Pest Megyi Hírlap, 1970. február (14. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-10 / 34. szám
4 1970. FEBRUÄR 10., KEDD :"kMu4üiP Fellegvár9 ellentmondásokból TEGNAP es holnap a ceglédi „TÖIIÖK JÁNOS” MEZŐGAZDASÁGI TECHNIKUM KOLLÉGIUMÁBAN ÚJ ARCÚ TÁJ Az országúiról nem látni, pedig nincs is messze a Dunától: a domboldalban épült fel a leányfalui SZOT-üdülő. Mindenekelőtt a családosok kedvelt pihenőhelye. Nem kell hozzá sem telkecske, sem hétvégi vityilló, a vele járó sok gonddal és még több kiadással. Egy kéthetes beutalóval gondtalan pihenést és időtöltést biztosítanak itt. A konyha jó, a panaszkönyvben dicséreteket olvasgathatnak, akik végiglapozzák. Szöveg: Tóth Foto: Urbán TV-FIGYELŐ Változatos h A ceglédi vasútállomás város felőli oldalán kezdődik a keskeny nyomközű vonal Törtei, Vezseny felé. „Menjen a sínpár mellett a Szolnoki útig, ott van a Béke téren a fiúkollégium” — adja a jótanácsot egy fiatalember. Csendes vasárnap délben a Széchenyi út. Balra két temető hallgat, s a Szolnoki útnál alacsony épület elé érek. Nem messze magasodik az új kórház - impozáns épülete. Csendes a kollégium is. Keskeny, kanyargós folyosókon szekrények sorakoznak, tetejükön bőröndök. Az igazgató — Racskó Pál — mutatkozik be a markáns arcú, középkorú férfi —, jöjjön, az egyik negyedikes hálóban nyugodtan beszélgethetünk. Tanulnak a fiúk. Az iskolában. — Vasárnap? — Igen, mert itt nincs hely. Ez a kollégium az ellentmondások fellegvára. — Négy évvel ezelőtt kezdtem itt nevelni. Az akkori, hírhedt időkről nem beszélek: kirepültek már a „vaddarazsak”, sok változás történt a kollégiumban, a diákokban egyaránt. Az otthont adás értelmét ma már minden idekerülő diák felfogja: 70 fiú és 36 lány lakik jelenleg a két épületben. — Soroljam a problémákat? Kicsi a hely. Teremhiány; a szakkörök befogadására szolgáló termek, helyiségek hiányoznak. A délelőtti tanítás ugyanabban a teremben van, mint az esti szilénciüm. Tervbe van véve új kollégium építése, de mikor lesz abból valami? Nincs az iskolától elkülönülő, önálló költségvetésünk, s az ebédet a szomszédos, gimnáziumi kollégium konyhájából kapjuk ... A jó oldal? Jelenleg olyan fiatalok élnek itt, akik minden lehetőséget kihasználnak képességeik kifejlesztésére, s a tananyag megtanulásán kívüli, egyéb tevékenységre is. A nevelőnő A mjsik épület szomszédos a gimnázium kollégiumával. Itt van a tanítás és a szilencium is. Az ebéd utáni hangulat nem hallatszik be a tanári szobába. Jakab Lajosné, a lányok egyik nevelője: fiatal, karcsú asszony. — 1966-ban végeztem magyar-könyvtáros szakon, s most mint kollégiumi nevelő dolgozom. Félállásban. Hiába van képzettségem, sem a magyar irodalmat nem tanítom, sem könyvtárban nem tevékenykedem. Sokan vagyunk ezen a szakon, s így amolyan félhivatású nevelő maradtam. Heti négy alkalommal töltöm le a kötelező, előírt időt, s a nehézség abban van, hogy nem tanítom azokat a fiatalokat, akik az iskolai előadás után igénylik a nevelő bizalmas, őszinte szavait. De hogyan szóljak hozzájuk, amikor az iskolai problémák szinte ismeretlenek maradnak előttem? Nevelés tanítás nélkül? Egy pedagógusnak nem a legjobb megoldás ismereteinek bővítésére és átadására. Szeretem a kollégistákat, ez a bizalom — szerencsére — kölcsönös. — Végzettségemhez megfelelő állás sok panaszomat orvosolná. Most sem vagyok távol a fiatalok érdeklődési körétől, de ha taníthatnék ... A diákok A kollégium igazgatója ajánlotta beszélgetésre azokat a tanulókat, akik itt ülnek most velem, kényelmesen eldőlve a párnás székeken. Van közöttük bukott és jeles, fiú és lány, falusi és fővárosi fiatal. Szlavkovszky Kinga vidám keserűséggel jegyzi meg: „Elkeserítő, hogy a kollégium az iskolában van. Padok között enni és öltözni, kényelmetlen dolog. Kevés a szórakozási l<;hetőség, a hétköznapi 1—2 óra kimenő néha még vásárlásra is kevésnek bizonyul. Igaz, hogy diáktársaim szép eredményeket értek és érnek el a sportban, kulturális életben, de micsoda energia kell egy-egy jó eredményhez ilyen körülmények között. — A félévi vizsgán „megvágtak”, mégis bízom az elkövetkezendő három és fél év sikereiben — mondja Albrecht Róbert elsős. — Hiába, megszűnt már, hogy kettes, hármas végzettségű nyolcadikosokat minden szelekció nélkül vettek fel a mezőgazdaságiba. Ma már jó szakembereket igényel a mezőgazdaság, a gépesítés, a technikai fejlesztés egyre jobban kiterjed, erre az ágra is. Szabó Balázs, mint a diáktanács vezetője már „öregdiák”. Fél év és kirepül az intézetből az életbe. — Konkrét úticélom még nincs. Valamelyik főiskolán szeretném folytatni tanulmányaimat. Keszthely vagy Szolnok? Még nem tudom. Az itt eltöltött négy év sok emléket, élményt adott. Nincs különösebb probléma a diákokkal, a diákságban is, megvannak azok a tulajdonságok, amelyek a felnőttekben. Az iskola 240 tanulójából 106 kollégista. Mint a diáktanács elnöke, kötelességemnek érzem, a tanulótársaimmal való törődést, problémáik megoldását. — A KISZ. mint tömegszervezet, jelentős szerepet játszik kollégiumunk fiataljai életében. Hét alapszervezetünk van, rendszeres, jó kapcsolatot tartunk a többi ceglédi KISZ-szervezettel. A városi MHSZ támogatásával könnyűbúvár szakosztály is működik. A városi Ifjú Gárda zászlóaljába egy szakaszt ad iskolánk. Működik egy tánccsoport, a fejlesztési alapot társadalmi munkával növeljük. Szabó Balázs elmondta még, hogy szoros kapcsolatot alakítottak ki a többi Pest megyei kollégiumokkal is, hogy többször nyertek különböző tanulmányi versenyt, hogy készülnek a forradalmi ifjúsági napok keretében a felszabadulási és a Lenin-év- forduló megünneplésére. Közeli terveik szép számmal vannak hát. A távolabbinkhoz meg az kellene, hogy eldőljön: meglesz-e az új kollégium Cegléden? Mert addig az igazgató említette ellentmondások aligha oldhatók fel. Besze Imre Kalandvágy vagy örömtelen gyermekkor, kisiklott élet vagy politikai vakság — a végállomás ugyanaz: értelmetlen halál sok ezer kilométerre a szülőhatótól, a családtól, a dzsungelben. Vietnam dzsungelében, ahová a jó fizetés reménye, vagy a talaj talanság sodorta a disszidens magyar fiatalokat. Három ifjú méltatlan halállal fizetett a vietnami zsoldért. A negyedik megmenekült, visszajött. Idegileg megtépázva, lelkileg megnyo- morodva. Csakis az utóbbival magyarázható ugyanis, hogy a riporter fiaggia tózására: mit érez, amikor a hazai újságokban a vietnami háborúról szóló híreket olvassa, egy szava sem volt a vietnami nép szenvedéseiről, csupán annak örült, hogy ő már biztonságban lehet ... » A szerdai műsor ismétléssel kezdődött. Karinthy Ferenc Víz című tv-filmjét bizonyára örömmel nézték meg, akik még nem látták. Ha másért nem, azért a kitűnő alakításért, amelyet Básti Lajos nyújtott a kiöregedett vízipólózó tragikomikus figurájának megformálásában. A nap befejező műsora az Ismerkedés a szobrászattal című adás volt. Tartalmi értékelés helyett, ezúttal egy kritikai megjegyzés a műsorszerkesztőkhöz: sokan emlékezünk még arra a viharra, amelyet a Szántó Kovács János-szobor kavart a laikus közvéleményben; azt sem titok, hogy a magyar szobrászművészet mindmáig legrealistább Petőfi-szob- rának egyedül Gyula városa volt hajlandó otthont adni, mert másutt úgy érezték, hogy a deheroizálás sértené az idealizált Petőfiről kialakult illúziókat; ki ne tudná, hogy akadtak — nem is kevesen —, akik Henry Moort ennyivel intézték él: „Ja, akinél minden szobornak lyukas a hasa?”, A Család és társadalom sorozat csütörtöki, Mi leszek, ha nagy leszek? című adása felért egy játékfilmmel. A családi kör — a miknokömyezet — emberformáló — vagy éppen visszahúzó — hatása ritkán kapott ilyen plasztikusan tömör, elgondolkoztató megfogalmazást, mint ebben a film- riportbam. Általában nem hiszek a riportfilmek „világ- megváltó” hatásában. De szeretnék hinni abban, hogy ez a műsor felrázza, cselekvésre ösztönzi azokat, akik sokat tehetnének a hátrányos helyzetű, tehetséges gyermekek felkarolásáért. Befejezésül — jókora ugrással — a vasárnapi program finisét, a Muzsikáló városok — Szentpétervár című műsort szeretném kiemelni. Ez az ösz- szeállítás egyszerre nyújtott élvezetet az orosz operák kedvelőinek, a klasszikus orosz balett rajongóinak és a költészet barátainak. — nyíri — Hajnaltűz Borsod megye palóciakba vidékein a farsangi lakodalmakon felelevenítik a régi farsangi népszokást, a „hajnaltüzet”, amelyet ma „menyecskeugratásnak” neveznek. A lakodalom végén, amikor a fiatalasszony „menyecskeruhába” öltözött, a lakodalmas ház udvarán a vőfélyek szalmából, fahulladékból máglyát raknak, s hatalmas tüzet gyújtanak. Azt a fiatal pár s hozzájuk csatlakozva az egész lakodalmas nép kéz a kézben vidám énekszó mellett körbetáncolja. Amikor a tűz hamvadni kezd, az új menyecskét először férje, majd pedig a vőfélyek „keresztülugratják” a parázson. A menyecske után a nyoszolyólányok is átszöknek azon ki-ki azzal a legénnyel, akivel jegyben jár. Jtefeojqr&fatrffi 8. — Miért éppen én jutottam eszedbe? — kérdeztem Desőtől. Nem is tudom, miért kérdeztem. Már rég azon gondolkoztam, hol lapulhatnánk meg ennyien. — Te vitted közülünk legtöbbre — mondta Deső rögtön. — Meg március tizenötödikén, a Körben, hiszen emlékszel rá: az egész helyzetről még senkit nem hallottam olyan bátran és becsületesen beszélni. Nem tudta, nem tudhatta, hogy egyszerre kettőt döfött rajtam. Tavaly nyáron kineveztek a vállalat cégvezetőjévé, huszonnégy éves se voltam, egész Gáld lázbajött, a Körben vacsorát rendeztek tiszteletemre. Páratlan karrier, a legfiatalabb főtisztviselő, és így tovább, hatszáz pengőmet megettek-megittak. Egy pillanatig kísértett, már ittas is voltam, hogy elmondom az egészet, hülyék, szerencsém volt, semmi más, az öreg Konkoly cégvezetőt épp akkor rúgták ki, a zsidótörvény miatt, amikor én sebesülésemből felépülve, egyenruhásán, kardoson, érdemkeresztesen beállítottam a vezérigazgatóhoz, munkára jelentkezni. De én nem vagyok Deső, én nem tudom elmondani az ilyesmit. Kurzuskarrier, ennyi az egész, és talán — most már — soha nem fogom megtudni, vajon a magam erejéből felkapaszkodhattam volna-e. Március tizenötödike se jobb ennél. Nyomott nap volt, átkozottul nyomott, a kormányzót Hitlerhez rendelték, valami a levegőben lógott, este a Körben a polgármester reszketeg hangon, óvatosan és könnyezve emlegette negyvennyolcat. Akkor nem ittam, egy kortyot se, csak valami vak indulat ragadott el, felugrottam, és a polgármester szavába vágva kiabálni kezdtem: gyalázat, ebben a csatlós országban a szabadságharcnak még az emlékét is csak négy fal között merjük emlegetni, de odavágnánk legalább, ha belegebedünk is, meg mit tudom én, még mi mindent. Döbbent csend lett a teremben, aztán a polgármester némán megölelt, koccintott, sírva fakadt. Egyszerre mindenki az én poharamhoz ütötte a magáét, a pincérek sietve becsukták az ajtókat. Deső sápadtan állt az asztal végén, összeütötte bokáját, és azt mondta hangosan, éljen Magyarország. Éjjel, hazafelé menet, idegesen sugdostam Kostyák rendőrkapitánynak, kérlek, ital volt bennem, ilyenkor az ember nem veti mérlegre, mit mond. Nem igaz, egyetlen pohárral ittam, a fejem ijesztően tiszta volt. Kostyák nem felelt semmit, később sem hozta szóba a történteket, én azonban, munka után hazatérve, napokig ezzel a kérdéssel nyugtalanítottam anyámat: nem jött valami idézés? Ilyen vagyok, nem tehetek róla, amit szégyellnem kell, azért csendben, utálkozva eszem- gyötröm magam, de beszélni nem tudok rófla. Hirtelen eszembe jutott Bartalék présháza. Géza ajánlotta egyszer, már régen, még a Szálasi- puccs előtt, húzódjunk oda, ha az oroszok átlépnék a Dunát, és városunk veszélybe kerülne. Az oroszok azóta, vagy nyolc napja, átlépték a Dunát, a Törökpia" vén házaiban vetették meg lábukat, onnan aknázzák az országutat, a vasútvonalat, de azért mi bejárunk a fővárosba dolgozni Sokan. Meddig? Nevetséges, milyen csökönyösen igyekszünk folytatni azt, amit menthetetlenül abba kell hagynunk. — Ez jó lesz — mondtam megkönnyebbülve. Deső megmozdult. — Mindnyájunknak? — Igen, A Bartai-féle présház. Törhetnénk a fejünket más megoldáson is, de a mostani helyzetben bármilyen variáció csak vak találgatás. Ki tudja, hol lesz a legnagyobb csinn-bumm? Különben a présház jó helyen van, a kastély mögött, tehát védve a Törökpiac felől érkező csomagoktól. De várj, felhívom Gézát. Sokáig tartott, mire a klinikán megtalálták. Amikor végre beleszólt a kagylóba, Deső intett, hogy ne nevezzem meg őket. — Szervusz, Géza. Áll még a présház? — Miért, mi történt? — Beköltöznék. Nemcsak én... — De mi történt? — Ne szamárkodj. Épp az, hogy semmi, ami megváltoztatná a dolgokat. Itt van a tanár úr is. — Miféle tanár? — Hát ki lett közülünk tanár? — Igazán? Mondd meg neki... — Majd te. — Értem. — Hosszú csend a kagylóban, aztán gyufa sercenése. Szinte éreztem kicsapódni a cigarettafüstöt. — Te, Ernő... akikor én is. — Meggondoltad? — Nevetséges. Ezen kár gondolkodni, ezt el kell dönteni. Én már napok óta ... különben, majd személyesen. Qui tacet, consentit, ezt úgyse lehet örök időkig. És... már ma? — Ma. — Helyes. Akikor én a déli vonattal hazamegyek. Deső megörült a hímek, hogy Géza is velünk tart. — Nem — mondta aztán — nincs más mód. Én nem félek. De semmi értelme... Az én helyemben a szökéshez is legalább annyi bátorság kell, mint odaáüni a hadbíróság elé. — A kétóirás vonatnál találkozunk. Vagy itt maradnátok inkább? — Dehogy, holnap reggelig nyílt parancsunk van. — Izgatott lett. — Vennék valamit anyámnak. Nem is tudom, mit... Neki megmondom, hogy a közelében maradok, otthon, Gáldon: az egyetlen, aki nem adja tovább, ha akarná sem. Ez is, öreg fiú... ez is szörnyű. Mindig csak én beszélek. Anyám hadarva, selypesen pöszög, kékesen duzzadt, engedetlen ajkán folyik a nyála. Én meg csak nézem égő szemmel, a tehetetlenség vak átkai torlódnak fejemben. De még varr. Agyonvarrta magát, hogy semmi se legyen belőlem. Kíyán- nám, nem is egyszer, odavetni magam eléje, átkarolni béna lábát, és szorítani .. visszafogva benne a nyomorultan is drága, kiszökő életet. De még nem tettem meg soha. Olyan túlzó, olyan végletes... Tehát kettőkor? Gallai tohonyán meglóbálta a kezemet, mikor elbúcsúzott. Szeszszagot böffentett a képembe, vörös arca megindult vigyorba rándult. (Folytatjuk)
