Pest Megyi Hírlap, 1970. április (14. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-12 / 85. szám

........ . .......................... . ......... ...... ............ PE S1 HEGYEI 8 '&Círlap 1910. ÁPRILIS 12., VASÁRNAP NYUGATNÉMET FILM A költészet napja Vadászjelenetek Alsó-Ba jorországban ZELK ZOLTÁN: MÚZSA, 1970. (Kiss Attila rajza) JANKOVICH FERENC: 0, korán akiket... Ó, korán akiket eljegyzett a csend ... Égre festett vágyak űzött sereg népe! Miért vágyakoztok a földről az égbe? Azt hiszitek, ott tán jobb, mint idelent? Tudom, mi szűzi kéj, köddel lebegni fent, az utolérhetetlent sejtelemmel keresve, száműzött fellegek folyam-habjába esve s csak hittel szállni, mint egy középkori szent. De visszatértem én, csatám életre ment. S fordultam, mint aki szablyáját fennen fente, mint hadvezér, aki a hadat megüzente: A földre, ahol egymást paskolva kereng a tűz-sárga, a tűz-zöld s a tűz-piros sereg — jobb köztük élni, mint a semmi ködébe veszve. KÓNYA LAJOS: Régi temető Zárt sorokban, hús pagonyban ciprusfák vonulnak hosszan. Mennek fejüket felszegve, zsoltárokat énekelve. Száll a tömjénszagú harmat, adjon isten nyugodalmat. Fű között a letaszított kő-Krisztus, körötte sírok. Kő-sírok, ledőlt sírkövek, mohos, töredékes szöveg. Kibontott sírok, csonthalom — ennyi csak a nyugodalom. A tó felől szárnyat bontva kis kerek szél kap a lombba. S ki-be szaladgál egy legény csodálkozó szemüregén. Ez a ciprus belőle nőtt — meghajtok szelleme előtt. öregapám született épp, amikor őt eltemették: Ezernyolcszáznegyvennyolcban. A szó szinte lángralobban. Szárnyas, szívet melegítő szent évszám, sugaras idői Ö békesség tört virága, ciprus jóillatú ága! Szivemet szúrtad keresztül, zöldág astul-lev elestül. Törli a bút homlokáról Öregnek ifjú voltam, fiatalok közt öreg, nem is széna, nem is szalma volt a sorsom, de törek. Ha fennhangon nem is mondták hallottam én, hogy „Mi fán termett ez?” és: „Ha nem kérik, minek húzza a cigány?” Nyirettyűmből vándorbot lett, hátamon a hegedű, nem húztam én, mégis szólt a vidám is, meg keserű. így bolyongtam, vándoroltam, kótám lett a nagyvilág, rétek hátán, patak habján olvastam a muzsikát. Ezért volt, hogy fű ha biccent, ág ejtette levelét: hegedűm már tovább búgta ezt a hangjasincs zenét. Ezért éhét ha üvölté, fagyhalálát, farkas, eb: hegedűm is égre sírta véle ezt az éneket! Halkan, mint a füvek tánca, máskor vonított a húr — csoda-e ha ily cigánynak nem fizetett senki úr? Most, hogy éltem alkonyulna, hajnalodik a világ, törli a bút homlokáról, mint ablakról a homályt. Hegedűmről is letörli ezt a hosszú éjszakát? Ne szakadjon, jaj, ne mondjon húrja még jóéjszakát! NIKLAI ADAM: Ok és mi ök elestek, a három nagy előd. És fölemelte őket Segesvár, Balatonszárszó, meg Abda. Mi meghalunk csak. Mint a könyvelők. S majd illedelmesen elparentál egy napon pár szó a lapba’, re lehet, beteges emberre, ke­mény férfira, könnyen szerető nőre, kicsúfolható gyerekre, egymásra, mindenkire és sen­kire. Abnormálisak a vadász­jelenetek, ahogyan az özvegy szexuálpatalóga vadászik a feltehetően homoszexuálisra, ahogy a szerető lány érzelmei helyett testét kínálja fel, ahogy a hangoskodó falule­gény pusztít, töri-zúzza a kap­csolatokat, embereket, es ahogy összefognak a marcan- golásra kijelölt ellen. Ilyen emberek mindenre és min­denkire vadászhatnak, ember­re, társadalomra, az emberi­ségre is. Abnormális