Pest Megyi Hírlap, 1970. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-11 / 9. szám

8 «ST UEGVKI iMf/rfap 1970. JANUÁR TL, VASÁRNAP ’i**ssssssssssss,j'sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss llLEii ISTVÁN: A vak Mikor először fogta a fehér botot. Mikor először botjával kopogtatott, Mikor először nekiment a fának, Akkor ütközött először a világnak. Akkor tűnt elő először a vak káprázat, Akkor még nem hitte, hogy többé már nem láthat. NEMETH GÉZA: Apám Apám szelíd volt, mint a mezőföldi táj, hajlott háttal, nyomtalan eltűnt, csak a fehérvári tejüzem sárguló aktái rejtik a porladó könyvelő kézjegyét, hangját talán csak az udvaron a vén diófa hallja már s a tüdőrák hóhérja előtt térdeplő fejét anyám látja csak- oly csendben adta meg magát, mint téli fagy irgalmatlan bitóján a mezőföldi táj A Wartburg lázadása § KARAI LÁSZLÓ: Minden mozdulatoddal Minden mozdulatoddal megzendíted bennem a lelket bordámtól bordáimig lendülse mint a harangnyelv dombok tűnődő tenyerében duruzsolnak a bennem dudorászó dallal-dús ritmusaid. Zengessél, mélyzengésű dallal ajándékozni tudó kedves, zengess, míg idegemben fénnyel zendül a vágy, zengess, mint a katedrális százszorszín üvegablakain zendül a gyertyák tömjénes lobogása. Történt több, mint három évvel ezelőtt egy akácülatoa tavaszi alkonyaikor, hogy a Csemetke házaspár kikönyö­költ lakásuk ablakába, és az utcát szemlélte. Este, amikor együtt volt a család, vagyis ha­zatértek a gyerekek, mármint az ifjabb Jenő, a sofőr és az ifjabb Matild, az óvónő, Cse- rnetke közölte atyai elhatáro­zását: — Holnap előjegyzek egy Wartburgot, mivel édesanyá­toknak ez egyetlen vágya. Amíg a szükséges pénzt ösz- szerakjuk, szerényen kell él­nünk, azaz nem vásárolhatunk francia trevira pólót, nem jár­hatunk drága moziba, és nem vacsorázhatunk babfőzeléket. A család egyhangúan lelke­sedett, és lelkesedésük semmit nem csökkent a következő há­rom évben. így már a második év közepén kibérelték a szem­ben levő házban megüresedett garázst, azt teljes egészében kicsempézték, apránként vá­sároltak az ülésekre teveszőr takarókat és nádfonatot és au­tórádiót, aytóventillátort, au­tóhőmérőt és a hirdetések ajánlotta mindenféle tisztító- szert. Az idén májusban végre megkapták az értesítést, hogy átvehetik a Wartburgot. If­jabb Jenő készségesen vállal­kozott a kocsi hazahozására, mivel szüleinek csupán jogo­sítványuk volt, de gyakorlatuk nem. Csemetke azonban nem bízta fiára az új kocsit, ha­nem megkérte egy ismerősét, aki harmincöt éve volt a taxi­nál. A balesetmentes Közlekedé­sért többszörösen kitüntetett sofőr a kocsival zökkenő nél­kül fölment a kissé meredek Spirál utcába, és karcolás nél­kül beállította a ragyogó ga­rázsba. Masnap szombat volt. Cse- metkéók kitolták a garázsból a kocsit, és az utcán alaposan le­mosták, megszidoiozták, ki­porszívózták, és elhelyezték az üléseire a teveszőröket. Csemetkéók esjére szörnyen fáradtak és rettenetesen boldo­gok voltak. Vacsora után Ma- tildka megkérdezte, hova ko- csikáznak holnap. Ifjabb Jenó azt javasolta, menjenek a Ba­latonhoz. — Még mit nem! — pattant föl idősb Jenő —, ott történ­nek a balesetek. A fiatalok ezután sorra em­lítették a kirándulóhelyeket, de a megfontolt szülök mind el­vetették. így másnap a család, amikor délutánra kiderült az ég, villamoson kirándult a Margitszigetre, ahol két üveg sört ittak a Wartburg egészsé­gére. Hétfő reggel ifjabb Jenő ja­vasolta, hogy elfuvarozza a családot munkahelyeikre, és este sorra értük megy. — És egész nap hol fog áll­ni a kocsi ? Talán majd az ut­cán? — háborodott rá az any­ja. , Harmadnap Csemetke meg­lepte a családot négy színhaz- j jeggyel, mondván, hogy most 5 már nem kell spórolni. Ifjabb : Matildka tapsikolt örömében. Shogy milyen előkelőén fognak !végre színházba menni, nem ! keli majd várni az éjszakában ja ritka autóbuszra. | — Ügy illik, hogy a színház ! után az ember beüljön vala- ! hova egy pohár italra — i mondta Csemetkéné —, megte- ! hetjük, már nem kell spórol­junk. Italosán pedig nem en- ; gedek a volán mellé ülni sen­| kit. - - ­.............................- -~ I Teltek-.múltak a hetek, és ! hiába kívánta a Csemetke csa- 5 Iád egy emberként üzembe I helyezni a Wartburgot, min­idig közbejött valami. Hol az | eső veszélyeztette a kocsit, hol |a tűző napsütés, hol az éjsza- | ka sötétje, hol meg a hajnali ; pára. > A múlt heten, egy ilyen ! szombat délután nagymosás «közepette történt, hogy a két- I I SSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSS'SSSSSSSSSS. I i MA ISMÉT VARSÓI há­| zunkról álmodtam éjszaka. És : mint mindig, megismétlődik isok ev óta, amikor felébre- jdek, a fájdalomtól üvölteni I szeretnék, hogy ez csak álom. ! Húsz évvel ezelőtt bucsuz- ! tam el a háztól, amikor még j rövid nadrágos voltam és ép- I pen iskolába indultam. Azóta ! sem emlékszem ilyen határo- I zottan és vágyva egyetlen ház­ira sem, ahol azóta laktam. | Csakis erről a házról álmodom |és felébredés után szívdobogás 5 fog el. Már elképzelni sem tu- ; dóm az ottlakók arcát, vagy j hangját, nem emlékszem. J Hogyan is emlékezhetnék rá­gjuk húsz év múltán? I Mindig ugyanaz. Sétálok a | házunk körül a fasorban, fek- I szem a fűben, felmászom a | fákra. Rajtam kívül nincs ott 5 .©gyetlen ember sem, csak én |'es a ház. Ezért érzem magam |oÍy szabadnak, és boldognak, 5 mint anyám mellett. Mert az J én házam közelében vagyok, j nyugalomban és biztonságban. 5 Nem tudom, van-e lelke az j embereknek. Egyben biztos j vagyok — á házaknak van. j Nem minden háznak van lel- 5 ke, de az én házamnak biato- |san van. Ha másképp lenne, | emlékeznék-e rá annyi évvel 5 halála után? Csak — kezd elegem lenni ebből. Sok városban laktam azóta és sok házban. Húsz éve semmi sem köt többé ahhoz a helyhez, ahol valaha az éx? házam állt. Nem is kívánok oda visszatérni. Magunk között szólva, na* gyón csúf ház volt az, való* Sággal a csúnyaság karikatú- rája. Szörnyen csúnya... Hosszú fabarakk, a téglaépü* letek között. Hegyes fekete kátránypapír-borítású teteje volt és a legnevetségesebb, hogy ezen a tetőn sok magas vörös kémény állt. Még a sze­gények, a Górczewski és Pa* licki utcai lakók, akik maguk is kis, rozoga házakban lak* tak, kigúnyolták maguk között a mi házunkat és mosolyogva mondták a lakókról: „Ej, ti, grófok a barakkban!” AZ ÉN HAZAMBAN nem volt nagyobb lakás szoba- konyhásnál, az ott lakók több­ségének pedig csak egy szobá­ja volt. És víz? Hét lakáshoz csak négy vízcsap, a mi há­zunkban, az is a folyosón. Ke­vés volt, — igaz, s nem volt csatornázott WC sem, szük­ségre mindenki a bokrok közé rejtett fabódéba futkosott... Szóval, semmiben nem ha­sonlított a mesék palotáira, csak düledező undok falai vol­tak. Megszűnik-e végre, hogy megjelenjék álmomban? Ele­gem van ebből! Nem akarok felébredni szívdobogással, hogy ez csalt álom volt... Nézzétek meg ezt a kerüle­tet! Ott, ahol csalt romok és meggyilkoltak síremlékei vol­tak, már új telep van, fénylő üvegekkel és színes vakolat­tal. Azon a helyen, ahol vala­mikor a szétszórt szemétdom­bon bűzlő anyag volt, a göd­röket kartonpapír és rozsdás pléh borította, s a családok fe­dél nélkül kóboroltak — most nagy park áll, szökőkúttal, vi­rágágyakkal, és játszóterek­kel. Mutassatok nekem csak egy omladozó falat is ott, amely hasonlít az én leégett házamhoz! Nem találtok. Nemrég Évát vezettem oda. Mentünk a rozsdás sínek kö­zött, ahol valamikor a fasisz­ták golyóitól pusztultak el a Balicki és Górczewski utcai fiúk, meg az én házamból va­lók. Nem mutattam meg Évá­nak, hol állt az én csúf há­zam, mert magas falak tor­laszolják el útunkat. Uj üzle­teket építettek ott. Nem tud­tam mutatni Évának egyetlen kiégett téglát sem az én há­zamból. Gondoltam — jobb is így. Miért is kellene neki mindezt látnia? Az elhagyott sínek mentén és az üzletek kerítésének oldalán fiatal ju­harfasor nő. Lombjai éppen sárgák voltak, gyermekkorom juharfáinak színe. CSŰF VOLT az én házam, s szomorú volt, a halála épp­olyan szörnyű, mint az agyon­lőtt lakóké, szüléimé, szom­szédaimé és játszótársaimé. Ha valahol juharfákat látok, szomorú, borús, fájdalmas tangulat fog el, egyszerűen úgy érzem magam, mint a vízbe dobott kő a Visztulán. Éjszaka pedig a házamról ál­modom. rSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSS/SS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSsSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/fSSSS^ Két kutya Minden reggel, amikor iT1 munkába megyek, talál­kozom két kutyával. Az egyik egy jobb módra valló ház nyi­tott ablakában hasal, míg a másik az utcán kódorog. Az ablak párkányán szel- íőzködő eb a pincsik fajtájá­hoz tartozik. Gondosan ápolt teste tolipárnán pihen, ne­hogy felfázzon az ablakpár­kánytól, s a derekára biztosító hevedert csatoltak. Az elkényeztetett kutyus végtelen közönnyel szokott le­bámészkodni az utca reggeli csendjébe. Közönyében érezni lehet, hogy az előkelő kutyu- sok nemzetségéhez tartozik, s családfájának nyilvántartására nagyobb gondot fordítanak a villa lakói, mint harminc SZTK-betegre. A kuvaszra hajazó utcai te­kergő már póriasabb teremt­mény. Sovány, girhes testét kócos szőrzet fedi, ami telis­tele van koncsorgásaiban föl­szedett bogáncsokkal és egyéb giz-gazokkal. A magatartása is egysze­rűbb, fesztelenebb. Csavargá­sai alkalmával vidám csato­lással üget végig az utcákon, s ha ráérkezik a szükség, sze­mérmetlenül vizeli le az útjá­ba eső kapufélfákat, villany­oszlopokat. Ellentétes társadalmi hely­zetük ellenére, jól megértik egymást. A kuvasz, ha elsétál az ablakban unatkozó pincsi előtt, akkor mindig megereszt egy-egv hetyke vau, vau kö­szönésfélét, amit aztán zajos disputa követ. Ilyen disputát hallgattam Végig a minap. Nagy garral lófrált les-föl a kuvasz. — Mondd, kedvesem — csó­válta meg bakterzászlóra em­lékeztető, bozontos farkát —, meddig kell még sóvárognom utánad ? Végtelen gőggel- emelte or­rát magasba a pincsi. — Megmondtam már száz­szor — ugatott vissza sipító hanghordozással —, hogy nem hozzámvaló vagy! — S miért, ha szabad ér­deklődnöm, kegyedtől? — Azért, mert te csak egy őcska, parlagi kankutya vagy! — Mire vág fel a kisasz- szony? — mordult fel dühösen a kuvasz. — Az egyszál hur­kájára vág fel? Sértődötten vakkantott le a pincsi. — Közönséges vagy. IT ’v látszik, ez a válasz le­^ torkolta az utcai gaval­lért. S ezért, hogy zavarát leplezze, odafarolt a villa vas­rácsos kapujához, s egy kicsit megnedvesítette a kisiparosok remeklését dicsérő kapudiszí- tést. Aztán újra nekifogott a győzködésnek.- — Hej pedig"— vinnyogta ha egyszer megkérgethetnélék a parkban... — Pfuj! — fogta el az ök­lendezés a pincsit —, undorító vagy. Felhergelődöitt erre a ku­vasz. — Mit vagy annyira oda! — vakogta. — Próbáljuk ki, s az­tán mondj véleményt! A pincsiben ismét feltámadt a beképzeltség. — Hányszor mondjam, hogy nem való vagy hozzám? — Ne mondd! — húzta ki magát a kócos lovag. — Nézd meg a daliás termetemet! — és néhány kevélykedő lépést tetb a járdán. A pincsi nem lehetett na­gyon elragadtatva a legény­kedéstől, mert kisvártatva ma­gyarázkodó ugatásba kezdett. — Nézd, fiam — szimatolt kényesen a levegőbe —, az ón dédanyám Riszaházi bárónő­nek volt ölebe. S ezért, már- csak az őseimre való tekintet­tel is, nem keveredhetem össze ilyen gyanús fajzatok- kal, mint amilyen te vagy. Mit szólna a világ, ha meg­tudná: a naccságáék kutyája egy közönséges kuvasszal ad­ta össze magát? Ez akkora szégyen lenne még az úrnőm­re is, hogy az képes lenne be­lebetegedni bánatában. Nem tudná elviselni, hogy az egyet­len kutyuskája. aki nemesi pedigrével rendelkezik, korcs fa-ttyúnak adott életet. Lépések hangzottak fel a szoba mélyéről. — Pszt! — vakkantotta el magát az utcai széptevő. — Vigyázz, a gazdasszonyod ki­hallgatja a beszélgetésünket! Fölényesen legyintett a pin­csi. — Attól nem kell tartani! — nyafogta. — Az úrnőm még az emberek nyelvét sem érti, mert, ha értené, nem ten­ne ki engem ide, fitogtatás- ként. f1 azdasszonya láttán a hála ^ jeléül, megcsóválta a di­vatosan struccolt farkát, majd tartózkodó gőggel ismét va- kogni kezdett. — Máskülönben, rendre kell, hogy utasítsalak: az úr­nőm nem gazdasszony, ha nem tudnád, hanem nagysá­gos asszony! S ezt illene tud­nod. KETTEN Csodálkozva csóválta mej fejét a kuvasz. — Még mindig vannak nagyságos asszonyok! Megvető pillantás volt í válasz. ...— . Hát én..ezt .nem..is tud- tam! - - -­— Igen — vinnyogott í pincsi eltűnődve —, az úr­nőm szívesebben veszi, ha le- nagyságosasszonyozzák. He már a hivatalban el kell vi­selnie, hogy ott ő is kartársnő hát legfeljebb idehaza ... Elszontyolodva nézett fel e kuvasz. — Ezek szerint te is rázod a rongyot? — Mi mást tehetnék?! Ran­gom kötelez! — Akkor hát reménytelen minden epekedésem? — Azt hiszem, igen. — Pedig szerettem volna kutyálkodni veled. — Annyira nem leszünk jóba. — Kár. — Az csak neked kár. — Hogy-hogy? Lebiggyesztett szájjal né­zett le a pincsi a kuvaszra. — Kedvesem — nyafogott leereszkedően — én Pestre já­rok szórakozni. — Pestre?! — Igen. Méghozzá, Mercé­desszel. — S kikkel szórakozol Pes­ten? Hivalkodón hintálta meg magát, a pincsi. — Borzasztó előkelő társa­ságokba járok! — vinnyogta. — Ugyanis, minden egyes uta­zásnál eljegyzésem van egy- egy pedigrés hímmel. Ez a pipiskédé hivalkodás felbőszítette a kuvaszt. — Fene nagy a módod! — Nincs is ilyen sora még egy kutyának a városban! Dühödten pattant fel he­lyéről a kuvasz. — Te nyamvadt! — rúgta szét hátsó lábával a járda porát —, mit vágsz fel azok­kal a pedigrés hímekkel? Olyan ócska a dongád, hogy- ^ ha elkapnálak, bizony, da_ ^ rabokban szednének össze. ^ Ezzel fogta magát, s elhur- $ colkodott, nagydühösen. A $ pincsi pedig, látva a mérge- ^ sen tovaügető kuvaszt, fanya- ^ lógva ásított egyet, majd § sértődötten vinnyogta: $ — Ugass, bolond, ugass! ^ Ugatásod úgysem ér fel ide. 1 a kutyamennyországba. ^ Püspöki Mihály § (Foto: Urbán) felől serénykedő csalód kezei ^ közül egyszer csali kigurult a % Wartburg, és a fizika törvényé >j szerint egyre fokozódó sebes-^ seggel távozva meg sem állt, ^ amíg a Spirál utca alján egy ^ álló teherautó erre nem kény- ^ szeri tette. Az összetört kocsit elvitte az ^ autómentő, a Csemetke osalá- ^ dot az embenmentő. Csemet-^ kééknél az orvosi vizsgálat tel- 4 jes biztonsággal megái lapítot- S ta az ideg-összeroppanást, azS összeroppant kocsi mellett ^ azonban értetlenül álltak a ^ szakértők. A fékek jól fogtak,^ sőt a kerekek is alá voltak pöc- ^ kölve, a motor nem működött.^ Végül pszichológushoz for- S dúltak, aki úgy vélekedett, | hogy a Wartburg esetében az $ elfojtott ösztönélet elleni emo- $ cionális lázadás aktivizálódá- ^ sáról van szó. | Sólyom László 5------------------—-----­TADEUSZ JASZCZYK: Álmaim háza FERENCZY HANNA: Egy csésze tea Zümmög már a víz a tűzön száll az illat, mint a köd. csészémbe amíg leszűröm pára-felhő ring, s beföd. Fényes égbolt kék azúrja, kakukkfüves nyári rét — Kéz a kézben járjuk újra, minden csupa margarét... Régi nyárnak tűnt varázsa, mint letisztult, finom pára száll szívemre pilleként — lm elég egy könnyű illat, s visszajön mi rég elillant — szívem szép emlékeként...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents