Pest Megyi Hírlap, 1970. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-18 / 15. szám

1970. JANUÄR 18., VASÄRNAP Í .... MEG P A lenini gondolatok nyomában Ne legyen legenda, szentkép, vagy márványszobor Lenin: A nagy forradalmároknak, amíg éltek, az el­nyomó osztályok állandó üldözéssel fizettek, tanításaikat a legvadabb dühvei, a legtajtékzóbb gyűlölettel, a ha­zugság és a rágalom legféktelenebb áradásával fogad­ták. Haláluk után megkísérlik, hogy ártalmatlan szent- képekké változtassák, úgyszólván szentté avassák őket, nevüket az elnyomott osztályok „vigasztalására” és ámítására bizonyos dicsőséggel övezik, s ugyanakkor kiherélik tanításuk forradalmi tartalmát, kicsorbítják forradalmi élét, elsekélyesítik. 4 lenini centenárium évébe •‘^léptünk. A szó valóságos ér­telmében az egész világ meg­emlékezik Lenin születésének századik évfordulójáról. Már kibontakoztak a várható ün­neplés hatalmas méretei. Bi­zonyára tudományos üléssza­kok, ünnepi, rendezvények, gyűlések, hivatalos megemlé­kezések, művészi műsorok, ki­állítások sora lesz. Mindenkire, aki Lenin kö­vetőjének tartja magát, köte­lező lehet, amit a nagy forra­dalmár halálakor egyik leg­régibb harcostársa, P. Ny. Le- pesinszkij mondott: „Mi, II- jics kortársai, akik többé-ke- vésbé közel kerültünk hozzá, akik egy-egy szerencsés alka­lommal láthattuk őt, hallhat­tuk beszédét, figyelhettük munkájának vagy életének da­rabkáit, kötelesek vagyunk — még ha ügyetlen, gyermeteg kezekkel is — megkísérelni új­ból és újból felidézni alakját, száz és ezer változatot készíte­ni róla, megragadni minél több jellemző vonását. Vagyis min­den lehetőt megtenni, hogy az eljövendő nemzedékek számá­ra ne vesszen el örökre Iljics alakja, hogy rendkívül érdekes egyéniségét ne mossa el az idő, ne oldódjék fel neve, híre a minden bizonnyal felgyülem­lő legendák tengerében.. Nem kevés olyan kísérletnek vagyunk tanúi, . amikor Lenin méltatói készséggel .meghajol­nak a forradalmár személyes nagysága előtt — hogy annál hatásosabban harcoljanak a lenini eszmék megvalósítása ellen. Még követői ‘között is akad olyan, aki — akarva- akaratlanul — szembeállítja a személyt és az életművet. Túl sok a legenda és a mítosz az üszketikusan puritán ember­ről, aki nagy álmodozó vdlt, de álmaiból vajmi kevés való­sulhatott meg, „mert úgymond, a kor, amelyben élünk, már aligha kedvez az ilyen álmok­nak”. L enin tulajdonképpen a for­radalmároknak egy telje­sen új típusát testesítette meg. A tizenhetedik, tizennyolcadik század nagy polgári forradal­márai — legvilágosabban ta­lán Robespierre személye tük­rözi ezt — valamennyien asz- ketikus vonásokat viseltek. Azért, hogy a néptömegek kö­rében hatásosan terjeszthessék az uralkodó osztályok által él­vezett világi javakról való le­mondás eszméjét, maguk is úgy éltek. Az erkölcsi tökély megtestesítői igyekeztek lenni. Velük szemben már Móra: („Semmi sem idegen lólem, ami emberi”) és Engels is, de különösen Lenin egy másfajta forradaLmártípust reprezentál. Vele is előfordult, hogy dönté­seket kellett hozni saját embe­ri szándékai, hajlamai ellené­re, de ezeket soha nem tekin­tette aszketizmusnak. Hogy is lehet aszkéta az, aki ilyen so­rokat vet papírra: „Nem hall­gathatok gyakran zenét, mert hat az idegeimre. Ilyenkor sze­retnék kedves butaságokat mondani, és megsimogatnám azoknak az embereknek a fe­jét, akik a szennyes polcaiban élve, ilyen szépséget tudnak alkotni. Pedig ma senkinek a fejét nem lehet megcirógatni (a véres ellenforradalom és in­tervenció időszaka!), mert le­harapnák az ember kezét — hanem ütni kell a fejeket, ir­galmatlanul ütni, holott mi el­méletileg ellenzünk minden emberellenes erőszakot. Hhm, hm, pokolian nehéz a mi dol­gunk ...” J7 zek már annak az új típu- sú forradalmárnak a sza­vai, aki úgy tudja saját belső szándékait, személyes vágyait a közösség érdekének aláren­delni, hogy abban semmi asz- ketikus lemondás nincs. Az egyéni és a társadalmi érdek mindenkori — tudatos! —dia­lektikus egysége nyilvánult meg Leninben. „Tudom, hogy nem a hősök zúdítják lávádat, forradalom. Könyvmolyok me­séje mind, ami balgán hősöket dicsért! De hogy’ ne zendüljön dalom érette, Iljicsért?” — ír­ja Majakovszkij, aki élete nagy céljának tartotta, hogy méltó emléket állítson Leninnek, „a legföldibbnek, aki a földiek között valaha élt a földön”. „Lenin születésének 100. év­fordulójára emlékezve a szov­jet nép, a szocialista országok népei, a nemzetközi munkás- osztály, minden forradalmár harcos szemlét tart erői fö­lött, meghatározza tevékeny­ségének további távlatait és feladatait, erősíti harci egysé­gét a békéért, a demokráciáért, a szocializmusért folyó küzde­lemben” — foglalják össze az évforduló legfőbb célját az SZKP által kiadott ünnepi té­zisek. Nagyon is reális „földi” dolgok ezek, az osztályharc so­ron következő feladatai. A leninizmus ellenségeinek képmutató ünneplése sze­retné ilyen szent szoborrá ha­misítani Lenint De nem ez az egyetlen veszély. Többet árt­hatna,, ha a sorainkban jelent­kező gépies, lélektelen, formá­lis, külsősége;»,. szértartásszerű dicsőítésnek adnánk helyt a Len in- c en tenárium ürügyén. Ez egyébként méltatlan lenne Leninhez, akitől az ilyen voná­sok nagyon távol álltak. Akik együtt dolgoztak Leninnel, vagy valaha is találkoztak ve­le, mind arról emlékeznek meg, hogy soha nem hasonlí­tott valami emberfeletti hé­roszhoz. A fiatal diák első lá­zadásaitól kezdve, a forradal­már teljes útját végigjárva, haláláig egy olyan teljes érté­kű ember képe tárul elénk, aki maga is, mint harcostársai s az általa oly forrón szeretett nép, az egyszerű emberek, aki­ket ő mindig oly nagyra be­csült — maga is mindig egy­szerű ember maradt. Mindig emberi módon — konfliktusok, fájdalmak, vívódások, örömök között, állandó önvizsgálat közepette — kereste és találta meg a forradalmi feladatok megoldásának útját. Ma ugyanis — mint azt az SZKP tézisei megfogalmazzák: „Lenini módon élni és harcol­ni annyi, mint minden erőt, tudást, latba vetni a leghumá­nusabb és legigazságosabb ügyért: annak a harcnak ér­dekében, amely a dolgozóknak az elnyomás és a kizsákmá­nyolás alól való teljes felsza­badulásáért, a kommunista eszmények győzelméért, az em­beriség jobb jövőjéért folyik.” I tt ért el ez a szerény gon­* dolatmenet oda, hogy a centenárium évébe lépve, miért éppen Lenin gondolatát idézem: „... haláluk után megkísérlik, hogy ártalmatlan szentképekké változtassák...” Lenin soha nem lehet szent­kép, nevének magasztalása nem szolgálhat senkinél sem az . .elnyomott osztályok vi­gasztalására”. Mi az élő Le­ninre emlékezünk. A ma is elevenen