figurák, abnor­mális vadászjelenetek: a fa­sizmus pusztán orvosi kór lenne? Abnormális emberek kórképe, a fasizmus kórképe? Adódna egy válasz: a gondo- lattalanság űrét embertelen jegyek tölthetik meg és a fa­siszták valahol mindig hur­colták a betegesség jellemzőit. Az érvelés mégsem teljesen meggyőző, ugyanis elmeosz­tályra valókkal nem lehet he­lyettesíteni ideológiát és re­zsimet. Ez esetben elzárással, injekciókkal, gyógyszerekkel lehetett volna és lehetne vál­toztatni. És ennyire nem egy­szerű az ügy. A kórkép túlzott sűrítése, a tipizálás beteges­ségét kiemelő volta rontotta a film hatását, nem egyértelmű politikai úndorral. hanem fi­zikai undorral távoztunk a moziból. Mégis, a film legnagyobb hatása, érdeme ez az úndor- keltés, amely érzésből tilta­kozás, cselekvés támadhat. Ezt köszönhetjük Peter Fleisch­mann rendezőnek és a népes, kiváló színészgárdának. (fóti) APATI MIKLÓS: Búsuló Szél fű hova is régtől ide jár jönnél zivatar villám kocsiján gyulladt szememen árnyék lapul ám Gyöngyös veríték homlok oldalán töppedt földemen dolgos szaporán lennék szabad is hullám taraján Dúsan terített asztal oldalán szolgál két kezem ennék igazán vacsora-csillag lesz a vacsorám. MÓRICZ VIRÁG: EGY CSŐK CSAK-•SfSSSSSSS/SSSSSSSfSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SS/ISSSSSSSSSSSSfSSfSSSSSSSSSSSSSff/SSS/Mí A bírónő, a két ülnök — ** egyik volt partizán, má­sik nyugdíjas ápolónő — és a jegyzőkönyvvezető gépíró lány ülnek a pulpituson, ki-ki a maga helyén, a magas ablakok előtt, melyek oly piszkosak, mintha sűrű csdpkerongy ta­padna rájuk. Először bejönnek mind, az­tán a tanú kimegy és marad fel- és alperes. Két aranyos barna gyerek. Pirosarcú, egészséges, majd ki- csattán mind a kettő. A fiú vasgyúró, a lány bögyös-faros, mégis karcsú, miniszoknyát visel, s emeletes kontyot. A fiú hófehér ingben, éjfekete gálaruhában, kis, fekete sze­mű dacos magyar kölyök. Szörnyeteg mérges mindkettő. A bíró eldarálja az előző tárgyaláson már kiderült té­nyeket: Háromévi ismeretség után házasodtak össze, három éve. Most az asszony húsz-, a férje huszonnégy éves. Tizen­négy és tizennyolc éves koruk­ban szerelmesed tek meg. A múlt november 7-én szakítot­tak. A férj szüleihez tért visz- sza. mert .,a felesége a náluk vendégségben levő egyik férfi­vel külön szobába ment és ott csókolózott”. Az asszony beleszól a felol­vasásba: — Mert az Edit nyakát csó­kolgattad! Visszaadtam! — Nem bókültek ki? — kér­di a bíró. — Majd talán a tanú! — mondja sokat sejtetően a fiú. — Mért a tanú? — Majd ő megmondja. Egy héten négyszer-ötször volt ná­lunk, sokszor, mindig, ő tudja! Igaz? — a feleségére néz. — Nem! — szisszen a me­nyecske. A férj grimaszt vág, mély megvetéssel elfordul. A bíró sorolja a szokásos kérdéseket. A fiú a költ­ségeket kész viselni, de név­viselést nem enged. — Mért nem engedi? — csitítja a bíró. — A névviseléstől csak kivé­teles esetekben tiltja el a bí­róság. Inkább béküljenek ki. Mért nem békülnek ki? — A kedves nejem azt a ki­jelentést tette, jobb is. Azt a kijelentést tette, ő is el akar válni. — Pofátlanul hazudsz — mondja kedves piros neje. — Élettársa van? — Nincs. — Az a lány, akinek a nya­kát csókolgatta? — Nem! Fütyülök rá! — És magának? Akivel a konyhában csókolózott? — Semmi. Semmi közöm hozzá. Se előtte, se utána. — És azért az egy csókért válnak el? — Volt más is! — mondja a fiú, sokatmondóan. Olyan gú­nyos, odatapad az ajka a fo­gához, alig bírja kifújni a sza­vakat. — Igen? Az első tárgyaláson másról nem beszéltek. — Közös beleegyezéssel: ar­ról volt szó. Akkor nincs ér­telme kiteregetni a szeny- nyest. De ha ő megváltoztatta az akaratát! — Nem változtattam meg! A bíró gyönyörködik ben­nük. — November hetedikéig jól éltek? — Fogjuk rá. — Akkor elcsattant egy csók a konyhában? — Volt más is! — Nem igaz! Hülye vagy! — prüszköl az asszony. A bíró leinti: Várj, most a fiúval foglalkozom. Igazán, mint a tanító néni. — Nézze, egy csók nem le­het válás oka, ha ő nem is akar válni. Tud maga mást bizonyítani ? — Menjünk vissza — fúj a fiú, aprókat szusszant, s fel­emeli a jobb keze hüvelykuj­ját. — Három éve. karácsony­kor esküdtünk. — Felmutatja mutatóujját, is: — június—jú­lius-augusztus, szeptember közepéig a tanúval együtt gépkocsivezetői vizsgára ké­szültem. Azért is kerültünk olyan jó haversági viszonyba. Sokszor járt nálunk, ö tudja, hogy a feleségemnek már ak­kor viszonya volt egy illető­vel. — Te bolond! — nevet dü­hösen és keserűen a feleség. — Mikor tudta meg? — Mióta külön vagyunk. ,A* az illető sajat maga mondta, nekem, a szemembe. Semmi oka ezt állítani! — Persze, hogy semmi oka, te hülye! — nevet az asszony. — Semmi érdeke — a fiú kivágja magát a kis zavarból. — Ez az egyetlen bizonyí- tóka? — Saját bátyám látta a konyhában az illetővel. — Aki azonos azzal, akivel már az első nyáron megcsal­ta? — ?Tem. Azzal az illetővel egy boltban dolgoztak. — Hol dolgoztak egy bolt­ban? Ki az az illető? Megidéz- ' ti tanúnak. — A Zolit? Onnan most nem lehet megidézni, ahol van! — a szeme csak úgy szikrázik a kárörömtől. — Miért? Hol van most? Katona? — Nem. A vicces házban van. — Hol? Mi az a vicces ház? — Diliház. — Akoholelvonón? Vagy el­meosztályon? — Felelj no! Te tudod! — pofonra áll a keze, leküzdi ; Bajorország a porosz szel­lem fellegvára volt, München a sörpuccsnak adott helyet, e terület fasisztáira számít­hatott a Hitler-rezsim, évti­zeddel később a bajor vidé­ken öltötték fel újra a horog­keresztes szalagot és a sors iróniája: Nürnberg Is bajor város, amely világra szóló perével megbüntette és lelep­lezte a barbarizmus vitézeit. Milyen Bajorország hangulata, milyenek polgárai, akik így dicstelen jelzőt szereztek szü­lőföldjüknek? — e kérdést fe­szegeti e bátor, kíméletlenül őszinte film. Az analitikus vizsgálat tár­gya egy mikroközösség. Kis ba­jor település kisemberei élik mindennapi életüket, vegetál­nak: aratnak, ölelnek, sört vedelnek, sertést vágnak, za­báinak és a létezés szintjén gondolják ki az életről alko­tott véleményüket. A film vastagon jellemzi magát a ve­getációt, a disznóólak sara jel­lemzi ezt, a bélmosás, az an­ti esztétikum naturális rajza. A film típusai a puszta lé­tezés figurái, szinte egy nor­mális sincs közöttük: az egyik hős feltehetően homoszexuá­lis, az anya keményen szívte­len, az özvegy freudi szexuál- patalóga, a szerető lány ér­zelmi fogyatékos, a hangosko­dó falulegény erős és tehetet­lenül szadista, az öreg bácsi szenilis és egy valóban elme­beteg kisfiú képviseli a film­ben a szépet és a jót. Ök vadászgatnak. A vadász- gatás a vegetáció eseménye, a sárba ragadt élet ambíciója, a tettelenség otromba cselek­vése — szimbóluma, hogy a puszta létezésből kinövő ak­tivitás sosem lehet emberi. Vadásznak arra, amire és aki-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents