Bocsásson meg, Vla­gyimir Iljics, jól hallottam, futball-labdát ? — Igen, futball-labdát. De miért csodálkozik? — nevet Lenin a telefonba. Szórakoztatja őt a mindig komoly és kimért néphiz- tossági irodavezető zavara. — Hátha holnap kedvem szottyan egy kis futballo- zásra... — Nem, én nem úgy... — hangzik bizonytalanul a drót túlsó végén. — Jó, megpróbálok holnapra sze­rezni ... — Kitűnő. Ha talál, fel­tűnés nélkül súgja meg ne­kem. Jó éjszakát, Vlagyi­mir Dmitrijevics. Már késő van, hagyja abba a munikát és a teázást, és feküdjön le rögtön. Hallja? Hogy ón... Hát én már régen fekszem. Álmodtam a kerek bőrlab- dáról. — Lenin ismét ne­vet: — Ezért hívtam ma­gát. Nos, jó éjt. Csendesen leteszi a kagy­lót és eloltja a villanyt. NICOLAS GUILLÉN: LENIN Tudod-e, hogy az a hatalmas kéz, mely szétzúzta a zsarnokot s a trónt, viola-könnyű volt? Tudod-e, ez a kéz kinek a keze volt? Tudod-e, hogy az a szigorú hang, mely urakat ölt, s sziklákat mozdított, életre tanított? Tudod-e, az a hang kinek a hangja volt? Tudod-e, hogy az a félelmes szél, mely a földön keresztülvágtatott, becéző-gyönge volt? Tudod-e az a szél kinek parancsa volt? S tudtad-e, hogy a vöröslő napsugár, a félelmes, kitartó sugarak, könnyet szárítanak? s aki nyomukba jár, csak az lehet szabad. Kónya Gábor fordítása VALERIJ BRJUSZOV: LENIN Ki volt? Vezér, ki átnevelte Az embert, s együtt alkotott A néppel, mindig egy mederbe Terelve minden patakot. Október napjai beteltek: Korok döntőbb válaszfala, Mint századok törvénytekercsek, A röneszámsz vagy Attila. A múlt szétfosziik, mint a felhő. Támad közösség tengere — Mint óriáshegy orma, felnő Lenin dicső októbere. Föld! Zöld bolygó! Plánétarendek Szemernyi, törpe gömbje, te! Ö fényed, ő a tűz tebenned, És hírneved — az ő hírneve! Meghalt; a végtelenben kurta, kis percet élt — de tetteit példánk a földön szertehordta, s szavát milliók hirdetik. Békés István fordítása íendő alatt beléjük ivódott bálványimádatot, ami nem más, mint a szolgák hitvallá­sa, annak elismerése, hogy csak bábok vagyunk a na­gyobb hatalmak kezében. És a forradalomnak Oroszország­ban sokszor nem is a közép­kor szel lemével kellett meg­küzdenie; az ellenség nemcsak a Tőke, a Tulajdon volt, nem­csak a feh érgárdisták fegyve­re, hanem a megfeketedett aranyozásit ikonok, a kancsu­kát némán és görnyed ten tű­rő hátak, a hagymakupolás templomok kövét koptató tér­dek. Ezekkel a hátakkal és térdekkel kellett megértetni, hogy az ikoftok nem tesznek csodát, a vezetőik nem forgat­hatnak többé kancsukát, s nem istenek, akiket imádni kelL Lenin keserves utat választott, hisz ha a tegnapnak és teg- napelőttnek gyökereit is ki akarta tépni, a bálványimá­dást még legszebb, valóban őszinte formáiban, a hála, a szeretet, a megbecsülés jele­ként sem tűrhette i meg. Egy kosár gyümölcs, egy vég posz­tó vagy a kongresszusi ünnep­lés — egyremegy: mind ugyanannak a magatartásnak más-más megnyilvánulása. Ezért kellett nemcsak azt vál­lalnia, hogy kopott ruhában jár és rosszul táplálkozik, hogy lemond roppant munká­ja minden külsődleges ered­ményéről, hanem azt is, hogy szembenéz Dora Kaplan re­volverével. Nem a halálnak fittyet hányó hős gesztusa ez, hanem a gondolkodó politikus életelve. Aligha hihető, hogy ne tudta volna, mát jelentene halála a forradalomnak, de in­kább ezt a veszélyt hívta ki, mintsem hogy tápot adjon a bálványozásnak. S valószínűt­len, hogy a túlzott szerénység kerekedett volna felül benne, amikor az Októbert fenyegető veszedelmek közül kisebbnek ítélte önmaga pusztuláséit, mint a szolgaság lélektanának továbbélését. A látszólag értelmetlen magatartást, hogy még ezt a mérhetetlen kockázatot is vállalta, nem magyarázhatja semmiféle lélektani ok vagy jellembeli adottság: egy alap­vető elvhez való kérlelhetet­len ragaszkodás parancsolta ezt. De mint mondjunk má­sik furcsa tulajdonságáról, ahogy szétforgácsolta idejét és erejét? Mi sem természe­tesebb, minthogy államfér­fiak sorsdöntő időkben csak sorsdöntő ügyekkel törődnek. Nincs tudomásunk, hogy Caesárt a gallusok elleni har­cok alatt, Hannibált Róma ostromakor, Robespierre-t a terror idején más is foglal­koztatta volna, mint az em­berfeletti feladat, melynek el­végzésére vállalkozott. Az emberi természet sajátossá­ga, hogy minél nagyobb a cél és a tét, annál jobban össz­pontosítani kell a figyelmet és az akaratot; ilyenkor min­den mellékes háttérbe szo­rul, minden másodlagos ha­lasztást szenved. Lenin 1919 májusában levelet kapott parasztoktól, akik panaszkodtak, hogy jog- tálanul rekvirálták el a lo­vaikat. Továbbkiildte a kér­vényt az illetékes hivatal­nak, s ezzel a megjegyzéssel kapta vissza; „Úgyis sok a munka, nincs időnk apró- cseprő ügyekkel foglalkozni!” A levél továbbvándorolt, ez­úttal az állami ellenőrzés­hez. Lenin utasításával: „Tar­tóztassa le azt a tisztviselőt, aki ezt a választ adta”. Ez a kivételes képességű szervező, aki életének min­den percét tervszerűen beosz­totta, mintha nem ismert volna különbséget sorsdöntő és apró-cseprő ügyek között. A forradalom legnehezebb időszakában azzal törődött, hogy a Kreml minden szobá­jában legyen egy kancsó víz és pohár a várakozóknak, hogy Sztálin olyan szobát kapjon, ahol nem zavarja a konyhai zaj s nyugodtan al­hat Egy távirata 1919 feb­ruárjából: „Danyilov szovjet alkalmazott panaszkodik, hogy a rendkívüli bizottság elvett tőle három púd lisztet és más terményeket, amelyeket más­fél év alatt gyűjtött össze, nagy nehézségek árán négy­tagú családja számára. Szi­gorúan vizsgálják ki. Az eredményről távirati értesí­tést kérek.”... S hogy mennyi­re szívén viselte az „apró- cseprő ügyeket”: 1920 január­jában javasolta Lunacsarsz- kijnak, szerkesszenek orosz értelmező szótárt. 1921 má­jusában Pokrovszkijt kérte, ellenőrizze, készül-e már a szótár. Pontosan egy év múl­va Litkenszt noszogatta, néz­zen utána, mi van vele, majd egy hét múlva ismét írt ne­ki: csinálják már végre. De a legjellemzőbb az a kérelemáradat, mellyel Gor­kij 1919—20—21-ben elárasz­totta. Fogadja Kuprint iro­dalmi ügyben: adjanak ki információs újságot a kom­munista agitátoroknak; for­dítsák le valamennyi euró­pai nyelvre azoknak a köny­veknek a jegyzékét, melyek a Világirodalom sorozatban megjelennek; fogadja Farb- mann amerikai újságírót; hagyjanak meg a tudósoknak 1800 fejadagot; eresszék sza­badon az összeesküvéssel vá­dolt Szapozsnyikov vegyészt, aki megtalálta a módját, hogy gázszurokból fertőtlenítőt ké­szítsen; adjanak lehetőséget Manuhinnak, hogy külföldön kutathassa a kiütéses tífusz szérumát; szállítsák vissza Moszkvából az Ermitázs mű­kincseit Leningrádba; szer­vezzék meg a gyermekbűnö­zés elleni ligát; gyűjtsék össze a lerombolt faházak üvegét, a homokzsákok ron­gyait, az ócskavasat; olvassa el Csernov és Martov kéz­iratos emlékiratait; engedé­lyezzenek külön dolgozószobát a tudósoknak; kobozzák el az emigráltak vagyonát; látogas­sa meg Lazarov fizikai inté­zetét. És Lenin, akinek közben a fehérgárdistákkal, az inter­venciósokkal, az éhínséggel, a szörnyű káosszal kellett meg­küzdenie, türelmesen és fárad­hatatlanul válaszolt a kérel­mekre és javaslatokra, írt, táviratozott, utasított, intézke­dett. Egyetlenegyszer érződött csak rosszallás a hangjából — de akkor Is hogyan! „Átküld- tem levelét L. B. Kamenyev- nek. Annyira fáradt vagyok, hogy semmihez nincs erőm. ön viszont vért köp és nem utazik! Igazán mondom, ez lelkiismeretlenség és éssze­rűtlen dolog. Európában egy jó szanatóriumban kezelni is fogják, és háromszor annyit fog dolgozni. Bizony-bizony. Nálunk pedig sem gyógyke­zelés, sem munka — csak kap­kodás. Hiábavaló kapkodás. Utazzék el, gyógyuljon meg. Kérem, ne makacskodjék”. Mondják. hogy a túlfe­szített munka okozta idő előtti halálát. Pedig nem tartozott a Beszélgetés gyerekekkel. LJUDMILLA KUNYECKAJA: Az utolsó munkanap Lenin utoljára 1922 végén a Komintern. IV. kongresszu­sán és a moszkvai szovjet plé­numán mondott beszédet — hosszú szünet után — a nyil­vánosság előtt. Nagyon izga­tott volt. A IV. kongresszuson „Az oroszországi forradalom öt esztendeje” címmel néme­tül mondta el beszédét. Elöl­járóban bejelentette, hogy nem érzi jól magát, ezért nem tarthat nagy beszédet Léleg­zet-visszafojtva figyelték sza­vait a kommunista és mun­káspártok képviselői. Minden tekintet Lenin sápadt arcára tapadt figyelték minden sza­vát Arról a gyakorlati mun­káról beszélt amelyet a bol­sevik párt rendkívül nehéz körülmények között végzett arra hívott fel, hogy összegez­zék ezeiket a tapasztalatokat és elemezzék az elkövetett hi­bákat. Beszéde céltudatos, op­timista hangvételű volt. savanyú megszállottak közé, akik csak munka közben érzik jól magukat. Tudott pihenni, s tudta, hogy a pihenés élet- szükséglet ... Szibériai szám­űzetése alatt úszott, halászott, vadászott, az emigrációban so­kat kerékpározott, megmászta az Alpokat, a Tátrát, bekóbo- rolta a svájci és lengyel he­gyifalvakat. Még a halála előt­ti években is gyerekes izga­lommal kutatott ismeretlen tájak után, naphosszat cserké­szett az erdőben, kedvvel és lelkesen métázott. Mégsem sajnálta az időt olyan aprósá­gokra, melyeket egy miniszté­riumi tisztviselőnek kellett volna elintéznie, holott ha va­lamelyik látogatója késésével néhány percét elrabolta, bosz- szúsan ráncolta a homlokát. Csodát nem remélhetett, nem hihette, hogy a százmilliós bi­rodalomban egymaga elintéz­het mindent, amit a cártól örökölt impotens vagy ellen­séges államgépezet nem intéz vagy rosszul intéz el... A forradalom örökölte a cári Oroszország egyik legször­nyűbb rákfenéjét, a „nyicse- vót” is. Hisz az „apróságokkal nem érünk rá törődni” erről a tőről fakad. Ahol az élet ér­telmetlenné silányul, az em­berek nagy része a közömbös­ségben, a semmittevésben ke­res menedéket, hisz a tettek kudarcba fulladnak. Márpedig Leninnek olyan országban kellett úrrá lenni a történelem során még sosem látott káo­szon, olyan országban kellett építenie az egymással való tö­rődést hirdető társadalmat, ahol a nemtörődömség érthe­tően nagyon mély gyökeret vert. A forradalmi Oroszor­szágot az álmos Oroszország­ból kellett megteremteni. November 19-én a moszkvai szovjet plénumán mondotta Vlagyimir Iljics jövőbe látó szavait; „A NÉP Oroszorszá­gából szocialista Oroszország lesz”. Az utolsó hónapokban a tit­kárság munkatársai percnyi pontossággal vezették napló­jukat Lenin tevékenységéről. Néhány feljegyzés november 25-ről: „Vlagyimir Iljics be­teg, csak 5 percet töltött dol­gozószobájában, telefonon le­diktált 3 levelet, amelyekre választ akart kérni... ... 6 órakor bejött. Néhány percig telefonált. Fél 7-től fél 8- ig volt nála A. D. Cjurupa. ... fél 9-től háromnegyed 9- ig telefonált. Gorbunov kérte, hogy adják át neki a trösztökkel és a pénzügyi finanszírozással fog­lalkozó összes anyagokat... mivel Vlagyimir Iljics kérte, hogy ismertesse azokat Cjuru- pával”. A Lenin dolgozószobáját fel­kereső látogatók figyelmét rendszerint felkelti az íróasz­tallal szemben, a falon levő őrá. Ma is azt az időpontot mutatja, amikor Lenin utoljá­ra elhagyta irodáját. Ligyija Fotyijeva, a Népbiztosok Ta­nácsának titkárnője így írja le Lenin utolsó munkanapját itt az irodában: „December 12-én délelőtt 11 órakor ér­kezett meg Gorkiiból és 11 óra 15 perckor bement dolgo­zószobájába. Rövid időt töltött ott, majd hazament. 12 óra­kor ismét visszatért, és 2 óráig a Népbiztosok Tanácsában, valamint a Munka és Védelmi Bizottságban dolgozó helyet­teseivel tárgyalt. Ezután haza­ment, semmi utasítást sem adott azonban estére. Délután 5 óra 30 perckor megjelent dolgozószobájában, néhány percig telefonált. Utasítást adott arra, hogy küldjük el a korábban már francia nyelven előkészített levelet Constantin Lazzari olasz szocialistának. A levél a Komintern III. kong­resszusának ülésén felvetődött feladattal, az olasz forradal­márok egyesítésével foglalko­zik. Este 6 óra 45 perekor megérkezett Leninhez F. E. Dzerzsinszkij. 7. óra 45 perc­kor Vlagyimir Iljics fogadta az OSZSZK berlini kereske­delmi kirendeltségének veze­tőjét, a külkereskedelemről és a kirendeltség munkájáról be­széltek. V. I. Lenin este 8 óra 15 perckor ment haza”. Itt véget ér a feljegyzés. A nagyról, a legnagyobbról: Le­ninről. És a műről, amelyet alkotott. $ l

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents