Pest Megyi Hírlap, 1970. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-11 / 9. szám

1970. JANUÁR 11., VASÁRNAP

TEST

he«;

wJCiriap

DOROTHY L. SAYERS:

A megzöMiift man ehesten

Negyvenötösök

LENGYEL OTTO

„Ötszáz font jutalom William Strickland kézre körítőjének” — hirdette az újság öles betűkkel, majd alatta következett a bűnöző személy leírása: „Kora 43 év, magassága 6 láb 1 hüvelyk, haja sűrű, ezüstösfehér, de könnyen lehet, hogy festeti. Eltűnésekor őszes szakállt viselt, de azóta esetleg leborotváltatta: világosszürke egymáshoz közelülő szemek; nagy orr, erős, fehér fogak, egyik-másikban arany tömés;

bal hüvelykujján ütéstől származó kék folt. Feltehetően igyekszik elhagyni, vagy már el is hagyta az országot.”

Mr. Budd, ki tudja hányadszor, végigolvasta a személyleírást, aztán szomorúan félretette az újságot. Száz meg száz borbélyüzlet van Londonban, nagyon valószínűtlen, hogy William Strickland épp az ő kicsiny, rosszul menő műhelyét választaná, hogy betérjen egy hajvágásra, borotválásra, avagy éppen haj festésre.

Mr. Budának ugyanis az utóbbi időben rosszul állt a szénája. Éppen üzletével szemben nyitották meg a villogó nikkel fej mosó tálakat, lila és narancsszínű függönyökkel, új elektromos burákkal felszerelt elegáns hölgyfodrászatot. Szíve mélyén tudta, hogy ő az igazi művész. Néha elszomorodott a konkurrensek silány munkáján, mivel eszébe jutott, hogy ő ezt mennyivel szebben csinálta volna.

Ilyesmin töprengett akkor is, amikor a műhelyajtóban időzött s látta, hogy egy nagytermetű férfi sietős léptekkel egyenesen felé tart.

— Bocsánat, uram, tessék csak, uram — lépett vissza az ajtóból Mr. Budd, hogy helyet csináljon a bejövőnek.

— Tud hajat festeni? — kérdezte az idegen türelmetlenül.

— Igen, uram, természetesen — felélte Mr. Budd felvillanyozva.

^^ALkor.jö. Az - asszonykámnak nem tfefszikéz a vörös haj; azt mondja, nagyon feltűnő. Tudja, jóval fiatalabb nálam, ezért meg kell nyernem a tetszését — no, szeretném, ha befestené valami kevésbé feltűnőre. Mondjuk sötétbarnára, mit gondol?

— Az úgy nagyon jó lesz, uram.

— És borotválja le a szakállamat is!

— Teljesen igaza van, uram, a szakáll ma már nem olyan divatos, mint volt. És egyébként is, önnek rendkívül határozott álla van.

— Valóban? — szólt a férfi, aztán hátradőlt és elnevette magát. Mr. Budd észrevette erős, hófehér fogait, amelyek közül az egyikből elővillunt egy arany tömés. No lám, ez a férfi nyilván azok közül való, akik sokat költenek a megjelenésükre. Remélhet, hogy a jómódú férfiból rendszeresen visszatérő vendég lesz aki majd beajánlja őt barátainak is. Hozzákezdett a munkához, s közben mint a borbélyok általában, fecsegett sportról, politikáról, majd rátért arra a témára, ami már három hét óta foglalkoztatta: a manchesteri gyilkosságra.

— A rendőrség, azt hiszem, már a reményt is feladta — vélekedett a vendég.

— Talán a jutalom, az ötszáz font, még segít — vetette közbe Mr. Budd.

— Jutalom is van? Arról nem hallottam.

— Bent van az esti újságban, uram. Óhajtja megnézni?

— Igen, lekötelezne, ha ideadná.

Mr. Budd átnyújtotta vendégének az újságot. Mr. Budd, aki a tükörből figyelte őt. észhez, aki még egy harmadik v tisztet is beszólított. így hall- 5; gatták meg Mr. Budd jelenté- ? sét a férfiról, aki bizonyára? William Strickland volt, vala- ? mint a fenomenális ötletet... $

Az Ostende felé tartó? Miranda nevű gőzhajó rádió- ? sának ujjai fürgén szaladtak a $ papíron, ahogy sorra jegyezte $ az üzeneteket. Aztán az egyik- ? nél váratlanul elnevette ma- ! gát. Ezt jó lesz megmutatni a! kapitánynak — gondolta ma-! gában. A kapitány megvakar-? ta a fejét és becsengette az el-? ső tisztet, aki viszont a máso-? dik tisztért küldött, s az meg? is jelent az utaslistával.

A Miranda este hét órakor! futott be Ostendébe, s hama-! rosan már röpült innen a rá-; dióüzenet a Scotland Yard? loncjoni irodájának: „Egy sze-? mély bezárkózott a kabinjába? és követeli, hogy küldjenek? hozzá egy f érfifodrászt. Továb- ? bi utasítást várunk.”

A 36-os kabin előtt izgatott? tömeg gyűlt egybe, s még a? kapitánynak is csak üggyel- ? bajjal sikerült utat törnie kö- ? zöttük. Hat belga rendőr kísé- ? rétében érkezett. Megkopog- ? tatta a 36-os ajtaját. ?

— Ki az? — szólt ki bentről ? az éles hang.

— A fodrász, akiért küldött,!

uram. ?

— Jöjjön be! — A kulcs esi-?

kordulására a kapitány le- ? nyomta a kilincset, s mindjárt? oda is tette lábát az ajtónyí-? lásba. Miközben a rendőrök < kicsavarták a férfi kezéből a? fegyvert, a tömegen meghok- ? kenés, majd nevetés hullám-! zott végig. ?

— De hisz ez zöld! Zöld a? haja! Ki látott ilyet!?

Mr. Budd ugyanis nem hiá-? ba töltött évtizedeket a külön-? böző hajfestékek tanulmányo-S zásával, sikerült olyan festé-! két találnia, amely egy cjsza-: ka alatt sötétbarnáról zöldre,? változils;.. Mr. Budd . megkapta'? az 500 font jutalmat, de volt J valami, aminek ennél is job- ? ban örült. Elhagyatott kis ? boltjában már másnap megje- ? lent Winchester hercegnője és ? suttogóra fogott hangon így: szólt a derék fodrásznak:

— Siettem, hogy én legyek'

az első. Már a nyomomban > van Lady Melcaster és London : minden előkelő asszonya ... ?

(Fordította: Zilahi Judit.) «

revette, hogy hirtelen mozdulattal maga felé rántja a bal kezét, amely hanyagul pihent a szék karján. De addigra már Mr. Budd megpillantotta a póruljárt hüvelykujjat.

A férfi hirtelen felkapta tekintetét és Mr. Budd elfogta a pillantását a tükörben.

— Biztos vagyok — szólt a borbély —, hogy az az ember már régen túl van árkon-bok- ron. Későn jutott eszükbe, hogy jutalmat ajánljanak.

Az idegen felnevetett. Mr. Budd az üvegen át kinézett az utcára s látta, hogy a szemközti üzlet már bezárt, de az utca még nyüzsgött az emberektől. Milyen könnyű lenne most...

— Kérem, siessen — szakította félbe töprengéseit a vendég. — A festés még hátravan.

Mr. Budd arra gondolt, ha most megpróbálna kirohanni az ajtón, ez a szörnyű ember rávetné magát, visszaráncigál- ná és betörné a fejét, ahogyan a nagynéniével tette. Dehát neki mindenképpen előnye van... Ha határozottan cselekszik, kiér az utcára, mielőtt a másik fölkászálódna a székből. Mr. Budd tehát óvatosan az ajtó felé húzódott.

— Mi baj? — kérdezte az idegen.

— Csak kiléptem egy pillanatra, hogy megnézzem a villanyárát — jött vissza Mr. Budd engedelmesen.

— Nyolc óra múlt tíz perccel — felelte a férfi —, megfizetem külön, az idejét.

— Ugyan, szó sincs róla — tiltakozott Mr. Budd. Még egyszer nem kísérletezhet. Ha hamarabb rájön, miről is árulkodik az a hüvelykujj meg az aranyfog, akkor segítségért futhatott volna, miközben a, férfi haja még szappanos volt, s az arcát is beburkolta a törülköző. Vagy cseppenthetett volna egy kis szappant a szemébe-— a világon senki nem;- tud gyijkoftl; miközben a szemét csípi a szappan.

És ha még most se késő ? Foghatná a borotvát, óvatosan odalopózihatna a gyanútlan férfi mögé, s azt mondhatná kemény, határozott hangon: „Williams Strickland, fel a kezekkel! Ide a revolvert és indulás a legközelebbi őrszobára.” Dehát Mr. Budd egy percig se hihette komolyan, hogy ez a próbálkozása sikerrel járna. Hiszen a férfi vagy kicsavarná a bortovát a kezéből,^, vagy egyszerűen nem engedel- | meskedne. És akkor mi lesz? 5? Nem tarthatja ott a borotvát § a másik torkán reggelig, amíg?? megérkezik az inas, hogy kita- ? karítsa az üzletet.

Akkor jutott eszébe, hogy a ? körözvénynek a jutalomról ? szóló részét úgy fogalmazták:? az nemcsak a kézrekerítőnek, ? hanem a nyomravezetőnek is $ jár... Mr. Buddnak ebben a ? pillanatban támadt az a káp- ? rázatos, fenomenális ötlete. ? Eszébe jutott az az öreg papír- ? vágókés, ami még az édes- § anyjáé volt, arra vésték fel a ? régi mondást: A tudás hata- ? lom. Mr Buddot a szabadság ? könnyű, kellemes érzése töl- ? tötte el, s gyors mozdulatokkal § hozzáfogott, hogy befesse a ? férfi haját. $

Amikor kiengedte vendégét? a műhely ajtaján, már alig- ? alig jártak emberek az utcán.? Utána nézett, s látta, hogy a? magas alak felszáll a 24-es? buszra és eltűnik. Gyorsan be- § zárta a boltot, s negyedóra ? múlva már a Scotland Yard ? egyik hivatali szobájában ült. ? Először egy fontos beosztású ? úr hallgatta meg, aki átvitte ? egy másik szobába, egy még ? fontosabb beosztású úriember- &

Divatszavak és szódivatok

Szörnyen vidám nyelvészeti értekezés

{s/yssArs**y/^s/*ssysszyyyyyyyyssssssss,<fsssssyyyssfs*yysssyyssyyss/xssssxsssssssss/-xsxs*

%

AN1ALFY ISTVÁN:

__________________________________________________

Hitvallás

Belelapoztalak a könyvembe. Beleittalak napi feketémbe. Hullámverés porzó cseppjeiben szavaid emlékké morzsolódtak.

Az első csókod fecskéje kerengve tűnt el az irgalmatlan messzi kékbe.

Ügy a századforduló idején, minden kolosszális volt: „Ez a hasonlóság! Kolosszális!” „A sörfogyasztás: kolosszális!”

Hinterhuber úr költeményei, a nagyváros veszélyei, a laposte- tű elszaporodása; minden kolosszális. S még jóízlésű kritikusok is használták, szóban és írásban, anélkül, hogy bárkinek a hajaszála égnek meredt volna.

De ki tudná ma már ezt a szót némi irónia nélkül kiejteni? Alighogy kiment a divatból, máris megvolt az utód: a „fenomenális” és a „borzalmas”. A „fenomenális' meteorként tűnt fel, majd üres blöffként nemsokára elenyészett. Helyébe a „fantasztikus” került. És semmi sincs a nap alatt, ami ne lenne kitéve annak, hogy ez a szó-szörnyeteg előbb-utóbb felfalja. A fantasztikus ősbemutatótól a fantasztikus W. C.-papírig, szinte határtalan e szó kiterjedési köre.

A „borzalmas” egyébként tovább tartotta magát, mint a „fenomenális”. Eredetileg az első világháborúban született, de azután már mindenütt csak azt lehetett hallani: „borzalmas kilátások”, „borzalmas kiima”, vagy nyaralásból hazatérve: „Az ellátásunk? Borzalmas volt!"

Alighogy a „borzalmas" is

ján csak a külső jegyek, él kell jutnia a tartalomig is.

A meghatározó, a belső tartalom fejlődését elindító pillanat háromszor következett be életében, először 1933 novemberében, másodszor 1945. április 22-én és harmadszor 1956. november 4-én.

Érettségi bizonyítványát a budapesti Fáy András reál- gimnáziumban állították ki 1933-ban s még az év novemberében dolgozni kezdett; a MÁV-nál kapott állást s a Ferencvárosi Fűtőházban. Az érettségizett fiatalembert kocsimosónak alkalmazták. De mit számított az akkor. Bejutott a létbizonytalanságokban terhes években a biztonságot, a nyugdíjat jelentő Magyar Államvasúthoz.

Elkezdi élni a vasutasok különös életét, különféle beosztások következnek: kocsifelíró, naplózó, távírász. s mindazok a posztok, amik a MÁV tisztképző iskola elvégzése nélkül betölthetők. Egyik szolgálati hely, a másik után. Van olyan, ahol a füstöt okádó gőgös gyorsvonatok csak átrobognak megállás nélkül, s van olyan is, ahol ha csak egy percre,, . de meg is állnak. Különös világot ismer meg Lengyel Ottó: a vasút világát. S a megismerés után következett az eljegyzés; hivatása lett a vasút.

A vasutas mindenütt otthon van, a vasutas sohasem magányos, hiszen az ország térképarcát, mint ezernyi ránc, 9 ezer kilométer hosz- szúságú acélsín hálózza be. összeköti az egyik vasutast a másikkal, éppen ezért a vasutas mindig érzi, hogy egy nagy közösség tagja, s bármilyen parányi csavar is a hatalmas gépezetben — rá szükség van. Rá szükség van, mert nélküle akadozna a szerkezet.

A MÁV tisztképző iskolára Szántódról vonult be és elvégzése után Sárvár, Sopron és Celldömölk az állomáshelye, forgalmista, kezelőtiszt és térfőnök a beosztása.

Amikor 1945 tavaszán utolsókat villantak Celldmölk látóhatárán az ágyúk torkolat- tüzei, már tudja, hogy hová kell állnia: 1945. április 22-én ő is részt vett a Magyar Kommunista Párt celldömölki szervezetének megalakításában. És amikor ugyanez év augusztusában Ajkára kerül állomásfőnöknek, ott is ő a kezdeményezője az üzemi pártszervezet megalakításának.

Lengyel Ottó, ha felnézett az égboltra, derűs kékséget látott, biztató fényeket az ország magához tért szörnyű agóniájából. Termeltek már a gyárak. zakatoltak a vonatok is. és egy vasutasnak ez minden.

Aztán az égbolt borulni kezdett, sötét, baljóslatú fellegek gyülekeztek és lecsapott a villám. Nehéz lett volna elhinni, hogy az az ember, akivel Szombathelyen pártépítési munkája közben többször találkozott — áruló. Nem is hitte el.

Két dátum még: 1950-ben Bebrits Lajos miniszter kinevezi miniszteri biztosnak, és 1952-ben pedig bekerül a minisztériumba főelőadónak, majd üzemi csoportvezető lett. A MÁV-ra és alkalmazottaira egyre nagyobb terhek nehezedtek. A fejlődő, iparosodó

ország szállítani akart, korszerűen, gyorsan és kulturáltan. Len,gyei Ottó pedig vasutas volt szívvel-lélekkel, feszített tempóban dolgozott saját területén, tudta, a zavartalan szállítás az ország jó vérkeringése.

Jó is volt az a feszített tempó, a látástól vakulásig tartó munka narkotikum volt a gondolkozó ember számára, mert a vaknak sokszor könnyebb a helyzete, mint a látónak, nem lát, tehát szükségképpen nem ismeri a dolgokat. És mindezek után még egy megpróbáltatás: 1956.

A történelmet újra leírni nem érdemes, hiszen tanúi, részvevői voltunk, de az események kimozdítottak minden holtponton veszteglő dolgot, s elkezdődött végre egy másik élet. Egy tisztább. Egy emberibb.

Lengyel Ottó 1963. május elseje óta fontos és nehéz beosztást kapott: tőle és munkatársaitól függ, hogy a hazánkból kifutó sínek jól kapcsolják be az országot Európa vérkeringésébe. Lengyel Ottó tudja, a szakmában és a szakmával jól ideológizálni, hatékonyan politizálni, csak a szakma viszonylag legmagasabb szintjén lehet, és talán éppen azért lett felhős az arca. amikor a vasút jelenéről és jövőjéről kezdtem faggatni. Lengyel Ottó vasutas, láttam rajta, ami a vasútnak fáj, az neki is fáj, nem tudja, de nem is akarja függetleníteni magát a szakmától, mert a vasút nyilván meglenne nélküle. tovább működne, létezne, de ő vasút nélkül nem létezhet.

Egy embert igazán munkáján és magánéletén át lehet megismerni. Lengyel Ottónak alig van magánélete, hiszen a sturovói állomásra befutó vonatok nem figyelnek az emberre. Az ember nemcsak irányítja, hanem ki is szolgálja őket Mikor azt kérdeztem, hogy mégis mennyi a hivatalos szolgálati ideie. rámnézett és mosolygott. Értem, ő vasutas, akkor érzi jól magát, akkor érzi teljes embernek masát, ha a vasútért dolgozhat. De azért mégis adódnak életében félórák. néha órák is. amikor ráér és ilyenkor legkedvencebb szórakozásának hódol: olvas. Szereti az irodalmat, kritikusan forgatja a könyveket s az olvasottakból mindig profitálni akar.

..Odaát” nem könnyű a munkája, biztosítani kell mindazokat a feltételeket, amik elősegítik a zavartalan és gyors határátkelő vasútforgalmat.

Amikor Szob vasúti határállomáson vártam rá. munkatársaitól érdeklődtem felőle.

— Belevaló ember — mondta az egyik —, jó munkatársunk — mondta a másik.

— Szeretjük és becsüljük — mondták mindannyian.

Lengyel Ottóval folytatott hosszas beszélgetésemet, a telefon csengése akasztotta meg, telefonhívás érkezett „odaát- ról”, Lengyel Ottót kérték. Mentegetőzött, elnézést kért, de szerelvény érkezett.

Távozása után még megtudtam róla, hogy noha Sturovón lakik, munkáját is ott végzi, mégis a szobi MÁV pártalap- szervezet vezetőségének, valamint a községi pártbizottságnak tagja.

Munkája „odaát” van de a szíve itt maradt.

Karácsonyi István

i

kihunyt, megszületett a „me-? sés”. „Mesés világítás” — „me- ? sés fogak", — „mesés villa”, ? „mesésen sok pénz”. A „me-? sés” mesés karriert futott be. ?

Ezután következett a „ki- ? zárt” dolgok kora. „Ki rtm? zárva, hogy erős telünk le- ? gyen!” (Ennek ellenére az? volt.) S ami nem volt „kizár- ? va”, s nem volt kolosszális és ? mesés sem, az legalább „első? osztályú” volt. Goethe ifjúko- ? ri lírája: első osztályú. Első? osztályú sütemények — ezek-? tői óvakodjunk, biztosan nem ? jók. |

De következhetne még az? ínyencfalatok egész sora: kér-? déses, figyelemre méltó, ma- ? radéktalan, nem normális égé-? szén és a többi: Egy időben a? nénikém „egészen nagy” volt. ? A listát a végtelenségig lehet- ? ne folytatni, s még így sem ? volna teljes. Most éppen a? „szörnyű” és a „rettenetes" !j viszi a pálmát. Tekintve, hogy ? minden „szörnyű” és minden ? „rettenetes”, igen vidám szó- ? kapcsolatok is keletkezhet- ? nek: szörnyű csinos, borzasz-? tóan kedves, rettenetesen ki - ^ esi. ?

E nyelvi torzszülöttek fel- ? sorolása is intsen óvatosságra^ bennünket, nehogy e rövid- ? vagy hosszúéletű divatszavak ? gondolatainkat is szőröstül- ? bőröstül felfalják.

K. H. Fremder $

i Az önmagára és a világra : eszmélés szakaszát a második j világháború torkolattüzei vi- : tágították meg, de lelkét és ; jellemét az 1945—48 közötti : esztendők új akarásai ed- | zették acéllá, amit később a személyi kultusz évei salak- : ká égettek, ám 1956. novem- | bér 4-e ismét felszította a I hamvába holt remények pa- jrazsát: az igazságnak, az esz- ; mének győzni kell! És győ- ! zött. Csakhogy a győzelem | meghatározó ereje nem végle- i ges, azért újra és újra meg \ kell küzdeni mindenkinek ké- : pességei szerint) azon a front- | szakaszon, ahol harcolni nem- | csak kötelessége, hanem hiva- : tása is.

! Lengyel Ottó. a MÁV stui rovói képviselője vasutas

: tiszti egyenruhát hord, szívI vel-lélekkel vasutas, noha

j az egyenruha alatt egy máisik ember, egy másik egyéni: ség rejtőzik; — egy diplomata.

!Egy diplomata, aki 1963. má; ius elseje óta tölti be meg! szakítás nélkül azt a kényes,

! sok-sok intelligenciát és tajpintatot kívánó posztot, amit

! a MÁV érdekeinek kéovise- *

5 rete lel ént. Lengyel « maron hét éve „o-daát'*, ha I úgy tetszik, külföldön él. ? Lakcíme: Sturovó. fizetését ? cseh koronában számfejtik.

? Középtermetű, haja itt-ott ? már hamvas, de kissé előre- ? ugró álla, keskenyre metszett : ajkai makacs embert sej- ? tetnek; olyat, aki tisztában ? van a lehetőségekkel és éppen | ezért tudja, hogy mit akar. De S ezek Lengyel Ottó portré