Pest Megyei Hírlap, 1969. december (13. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-07 / 284. szám

1969. DECEMBER 7., VASÁRNAP

3

Élő tanú a negyedszázad előtti harcról

Vác felszabadul, tovább Budapest felé

AMIKOR A SZOVJET CSAPATOK Magyarország területére lépteik, a Szovjetunió Állami Honvédelmi Tanácsa — 1944. október 27-én hozott határozatában kinyilvánította, hogy a Vörös Hadsereg ebbe az országba nem hódítóként, hanem a magyar nép felszabadítójaként érkezett. A dokumentum meghatározta a szovjet katonai adminisztráció megszervezésének rendjét a felszabadított területekben, és a normális, valóban internacionalista kapcsolatok megteremtésének módját a magyar néppel. Hatalmas agitációs munkát fejtettek ki a magyar dolgozók körében a parancsnokok, a politikai tisztek, a párt- és Komszoimol-szerveze- tek.

A szovjet kormány helyes politikája és a parancsnokságok, a tisztek és katonák helyes magatartása segítették Magyarországon a demokratikus erők izmosodását. A Vörös Hadsereg Magyarországra érkezése hatalmas lökést adott a néptömegek harcának, erősítve azt a még fel- szabadi tatlan körzetekben is.

Figyelembe véve Magyarország akkori vezető köreinek ingatag helyzetét, a Szovjetunió legfelsőbb parancsnokságának főhadiszállása javasolta, hogy a II. ukrán front balszárnyának egységei azonnal indítsanak frontális támadást északnyugat irányában azzal a céllal, hogy elérjék Budapest körzetét. Október 29-én kezdődött Magyarország felszabadításának II. szakasza: a budapesti -operáció. A front, egységei november 2-án déliről elérték a magyar főváros előterét, de betörni a városba ezzel a lendülettel nem sikerült. A német parancsnokság idejekorán előkészített állásokba átdobott ide egy páncélos hadtestet. A szovjet csapatok védelembe mentek át.

Hamarosan azonban a második frontális csapás érte az ellenséget Budapest irányában, ezúttal kelet felől. De a város keleti előterében is megállította támadásunkat a2 ellenség. A Vörös Hadsereg harcosainak akarata hatalmas volt, bátorsága határtalan. De ezekben a napokban mégsem sikerült nekik lebímiuk a magyar főváros felé vezető utat elzáró három, rendkívül erős védelmi vonalat. E védelmi vonalak szárnya a Dunára támaszkodott. Az ellenséges védelem tömörsége igen erős volt.

NÉMA HARCI SZÜNET UTÁN a II. ukrán front december 5-én felújította a támadást. A terv szerint most két átkaroló csapással kellett elérni Budapest elfoglalását. Északkeletről a 7. és a 6. gárda páncélos hadsereg, Pii'jev lovas-gépesített csoportja északkeletről támadott, délnyugatról a 46. hadsereg.

A 7. gárda hadsereg feladata volt: áttörni az ellenség védelmét, eljutni Kökényes, Ver- seg határához: folytatva a támadást Verseg, Csővár irányában, s megkerülve északkeletről az ellenség budapesti csoportosulását, az offenzíva második napjának végére kijutni Nagyoroszi körzetébe.

A 6. gárda páncélos hadseregnek azt a feladatot tűzték ki, hogy nem egészen két nap alatt szétzúzva az ellenség ellenállást tanúsító csapatait, fejlessze ki támadását 50—60 kilométer mélységben, s foglalja el Budapesttől északkeletre és keletre a város felé vezető országúti és vasúti csomópontokat. E hadműveletek l|

végrehajtásával az ellenség budapesti csoportosulásait elszigeteltük, s így elvesztette a lehetőségeit ahhoz, hogy tartalékaival manőverezhessen.

A 6. gárda páncélos hadsereg vonalai előtt a 4. német páncélos hadtest egységei védekeztek. A hadtest első vonalában a „Feldihermhalle” gépesített divízió és a 13. páncélos divízió volt.

Az operáció előestéjén az 5. gárda páncélos hadtest Túra körzetében, a 9. gárda gépesített hadtest pedig Hatvan körzetében — 50—60 kilométerre Budapesttől északkeletre — gyülekezett.

A kiindulási pontra való felvonulás kizárólag éjszaka történt, s ezenkívül is egy sor álcázó, az ellenséget megtévesztő intézkedést tettünk. Az egységeknél és az alegységeknél serényen készülődtek az előttük álló feladatok teljesítésére. A támadásról szóló parancsot a harcosokkal csak két órával az operáció megkezdése előtt közölték.

FELVIRRADT DECEMBER 5-NEK BORONGÖS REGGELE. Az utakra északi irányba kiáradtak a tankok és más harci gépek oszlopai, támadásra, cselekvésre készen. Szilánkokra tépve a reggeli csendet, a „katyusák” irtózatos sorozatai jelezték a tüzérségi előkészítés kezdetét.

Az idő lassan telt. Vártuk a 7. gárda hadsereg támadásának eredményeit, ugyanis az ellenség taktikai védelmén az általa tört résen kellett hozzálátniuk „munkájukhoz”

a 6. páncélos hadtest harcosainak. Néhány óra múlva megkaptuk a jelzést arról, hogy a mi egységeink is mozgásba jötték. Hamarosan értesültünk arról, hogy a ”7. gárda hadsereg egységeinek nem sikerült két kilométernél mélyebben betörniük az ellenség védelmébe. Tehát a mi hadseregünk páncélosainak kellett befejezniük azt, amit a szomszéd megkezdett.

A dimbes-dombos terület, esőzéstől egyetlen sártengerré vált utak bénították a páncélos egységek manővereit. Tevékenykedni csak a szilárd burkolatú utakon tudltumk.

A páncélos hadsereg alakulatai lassan mozogtak előre. Az 5. gárda páncélos hadtest első vonalában 1. L. Tretyják alezredes parancsnoksága alatt a 21. gárda páncélos brigád vezette a támadást, és 17 órára elérte Verseg megerősített pontot, majd bátran törtek tovább előre. De a nap végére mindössze hét kilométert haladtak attól a ponttól, ahonnan a támadás elindult. Ugyanakkor a 22. gárda páncélos brigád, I. K. Osztapenkó ezredes irányításával, valamint D. M. Oszadcsevo ezredes 6. gárda motoros lövész brigádja befejezte a Verseg megerősített ponton védekező ellenség szétverését.

N. M. Mihno alezredes egysége, a 9. gárda gépesített hadtest 46. gárda páncélos brigádja már több sikerrel járt: a nap végére mintegy 10—12 kilométer mélységű területen nyomult előre.

Az ellenség megkísérelte, hogy tartalékait hátulról előredobja a front első vonalába. Ezt nem engedhettük meg, ezért a támadást éjszaka is folytattuk. Amikor is, általában a németek nem szívesen harcoltak.

Támadásunk nehéz körülmények között folytatódott. Az ellenség az utakat, és hidakat aláaknázta. Görcsösen kapaszkodott minden rögbe. A

tankakadályokat a tüzérség és önjáró ütegek tüzével fedezték. Gyakran akadtak utunkba páncélgránátos árkok is. A sötét éjszaka és a sűrű köd akadályozta tájékozódásunkat.

De a páncélos brigádok ilyen feltételek között is 10 kilométernyit nyomultak előre éjszaka. A 46. gárda páncélos brigád elfoglalta Vanyarcot. E település elfoglalásáért vívott harcokban önfeláldozóao és leleményesen tevékenykedett az A. M. Scserbany százados parancsnoksága alá tartozó páncélos század. A sötét éjszakában egysége Vanyarc előtt nehezen járható, mocsaras területen verekedte át magát és a védekező ellenség oldalába került.

Be sem várva, hogy a brigád többi erői beérjék, a század vakmerőén betört a faluba és elpusztította az ellenség tüzelőállásait. A villámgyors csapás pánikot keltett a fasisztákban és sorsára hagyva két tüzérségi üteget, tankokat és önjáró lövegeket, Bércéi felé menekültek. Üldözés közben a század további 14 löve- get és 18 lövedékkel megrakott gépkocsit pusztított el.

KIBONTAKOZTATVA A TÁMADÁST, a 6. gárda páncélos hadsereg december 6-ra elérte Bércéi—Csővár vonalát. A következő napon újabb 25 kilométert nyomult előre.

így tehát a 6. gárda páncélos hadsereg elérte az eléje kitűzött célt: elvágta a Budapesttől keletre és északkeletre tevékenykedő ellenséges csapatokat, északról és északnyugatról elszigetelte azokat az ellenséges erőket, amelyek a fővárosban rekedtek.

December 7-én páncélos hadseregünk előnyös helyzetbe került, ahhoz hogy csapást mérhessen Vácra északról déli irányba, Vác az ellenség hatalmas védelmi csomópontja volt a Dunakanyarban, közel Budapest elővárosaihoz.

Ugyanakkor kedvező feltételek nyíltak a támadás továbbfejlesztése számára Csehszlovákia felé, Tahi irányába.

Ilyen körülmények között hadseregünknek, teljesítve a front parancsnokának parancsát, két egymással ellenkező égtáj irányában kellett tevékenykednie: a 9. gárda gépesített hadtestnek északnyugat, az 5. gárda páncélos hadtestnek dél, Vác—Budapest irányában.

December 7-én a helyettesem, Lavrinyenko páncélos vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló 21. és 22. gárda páncélos brigádokat, amelyek Váctól jelentősen északabbra tartózkodtak, dél felé kellett irányítani, hogy lecsapjanak Vácra. De megfordítani ezeket az egységeket nem volt köny- nyű. A távolság köztük és a törzs között akkora volt, hogy a rendelkezésünkre álló rádióadóval képtelenek voltunk elérni őket. Telefonkapcsolat pedig szóba sem jöhetett. Csupán a törzs egy tisztje, megfelelően biztosított páncélkocsiba ülve volt képes éjszaka eljuttatni parancsomat rendeltetési helyére.

Időközben délkeleti irányból — közvetlen irányításommal a második csapást mérte Vácra páncélos brigádom, a megerősített 6. gárda gépesített lövész brigád segítségével. A Rádon keresztül — valamivel az észak felől mért csapás előtt — vezetett támadás megtévesztette az ellenséget, és arra késztette, hogy minden figyelmét és erejét a délkelet felől rázúduló roham visszaverésére összpontosítsa. Vác

északi része éppen ezért meggyengült.

A Váctól északra tevékenykedő páncélos brigádok három kilométerre a várostól, december 8-án gyülekeztek.

Alig pirkadt, meghatároztuk a roham és támpontok irányát, a brigádok elszánt támadásba lendültek. Tüzérségi előkészítés nélkül rohamoztunk, hogy meglepjük az ellenséget. A hatás nem maradt el. Az ellenséget teljesen váratlanul érte a támadás.

VACRA ELSŐKÉNT a 3.

század, és a 21. gárda páncélos brigád tört be, Sz. E. Loba- csov vezérőrnagy parancsnoksága alatt. Erről a vitéz parancsnokról feltétlen ejteni kell néhány elismerő mondatot.

A középtermetű, erős testalkatú férfit mintha különleges megrendelésre, páncélosnak teremtették volna. A nyílt, orosz karakterű, kerek arcú, külsőleg örökké nyugodt, sőt, kissé flegmatikus hobacsov a harcban mindig keménységet és határozottságot tanúsított. Kíméletlen volt az ellenálló ellenséggel szemben, és nagylelkű az iránit, aki letette a fegyvert. Ezúttal is magabiztosan vezette elsöprő rohamra páncélosbrigádját. Az ellenség, amely abbéi az irányból nem számított támadásra, megzavarodott, pánikba esett, s eldobálva fegyverzetét, rendezetlen menekülésben keresett menedéket; Lobacsov egysége igen sok foglyot ejtett.'

Időközben délkelet felől a 20. páncélos és a 6. motoros lövész gárda brigád is a városba ért, s befejezte a fasiszta gar- nizon szétverését, anélkül, hogy említésre méltó veszteséget szenvedett volna. A két brigádból mindössze nyolcán sebesültek meg, azok is köny- nyebben, s egységűiknél maradtak.

KÜLÖNÖSEN KITŰNT EBBEN A CSATÁBAN P. I. Csudakov törzsőrmester, páncélos parancsnok, elpusztítva két lö- veget, és két álcázott önjáró löveget; A. A. Zajcev gárdafőhadnagy, páncélos szakaszparancsnok, aki páncélosaival óriási sebességgel a kikötőhöz rontott és zsákmányul ejtett tizenkét, elszállításra előkészített, 150 milliméteres löveget. Az ő példájukat követve F. Malinovszkij gárda-alhadnagy, páncélos parancsnok a partra hajtott, tűz alá vett és elsüllyesztett egy fasiszta gyalogsággal zsúfolt kompot, és három csónakot

A Vácért vívott csatában az ellenség súlyos veszteségeket szenvedett. Tizenkét tankja, hét önjáró lövege, 14 különböző kaliberű ágyúja, 18 aknavetője, 26 géppuskája, 9 páncélkocsija, 45 gépkocsija pusztult el. Meghalt, vagy megsebesült 543 katona és tiszt. Zsákmányul ejtettünk tizennyolc különböző kaliberű löveget, három önjáró löveget, tizenegy páncélozott járművet, hatvan gépkocsit, tizenhét géppuskát, huszonhét motorkerékpárt; foglyul ejtettünk 167 katonát és tisztet.

December 9-én reggel az 5. gárda páncélos hadtest a Budapest felé vezető útra hajtott. Rövid harc után elfoglalta Sződligetet és Felsőgödöt, de elérve Alsógödöt, megtorpant a tankakadályok, aknamezők előtt, és kínzó harcokba kezdett Budapestért.

M. SZAVALJEV

a Szovjetunió Hőse, páncélos vezérőrnagy

Mórunk és a sajtó

Az olvasott vagy a hallott szó a befogadótól azt igényli, hogy az eseményt, amelyet vele közöltek fantáziája segítségével valósággá képzelje. A képben, mozgásban megjelenő híradás felmenti a nézőt ez alól, és közvetlen élményévé teszi az eseményt, amely éppen ezért szélesebb körben és erősebben hat az emberekre. Voltak, akik azt hitték: ez a „konkurrencia” kiszorítja a szót, a sajtót és a rádiót; a televíziónéző újságigénye pedig csökken, ahogy valójában csökken a színház és a mozi irányában, amelyet a tévé „házhoz szállít”. De ez esetben szinte ellentétes mechanizmus működik; majdnem ily módon: minél több képszerű tudósításban számol be bonyolult korunkról a tévé a közönségnek, annál nagyobb lesz a szükséglet a sajtóra. Feltéve, hogy a sajtó felismeri megváltozott helyzetét, felismeri, hogy a televízió nem szünteti meg, hanem módosítja a vele szemben támasztott igényeket. A tévénéző, újságolvasó mást kíván tőle, mint amit korábban kívánt: sokkal inkább magyarázatot, az összefüggéseket megvilágító elemzést, amelyet a legcélszerűbb formában éppen a tanulmányozható, az elgondolkozásra leginkább alkalmas nyomtatott szó adhat.

Ma is vannak, akik Goethe Faustjának cinikus színiigazgatójával valahogy így érvelnek: csak „adjatok sokat és még, és még, s nem fogtok célotoktól elmaradni, csak zavarjátok meg az embereket, kielégíteni őket úgyis oly nehéz..Mindenekelőtt ezt a felfogást képviseli a nyugati polgári sajtó túlnyomó többsége: a világban jelentkező ellentmondásokat úgy adja elő, hogy fokozza a zavart, igyekezete láthatóan az, hogy lehetőleg még rá is tromfoljon a valóság zavaraira. A játék a káosszal, az a törekvés, hogy a kor bonyodalmait megfejthetetlen titoknak, tehát meggondolatlan problematikának állítsák be, nagyon is tudatos tevékenység, s ma a tömegek politikai semlegesítésének egyik legfőbb eszköze. Ha ugyanis sikerül az emberekkel elhitetni, hogy a világ úgy esett szét eresztékeiből, hogy minden kísérlet az újjárendezésre céltalan, akkor nyert ügyük van azoknak, akik éppen ezt az újjárendezést szeretnék megakadályozni.

De vajon egybeesik-e ez a törekvés az emberek természetes reakciójával, szívesen veszik-e — a nagy tömegek is —, hogy ily módon „kifizessék” őket? Nem eleven, óriási erő-e az az igényük, hogy megzavarás helyett felvilágosítsák őket? Erre bátran pozitív választ adhatunk: ezt bizonyítja a hazai televízió és a hazai sajtó mindennapi tapasztalata is. A nap mint nap ismétlődő szembesítésre a világban végbemenő folyamatokkal, a váratlan, kiszámíthatatlannak tűnő jelenségek halmozódására az egészségesen gondolkodó — így is mondhatnánk: a maga emberi méltóságára érzékeny egyén — egyféleképpen reagál: keresi az okokat, úgy hogy meg akarja érteni a dolgokat. S ebben az értelemben alakulnak igényei a televízióval, a sajtóval szemben. Egy parányi töredék, igaz, másképp szabadulna a dilemmából, Scsedrin bürokratájához hasonlóan szívesen „betiltaná” a „zavaró” világot, vagy legalábbis a róla való tudósítást. A többség az ellenkező irányban keresi a megoldást: nemcsak nagy érdeklődéssel figyeli, ami a képernyőn eléje tárul, hanem ennél többet akar tudni, azt is, amit a kép egymagában nem tud visszaadni; ezért — a televízió kommentátoraitól a nyomtatott újságokig — mindenkivel szemben, akinek dolga és hivatása ezzel foglalkozni, azt a követelményt támasztja, hogy szolgáljon mélyebb, sokoldalúbb magyarázattal.

Túlzás-e, ha ezt a jelenséget a szocializmust építő Magyarország egyik lényeges jelenségének tartjuk, ama kulturális és politikai fejlődés egyik eredményének, amely a társadalmi rendszertől elválaszthatatlan? Nem túlzás. Aki a mienknél gazdaságilag fejlettebb, polgári országokban járt, és valamelyest is érzékelte az ottani közvélemény reakcióit, az tanúsíthatja, hogy itt mélyen fekvő különbségekről van szó, olyan sajátosságokról, amelyeknek gyökerei a gazdasági és politikai struktúra alapjáig nyúlnak le, egészen odáig, hogy a szocializmus az emberi értelem teremtménye.

Ha igaz lenne, hogy a külső világot, a nemzetközi politikát a bennünket körülvevő térségeket megfoghatatlan erők irányítják, akkor miképpen lenne lehetséges, hogy mi okosan és meggondoltan intézzük saját dolgainkat? Nyilvánvaló, hogy a világot nem lehet így kettévágni, és akármilyen bonyodalmas is ez a kor, nem megfejthetetlen. Minden azon múlik, hogy alaposabban, pontosabban regisztráljuk jelenségeit, mélyebbre hatoljunk belsejébe, s akkor megvilágosodik, ami eddig homályosnak, áthatolhatatlannak tűnt. A sajtónak ez mindig is feladata volt, de ma még sokkal inkább ez a hivatása, mint a múltban. Persze, lehet az ellenkező irányba is haladni, lehet úgy is gondolkodni, hogy a sok nyitott kérdés úgyis eléggé nyomja az embereket, hadd könnyítsünk hát rajtunk, hadd hesseges- sük el gondjaikat, feledtessük el velük szorongásaikat, így szabadítva meg őket a sokféle feszültség okozta idegességüktől. De vajon ez a megoldás? Aligha.

És aki komolyan odafigyel a közvéleménykutató jelentésekre, az olvasói ankétok és viták tapasztalataira, az érzékelheti, hogy az ilyen igények mind erőteljesebben jelentkeznek. Pontosabban: hogy a közvéleményben bizonyos polarizálódás megy végbe, az egyik része hangosan követeli a maga „illúzióadagját”, azt a fajta publicisztikát, irodalmat, művészetet, amely legalább időnként elringatja, s elfelejteti vele a kor problémáit, a saját napi gondjait, a másik része pedig türelmetlenül igényli a magyarázatot, a rejtett mechanizmusok feltárását. A két törekvés nemegyszer élesen össze is ütközik. Bizonyos, hogy parancsokkal ezt a vitát sem lehet eldönteni. Bizonyos, hogy az az újságírás teszi a legtöbbet a megoldásért, amely nem tanító bácsi módjára oktat, hanem — Brecht szavával — az embereknek élvezetévé teszi a dolgok megértését, bevonja őket a felfedezés izgalmaiba, élményükké teszi — az igazságot. Szükséges-e sokat bizonygatni, hogy ez nem könnyű, nem mindig hálás feladat?

Természetesen aki belemerül az új kérdésekbe, nem szólhat azzal a bizonyossággal, amellyel a régiekre válaszolni tudunk. Más szóval: nem lesz vitathatatlan az, amit ír. De sok tapasztalat azt támasztja alá, hogy korunk emberének nem is ez az igénye; nem perfekt, minden tekintetben már tisztázott szentenciákba foglalt igazságként olvassa azokat az írásokat, amelyek megkísérlik az új dolgok megközelítését. Többnyire tisztában van a feladat bonyolultságával, mert a maga módján maga is átéli azt. E tekintetben minden kísérletező, újat kereső írás szerzője maga mögött tudhatja az olvasók döntő részét. Gondolom, ez olyan felhatalmazás, amellyel bátrabban kell élnünk.