Pest Megyi Hírlap, 1970. február (14. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-08 / 33. szám

1970. FEBRUÁR 8., VASÁRNAP ““^Míríap 9 lőre lendítette a karjait, n agy világias mozdulat­tal fellöttyin tette a kabátja ujját, s megnézte a karóráját: éppen egy perc telt el, amióta utoljára leolvasta az időt. Semmi más nem történt azóita, csak az idő telt. Az alkonyi nap éppen szembetalálta az alacsony építésű kis házat, Miska nagyot sóhajtott, s most végre mozdulatra szánta el magát: kicsit előrelépett, ki­csit megroggyantotta a térdót, keresztbe vetette a lábát, s a hátát ugyanakkor nekivetette a komyhaajtó fóliájának. Aztán megint belesüllyedt a mozdulatlanságba. „Milyen jó lenne, ha őrségben is lehetne így állni”. Kényelmes volt ez a testhelyzet a csöndes, ritka- szép késő őszi alkonyatban. Kicsinek és alázatosnak lát­szott körülötte minden, sem­mire sem lehetett haragudni. Az eresz majdnem egy vonalba esett a homlokával. Eddig még soha nem tűnt föl, milyen ki­csi ez a ház. „összement a körlet” — gondolta. Három hónapja volt itthon utoljára. Akkor még nyár volt. Elmoso­lyodott: jóleső bizsergés futott át rajta, hogy az otthonát kör­letnek nevezte. Néha mégis­csak haza kell jönnie, kará­csonyig mór úgysem jön — gondolta, s agymunkának ép­pen elég volt ennyi. Lassan át­itatódott a feje a . csönddel, érezte, mint szállnaik ki a fü­léből a zajok: a závárzat kat­togása, a harckocsimotor ne­héz bőgése és a laktanyái élet számtalan dübörgése. A nagy élvezkedéshez már csak egy hiányzott: a cigaretta. Miska a zsebébe nyúlt, komótosan, gondosan formált mozdulatok­kal előszedte a dobozt és a gyufát, rágyújtott. Ekkor végre az udvaron is történt valami: az apja kive­zette a lovat a kúthoz. Miska nem mozdult, nézte az apját, a lovat, aztán a kútostor moz­gását, hallotta a ló patájának cuppogásán a sárban. Amíg az apja felhúzta a vizet, rápillan­tott. Előbb csak egy röpke, amolyan előlegszerűt, aztán, amíg a lő ivott, hosszan és nyomatékosan is a fián tar­totta a szemét. „Mit néz?” — tűnődött Miska. „A ruhám?” „Nem látott még katonát?” — evődött magában Miska. Szé­gyellt volna megmozdulni. In­kább megszólalt. — Hogy-hogy itthon van a ló? — kérdezte. — Elkértem a vezetőségtől két napra — válaszolt az apja. — Könnyen ideadták? — Nagyon megértő a vezető­ség. — Ennyit mondott az ap­ja. de Miskának ennyi is elég volt a bosszamkodásra. Nem véletlenül mondta így az ap­ja, másnak nem így mondta volna. „Megértő...” „Megér­tő...” „Mit kellene megérte­nem?” — méltatlankodott Miska. IV em sok ideje maradt a ’ mérgelődésre. Mint va­lami üde dal, perdült be a ka­pun a húga. A boltból jött, kenyeret hozott, meg valami szalagot. Mosolyogva jött felé a gyorsléptű, szőke leányka és ott folytatta a beszélgetésüket, ahol abbahagyta, amikor el­ment a boltba. Miska szinte a mosdótálból válaszolgatott ne­ki akkor, most meg már ki­mosakodva fogadta itt az eresz alatt. — És mi következik az őr­nagy után? — Alezredes — mondta Miska mogorván. Űnta ezt a témát. — És azután? — kérdezte a húga, s bement mellette a konyhába. — Ezredes. A kuncogást még meghallot­ta, aztán odabent is elcsende­sedett minden, az udvaron sem mozdult már semmi. Mis­ka csak állt, kezében a ciga­rettával, hátát az ajtófélfának döntve, keresztberakott lábbal, s cigarettázott. Előbbi nyugal­ma, békéje, jóérzése azonban elillant. Valahogy kínossá vált számára ez a nyugalom, ez a csönd, ez a háborítatlanság. Ekkor az anyja bukkant föl az istálló mögül. Szakajtót tartott a kezében. „Megint félretojnak a tyúkok” — ál­lapította meg Miska, látva az anyja bosszús arcát. Az anyja röpke pillantást vetett rá és elfordult az üres góré felé. „Ott legalább ötnek kell len­nie” — gondolta Miska. Vala­mikor nagyon szerette a góré- ból kihozni a tojásokat, sze­rette a góré szagát, Az anyja mér beért a gólé­ba. Lehajolt. Lehajolt és elfe­lejtett féLamelkedni. „De sok van...” — gondolta Miska, de rögvest ki is kellett vernie a könnyed gondolatot a fejéből, mert az anyja nem a tojások miatt maradt úgy, lehajolva. Őt nézte, onnan, bentről, a lé­cek védelme mögül és a leha- jólás műveletével is álcázva magáit. Miska lesütötte a sze­mét, nem volt ereje visszanéz­ni. Nem volt erre ok, s ma­gyarázat, egyszerűen szegy eli­te. Borzalmas volt az érzés, hogy az anyja már csak így, lesekedve, takarózva meri nézni őt. Mi van? Mi történt? Megbánta már, hogy kiállt ide az eresz alá nézelődni. Dehét mit csináljon? ö most nincs szolgálatiban. Végre megjött az anyja a górébóL A konyhaajtó felé kö­zeledett. Szinte tolta maga előtt a szakajtót, mint valami bizonyítást, magyarázatot. Miska behunyta a szemét egy pillanatra, de így sem volt jobb, mert így meg az előbbi kép rajzolódott ki a szempil­lája mögött: a meggamyedt, sovány, tágranyílt szemű alak a góré homályos rácsozata mö­gött. Az az anyja. Egy lépésnyire állt tőle az anyja. Semmit sem tudott le­olvasná az arcáról. — Fáradt vagy? — kérdezte. — Nem — mondta Miska. Az anyja nem szóit erre semmit, bement mellette a konyhába. M iska ismét rágyújtott, de 1,1 most mór nem a nyuga­lom édessége, hanem az ide­gesség fojtós tüze kívántatta meg véle a cigarettát. Az első beleszívás utáni megnyugvás­ban egy pillanatra elképzelte a dolgok derűsebb folytatását. Most bemegy a konyhába, leül ^ á kisszékre, s vallatni tréfás ;• laktanyai mesét tálal az anyja ? meg a húga elé. Csak eddig fi tudta kitalálni. Nemcsak a • meselés volt lehetetlen, de •, már maga az is, hogy bemen- t jen a konyhába. „Kár volt ha- ' zajönni” — gondolta. Hangok szálltak ki az istái- § lóból. Az apja noszogatta az § állatokat. A ló megrázhatta a 3 fejét, a vaskarika a jászolhoz | verődött. Azitán szalma zize- gett. A konyhában is motosz- káltak már, s halkan, suttog- ^ va beszélt a húga az anyjával. 3 Miska ismét az órájára pil- *5 lantott. Szerette volna, ha tör- 3 ténik valami. De semmi, egy § percig még isimét semmi, aztán végre egy kucsma bukkant föl ^ a kerítés élén. Vonult a kapu í felé a horpadt kucsma, aztán >: néhány lépésnyire a kaputól, k ahol megdőlt a kerítés, kibuk- j! kant az arc is. Köves Jancsi § nézett be a kerítés fölött. Egy- | szerre mosolyra szaladt a szá- 3 já. — Te már megint itthon'« vagy? — mondta vigyorogva, ijj s csúfondárosan. — Megint — mondta Miska, § s mit tehetett egyebet, neve- S i tett | — Jó itthon, ügyi? — állít ^ meg Köves János a megdőlt^ kerítésrészban. 5 § — Jó — mondta Miska. — Hát, látom — évődött to- | vább Köves és végigmustrálta 3. Miskán a ruhát. Az aipja kiállt az istáülóejtó- | ba a vas villával. Köves üdvö- §, zölte egy pillantással és egy 3] mozdulattal. — Micsoda a te fiad oda-i§! fönt, a néphadseregben, Mi_ S hály? — kérdezte tettetett ko- 3, molysággal. — Honvéd — mondta az ap- í; ja. Köves esettan tett a nyelvé- § vei és megcsóválta a fejét. jj, — Nem csekélység — mond- ^ ta. Állt még egy darabig ott a § kerítés előtt, aztán ismét mo- 3 solyra húzódott a szája. §1 — Időnként cserélhetnétek 3 azért! — mondta. ^ — Nem olyan gyerek 6 — ^ legyintett az apja, s vissza- ^ ment az istállóba. Köves Já_ ^ nos is elvonult köszönés mél- s! kül. Mintha nem is kedélyes- & kedni állít volna meg itt. jlf őst már minden világos^ volt. Megint a régi nóta, ^ a régi kívánság: gyere haza ^ fiam, gyere haza, mert itthon a helyed. Szóban, levélben, pa- ^ nasaban, sírásban, borban, ka- § cagó -csalogatásban hányszor s meg hányszor kifejezték márg ezt az örökös kívánságukat. $ Még a nyáron is, aimilkor utol- 3 - jára itthon volit. Most meg $ már csak hallgatnak, beletö- í$ rődtek. Ezután mindig ilyen ^ rideg lesz ez á ház? Ilyen ide- ^ gén? Metsző, éles fájdalom ha- ^ sított Misikába. Istenem, mikor ^ fogják megérteni? Mikor? Az anyja szava bukdácsolt^ ki a konyhából: — Gyere fiam enni, kihűl a >! levesed! N egy venötösök MARKÓ az A Alexandra volt a legszebb nő Siófo­kon. Olyan szép, mintha egy képes magazinból vágták volna ki. Különben tényleg onnan vág­ták ki: maneken volt ugyanis, a magassága 175, mellbősége 110, csípője 50 cm, a haja derékig ért és fekete, a bőre aranybama, a szeme égszínkék. A férje gyáros. Attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztek. Siófok Alexandra kö­rül forgott. Az. étté. remben minden szem és száj feléje fordult, gyermekeikkel labdá­zó atyák kezéből fe­léje szálltak a piros­pöttyös gömbök, s a víz is hozzá sodorta a gyengébb úszókat, akik között föltűnően sok volt a férfi. Egy filmet forgattak ép­pen ott, s a film férfi főszereplői is Ale­xandra körül kezdtek forogni. Alexandra és a kalóz A férj odaadása nem ismert határt. A színészcsoportot min­den este vendégül látta a bárban, mert Alexandra szeretett táncolni. Délelőttre harminc személyes vitorláshajót bérelt, délutánra motorcsó­nakot és vízisít, es­tére egy könnyűbú­várt, akinek az volt a feladata, hogy Ale­xandra horgára fel­tűzdelje a közeli ha­lászati szövetkezettől vásárolt óriási pon­tyokat. A férfi igazán bő­kezű volt, gavalléro- san fizetett minden­kinek, forinttal, szi­varral, vacsorameg­hívássai, pezsgővel. Egy napon Ale­xandra egyedül gá­zolt bele a vízbe. A férj a partról nyu­godt fölénnyel nézte szép alakját. Hirtelen azonbon kis vitorlás hajó bukkant fel a fürdözök között és kecsesen Alexandrá­hoz siklott. Három óra múlva tűntek fel ismét. A férj vastag pénztár­cáját megmarkolva eléjük sietett. — Darling! — kiál­totta a nő férjének — ez volt a legkelleme­sebb napom ezen a nyáron. Ha tudnád; micsoda különbség tan e kis kalózhajó és azok között a nagy, behemót, har­jét, kivégezték. A másik barát Brazíliába utazott, s ott is maradt. Ott él, jónevű ipar­művész. A harmadikat Szent­endréről hurcolták el kon­centrációs táborba, ahonnan soha nem tért vissza. Markó Sándor magára maradt, azaz hogy dehogy is magára: tíz esztendő alatt hat gyermekük született. Talán éppen a hat gyermek tartotta vissza attól, hogy be­vonuljon katonának. Pedig a posta három SAS-behivót is kézbesített a részére. — Kívül a városon, fenn a Bubámban, könnyű volt búvó­helyet találni annak, aki akart. A földbevájt bunkerben érte a felszabadulás nagy pillanata karácsony másnapján. S az új esztendőt azzal kezdte, hogy kiköltözött a városba. — Akikor úgy éreztem, vég­re teljesül a gyermekkori álom: ha megkésve is, de fes­tőművész lehetek... — emlé­kezik. — 1945. január 24-én a Duimtsa Jénő utca 22. számú házban megalakult a kommu­nista pánt. Az ideiglenes veze­tőség elnöke, az illegalitásból Kis Muszkuluszkénit ismert Szabó József lett, aki nemegy­szer nálunk bujkált Bubánon a nyilasok elől. Az alelnök Tóth Pál vasmunkás, a titkár Dedrák István vasmunkás, a jegyző és pénztáros pedig Hor­váth Lehel lett. A párt min­den felsőbb utasítás nélkül, spontánul alakult, ezért is ke­rült ki a pártházra a Tanács- köztársaságot idéző tábla: Kommunisták Magyarországi Pártja. A vezetőség azt kapta első feladatául, hogy vegye fel a kapcsolatot a budapesti elv- társakkal. Akkor Budán még állt a harc. Négyen vágtak ne­ki az útnak: Tóth Pál, Dedrák István, Gábriel Károly és Prei- zinger Norbert, előbb csóna­kon. aztán gyalogszerrel. Két napig tartott az út oda, két napig vissza, de sikerült kap­csolatot teremteniük. Azzal a feladattal jöttek haza, hogy át kell venni a rendőrség vezeté­sét. Így lett a demokratikus rendőrség első vezetője Wolff József mintakészítő lakatos, a népszerű Pepi bácsi, a Tanács- köztársaság első szentendrei párttitkára. Akkor léptem be én is a rendőrséghez. Nem volt könnyű dolog: én kaptam fel­adatul a közmunkák szervezé­sét ... Megintcsak közbejött vala­mi, a vágy megmaradt tovább­ra is vágynak. — Március 14-én hivattak a városházára. Másnapra nagy­gyűlést hirdettek. Engem je­lölteit ki a gyűlés szónokául, ha vállalom. A földosztást kell bejelenteni, tették még hozzá. Egy nép sorsfordulójánál bá­báskodni, nagyszerű feladat. Nem utasíthattam vissza. Hogy mit mondtam akkor az embe­reknek? Már nem emlékszem pontosan. Egy mondat azon­ban még ma is yisszacseng a fülembe: ezer éve vár ez a nép erre a pillanatra... A nagy­gyűlés után megválasztottak a Földigénylő Bizottság elnöké­vé. A volt Kis Pipa vendéglő­ben ütöttünk tanyát, de hiába i SÁSNDOR vártuk napokon át az embere­ket, csak egy-egy bátrabb f u­varos merészekdett be, hogy földet igényeljen. Eltelt vagy tíz nap, míg oldódtak a szá­monkéréstől való félelem gör­csei az emberekben, de akkor aztán csapatostól jöttek. Negyvenhat őszén a földmű­vesszövetkezet szervezését bíz­ta rá a város polgármestere, 1949-ben pedig, az első szent­endrei termelőszövetkezeti cső. port megalakítását. — Október 19-én mondtuk ki a közöst. Tizenkét tag, két­százötven holdon. Nevet is ad­tunk a gazdaságunknak: Vörös Rózsa Termelőszövetkezeti Csoport. A feleségemet válasz­tották meg párttitkámak. Egjr esztendő múlva már termelő- szövetkezetté léptünk elő. 1953- ban pedig két tsz egyesülésé­ből született meg az Április 4. Termelőszövetkezet, amelynek négy esztendeig a párttitkára, voltam. És a párttitkárság mellett, hol kertészeti brigád­vezető, hol tehenész, mikor mi­re volt jobban szükség. Már meg sem kérdeztem, ma lett a gyermekkori vággyal, a festőművész apától örökölt te­hetséggel. Markó Sándor azok közé tartozik, akik ha csinál­nák valamit, azt teljes szívvel csinálják. Volt tehát sok min­den az elmúlt negyedszázad alatt, mindig ott, azon a he­lyen, ahol éppen szükség volt rá, csak a maga megálmodta vágyak valóraváltására nem jutott soha ideje. — Azért nem egészen — he­lyesbít, körbemutatva a műte­rem falait díszítő képeken. — 1957-ben kénytelen voltam bú­csút mondani a szövetkezet­nek. Diákköri síbalesetem nem múlt el nyomtalanul, sőt, ki­újult. Azóta beteg a lábam. Ezért kénytelen voltam vissza­térni eredeti foglalkozásom­hoz, a fényképretusáláshoz. Amellett pedig végre jutott időm arra is, hogy festegessek. Lejárok a városi képzőművész­körbe. Közben elvégeztem a hároméves esti egyetemet és a kétéves szakosítót, most készü­lök az államvizsgákra ... Hatvannyolc évesen. Hogy miért? — Már említettem: hat gyer­mekünk van. János, a legidő­sebb, kétdiplomás ember, gé­pész- és hegesztőszakmérnök, Alma, a legnagyobb lány, az agrármérnöki diploma mellé biológia és magyar szakos ta­nári diplomát is szerzett. Jó­zsef kohómérnök, a műszaki tudományok kandidátusa. Sán­dor agrármérnök és mezőgaz­dasági gépészmérnök. Anna­mária a Kertészeti Főiskolán szerzett diplomát, Vera, a leg­kisebb pedig a Zeneművészeti Főiskolán. Mind a hat gyerek a nyomunkba lépett: pártta­gok valamennyien. Ha pedig ők követték a feleségemet és engem, akkor úgy illik, hogy én se maradjak el mögöttük a diplomaszerzésben. Ennyi az egész. Higyje el, nem nagy do­log. Párttagságának kelte: 1945. február 3. Prukner Pál i 1 i 1 Csurka István: Szabadságon Függőlépcső vezet fel az ; emeleti műteremlakásba. A ; korlátja testetlen, láthatóan ; nemrég került a helyére. És ; odabenn, a műteremben is ; érezni még a friss építkezés | jellegzetes szagát. Pedig a ; kályha ontja a meleget, télen : azonban lassan száradnak a : falak. i — Két hónapja költöztünk ; fel ide — előzi meg1 a derűs- :arcú házigazda kérdésemet. — i Öregségére sok nagyszerű dd- i got megér az ember... — te- í szí még hozzá egy árnyalattal I komarabban, aztán elnézést ;kér: éppen kávét főzni készült, jbefejzné, addig nézzek körül, i ha érdekelnek a képek. Halk I szavát elnyomja a felbemegő i villany-kávéőrlő zaja. | Hamisítatlan műterem. Nem- | csalt az elmaradhatatlan festső- i állvány, s a raaggatott paletta : bizonyítja ezt, hanem az a i mintegy harminc festmény is, i amely a falakat díszíti. A leg- : több élénk, meleg színekkel j festett leányporíiré, az egyik i falon néhány jellegzetes szienit- i endrei városkép. Amikor hi- ; tekintek a műterem tágas ab- j lakán, ugyanaz a látvány fo- | gad: geometriai formákba tor- ; lódó, hósapkáis háztetők, i — Apáim festőművész volt, : én is mindig az szerettem vol- : na lenni — mondja már a ká- ; vé mellett. — Az ember élete ; azonban csak ritkán alakul ; úgy, ahogyan szeretné., Talán, > ha az apám nem hal meg idő > előtt... Még csak tizenegy ! éves voltam. Ott maradtunk ! kereső nélkül négyen, anyám, i a két nővérem, meg én. Tizen- : háromévesen már egy fényké- : pész műtermében inaskodtam i délutánonként. Délelőtt iskola, • utána este nyolcig munka, éj­• jel tanulás. Maradit a festészet, > élni kellett valamiből... í Tizenhat éves korában ! azonban néhány hónapra újra ! felcsillan előtte a lehetőség: jaz ingyenes epreskerti festőis­kolát látogatja, Benczúr Gyu- ; la képzőművészeti körét. A | Tanácsköztársaság bukása fazonban ettől a lehetőségtől is : megfosztja. Marad pihentető- Jnék és szórakozásnak a spor- (tolás. A . Munkás Testedző [Egylet tagja lesz: atletizál, S úszik, tomászik, telenként pe- ! dig siel. És közben, kezdetben ! akaratán kívül, ismerkedik a 5 munkásmozgalommal. Itt is- 1 merte meg Ferikét, a feleségét, ! akivel negyvenegy esztendeje 5 él együtt jóban-rosszban. | — Éppen négy évtizede, (hogy Szentendrére költöztünk. > Vettünk egy kis telket öt ki- ! lométerre a várostól, Bubán, t Néhány barátommal együtt ! akkor határoztuk el, hogy ! megalakítjuk az ország első ! vagyonközösségét vagy kom- ! munáját. ahogy jobban tetszik. ! Három holdon négyen gazdál­kodtunk. Gyümölcsöt termesz- $ tettünk. A föld is, a jövedelem ; is közös volt. $ Hogy mi lett a különös vál- J lalkozás sorsa ? Az utak szét- ^ váltak. Az egyik barát Párizs- i ba utazott, hogy befejezze $ egyetemi tanulmányait. A né- $ metek, mint a francia parti- 3 zánmczgalom egyik résztvevő­j! mine személyes vi- 5 toriások között! Kö-> szönd meg te is en-\ nek a fiúnak! — Thank You! —! mondta a gyáros és! végignézett a félmez-i télén, nyurga, far- \ mernadrágos fickón.! Aztán tárcájába! nyúlt, elővett tíz da-\ rab százforintost és: legyezőszerűen szét- \ tárva a fiú felé nyílj- \ tóttá. Rábízván ű; döntést, mennyit \ akar? A fickó elpirult,' foltos és festékes far- \ merje zsebébe nyúlt,! előhúzott néhány ti. \ zest, szétnyitotta, \ mint a kártyalapokat és megkínálta velük; a férjet. — Thank You —! mondta még egyszeri a férfi és eltette a! százasokat. \ Töprengve ment! vissza a partra. jSe-i hogyan sem tudta i megérteni a fiút. i Szalay Károly I

Next

/
Thumbnails
Contents