Pest Megyi Hírlap, 1970. február (14. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-08 / 33. szám
8 FEST »Ecrei K/Ctriap 1970. FEBRUAR 8., VASÄRNAP TRUBADÚR Út a tanyáról Pályadíj a takarítónőnek ^ Németh Géza: | Igen és nem I a S (Kertész László rajza) S A szemedből felvillanó igen-ért és nem-ért szakadt rád minden vád és csattanás csalhatatlannak deklarált dogmatikáikra tetovált pimasz kérdőjelért a feltöreitlen dió és a megosztott földgolyó megtört feléért a vad partok közé odafeszülő híd szelíd íveléséért lettél támstalam csordáik melegéből , védett karámok óvó ketrecéből kivetett eszelőse önikéntes csősze az igen-nek és a nem-nek A haja még majdnem teljesen fekete, egyenes, erős szálú. Simán hátrafésüli. Arca energikus, mozgékony. A nevetés megfiatalítja. Határozott áll, egyenes orr, céltudatos, de nem takarékoskodó mozdulatok. , A neve: Danika Balázsné. 62 éves. Cegléden lakik, ahol mindenki ismeri őt, aki a képzőművészetet szereti. 1963-ban ment nyugdíjba, szerény ösz- szeget hoz minden hónap végén a postás. Mellékkeresetként, hogy több legyen a pénz, nylonharisnyákból művirágokat és függöny díszeket készít, darabját hét forintért — A pénz nekem az utolsó. A szüleim ugyan jómódúak voltak, 40 hold földje volt az apámnak, áld meghalt az első világháborúban — én kétéves voltam akkor —, ' de tanyán éltünk, s csak dolgoztam hajnaltól estig, nem a fényűzés volt az életformánk. Parasztasszony voltam és az is maradok. Tanyán éltek, apja halála után anyjával és a nagyszüleivel. Keményen dolgozott: — Akikor még nem különböztettek meg női és férfimunkát, kapálnom, csépelnem ugyanúgy kellett, mint fejni, kenyeret sütni, az állatokat megetetni. Már több mint 15 éve, hogy itt lakik Cegléden, ebben a házban. A második férjéé volt; meghalt, akár az első, akiit néki „koimmendáltak”. — Nem szerettem, de hozzáadtak: nagyigazda volt. Föld a földhöz. Semmi jó nem lett belőle. A második meg ivott, először titokban, aztán gátlástalanul, minden mözdlthatot a kocsmába hordva. Későn jöttem rá, hogy a magam életét nekem kell megteremtenem. Danika Balázsné munkába állt. A ceglédi Kossuth Múzeumban takarítónő lett. — Nekem csak három elemim van, parasztnak nem kellett több. Nem is igen jutott az én kezembe könyv, újság végképp nem... De nagyanyáin meséit reggeltől estig elhallgattam volna. Fogott az eszem, ma is tudok minden mondókát, verseket, régi dalokat, történeteA höténykép íz egyezséget hamar megkötötték. Az apróhirdetésre — „fényképész mester fölvenne segítőnek fiatal fiút...” — egyedül ő jelentkezett. A műhely a város szélén volt, doboznyi, földhöz lapuló házak között, s Balogh úr, a mester maga is ilyen, földhöz lapuló, apró ember volt. Szúrós tekintettel nézegette a fiút, s csak akkor enyhült meg, amikor kiderült: a fiúnak a városban nincsen senkije, de még a környéken sem, anyja az ország másik végén lakik, egyedül, régóta özvegy. Balogh úr megengedte, hogy a műhely és a lakás közötti átjáróba beköltözhessek, s pénzt sem kért érte. Eddig havonta háromszázat fizetett az albérletért, ettől kezdve a három piros a zsebében marad. Abban is megállapodtak, hogy kosztolni sem lesz gond, mert Balogh úr házvezetőnője ezentúl két személyre főz. Mindezeken kívül Balogh úr ezerötszáz forint fizetést ígért, ha a lakást, posztot hozzászámítjuk, az új állás megért legalább két és felet. A dolgát néhány nap alatt megtanulta. A lámpákat kezelte, s kíváncsian nézegette a gép előtt feszengő öregeket meg fiatalokat, azokat, akik hol igazolványképért, hol meg családi fölvételért nyitottak be a műhelybe, kiöltözve, kínos gonddal fésül- ködve. Mielőtt lenyomták az ajtó kilincsét, a kirakatba tett képeket nézegették, mint akik biztosak akarnak lenni a dolgukban. Vegyszeres tálakat hordott, a szárítószekrényben cserélgette a csiptetőn lógó filmeket, s egyenesre nyírta a megszáradt képeket. Fiúk meg lányok néztek rá, öregasszonyok, férfiak, ráncok és tokák, szemölcsök, széles orrok, hegyesek, lefelé és fölfelé hajló szájak, s ha elunta őket nézegetni, a negatívokat borítékolta, ráírta, kit vagy kiket ábrázol, mikor készült, s betette a betűrend szerinti hosszú fadobozok valamelyikébe. Balogh úr első naptól kezdve őrizte ezeket a negatívokat, s mert több mint harminc éve dolgozott már, a borítékba tett apró kockák négy nagy szekrényben alig fértek el; a lakás egyik szobájának mind a négy falát ezek a szekrények takarták el. Együtt ettek reggel, délben, este, legtöbbször csöndben, mert Balogh úr keveset beszélt. Egyik este, alig fejezték be a kana- lazást, azt mondta a mester: elmegyünk. Ő nem szólt semmit, megtanulta, Balogh úrral kár ellenkezni, az öreg amilyen pici, olyan makacs. Különben is: végre kimozdulnak, mert amióta ide költözött, talán, ha háromszor volt szabad estéje, amikor csavargóit a városban, beült egy moziba, megivott valamit, sört vagy fröccsöt. A mester maga pakolt be a nagy fabőröndbe, s csak amikor lezárta, akkor nyomta a kezébe, hogy indulhatnak. Szótlanul mentek végig a félhomályos utcákon, alig láttak embert, nyolc után itt már csak az jár az utcán, akinek halaszthatatlan a dolga. Jó darabot mentek, nem hitte volna, hogy a városnak ez a része ilyen messzire nyúlik. Az apró, össze-vissza utcák elfogytak, s magasba szökő házakkal találták szemben magukat, az új lakótelep kockáival és élére állított téglalapjaival. Balogh úr fölállította a tartóállványt, s nagy gonddal szerelt rá egy gépet, olyat, amilyet ő még soha nem látott. Az állvány, csúcsán a géppel a házakkal szembe. Az eget fölszabdaló kockákkal és téglalapokkal, a fényes meg sötét ablakokkal. Állt a mester mellett, s nem értette, mi ez a hókusz-pókusz. Ilyenkor és így fényképezni? Semmi megvilágítás, s különben is: mi érdekes van ezekben a holt falakkal formált mértani idomokban? Szólni nem szólt. Balogh úr kezelte a gépet, új meg új beállításokat keresett, egyik helyről a másikra vitette az állványt. Tíz óra elmúlt, amikor befejezték, s visszarakták a gépet, az állványt a fabőröndbe. Hallgatagon mentek végig az utcákon, úgy. ahogy idefelé jöttek. Hazaérve a mester rögtön a laborba ment, kiemelve a gépet a bőröndből. Le- fekhetsz — mondta neki. de ő csak állt. Nem hallod? Segítenék — felelte. Hajnalodott már, amikor a vegyszerbe dobott másolatokon az első vonalak föltűntek. Furcsa képek voltak. Soha nem látott még ilyeneket. Mintha egy röntgenleletet nézne; a mellkas minden részlete kirajzolódik. A házak falán fehérlő kockák jelentek meg, mint titokzatos jelek, az ablakokat széles sáv vette körül, úgy, mint amikor udvara van a holdnak. Az öreg észrevette, milyen hökkenten nyúl az öblítővízben- hempergő képek után, s furcsa torokhangon fölnevetett. Nevetett, s szemében fények csillantak meg, hunytak ki, majd ismét föltámadtak. — Ugye, még nem láttál ilyet? A fejét rázta válaszul. I> alogh úr rágyújtott. Nekitámaszkodott " a falnak, lehunyta szemhéját, s úgy mondta: — Hőfényképek. Érted?, Hőfényképek. Nem kell más hozzá,, csak egy speciális gép, s ilyen célra készített film. Nézd: ezek a kockák a vasbetongerendák végei. Jobban vezetik a hőt, hát világosabbak. Az ablakok mellett is szökik a hő, mert nem szigetelték el megfelelően. Látod? Ahol a vékonyabb a vakolat, ott foltokat látsz. A ház csontvázát... ha-ha ... A nevetés olyan furcsa volt, hogy ösztönösen hátrább lépett, távolabb legyen Balogh úrtól. Az apró emberke nem vette észre. Hirtelen mozdulattal kutatni kezdett a sarokba állított, két lakattal, s vastag vaspánttal lezárt szekrényben. — Nézd... nézd meg, s akkor majd megérted... — mondotta, s a vízben úszó képekhez hasonlókat tett az asztalra. A képeken a való világ tárgyai s emberei, de teljesen valószerűtlenül. Mintha a szellemképük jelenne meg, átlátszóvá váltak, testtelenné, s mégis létezővé. Autók kontúrjai. Házak, titokzatos ábrák tucatjával telehintve, bútorok, melyekre képtelenség leülni, hiszen mintha a levegőbe rajzolták, volna őket. Emberek, akiken ott volt a ruha, de áttetsző fátyolként, s alatta fölbukkant védtelen mezítelenségük ... — A fény infravörös sugarakat bocsát ki... hullámhosszuk tér csak el a rendes fénysugaraktól... lefényképezheted, ami egy órája történt... elmegy az autó, te mégis lefényképezheted, mert fölmelegítette maga körül a levegőt, maga alatt az úttestet elviszik a bútort, de te lefényképezheted, hogy hol állt, mert a levegőben ott marad vonalainak hőnyoma ... A hadarás egy pillanatra megakadt. Eltaposta a csikket Balogh úr, bár sohasem dobta máskor a földre a cigarettavéget. — Látod? Érted? Tudod mi ez? Hatalom! Ha-ta-loomü Az új jam köré tekerhetem őket. Ha akarom, holnap följelentem az építővállalatot, mert nem szigetelt, nem vakolt rendesen, a házakból szökik a meleg... Éjszaka sötétjében búvó szerelmespárokat kaphatok rajta, s ha akarom, elküldöm a képet a lányka papájának vagy éppen a férfi feleségének ... hi-hi __hi... átlátok az embe reken, a házakon, megfogom az időt, ami elmúlt, azt én újból láthatom... Már kiabált. i Nem mert mozdulni. Nézte az öreg sárga, pergamenbőrű arcát, vértelen, keskeny ajkát, lehunyt szemhéját. A levegőbe kapó, lehanyatló, majd újra fölemelkedő két kezet. A szavak eszelős szenvedélyessége, ereje már-már hihetetlenné tette, hogy a falat támasztó apró ember ejti ki ezeket a mondatokat, mert úgy hangzottak, mintha tíz meg száz hangszóró erősítené fel, mintha mindenütt ezek a szavak dörögnének... — ... a semmi kis Balogh.... a vén kis Balogh... a korcs kis Balogh ... hát majd megmutatom nekik, ha akarom... eléjük teszem a képeket, látod, itt ölelgetted a feleséged húgát... látod, én átlátok a ruhádon, a házadon... a korcs Balogh... majd akkor letérdelnek elém, könyörögni fognak, hogy ne tegyem tönkre őket, irgalmazzak nekik, s én azt mondom majd: nem és nem, .mert ti sem irgalmaztatok nekem, csúfoltatok, gúnyoltatok, elvittétek a feleségemet... Kapkodva szedte a .levegőt, hangja megbicsaklott, elfúlt, majd magas, éles fejhangba csapott át, de csak szótöredékeket lehetett érteni belőle, mást nem. Lábujjhegyen ment ki a laborból, s a félelemtől kiszáradt torokkal dobálta le magáról a ruhát, s húzódott a sarokba állított ágyba. Nem merte lehunyni a szemét, újra meg újra azt hadarta magában: hőfénykép ... hőfénykép ... hatalom ... Balogh úr ... Balogh úr... hatalom ... S bár tudta, hogy menekülnie kellene, moccanni sem tudott, mert rádöbbent, hogy Balogh úr, vagy más Balogh urak mindenütt utolérik, mindig meglesik. Mészáros Ottó l ket a falu embereire., hajdani gyilkosságokról, szerelmekről A múzeumban hamarosan észrevették, hogy a takarítónő mennyit álldogál a kiállított festmények előtt. Mennyit nézegeti a Cegléd-környéki néprajzi gyűjtésből a tárlatra került népi kézi-eszközöket, szerszámokat, ruhákat, faragott bútorokat. S hogy a látogatóik egyre sűrűbben fordulnak hozzá kérdéseikkel: ez mi, mire használták, hogyan bántak vele — s a válasz sosem maradt el. Pontosan és szakszerűen feleit minden érdeklődőnek. Danka Balázsné felismerte, hogy ami neki a mindennapokat jelentette, a múzeumnak érték. Ettől kezdve még többet mesélt, most már személyes élményeit is; ők nyáron milyen munkát, hogyan és mivel végeztek, milyenek voltak a lakodalmak, keresztelők, temetések, búcsúk, vásárok. Közben maga is kérdezett. A múzeum akkori igazgatójától és a ráérőbb látogatóktól. így tanulta meg festők életét látni és érteni a képeket. A régi magyarok, királyok életét, harcait és árulásait. Megértette, hogyan fejlődött a képzőművészet a barlangrajzoktól az absztrakt festészetig. Danka Balázsné kedvenc festője, akit legjobban szeret: Rembrandt. Nemsokára jegyeket és katalógust árult, teremőr lett, később tárlatvezető. Mindenben számíthattak rá, nem egyszer rendezte is a kiállításokat. . A szobában, ahol beszélgettünk, mindenütt képek. A Cegléden kiállító művészek mindegyike adott egyet ajándékba, köszönetképpen. — Közben az olvasásra is rákaptam. Először csak az érdekelt, hogyan éltek azok a festők, akiknek a képeit már ismertem. ha másképpen nem, reprodukciókról, képeslapról. Azután a történelem, hogyan alakult az emberek sorsa. Legszívesebben most is történelmi regényeket olvasok, Tolsztojt, Móriczot ritkábban, mert nagyon felkavarnak. Már öreg vagyok ahhoz, hogy napokig ugyanaz az érzés uralkodjon rajtam, amit ezek a könyvek kiváltanak belőlem: ilyenkor nem megy a munka. 1963-ban aztán nyugdíjba ment, jutalmakkal, megbecsüléssel tízéves munkájáért. — De hogy úgy - kiokosodtam ez idő alatt, nem nagyon találtam a helyem itthon. Kezdeni akartam valamihez. Festeni kezdett. A felfedezés. a vászon, a papír, az ecset, a festék, formák és színek. Amit csinált, őszinte, emberi, ha nem is tehetségre valló. — Abbahagytam, rájöttem, hogy nem való nekem. Véletlen volt, hogy megtaláltam. ami kell. Vásárolni mentem és benéztem a múzeumba. Dr. Ikvai Nándor volt akkor az igazgató. Az asztalán a sok papír közt kérdőívek. Nézegettem innen is, onnan is, éri én is ki tudnám — mondtam. — Próbál)» meg. hát persze — így az >s&zgaíó. Hazavittem egyet és hozzáláttam. A „kérdőív” a XIII. Országos Néprajzi Pályázat tematikáját tartalmazta iránymutató kérdésekkel. — Nem volt nehéz dolgom, hiszen minden szokást, hagyományt ismerek. Abban éltem... A segítség és minden előzetes tapasztalat nélkül megírt és beküldött pályázatot hatodik helyre értékelték a megyei versenyben. Danka Balázsné kedvet kapott, s most már részletesen — részben önmagának felidézve — írt a századelő tanyavilágáról, gazdaságairól, számba véve a munka és az ünnep szokásait, az étkezések rendjét és a népi gyógymódokat, lejegyezte a szólásokat, babonákat, hiedelmeket, elmesélve saját gyermekkorát. 1968-ban második díjat nyert pályázatával; életével: 80 kézírásos, vonalasfüzetbe jegyzett oldallal. Tavaly beteg volt — epével operálták — nem ment úgy a műnké „csak” harmadik díjat kapott Nevét ma már minden néprajzzal foglalkozó szellem: munkás ismeri az országbain Varga Vera ' SSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSS/ffSSf/S/M/SSSSWAr \ AGGTELEK Kincstár-kamra j a „CsipketerenT’-ben ; Az aggteleki Baradla bar5 lángban megkezdődtek az j előkészületek A kékszakállú ; herceg vára forgatásához. A ! világhírű cseppkőbarlangban e S hónap közepén kezdi meg a ! MAFIRT Baríók-operájának $ forgatását. 5 A föld alatti „mesevilág" i hatalmas hangversenytermé- 5 ben, a cseppkövek romantikus- J rusztikus hatású háttere ké- ^ pezi majd a felvételek egyik ^ színpadképét. „Szerepet kap" $ egy-egy jelenetben a „Bagohf- \ vár”, valamint a „Csipkete- l rém" is. Ez utóbbiban rende- $ zik be a darab kincstárkam- | ráját. $ A felvételek egy részét a $ csehszlovák területre eső do- ^ mical cseppkőbarlangban for5 gatják majd. I -----| Dísztárgyak ! - szarvasagancsból $ ^ Az 1972-es vadászati világ§ kiállításra készülnek Tatán, a ^ MAVAD üzemében, ahol | szarvasagancsból készítenek ^ dísztárgyakat. Gazdag válasz- ^ tékukban, a kézelőgombtól a ^ csillárokig, a brosstűtől a bo- | roskészletig, több mint 60 féle 6 modell található. KARAI LÁSZLÓ: Hegedűkvartett Egy napilapban olvastam a hírt: a bizottság három&zázvalahányadik üléséről és ugyanott egy ENSZ-statisztikáit amely famentes papíron regisztrálta: az emberiség egy harmada éhezik. ★ A semmi és harminckét éveim közé kovácsolt ékként ékelődöm: koponyámat a gond paskiolta á jóbarátok mellbevágtak tarkón meg ellenségeim jobbról és balról azok vertek, akilk kétoldalt támogattak talpamat pedig elődeim vesszőzték sírgödreikből. Illik hát keménynek lennem. ★ Sokat bagózom. Magamba szívom a bánatot és. messzire fújom az örömet. ★ Földig hajolok és azokat látom a cipőm orránál akik lenéznék.