ható lenini gondola­tokat tanulmányozzuk, hogy lenini módon tudjuk folytatni a lenini életművet. Legyen tehát a megemléke­zés egy nagy tanácskozás Le­ninnel. De ne csak a centená­rium alkalmával legyen ez így, vagy ünnepi évfordulókon, ha­nem minden kommunista szá­mára mindig, a szürke hétköz lapok egyszerű harci felada­tainak megoldásakor ugyan­úgy, mint a világot formáló nagy kérdésekre adandó he­lyes válaszok kidolgozásakor. Varga József PÉCS 1QGQÍ képeslevelezőlap A debreceni Déri Múzeum értékes, ritkaságszámba menő anyaggal gazdagodott. A mú­zeum megvásárolta Velényi Lászlóné pécsi gyűjtő tízezer darabos képeslevelezőlap- gyűjteményét. Az anyag, mely­nek zöme hazai képeslap, több évtized történetéről ad számot. Új arcú táj A Duna—Tisza köze nagy városai évtizedeken át alig-alig változtak. Ha a mozdulatlanságot, a megálló időt akarta valaki megmintázni, elég volt végigsétálni a göröngyös utcácskákon. Am a világ tempója meggyorsult nálunk, s szinte észrevétlenül magasodott a város fölé a legmodernebb: mikrohullámú to­rony épült Cegléden, hogy továbbítson képet, telefont, üzene­tet. S míg odalent a fő utat kis gőzmozdony keresztezi, a ma­gasban már a huszonegyedik század jelentkezik. Foto: Urbán Ha valaha összeállítanák napjaink legsűrűbben használt szavainak szótárát, s eszerint rangsorolnák a kifejezéseket, az első tíz között is az élen állna a felelősség. Legtöbbször kérdőmondatban hangzik el: ki ezért a felelős? Mármint a kenyér rossz minőségéért, a vonatok késéséért, az ifjúság neveletlen részéért, a kése- ’ delmes építkezésért, a si­lány áruért, a demokratizmus megcsorbításáért, a lélektelen ügyintézésért... tehát, mint a példákból kiderül, mindenért. Szőkébbre vonva a kört. s csak az élet egyetlen — bár nagyon fontos — területét vizsgálva: miként fest a fele­lősség a gazdasági tevékeny­ségben? Most, napjainkban, tehát nem az „ámechanjzmus” idején. Álljunk meg! Milyen felelősségről van szó? Rossz gazdálkodás? Olykor indoko­latlan áremelés? Szállítási határidők megszegése? A mi­nőség rontása? Hiánycikkek? Anyagpocsékölás ? Az export fölrúgása? A belső piac elha­nyagolása? Tailán a létező esetek e tö­redékének fölsorolása . is ele­gendő ahhoz, hogy belássuk: annyiféle a felelősség, hogy el­igazodni sem könnyű közöttük, hát még világosan meghúzni a választó vonalakat, ami nélkü­lözhetetlen a felelősség megál­lapításához. Ezek szerint ne töltsük az időt felelősök kere­sésével, mert úgyis hiábavaló a fáradozás? A felelősség megállapításá­hoz. minit az élet minden terü­letén, az iparban, a mezőgaz­daságban, tehát a gazdasági tevékenységben is világos, át­tekinthető felelősségi rendszer­re van szükség. Olyan felelős­ségi rendszerre, amelyben — nem a tevékenység, hanem az azért viselt felelősség tekinte­tében — élesen elválasztódnak egymástól a különböző munka­körök, amelyben minden, bár­miért is felelősséget viselő embernek nemcsak ez a köte­lezettsége van meg, hanem a kellő joga is ahhoz, hogy önál­lóan, téthát tettéi következmé­nyeit vállalva dolgozhasson. A felelősségi rendszernek ezt a fajtáját nemcsak a gazdasá­gi tevékenységben, hanem az élet más területein is inkább elméleti modellként találjuk meg. A gazdasági mechaniz­mus reformja, a harmadik esz­tendeje működő irányítási rendszer ilyen felelősségi rendszer kiépítését kezdte meg, ám tagadhatatlanul ma még az alapok letételénél tar­tunk. Az alapok letételénél: egy­,HA KIMEGYEK A SZECSOI HATARBA...“ Menyecske a kamerák előtt „Ha kimegyek a szecsői ha­tárba Rátekintek a sok kereszt bú­zára Szívem buzgó boldogságát kitárja Velem dalol a mezei pacsir­ta" Olvasóink közül nem egy­nek talán már ismerősen cseng ez a népdalrészlet. Igen, a te­levízióban hallhatták, decem- ben 21-én a „Röpülj páva...” című népdalvetélkedő hatodik elődöntőjében. S hogy ki volt az előadó? A tápiószecsői Gál Károlyné, aki kitűnő ének­hangjával és remek előadás­módjával méltán aratott nagy sikert a zsűri és a közönség soraiban egyaránt. De az em­ber még valamit nyugtáz örömmel: végre egy vetélke­dő. ahol nincs vita. nézetelté­rés ... A fiatalasszony — s talán nem vétünk az illem szabályai ellen, ha eláruljuk, hogy 22 esztendős — éppen a konyhában főzött, amikor be­toppantunk hozzá. A helybeli szövődében dolgozik, s szeren­csénkre éppen délutános volt. Piroskockás kötényébe törli vizes kezét. — Mikor kapott kedvet az énekléshez? — A faluban a gyerekek népdalok között nőnek fel, s én sem voltam ezzel másképp. Még kicsi voltam, de már éne­kelve mentem a boltba tejért... Aztán az álltalános iskolában, az énekórákon még inkább kedvet kaptam hozzá. A nyol­cadik általános elvégzése után a szecsői népi együttes tagja lettem. Nagyon szép sikereket értünk el. Aztán férjhez men­tem és kimaradtam. Ezután már csak néha léptem fél — énekszámokkal. De a most megalakult tápiószecsői Me­nyecske együttesnek ismét tel­jes értékű tagja vagyok... — Hogy jutott a televízió lcamerái elé? — Az újságban megjelent a felhívás a „Röpülj páva...” című nép­dalvetélkedőre. Magamtól nem jelentkeztem volna, de Ofella Sándor, a szecsői Damjanich Művelődési Ház igazgatója ad­dig rágta a fülem, míg végre rászántam magam: lesz, ami lesz; megpróbálom. Cegléden volt az első selejtező. Retten­tően izgultam, a szívem a tor­komban dobogott... Naigyon fájt a mandulám, féltem az énekléstől. Sikerült! Budake­szin, a megyei döntő után pe­dig már azt a négy verseny­zőt választották ki, akik majd a televízióban is fellépnek. Köztük voltam én is.., — S mit érzett a stúdióban? — Egyáltalán nem izgultam. A vakító lámpák fényével egy­kettőre megbarátkoztam. Érez­tem, hogy nincs vesztenivalóm. Csak egyvalamire gondoltam: már az sem megvetendő, hogy egyáltalán idáig eljutottam. S tudtam azt is, hogy az egész falu a tévékészülékek előtt ül, és drukkol... Éppen most hal­lattam, hogy továbbjutottam: bekerültem a középdöntőbe. Levelek az asztalon. A tévészereplés után rengetegen fogtak tollat és írtak neki, mint például Schmidt Jánosné általános is­kolai tanítónő a Baranya me­gyei Töttös községből: „Kedves Gál Károlyné! Láttuk a Röpülj páva... műsorát. Gratulálunk nagysze­rű szerepléséhez. Nagyon ké­rem, küldje el a dalok kottáit, szeretném megtanítani a gye­rekeknek.” A Szovjetunióból is hozott levelet címére a postás. Név­rokona, Gál Ilona Dobronyból írt meleg hangon, szívhez szólóan, nagyon sok sikert kí­vánva további szerepléséhez. Mi is ugyanezt tesszük most. Reméljük, a döntőben is vi­szontláthatjuk a tápiószecsői Gál Károlynét. (falus) részt a gazdasági szabályozók tökéletesítésénél, az eddigi ta­pasztalatok alapján 1971-től érvényesülő további finomítá­sánál, másrészt a vállalatok gazdasági és erkölcsi felelőssé­gének nyíltabbá, egyértelműb­bé formálásánál. A kettő kö­zött azonban kétségtelenül hiányzik valami: a nagyot és a kicsit, a gazdaság makro- és mikroszintjét összekötő kapocs. Ma úgy tűnik: a gazdasági életben megtalálható bajok, gondok fő forrása a vállalatok tevékenységében kereshető. Ügy tűnik, de: nincs így. A meglevő bajok, gondok forrása többféle; többféle tér hát a felelősség is. Az irányítási rendszer régi formája részletekben ma még hat; a vállalatok nem voltak eddig képesek teljes mérték­ben igazodni a megváltozott feltételekhez; a gazdasági szar bályozók működése magán viseli a kezdet, a bejáratás je­gyeit; a különböző irányító szervezetek, s elsősorban a gazdasági ágazati mimiszttériu-i mák a helyüket keresik, a mai helyzetnek megfelelő módszereket. Ma a mondatnak ez az utolsó része kap hangsúlyt a gazdasági életben. Az, hogy az adott lehetőségek töredék két használják ki csupán, a minisztériumok, s egyéb irá­nyitól szervezetek a vállalatok tevékenységének összehango­lásában, az egyensúly keresé­sében, a folyamatos működés feltételeinek megteremtésé­ben. A sűrűn hangoztatott vállalati önállóság ugyanis nem menti fel az irányító szervezeteket — s elsősorban a minisztériumokat — felelős­ségük alól. Ha sok a baj a vállalatoknál, akkor baj van az irányítással is. Ha ismét­lődnek a vállalatoknál clkö> vetett hibák, akkor az irá­nyítás nem tölti be feladatát; csupán szemlélője, s nem be­folyásoló ja az eseményeknek. Márpedig napjainkban meg­áll a felelősség kimutatása a vállalatoknál, s ez így raeím-' csak. igazságtalan, de téves is: rossz következtetésekre vezet. A gazdasági tevékenység —' a legegyszerűbbtől a legbo-i nyolultabbig — minden eset­ben folyatnál: minden min­dennel összefügg. S mert fo­lyamat, nem elég megállapí­tani, hogy egyik vagy másik vállalat mit tett, hanem to­vább kell kérdezni: miért te­hette? A régi irányítási rend­szerben az dívott, hogy a vál­lalatok mindenért az irányító szervezetekre, a minisztériu­mokra hárították a felelőssé­get, mondván, ott határoznak meg számukra mindent. Most a fordítottja kezd divatos len­ni: csakis a vállalatok tehet­nek mindenről. Idejében föl­lépni a terjedő, s veszélyes divat ellen annyi, mint ér­vényt szerezni a gazdasági reform felelősséget mérhető­vé tevő elveinek, félreérthe­tetlenül megvilágítani, ki miért tartozik számadással — legyen akár vállalat, akár mi misztérium — a megbízó­nak, a társadal ómnak. \i évforduló alkalmából Az iskolák segítésére Hazánk felszabadulásának 25. és Lenin születésének 100. évfordulójára a Tankönyvki­adó Vállalat szép kiállítású műsorfüzetet bocsát a peda­gógusok rendelkezésére. A kiadvány nem ment fel az önálló alkotó tevékeny­ségtől, hanem segít. Nem re­cept, hanem eligazítást, öt­leteket, javaslatokat ad. Az elmúlt tanévet is nagy történelmi évfordulók tették kiemelkedővé. A megrende­zésre kerülő ünnepségek mindinkább az egész iskola közösségi ügyévé válnak. A tudatos tervezés, a kollektív munka eredményeként jól kapcsolódnak egymáshoz a ta­nítási órán nyújtott ismere­tek, a szakköri foglalkozá­sok, a KISZ- és az úttörő­tevékenység. 1 f r NÉZŐPONT A felelősség

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents