Pest Megyei Hírlap, 1969. november (13. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-07 / 259. szám

«t

1969. NOVEMBER 7., PÉNTEK

REGÖS ISTVÁN:

Körtáncra

Nem lágyan csengő rímekre vágyunk,

Sem talpnyaló sima szavakra!

Kiáltásra és elszánt erőre.

A restek ideje lejárt;

Kell a tér a cselekvő embereknek.

Nem, nem kell a túlvilág!

Itt, ezen a földön teremtsük meg a Kánaánt!

Sziklakemény munkáshatalmat.

Ahogy Lenin csinálta a Forradalmat.

Nyílként vágtam a mélybe hol úszni kell, úszni

keményen

S rödöbbentem, hogy eddig széltől is óvott a sorsom, Mint inkubátor őrzi a csecsemőt;

Tengeri szélvésztől korbácsolt hallali-hullám Csendben csobbant és halk tocsogással halt el előttem — Talpam érte csupán habverte parti fövenyben...

És beszéltem én vígan, dühösen,

Vádoltam, bíráltam s dicsértem,

Mindezt könnyedén, mint aki Fönt van.

Mint rendező az üvegfülke mögött,

Hol vezérlőpult szabályozza a hangerőt.

Tegnap mégis, mint a kitaszított,

A meleg fotel felrobbant alattam,

Árván, idegenül álltam a gyárudvaron.

A kongó bazalton dübörögtek a rakott vagonok,

Tudós gépek útrakeltek,

A bányagyomrok mélyibe.

Ott éltem, bolyongtam én magányosan, A gyárudvaron.

Hát kihez tartozom én?!

Kiáltani akartam. De nem.

Megértettem, hangos szavakkal erre nem felelhetek.

Bár jól tudom, sokan megteszik, döngő mellüket verik; ,

S csak a többesszámnál jártak iskolába.

„Ml rendet teszünk majd a gyárban.”

Ö, ne gondold, hogy visszasírom a smicisapkás korszakot.

Ne hidd, hogy a jólétet kifogásolom.

Kocsik suhannak a tömött villamos előtt,

Míg te mereven préselődsz a lépcsőn,

S kezed majd elemyed két megálló között.

Kergetőzik fejedben sok kusza gondolat.

Pedig legtöbbjük egykor épp úgy csüngött, mint ma jómagad. Csak azt kívánom, hogy a jól szabott zakók alatt.

Évek múltán is munkás-szív dobogjon.

Mit számít a már kisimult tenyér.

Ha sziklákat hord el utunkról?

De nem tudom, vajon megbocsájthatom,

Hogy zsíros vagyont fialnak sokan;

Bár nekünk kenyérre, húsra már telik!

Mi minden eszembejut, míg zötykölődöm át a városon Újpest felé a harmincas buszon.

Mint a vakondok, barangol keskeny utakon.

Házakat kerülget, mint az idegen,

A földszintes Budapest utcái között.

Már jól ismerem a fákat.

Csak felpillantok, s tudom hol vagyok.

S hol a forgácskígyó,

Fehér ezüstén berzenkedik a mester kezekkel,

És ráfonódik titkos álmaikra az acél,

Első lépéseimet megtettem gyámolatlanul,

És éreztem az olajos overallok laposakat pislantottak

nyomomba.

Már megint ki ez a firkász,

Lapos jegyzettömbbel a kezében?

S közben a gép forog. A hűtővíz a szerszámra rácsorog,

S a forró pára bolondos formákat rajzol a munkás arcára.

És hónapok múltán már kevesebben néztek reám sandán.

A csarnok összes zajaival, érzem,

Lépésről-lépésre befogad engem.

S ha ömlik a láva a földön,

Sistergő, forró zuhatag, beboríthat mindent,

Csak a munkát soha nem!

Ha leomlik ezernyi tűzfal, betemetve a jót vagy a rosszat, Diadalmasan csak a munka marad meg.

Nézd, hogy izzik a kígyó szerte hasítva teret!

Fehér lobogással felemeli gyakran elfásult lelkedet.

Vad mázsás izzó acéltömb,

forgatják duzzadó izmú karok.

A szív zakatol, vér száguld végig a testen.

Itt nincs sztaniolba csomagolva

szépen kicsiszolva a szó.

Itt keményen csapódnak faltól falig A mindig kimondott igazak.

Nézd, komám, ezt az izmos hátat,

Háj nem tanyája e testnek.

Híres buzeránsok essetek hasra!

Itt győzött a munka!

Kemencét, mint csókos szeretőt, vadul átöleli a kedves.

S a lángok sisteregnek, fütyülnek.

Hallod lihegését?

A karok hatalmas szorításába belepusztul a test is.

Itt épül az élet, sejtekből

percről-percre, okos lendülettel.

Hogy csapódnak a kalapácsok, zúgva ütődnek, az üllőn.

A világ csak hallgatja némán, megilletődve:

Hogy dolgozik a kovács!

Komoly arcok, okos szemek néznek bízva előre.

És légy büszke, te tollas,

Ha kezet nyújt végre egy marcona kovács.

Én először belopakodtam, hol forrott a lég.

Vörösen lihegett száz ördög torka,

S izzott a kemence gyomrában a nehéz acél.

Aztán lecsap a gőzkalapács,

Látod, hogy alakul ki a forma?

Itt aztán térdre, fiú! Isten a munka!

Aztán műszak után az üveg sör,

Sőt még a társa is el jő: a négy is.

Otthon pöröl az asszony:

Ejnye, fiam. De miért?

S hol a forgácskígyó cikázik.

Okos szem hunyorít, a milliméter szelíden idomul. Esztergályos fényes idomok urai.

Ide gyertek! Most körtáncra hív fel a gyár! Sublerral kezetekben lejtsétek ti is a táncot!

Győzelem, vivát, éljen!

Fél évszázada már, hogy verve az ellen,

A kígyó földre lesújtva jajong.

hfem idegenként járom a táncot közietek én is.

Lakatos, bányász és kovács,

Ti, kik életet adtok a földnek!

Ünnepre fel hát!

A gépek zenélnek: milyen új ez a dallam!

A kalapács csattan az üllőn,

Szisszen a kés, surran a forgács, dong, zakatol.

hív a gyár

Szavait érti a nép.

Vádolni merészen néha nem több vakmerőségnél.

De míg a vér beleszól.

S rohanásra bírja egyre vadabb ütemre agyad,

Ha nem mondod tán csak vélt igazad,

Hát érzed, belehalsz.

Megfojtanak a ki nem mondott szavak.

Itt, lent a gyárban az emberi szív szava más.

Mint otthon a családban, ha baj van,

Rosszul tanúi a srác.

Ha még úgy fáj is, megesik a pofon.

A gyár a miénk!

S ha baj van, vajon kit illet meg itt a pofon?

Régi szaki, ha olykor regéli a múltat,

S nincs nagy szó és hősi csalétek;

Visszasírja a tiszta frontokat.

„Ez itt a tőkés — a rossz, s ez itt a munkás.

Proletár elvtárs üss oda, vágd hát. csak a fejét, így lesz majd ez a gyár a miénk!”

És most? kérdezik gyakran.

Most végre miénk. Hol van a tőkés?

Vagy elfutott régen, vagy tán éppen itt kalapál.

Hát így fordult meg már a világ.

Igenám, csakhogy a bajnak más oka van most. 4 Nem könnyű mesterség a tulajdonosság.

Megtanulni sok időt nem adott ez a vad rohanás. ^

A biztos vasmarkú legények, jó öregek, drága leányok, p Tettek is már valamit, s nem keveset.

Ezt mondja megint ez a firkász.

Ez a tollas vén csecsemő.

Kinek tán igazán olajos sem volt a keze.

Emlékszem még jól arra a napra,

Mikor először néztem a gyárral farkasszemet.

Amikor összerezzentem, ha lecsapott a nagykalapács,

S pislogva beszéltem, míg porolt kezetekben a szerszám.

Na meg, hallgasd csak, sok új drága barátom,

Hogy innen is onnan is hangzik a szó.

„Gyere hát pajtás”, s vállamon pihen egy kérges tenyér.

Itt igennek hangzik az igen,

Cs mindig nemnek a nem.

Itt szemedbe néznek és kezet ráznak keményen,

Itt megdicsérnek és megisznak két pofa sört a szakik teveled, p És szemedbe köpnek, és nem paroláznak, ^

Ha becsületed beszennyezed.

Zenélnek a gépek, száll, szárnyal a dallam.

A daruk pályája szakadatlan!

Mint égen a bolygók.

Mennyi barát. A brigád.

Ha beszélek, itt hisznek nekem.

Mennyi vívódás, keserű harc, álmatlan éjek.

Gyűlölöm, ha bólintani kényszerítenek.

A célt elérni sima úton, az őrült sem hiszi.

Csak keményen, véres küzdelemben Mozdul meg a megkövesedett értelem.

Harc, harc, a harc a miénk is.

Nemcsak apáink tietek!

Nem lágyan csengő rímekre vágyunk,

Sem talpnyaló sima szavakra,

Kiáltásra és elszánt erőre.

Felrázni az unottan hortyogőkat.

Nem törni-zúzni akarunk.

Apáink harcaiból tisztán fakadt a mag.

Szárnyra kelt a zúgó széllel, s mi aratni akarunk!

Nem rátaposni a zsenge vetésre,

S nem leszakítani zölden. x

Vitázz csak bátran, s ne reszkess!

Legyen erőd a küzdelemhez.

Buta bólogatok, véleménymajmoló ostobák,

Hadd lássam, hogy permetez le rátok az ész!

Hadd lássam, mint hullotok a lámpa bűvköréből $

vissza a Földre! p

A restek ideje lejárt. !(

Kell a tér a cselekvő embereknek.

Nem, nem kell a túlvilág.

Itt, ezen a földön teremtsük meg a Kánaánt.

Sziklakemény munkáshatalmat,

Ahogy Lenin csinálta a Forradalmat.

Műteremben (Foto: Kotroczó)

r/ss/ssssssssss/ssssssssssssss/sssssssssssssss/sssssssss/ssssssssssssssssssssssssssssss*

Talált tárgy

S

okáig úgyszólván naponta fölkerestem a talált tárgyak osztályát! Ez érthető, mivel rengeteget utaztam, sany- nyi mindent hagytak el útitársaim.

Találtam például egy ing- gombot, s azonnal rohantam vele a talált tárgyak osztályára. "í i-.'-vi/

— Kérem — mondtam —, talán már halálra keresi a gazdája, oktassák ki, máskor villany dróttal erősítse föl, úgy nem szakad le.

Máskor a végállomáson a kiszállás után velem együtt csak egy Füles marad ott. jSmét máskor egy patkót I találtam a járművön. Rozsdás patkó, de patkó. Bár gőzöm nincs, hogy került a ló a buszra.

— Borzasztó — szóltam az osztályon —, egy ló patkó nélkül. Lehetséges, hogy már holnap benyerít érte az ajtón.

Egyszer csaknem húsz dekára való szalámihéjra bukkantam.

Nekem is van macskám, de azért vittem sürgősen. Pedig téliszalámihéj volt, minőségi spárgával, minőségi címkével felcicomázva — mégsem örültek neki. Sőt egyre indignáló- dottabban fogadtak. Amikor például visszavittem egy nya- katlan muskotályosüveget, csaknem elzavartak.

Ügy, hogy tegnap aztán hűtlen lettem hozzájuk. Amikor azt a kis bőrönd pénzt megtaláltam. Tíz köteg százas, sok ötvenes és húszas volt benne és pár kiló ötforintos.

i zért menjek oda, hogy me- gint elriasszanak?

Es különben is, ne vágjanak mindenfélét a fejemhez, csupán azért, mert a kötelességemet teljesítettem.

Nagy S. József

•WSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSMSS,

p

| | CSONTOS GÁBOR:

11 Októberi mesék i

S S í

S N ^

S vsssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss>

X

volt ez, csodálta is érte eleget mindenki. Hanem énnekem elárulta az öreg, hogy móka az egész, színlelés, csak papíron vette meg Mónüs komájától a szőlőt, mert a gyerekei el akarták jussolni tőle. Volt is valami per belőle, de nagyapám felmutatta az írást, hogy ő Mónus Imrétől ennyiért és ennyiért megvette. Csak éppen azt nem tudta senki, honnan vette rá nagyapám 'a pénzt, és hogy Mónus hova dugta a gyerekei elől.

Hanem hát a szőlő meg az októberi mesék! Az történt, hogy amikor nagyapóm beszüretelte az első termést, kijelentette nekem egy este:

— Na, gyerekem, az idén másként ünnepeljük októbert!

Hogy miként másként, az novemberben derült ki, annak is a hetedik napján. Mónus Imre bátyámmal, aki természetesen mellette dolgozott, mint „részes munkás”, előző napon lefejtették az újbort.

Másnap reggel nagyapám korán felköltött. Míg öltöztem, egyre azon törtem a fejem, mire készülhet az öreg. Fekete nadrágját húzta fel, hozzá a mellényes kabátját, szintén a feketét, amit legutóbb a nagyanyám temetésén láttam rajta. Amikor pedig leakasztotta a gerendáról a csizmáját is, és hagymát keresett, hogy kikenje vele ragyogósra, végképp csodálkozásba estem:

— Ki halt meg, nagyapám?

— Meghótt ám a térgyed kalácsa! Inkább siess!

Hát siettem. S amikor készen voltam, a pitvarajtóból néztem, mit művel még. Odament a ládához, és az aljából kivett egy papirost, amiből egy vörös vásznat bontott ki.

— Ehun-e, a forradalom zászlaja — tartotta elém. Olyan vigyázva fogta két bütykös keze közt a gyűrött, tépett vásznat, mintha valami kismadár telepedett volna le a tenyerére és minden pillanatban attól kellene tartania, hogy elrepül.

A zászlót a kebelébe dugta a fekete kabát alá és elindultunk. Akkorákat lépett, hogy alig tudtam nyomon követni. A temető felé mentünk. „Mégis csak meghalt valaki” — gondoltam, amikor lefordultunk a Kasza közön, amelyik a temető sarkára ért ki. Ott már várt bennünket Mónus Imre bátyám.

A temetőben szótlanul

—;----------- — mentünk

é

s elkanyarodtunk a sírokon túlra. Egy gondozatlan mezőségen áthaladva az ótemető süppedt sírhalmai közé értünk.

— Melyik az/ te Péter? Nem felejtetted el? — kérdezte Mónus bátyám.

— Ez lesz az! Megismerem a fejfát. Akácból faragtam. — Rövid nézelődés után megállt nagyapám egy félrehajlott fejfánál. Az idő feketére ette a fát, nem látszott azon már semmiféle betű. A teteje olyan volt, mint a csónak orra, ügyesen megfaragva. A két öreg egyszerre nyúlt a kalapjáért, fedetlen ősz fejüket meghajtották.

— A zásrtót, koma...! — szólalt meg rekedt hangon Mónus bátyám.

— Előbb elimádkozom — mormolta nagyapám, és még egy röpke percbe telt, míg újra felemelte a fejét. Elgondolkozva körbejárta a besüppedt sírt, aztán megint oda- állt mellénk, elővette a zászr lót s ráborította a fej fára.

— Könnyű legyen a főd, Szalóczi elvtárs, neked is, meg minden proletárnak.

Mónus bátyám ráintett a beszédre, külön mozdulattal minden szóra. Én meg csak álltam bámulva. Azt a szót, hogy elvtárs, soha máshol nem használta nagyapám, csak az októberi mesékben. Szalóczi József nevét is onnan ismertem, az egyik mese egyedül csak róla szólott. Hát ez a Szalóczi csakugyan valóságos ember volt? Márpedig ha ide van eltemetve, akkor úgy lehet.

— Énekeljük el az Intema- cionálét — mondotta nagy\ Kisgyermek koromból

^ ------------------------------------.

^ alig emlékszem valamire, de

| nagyapám októberi meséit |nem felejthetem el sosem. En- § gém nagyon szeretett, és gyak- ^ ran a térdére vett, hogy megéljen nekem. Őszintén meg- $ mondom, nem szerettem, aminket kitalált, mert hiszen nem p voltak rendes meséi, olyanok, p amiket anyám néha felolva- p sott a könyvekből — de az októberi meséket szájtátva hall- p gattam. Ez, hogy októberi p mese, amolyan bevett fogalom p lett már a családunkban, leg- p inkább anyámtól hallottam, p ha szidta nagyapámat, mért p tömi a fejemet már megint p ezekkel a mesékkel. Ki is pment olyankor, hogy ne hallja | nagyapám csendes szavát, dol- p got keresett a ház körül, és p amikor bejött, gyakran úgy P tűnt nekem, mintha sírt volna | kint.

5; Már nagyobbacska voltam, p talán harmadikos, amikor p megértettem valamit ebből a | rejtélyből. Előző évben nagypapám megvett hatszáz öl sző- plőt a Homokháton. Nagy szó